Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

KÖZPONTOSÍTÁS, KIRÁLYI HATALOM A XII–XIII. SZÁZADBAN

KÖZPONTOSÍTÁS, KIRÁLYI HATALOM A XII–XIII. SZÁZADBAN

A II. Henrik és Becket Tamás közti viszály kezdete

William fitz Stephen (de Newburgh) (1136–1198) Ágoston-rendi szerzetes. Műve, a Historia rerum Anglicarum az 1066–1198-ig terjedő eseményeket tárgyalja.

Douglas T. II., 1953, 712–713. o.

Az ős ellenség megirigyelte ezt a szálegyenes pillért az Úr templomában, ezt a fényes gyertyát az Úristen gyertyatartóján. Az ellenség konkolyt hintett. Először is elvette az érsektől a király jóindulatát, az utóbbi ugyanis sértésnek fogta fel, hogy az az ember, akit előbb kancellárrá, azután érsekké tett, most kilépett az ő szolgálatából,[650] és számos ügyben ellenáll neki. A király udvaroncai, akik kegyét hajhászták és fecsegési viszketegben szenvedtek, rágalmazták és ok nélkül gyűlölték az érseket. Ez volt az iránta érzett ellenségeskedésnek első oka. Ebben a viszályban a király és az udvaroncok oldalára állt sok püspök is, akik birtokuk és javaik elvesztésétől féltek. Az érsek nélkülözte az ő tanácsukat és segítségüket. A királynak és az ország nemességének méltatlankodását növelte az érseknek az a kísérlete, hogy visszaszerezze Clare-i Rogertől, az earltől Tonbrige várát és egész uradalmát, amelyet azelőtt a canterburyi egyháztól idegenítettek el; hiszen a jog szerint elődei és az egyház kegyurai[651] csak arra voltak felhatalmazva, hogy a javadalmat gondozzák és növeljék, de nem arra, hogy csökkentsék vagy elidegenítsék. De ezen túl majdnem az egész angol arisztokrácia rokonságban állott az említett earllel, húga pedig felülmúlta szépségben az ország minden más asszonyát, s a király valamikor szenvedélyesen szerette őt. Mindamellett az érsek még régebben engedélyt kapott a királytól arra, hogy visszakövetelje a canterburyi egyház számára az elődei által elidegenített vagy világiak bitorolta tulajdonát. Továbbá az érsek az eynsfordi plébániát egy bizonyos, Lőrinc nevű klerikusnak adományozta, mert prezentációs joga volt báróinak és a canterburyi szerzeteseknek üres egyházaira. A városka ura, Eynsfordi Vilmos, tiltakozott, és kikergette Lőrinc embereit; erre az érsek kiközösítette. A király azonnal írt az érseknek, hogy oldozza fel. Az érsek azt felelte, hogy nem a király dolga elrendelni bárkinek a feloldozását vagy kiközösítését. A király azt vitatta, hogy királyi előjogai közé tartozik, hogy egyetlen főhűbéresét sem szabad kiközösíteni anélkül, hogy előbb meg ne kérdezték volna.[652] Végül az érsek feloldozta Vilmost, hogy kibékítse a királyt, aki addigra féktelenül haragudott rá, és csak követek útján volt hajlandó érintkezni vele. S a király azt mondta róla Windsorban: „Nos, ezért nem tartozom neki köszönettel.” Továbbá nem sokkal előbb, azaz Theobald érsek idejében, a király egyes klerikusok arcátlanságán felindulva tervet kovácsolt Anglia egész papsága ellen…[653]

A Clarendoni Konstitúciók, 1164

II. Henrik korlátozni kívánta az egyházi személyeknek a királyi igazságszolgáltatás alóli függetlenségét. Az 1163. októberi westminsteri gyűlésen Becket elutasította a súlyos bűnökkel vádolt klerikusok világi bíróság elé állításának jogosságát. Az 1164. január 30-án Clarendonban összegyűlt királyi tanács döntésének engedett ugyan, de az okiratra nem tette rá pecsétjét, és visszavonult az udvartól.

Douglas T. II., 1953, 718–722. o.

Urunk megtestesülésének 1164. évében, mely Sándor[654] pápaságának negyedik, II. Henrik, az angolok felséges királyának pedig tizedik éve volt, a nevezett király jelenlétében készült. Elődei, nevezetesen nagyatyja: Henrik király szokásai, szabadságai és kiváltságai bizonyos részének és más dolgoknak – amelyeket meg kell tartani és őrizni az országban – feljegyzése és kijelentése. És azok miatt az ellentétek és viszályok miatt, amelyek a klérus, a király úr bírái[655] – és az ország bírói között a szokások és az országos kiváltságok dolgában keletkeztek, ez a kijelentés az ország érsekei, püspökei és papsága, valamint earljei, bárói és mágnásai jelenlétében történt. S ugyanezeket a szokásokat elismerték az ország érsekei, püspökei, valamint earljei, bárói, nemesei és öregjei.[656] Tamás, Canterbury érseke; és Roger, York érseke; Gilbert, London püspöke; Henrik, Winchester püspöke; Nigel, Ely püspöke; Robert, Lincoln püspöke, Hilary, Chichester püspöke; Jocelyn, Salisbury püspöke; Richard, Chester püspöke; Bertalan, Exeter püspöke; Róbert, Hereford püspöke, Dávid, Szent Dávid püspöke; Roger, Worcester választott püspöke, hozzájárultak és élőszóval állhatatosan, az igazság szavával jóhiszeműen és gonosz szándék nélkül megtartják és követik. Jelen voltak: Róbert, Leicester earlje;[657] Reginald, Cornwall earlje; Conan, Bretagne grófja; János, Eu grófja; Clarei Roger, az earl;[658] Manneville-i Geoffrey, az earl;[659] Hugh, Chester earlje; Vilmos,[660] Arundel earlje; Patrick earl;[661] Ferrieres-i Vilmos, az earl;[662] Lucéi Richard; Saint-Valeryi Reginald; Bigot Roger; Reginald de Warenne; Laigle-i Richer[663] Briouzi Vilmos; Richard de Camville; Nigel de Moubrai; Simon de Beauchamp; Humprey de Bohun; Herefordi Máté; Mayenne-i Walter; Bissett Manasser, a sáfár; Malet Vilmos; Courcyi Vilmos; Dunstaville-i Róbert; Jocelyn de Balliol; Vilmos de Lanvalis; Vilmos de Chesney; Geoffrey de Ver; Hastingsi Vilmos; Morville-i Hugh; Alan de Neville; Simon fitz Peter; Maudit Vilmos, a kamarás; Maudit János; János, a lovász; Petrus de Mara, és az ország sok más mágnása és nemese, klerikusok és laikusok egyaránt.

Az ország elismert szokásainak és kiváltságainak egy része pedig a jelen iratban foglaltatik, s e részben fejezetei a következők:

1. Ha vita keletkezik laikusok, klerikusok és laikusok vagy klerikusok között az egyházak kegyuraságát és a prezentáció jogát illetően, a király úr kúriájában tárgyalják le és döntsék el.[664]

2. A király úr hűbérbirtokán levő egyházakat nem szabad örökbe adományozni az ő beleegyezése nélkül.[665]

3. Azok a klerikusok, akiket bármilyen ügyben megidéznek és vádolnak, a királyi bíró idézésére a király kúriájába fognak jönni, s ott felelnek azokban az ügyekben, amelyet a királyi kúria oda tartozóknak talál és az egyházi bíróság elé fognak állni olyan ügyekben, amelyek oda tartozóknak látszanak, de úgy hogy a király bírája kiküld valakit a szentegyház bíróságára, hogy meglássa: milyen módon folyik ott a per. Ha pedig a klerikust elítélik vagy beismerő vallomást tesz, azontúl az egyház ne védje meg őt.[666]

4. Az érsekek, püspökök és az ország (egyházi) személyei[667] nem hagyhatják el az országot a király úr engedélye nélkül. Ha pedig kiutaznak, a király kívánsága szerint biztosítékot kell adniuk, hogy sem mentükben, sem kint tartózkodván, sem jöttükben nem törekszenek a királynak vagy az országnak kárt vagy sérelmet okozni.[668]

5. A kiközösítetteknek nem kell biztosítékot adniuk a jövőbeni jó magatartásukra,[669] sem esküt tenniük, csak arra kell kezességet és biztosítékot nyújtaniuk, hogy alávetik magukat az egyházi bíróságnak, s ennek alapján feloldozást nyernek.

6. A világiakat csak hiteles és törvénytisztelő vádlók és tanúk vádolhatják a püspök bírói jelenlétén, mégpedig úgy, hogy a főesperes joga vagy bármilyen ebből származó jövedelme ne csorbuljon általa.

És ha olyanokat vádolnak be, akik ellen senki sem akar vagy mer vádlóként fellépni, a sheriff a püspök kérésére a szomszédságból vagy a községből való tizenkét jogtisztelő embert eskessen meg arra a püspök előtt, hogy az ügyben legjobb tudomásuk szerint[670] az igazságot fogják vallani.

7. Sem a király közvetlen hűbérese, sem uradalmainak tisztviselője nem sújtható kiközösítéssel, s az ilyenek birtokai sem vethetők interdiktum alá, amíg nem fordultak a királyhoz, ha az országban van, vagy fő bírájához, ha külföldön tartózkodik, hogy tegyen igazságot: úgy, hogy a királyi kúriát illető ügyeket ott kell eldönteni, az egyházi bíróságot illetőket pedig oda kell átküldeni, és ott tárgyalni.[671]

8. Ami a fellebbezéseket illeti, ha ilyenek történnek, a főesperestől a püspökhöz kell menniük, a püspöktől pedig az érsekhez. Ha pedig az érsek nem szolgáltatna igazságot, az ügyet végül is a király úr elé kell vinni, hogy a jogvitát az ő utasítása szerint, az érsek bíróságán fejezzék be, és semmi esetre se kerüljön tovább a király úr beleegyezése nélkül.[672]

9. Ha egy klerikus és egy laikus, vagy egy laikus és klerikus között vita támad valamilyen birtokról, amelyet a klerikus mint alamizsnát[673] igényel, a laikus pedig mint világi hűbért, tizenkét törvénytisztelő ember kijelentése alapján a király főbírája fogja eldönteni, vajon az a birtok alamizsna-e vagy világi hűbér.[674] És ha a döntés úgy hangzik, hogy alamizsna, a pert az egyházi bíróságon kell lefolytatni, ha viszont úgy találják, hogy világi hűbér, a király kúriájában, hacsak nem ugyanattól a püspöktől vagy bárótól igénylik mindketten. Ha azonban ezt a hűbérbirtokot mindkét fél ugyanattól a püspöktől vagy bárótól igényli, a pert az utóbbinak bíróságán kell letárgyalni, úgy azonban, hogy aki eredetileg birtokban volt, a (hatásköri) döntéssel nem kerül birtokon kívül, amíg az ügy per útján el nem dőlt.

10. Ha a király úr városának, várának, mezővárosának vagy uradalmi majorjának valamelyik lakosát a főesperes vagy a püspök megidézi egy olyan cselekményért, amelyért előttük kell felelnie, ő azonban nem tesz eleget az ő idézésüknek, szabad őt interdiktum alá vetni; kiközösíteni azonban nem szabad, amíg meg nem keresték a király első tisztviselőjét abban a városban, hogy ítéletével kényszerítse az illetőt elégtételre. Ha azonban a király tisztviselője elmulasztja ezt, (az ő büntetése) a király kegyelmétől függ, s a püspöknek módjában van a bevádoltat az egyházi jogszolgáltatás eszközeivel kényszeríteni.

11. Az érsekek, püspökök és az ország minden egyházi személye,[675] aki közvetlen hűbérese a királynak, birtokait báróság módjára bírja a király úrtól, és a király bírái meg tisztjei előtt felel értük; az ilyenek követik és teljesítik a király igényeit és szokásait, és a többi bárók módján kötelesek részt venni a király kúriájának ítélkezésében a bárókkal együtt,[676] amíg testcsonkítás vagy halálos ítélet kimondására nem kerül sor.[677]

12. Ha egy érsekség, püspökség vagy a királyi birtokon fekvő apátság, vagy prépostság megüresedik, az ő saját kezébe kerül és az összes jövedelmet és hasznot[678] úgy szedi belőle, mint uradalmának részéből. S amikor eljön a javadalom betöltésének ideje, a király úr hívja össze[679] az egyház jelentősebb javadalmasait, s a választás a király úr kápolnájában, az ő hozzájárulásával és az ország papságának a tanácsával történjék, melyet erre a célra öszsze kell hívnia. A megválasztott klerikus ugyanott tegyen homágiumot és hűségesküt a király úrnak, mint közvetlen (lige) urának, ami életét, testét és evilági méltóságát, de nem egyházi rendjét illeti, és csak azután szenteljék fel.[680]

13. Ha az ország valamelyik mágnása erőszakkal megakadályozza valamelyik érseket, püspököt vagy főesperest abban, hogy a maga vagy alárendeltjei jogait érvényesítse, a király kényszerítse rá arra, hogy igazságot szolgáltasson. Ha pedig valaki erőszakkal megfosztja[681] a király urat az ő jogától, az érsekek, püspökök és főesperesek kell, hogy a jog eszközeivel elégtételadásra kényszerítsék.

14. Az olyanok ingóságait, akik elvesztették ezeket a király javára, egyetlen templomban vagy temetőben se tartsák vissza a király bírájától, mert ezek a királyt illetik, akár egyházakban, akár azokon kívül találhatók.[682]

15. Parasztok fiait ne szenteljék fel annak az úrnak az engedélye nélkül, akinek birtokán születtek.[683]

A nevezett királyi szokások és kiváltságok jelen feljegyzése készült az ország érsekeinek, püspökeinek, earljeinek, báróinak, nemeseinek és öregjeinek (gyűlésében) Clarendonban, a szent Szűz Mária tisztulásának ünnepét megelőző negyedik napon,[684] Henrik úrnak[685] és atyjának: a király úrnak jelenlétében. Van még az anyaszentegyháznak, a király úrnak és az ország bíróinak sok jelentős szokása és kiváltsága, amelyek nem foglaltatnak ebben az okiratban. Maradjanak meg azok sértetlenül a szentegyház, a király úr örökösei és az ország bárói számára, és tartassanak meg épségben mindörökre.

A Clarendoni Assize

Assize-nak nevezték Angliában a curia regis által kiadott törvényes oklevelet. Az 1179-ben kiadott assizák a földesúri igazságszolgáltatást nagymértékben korlátozták.

Douglas, T. II., 1953, 407–410. o.

Itt kezdődik a clarendoni határozat, amelyet II. Henrik király[686] egész Anglia érsekeinek, püspökeinek, apátjainak, earljeinek és báróinak beleegyezésével hozott.

1.[687] Először is az említett Henrik király minden bárójának tanácsára, a békesség megőrzése és az igazságosság megtartása végett elrendelte, hogy az egyes grófságokban és az egyes századkerületekben tartsanak vizsgálatot,[688] a századok 12 törvénytisztelő embere és minden község 4 törvénytisztelő embere útján, akik esküdjenek meg, hogy igazán megmondják: van-e századkerületükben vagy községükben valaki, akit azzal vádolnak, vagy közönségesen úgy ismernek, hogy rabló, gyilkos, tolvaj vagy rablók, gyilkosok, tolvajok gazdája, a király úr uralkodásának kezdete óta. S ezt a bírák vizsgálják meg egymás közt, és a sheriffek is egymás közt.

2. S akit az említettek esküje olyannak mutatta, akit azzal vádolnak vagy közönségesen úgy ismernek,[689] hogy rabló, gyilkos, tolvaj vagy azok gazdája, a király úr uralkodásának kezdete óta, azt fogják el és vessék alá a vízpróbának, és tegyen esküt arra, hogy nem volt rabló, gyilkos, tolvaj vagy azok gazdája, amióta a király úr uralkodik, öt shilling értékben, amennyire ő tudja.

3. Ha pedig az így elfogott embert ura, ennek asztalnoka vagy emberei az elfogatástól számított harmadnapon belül kezességre kikérik, bocsássák ki őt és ingóságait biztosíték mellett, amíg ő maga törvény elé nem áll.

4. Ha pedig egy rablót, gyilkost, tolvajt vagy azok gazdáját az említett eskü következtében elfogtak, és úgy látszik, hogy a bírák nem fognak egyhamar abba a grófságba jönni, ahol le vannak tartóztatva, a sheriffek adjanak hír a legközelebbi bírónak egy értelmes ember útján, hogy ilyen embereket fogtak el; a bírák pedig üzenjenek vissza a sheriffeknek, hogy hova vezessék elébük azokat; a sheriffek meg állítsák őket a bírák elé. Velük együtt vigyenek két-két törvénytisztelő embert abból a századból és községből, ahol elfogták őket, hogy vigyék meg a grófságnak és a századkerületnek a feljegyzését arról: miért estek fogságba, majd ott a bíró előtt álljanak törvénybe.

5. S azoknak az ügyében, akiket a jelen határozat említett esküje folytán fogtak el, senki sem követelhet bírói széket, joghatóságot vagy ingóságokat, csak maga a király úr az ő kúriájában, bíráinak jelenlétében: minden ingóságuk a király urat illesse meg.[690] De azoknak az ügyében, akiket nem ennek az eskünek a következtében fogtak el, történjék az, ami a szokás szerint szükséges.

6. A sheriffek, akik elfogták őket, állítsák a bíró elé, a tőle kapott (utasításon túl) egyéb idézést nem várva. Amikor pedig a rablókat, gyilkosokat, tolvajokat vagy ezek gazdáit, akiket az eskü folytán vagy más módon fogtak el, átadják a sheriffeknek, ezek vegyék át őket rögtön, haladék nélkül.

7. S azokban a grófságokban, ahol nincsen börtön, építsenek ilyet a városban vagy valamelyik királyi várban, a király költségén és az ő erdejéből, ha közel van, vagy valamelyik közeli erdőből, amelyik a király szolgáinak felügyelete alatt áll, avégből, hogy a sheriffek ott őriztessék azokat, akiket az ezt szokás szerint végző tisztek elfognak, az ő szolgáik segítségével.

8. Továbbá azt akarja a király úr, hogy ennek az eskünek a letételére mindenki jelenjék meg a grófság bíróságán úgy, hogy senki se maradjon távol, akármilyen kiváltság, bírói hatóság vagy soke birtoklása címén,[691] hanem jöjjön el az esküt letenni.

9. És ne legyen senki a maga várában vagy azon kívül, még a wallingfordi uradalom (honor) területén sem, aki megtiltaná a sheriffeknek, hogy belépjenek bíróságára vagy birtokára annak megvizsgálására, vajon mindenki a szabadok kezessége alatt áll-e,[692] s ezeket a frankpledge alatt állítsák a sheriffek elé.

10. S a városokban vagy mezővárosokban senki se tartson embereket, ne fogadjon be olyanokat házába, birtokára vagy soke-ja területére, ha nem tudja őket kézbefogni és a bíró elé állítani, ha ezt kívánják tőle; különben legyenek a frankpledge alatt.

11. És ne legyen senki városban, mezővárosban, várban vagy azon kívül, még a wallingfordi uradalom területén sem, aki megtiltaná a sheriffeknek, hogy belépjenek birtokára vagy soke-ja területére, hogy letartóztassák azokat, akik annak a vádja vagy nyilvános gyanúja alatt állanak, hogy rablók, gyilkosok, tolvajok vagy ezek gazdái, vagy törvényen kívüliek, vagy az erdő elleni cselekménnyel vádoltak;[693] a (király) éppen azt parancsolja, hogy segítség őket az elfogatásban.

12. És ha valakinél a rablás vagy lopás zsákmányát találják, és ha rossz hírű és a közvéleményben rossz színben áll, és nincs kezese, nem kell törvény elé állítani.[694] De ha nem éri notórius gyanú a birtokában levő ingóságok miatt, menjen vízpróbára.

13. Ha pedig valaki a rablást, gyilkosságot, lopást vagy ezek tetteseinek befogadását törvénytisztelő emberek jelenlétében vagy a századbíróságon bevallotta, azután pedig tagadni akarná, nem kell törvény elé állítani.[695]

14. Továbbá a király úr azt akarja, hogy akik bíróság előtt állottak és felmentésben részesültek, de rossz hírűek, akiket számos jogtisztelő ember bizonysága nyilvánosan és súlyosan becsmérel, esküvel kötelezzék magukat arra, hogy elhagyják a király országait,[696] azaz nyolc napon belül átkelnek a tengeren, ha a szél nem akadályozza meg őket; és hogy az első (kedvező) széllel áthajóznak a tengeren, és nem térnek vissza Angliába, kivéve a király úr kegyelme alapján; és ezek mind most, mind visszatérésük esetén legyenek törvényen kívül, és ha visszajönnek, mint törvényen kívülieket kell elfogni őket.

15. S a király úr megtiltja, hogy csavargónak, azaz vándornak vagy ismeretlen személynek, bárhol szállást adjanak a városokat kivéve, és még ott sem maradhatnak meg egy éjszakánál tovább, kivéve, ha maguk vagy lovuk megbetegszik, s így nyilvánvaló mentségre tudnak hivatkozni.

16. És ha az ilyen egy éjszakánál tovább marad ott, fogják el és tartsák ott, míg ura el nem jön, hogy biztosítékot adjon érte, vagy ő maga nem hoz biztos kezeseket, s azt, aki szállást adott neki, ugyancsak fogják el.

17. És ha valamelyik sheriff üzenetet küld a másiknak, hogy grófságából rablás, gyilkosság, lopás, tetteseik befogadása, törvényen kívül esés, vagy a király erdejét illető cselekmény vádja miatt átszöktek a másik grófságba, az utóbbi fogja el őket; ugyancsak, ha saját magától vagy másoktól tudja, hogy ilyen emberek menekültek grófságába, fogja el őket és őrizze mindaddig, amíg biztos kezeseket nem állítanak elébe.

18. És minden sheriff készítsen jegyzéket mindazokról a szökevényekről, akik elmenekültek grófságából; ezt a grófság bíróságának kell elvégezni, s a jegyzékben foglalt neveket a bírák elé kell terjeszteni, mihelyt abba a grófságba jönnek, hogy egész Angliában keressék őket, s ingóságaikat lefoglalják a király szükségleteire.

19. És azt akarja a király úr, hogy miután a sheriffek megkapták a vándorbírák idézését, mely szerint meg kell jelenniük előttük a megyebeliekkel együtt, gyűjtsék össze őket, és vizsgálják meg mindazokat, akik a jelen Assiza után jöttek grófságukba; ezeket vagy kezesség mellett elbocsátják, hogy álljanak a bírák elé, vagy pedig őrizetben tartják őket, míg a bírák hozzájuk nem érkeznek, s akkor állítják őket a bírák elé.

20. Továbbá a király úr megtiltja a szerzeteseknek, kanonoknak vagy bármilyen szerzetesházaknak, hogy az alsóbbrendű emberek közül szerzetesnek, kanonoknak vagy fráternek fogadjanak be valakit, amíg ki nem derül, milyen magaviseletű ember, kivéve, ha halálos beteg.

21. Továbbá megtiltja a király úr mindenkinek egész Angliában, hogy birtokán, soke-jában vagy a neki alárendelt házban befogadjon valakit azoknak a renegátoknak a szektájából, akiket Oxfordban kiközösítettek és megbélyegeztek.[697] És ha valaki befogadja őket, (büntetése) a király úr kegyelmétől függ, a házat pedig, amelyben voltak, ki kell vinni a faluból és elégetni. És minden sheriffnek meg kell esküdnie, hogy ezt megtartja, és hogy minden tisztjét, a bárók asztalnokait, a megyék összes lovagjait és szabad birtokosait megesketik erre.

22. S a király úr azt akarja, hogy ezt az Assize-t tartsák meg országában mindaddig, amíg neki tetszik.

Párbeszéd az Exchequerről

(Dialogus de Scaccario)

Az exchequer (scaccarium) Angliában I. Henrik óta a királyi tanácsból különvált kincstár neve. Elnevezése („sakktábla kamara” Court of Exchequer Chamber) a pénz számolási rendszerével függött össze; a sakktáblaszerűen felállított asztalon megfelelő sorrendben helyezték el, majd csoportosították a pénzt. A Dialogus II. Henrik korából való, feltételezett szerzője Richard fitz Niegel.

Douglas, T. II., 1953, 491–493., 555–557. o.

Előbeszéd

Szükséges, hogy teljes félelemmel alávessük magunkat az Istentől rendelt hatalmaknak, s engedelmeskedjünk nekik. Mert minden hatalom az Úristentől való. Nem ésszerűtlen tehát, sem nem idegen az egyházi férfiaktól, hogy szolgálatot vállalván a királyoknál, mint legfőbbeknél, és az egyéb hatalmasságoknál, óvják meg jogaikat, különösen olyan ügyekben, amelyek nem ellentétesek az igazsággal és a tisztességgel. De nemcsak azoknak a méltóságoknak megőrzésével kell őket szolgálni, amelyekben a királyi hatalom dicsősége tündöklik, hanem azoknak a világi javaknak bőségével is, amelyek hivataluk erejénél fogva megilletik őket. Azok ugyanis felmagasztalnak, az utóbbiak hatalmat adnak. Továbbá az anyagiak bősége vagy hiánya emeli fel vagy alázza le a fejedelmek hatalmát. Akik ugyanis hiányt látnak bennük, ellenségeik zsákmányává lesznek; akik pedig bőven el vannak látva ezekkel, zsákmányukká teszik ellenségeiket. Bár lehetséges, hogy az anyagi javak nem valamilyen szilárd jogi alapon jutnak a fejedelmeknek, hanem néha országaik törvényeiből következően, néha a maguk szívének rejtett szándékából, alkalmanként még a maguk önkényes cselekedetei folytán is, nem alattvalóik dolga az ő tetteiket megvitatni vagy elítélni. Azoknak az ügye ugyanis, akiknek szíve és ennek rezdülései Isten kezében vannak, s akikre maga isten bízta egyedülálló módon alattvalóik gondozását, az isteni és nem az emberi ítélettel áll vagy bukik. Így bármilyen gazdag legyen is valaki, ne ringassa magát abban a hitben, hogy büntetlenül marad, ha nem így cselekszik, mert az ilyenekről van megírva: „A hatalmasok pedig hatalmasan fognak szenvedni kínokat.”[698] Tehát bármilyen is vagy bármilyennek tűnjék is a gazdagság megszerzésének eredete, vagy módja, azok, akikre hivataluknál fogva azok megőrzése hárul, nem mulaszthatnak el semmilyen gondosságot. Összegyűjtésében, megőrzésében és szétosztásában a gondosság és szorgalom illik azokhoz, akiknek mintegy az ország állapotáról kell számot adniuk, hiszen sértetlensége az ő vállukon nyugszik. Valóban tudjuk, hogy főként okossággal, bátorsággal, mértékletességgel, igazságossággal és egyéb erényekkel kormányozzák az országokat és őrzik meg a jogot; a világ kormányzóinak tehát ezekben kell erőseknek lenniük. De megtörténik olykor, hogy amit józan tanáccsal és kitűnő szándékkal képzelnek el, még sikeresebben hajtható végre, ha vannak anyagi eszközök; ami pedig nehéznek látszik, könnyen kivihető az ügyek intézésének bizonyos szokásszerű útján. Pénzre nemcsak háború, hanem béke idején is szükség van. Az előbbi esetben ugyanis a jövedelmet a városok erődítésére, a katonák zsoldjának fizetésére és – az érintett személyek állapotának megfelelő – számos más módon az ország fenntartására költik; az utóbbi esetben pedig, bár a fegyverek nyugszanak, a jámbor fejedelmek templomokat építenek. Krisztust a szegények személyében táplálják és ruházzák, s az evilági Mammont a szeretet más műveiben osztják szét. A fejedelmek dicsősége abban áll, hogy békében és háborúban egyaránt hatalmas tetteket hajtanak végre, de különösen kitűnik azokban, amelyeknél a földi javak befektetésének örökös és áldott a jutalma.

Ezért, felséges király, a legnagyobb a világi fejedelmek között,[699] mivel gyakran voltam tanúja dicsőségednek békében és háborúban egyaránt, aki nem kímélted kincseidet, hanem a helyhez, az időhöz és a személyhez képest kijáró összegekről szorgosan gondoskodtál, magasságodnak ajánlottam ezt a kis munkát, amely nem a magas politikáról szól, nincs is ékes nyelven megírva, hanem falusi nyelven tárgyalja a te Exchequered szabályszerű eljárását. Továbbá időnként tapasztaltam az ilyen dolgok iránti érdeklődésedet, annyira, hogy bizonyos bölcs és bizalmas tanácsosaid útján megkérdezted róluk a néhai elyi püspök véleményét.[700] Nem is volt ésszerűtlen dolog az, hogy egy olyan ragyogó értelmű férfiú és egy olyan nagyhatalmú fejedelem, mint te, egyéb súlyos állami gondjai mellett erre is figyelmet fordított. Hiszen az Exchequer szabályai nem véletlenül alakultak ki, hanem nagy emberek határozatai és döntései útján; és ha ezeket a szabályokat minden részletükben megtartják, mindenkinek megmarad a saját joga, és a kincstárnak járó jövedelem is teljességben befolyik hozzád, hogy legnemesebb elméd szolgája, a te kezed megfelelő módon elkölthesse.

I. Könyv. Előszó

II. Henrik király uralkodásának huszonharmadik évében,[701] amikor egy a Temze folyóra néző toronyablakban ültem,[702] egy bizonyos ember nagy határozottsággal így szólt hozzám: „Mester, nem olvastad, hogy az elrejtett tudomány vagy kincs nem hoz hasznot?” Amikor pedig azt feleltem neki: „Olvastam”, rögtön így folytatta: „Akkor miért nem tanítod meg másoknak az Exchequerre vonatkozó ismereteket, amelyekről úgy hírlik, hogy nagy bőségben vannak nálad, és miért nem foglalod azokat írásba, hogy veled el ne pusztuljanak?” Erre azt feleltem: „Lám testvérem, már régen ülsz az Exchequer padjain, és semmi sincs rejtve előtted, hiszen túlságosan is lelkiismeretes vagy; és valószínűleg ez vonatkozik a többiekre is, akik ott ülnek.” De ő így szólt: „Éppen úgy, mint azok, akik a sötétségben járnak és kezükkel tapogatódznak, gyakran elbotlanak, itt is sokan ülnek olyanok, akik nézvén nem látnak, és hallván nem értenek.” Mire én: ,Tiszteletlenül szólsz, hiszen sem a megkívánt tudás nem olyan nagy, sem az érintett dolgok nem olyan jelentősek. Talán inkább úgy van, hogy akik nagy dolgokra törekszenek, azoknak elméje hasonló a sas karmaihoz: a kicsiny zsákmányt kiejtik, de a nagyot nem engedik el.” ő pedig: „Legyen úgy, de bár a sasok magasan röpülnek, alacsony helyeken pihennek meg és találnak felfrissülést; azért kérünk, magyarázd meg azokat az alacsonyrendű dolgokat, amelyek a sasoknak is hasznukra válnak.” Mire én: „Féltem attól, hogy könyvet írjak ezekről a dolgokról, mivel testi érzékeinknek vannak alávetve, és a mindennapos használatban megromlanak; nincs, de nem is lehet bennük absztrakt elvekről való vita, vagy az újság kellemes látszata.” ő így felelt: „Akik az újságban lelik örömüket, akik az absztrakt dolgok lendületét keresik, azoknak ott vannak Arisztotelész és Platón művei, hallgassák azokat. Te azonban ne elméleti, hanem gyakorlati dolgokról írj.” Én pedig: „Azokról a dolgokról, amelyeket te kívánsz, csak falusias beszéddel és közönséges szavakkal lehet szólni.” ő azonban haragra gerjedvén, mivel a vágyódó léleknek semmi sem elég gyors, így szólt: „Az artes írói[703] sok eszmét tettek magukévá, és különös szavak alá rejtették őket, hogy ki ne tűnjék tudatlanságuk, és hogy a fogalmazás művészetének megértését megnehezítsék. Te azonban nem az írásművészettel foglalkozol, hanem az Exchequer bizonyos jogaival és szokásaival; mivel pedig e dolgok közérdekűek, szükségszerűen közönséges szavakat kell használni, hogy a stílus kapcsolatban legyen azokkal a tárgyakkal, amelyekről szó van. Továbbá, bár gyakran meg van engedve az új nevek kitalálása, kérlek, hogy mégse restelld a tárgyalt dolgok szokásos neveit használni, nehogy a szokatlan szavak használatából új nehézség támadjon, és zavart okozzon.” Mire én: „Látom, hogy mérges vagy, de nyugodj meg; megteszem, amire ösztönzöl. Kelj hát fel, és ülj le velem szemben; tégy fel kérdéseket azokról a dolgokról; amelyek zavarba hoznak. Ha azonban olyasmit vetsz föl, amiről nem hallottam, nem fogom röstellni, hogy bevalljam tudatlanságomat; de inkább egyezzünk meg mint bölcs emberek.” ő így felelt: „Azt teszed, amit kívántam. Bár csúf és nevetséges dolog egy öregember, aki az elemi ismereteket tanulja, magam az elemi dolgokkal fogom kezdeni.”…

II. könyv XIII. fejezet. A fizetésképtelen emberek különféle fajtái, akiket illetően a sheriff esküt ajánl fel, és hogy az esküt milyen szavakkal kell letenni

Továbbá itt különbséget kell tenni az adósságok és az adósok közt, hogy világos legyen előtted, milyen esetekben van megengedve az eskütétel, és milyenekben nem. Mert ha egy lovagot, más szabad embert, parasztot vagy bármilyen jogállású és nemű személyt valamilyen tartozás terhel a királlyal szemben, amelynek azonban valamilyen vétség büntetésének és nem önként megajánlott fizetésnek kell lennie, a kincstartó megelégszik a sheriffnek felajánlott esküjével, melyet az eljárás végén tesz le. Ezenkívül az a férfi vagy nő, aki ellen szegénysége miatt a kereset sikertelen volt, újra bekerül az évi jegyzékbe mint adós, ugyanazzal az összeggel, mint az előző volt. Más az eset, ha a kérdéses adós városi vagy mezővárosi polgár, azaz vagy származása polgári, vagy a szükségtől hajtva, szabad akaratából alávetette magát polgártársai törvényeinek. Ilyen esetekben nem elég, ha a sheriff – amennyiben valamelyik adós nem rótta le a megkívánt összeget – csak ingóságai értékét fizeti be, vagy esküt ajánl fel arra nézve, hogy keresett ilyet, de nem talált; ezáltal még nem kap felmentést az Exchequernél. Le kell foglalnia házaikat, földjeiket és a várostól nekik járó bármely jövedelmüket, s azokat haszonbérbe kell adnia másoknak, hogy ezen az úton összeszedje a királynak járó összeget. De ha nem találna senkit, aki vállalná ezt a terhet, hiszen az ugyanazon állapotú emberek rendszerint vonakodnak egymás ellen cselekedni, zárja le a sheriff házaikat, torlaszolja el rudakkal, és műveltesse meg birtokaikat szorgalmasan. Ha viszont időközben megfizetik azt, amire kötelesek, a birtokokat akadály nélkül vissza kell nekik adni – mint jogos tulajdonosoknak – a sheriff kezéből.

Tanítvány: Nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogy amikor azonos a bűnösség, „mért sújtja jobban törvényünk ezt az emberfajtát”.

Mester: A földbirtokosoknak és a mezőgazdaságból élőknek vagyona zömében marhákból, állatokból és termésből, valamint olyan dolgokból áll, amelyek nem egykönnyen kerülik el szomszédaik figyelmét. Azoknál viszont, akik a kereskedelemmel foglalkoznak, akik takarékoskodnak a költséggel, minden erejükkel és minden eszközzel vagyonuk gyarapítására törekedvén, a készpénz megszerzése a legfőbb szempont. Hiszen ennek segítségével könnyebben űzhetik a kereskedést, nyereségüket pedig könnyen letehetik valamilyen biztos, de titkos helyen. Ezért gyakran megesik, hogy egy gazdag embert szegénynek tartanak, mivel nem sejtik rejtett vagyonát. Ezért van az, hogy a törvény szigorúbb velük szemben, mert a gazdagság túlcsorduló forrása láthatóan nem egyhamar merül ki.

Tanítvány: Hogy mi az általános becslés, hogy kik és milyen rendben felelnek érte, az az előbbiekből már nagyrészt világos. Most, kérlek, fejtsd ki részletesen a városok és mezővárosok segélyeit vagy ajándékait; hogyan kell ezekről számot adni, és kiket kell értük elsősorban felszólítani vagy kényszeríteni; a kényszerítés módja ugyanis már nyilvánvaló abból, amit eddig mondottál.

Mester: Örülök, hogy emlékszel ezekre, és – bevallom – ezzel még jobban biztatsz engem. Tudd meg hát, hogy igen fontos kérdés: valamely város ajándékát vagy segélyét a bírák ennyiben és ennyiben állapítják meg fejenként, a benne lakó polgárok száma szerint, vagy a polgárok a bíráknak felajánlanak egy összeget, amely méltó az uralkodóhoz, s azok elfogadják. Ebben a két esetben ugyanis különböző a kényszerítés módja. Ha ugyanis az ajándékot a bírák állapították meg a lakosság számához képest, s ezek valamelyike nem képes fizetni, a fizetésképtelen polgárokra vonatkozó, említett törvény lép működésbe, azaz megfosztják házától és jövedelmeitől, amíg nem fizet. De ha a polgárok jelentették ki: „Ezer fontot adunk a királynak”, s ezt az összeget elfogadásra méltónak találták, maguknak kell gondoskodniuk róla, hogy az említett összeg a kitűzött időben együtt legyen. Ha azonban mentségeket kezdenek keresni, hivatkozván egyeseknek a szegénységére, akik az összeg egy részéért felelősek, akkor gondos vizsgálatot kell tartani, vagyis a sheriff esküjét kell kivenni arra nézve, hogy a kérdéses személyek nyilvánvalóan fizetésképtelenek voltak-e abban az időpontban, amikor az ajándékot vagy segélyt elhatározták. Ha ez az eset, gondoskodjanak másokról, akik az említett összeget meg tudják fizetni, vagy pedig osszák el maguk között a hátralevő tartozást. Ha azonban a megajánlás időpontjában gazdagok voltak, de a természeténél fogva változékony szerencse törvénye folytán mostanra elszegényedtek, haladékot kell nekik adni addig, amíg Isten segítségével ismét meg fognak gazdagodni.

Tanítvány: Úgy látom, hogy – bár mindenben mértéket tartasz –, mindig a király érdekeit tartod szem előtt.

Mester: Emlékszel rá, mit kell tenni a fizetésképtelen városi vagy mezővárosi polgárokkal. De ha netán egy lovag vagy más szabad ember, lesüllyedve állapota méltóságáról amitől Isten óvjon! – arra adta a fejét, hogy nyilvános kereskedelemmel vagy a haszonszerzés legaljasabb módján: uzsorával gyarapítsa pénzét, és nem fizeti meg a tőle kívánt összeget szabad akaratából, a sheriffet nem mentik fel pusztán arra tett esküje alapján, hogy nem talált semmit. Sőt, miután közölte ezt az elnökkel, az utóbbi szigorú utasítást ad neki, hogy a mulasztónak a tőle kívánt összeg erejéig fizetését biztosító kezeseket kell állítania a kitűzött napon. Ha ezt megtagadja, minden jövedelmét elkobozzák, mert e tekintetben joggal hasonlítható azokhoz, „akik bármilyen módon gyarapítják javaikat”.[704]

Tanítvány: Bizonyosan méltányos, hogy egy elkorcsult lovag vagy más szabad ember, aki rút haszonszerzésért lemond rangjáról, a szabadok törvényének általános mértékén túl bűnhődjék…

Az angol rendiség kialakulása

Párizsi Máté Krónikájából

Matheus Parisius angol krónikás és diplomata (1195–1259) Saint Albans-i szerzetes. 1248-ban Haakon norvég királynál járt pápai küldöttként. 1257-ben III. Henrik angol király tanácsosa lett. Művei a Chronica maiora (1235–1259) és a Chronica minora vagy másképpen Historia Anglorum.

H. R. Luard, 1884.

1214. év

Miklós tusculumi püspök és szentszéki követ Péter és Pál apostolok ünnepén a (Szent Pál) székesegyházban ünnepélyesen feloldotta (János királyt) az egyházi átok alól… János angol király miután a tengerentúli részeken teljesen eligazította ügyeit, október közepén visszatért Angliába. Ugyanebben az időszakban Anglia grófjai és bárói Bury St. Edmundsban megbeszélésre gyűltek össze egy kegyes zarándoklat ürügyével, mert hiszen az ok egészen más volt. Mert miután már jó ideje tanácskoztak titokban, I. Henrik király egy oklevelét (carta) hozták a nyilvánosság elé, amelyet ezek a bárók (Langton) István canterburyi érsektől, miként szó volt, London városában kaptak… Tehát valamennyien összegyűltek szent Edmund templomában és a nagy oltár előtt rangsor szerint megesküdtek arra, hogy ha a király a mondott törvényeket és szabadságokat vonakodnék elismerni, akkor ők fölmondják a hűséget iránta, és mindaddig harcolni fognak ellene, amíg saját pecsétjével megerősített oklevélben meg nem erősíti számukra mindazt, amit kértek. Abban is megegyeztek közösen, hogy karácsony után valamennyien együtt mennek a király elé és kérni fogják tőle az írásba foglalt szabadságok jóváhagyását. De addig is úgy ellátják magukat lóval és fegyverrel, hogy tüstént bevehessék várait, és követeléseik kielégítésére kényszeríthessék abban az esetben, ha történetesen visszalépne saját esküjétől, amit kétszínűsége miatt joggal feltesznek róla.

1215. év

Az említett főurak (magnates) tüntető fegyverdíszben felvonultak a király elé, és kérték tőle (Hitvalló) Edvárd király szabadságainak (libertates) és törvényeinek megerősítését, az angol királyság, valamint az angol egyház számára adott egyéb szabadságjogokkal együtt, miként az írásba foglalva megtalálható I. Henrik király oklevelében s az előbb említett törvényekben… A király meghallgatva őket… a húsvétot bezáró hétig halasztást kért tőlük. Ezalatt pedig a király – a jövőre gondolva – saját maga biztonságáról kívánt gondoskodni: egész Angliában mindenkivel hűséget fogadtatott és megújíttatta a hűbéri köteléket (homagia). S hogy biztonságáról még jobban gondoskodjék, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) felvette a keresztet… Húsvét hetében Stamfordnál a főurak összejöttek… A lovas serviensek és a gyalogosok kivételével ezt a haderőt kétezer lovagra lehetett becsülni… István canterburyi érsek pártolójuk volt. Ebben az időben a király Oxfordban tartózkodott… Április 27-én az említett bárók ismét Brackley falu határában gyülekeztek… (A király) elküldte hozzájuk a canterburyi érseket és Vilmos pembroke-i grófot, a főlovászmestert, hogy tudják meg tőlük, melyek azok a törvények és szabadságok, amelyeket követeltek. Amazok a követeknek… jegyzéket nyújtottak át, mely nagyobbik részében az ősi törvényeket és az ország szokásait tartalmazta… Ekkor az érsek társaival együtt elvitte ama jegyzéket a királyhoz, és – semmit ki nem felejtve – pontról pontra felolvasta előtte… Midőn tehát az érsek és Vilmos főlovászmester semmiképpen sem tudták a királyt beleegyezésre bírni, a király parancsára visszatértek a bárókhoz… a főurak… Róbertet, Walter fiát tették meg a sereg fejének, s hadrendben… Northampton (vára) ellen fordultak… London városából követek jöttek hozzájuk és tudomásukra hozták nekik, a legnagyobb titokban, hogy ha be akarnak jutni a városba, úgy nagy sietséggel menjenek oda… (Egy csapatjuk) Ware-ig előre lovagolt… és május 17-én… benyomultak London városába (civitas) nagyobb csatazaj nélkül… Miután a lovagok segítséget kaptak a polgároktól, leveleket küldtek ama grófokhoz, bárókhoz és lovagokhoz, akikről úgy látszott, hogy Angliában, noha színlelve, a királyhoz csatlakoztak… Mindezek, miután megkapták a bárók felszólítását, nagyrészt Londonba mentek, és szövetkezve a nevezett főurakkal, a királyt teljesen cserben hagyták… A királynak napot tűztek ki, hogy jelenjék meg előttük megbeszélésre a Staines és Windsor közt fekvő réten, június 15-én… Végre, miután… János király, látva hadrendjének egyenlőtlenségét, a bárókéhoz képest, nehézség nélkül elfogadta a törvényeket… és a szabadságokat.

A Magna Charta Libertatumból

1215. június 17-én a felkelt bárók kötelezték Földnélküli János királyt az általuk javasolt szöveg aláírására. Az okiratban szabályozták a feudálisok jogkörét egyidejűleg visszaállítva a normandiai királyok és II. Henrik által adott szabadságok jogérvényességét. A XIII. század folyamán az uralkodói önkény elleni harc a Magna Chartára támaszkodott, amely így alkotmányos jogforrás lett. Az alábbiakban szövegének egyes részleteit közöljük.

Ch. Bémont, 1892, 26–39. o.

János, Isten kegyelméből Anglia királya, Skócia fejedelme, Normandia és Aquitania hercege, Anjou grófja, üdvözletet az érsekeknek, püspököknek, apátoknak, grófoknak, báróknak, bíráknak, erdőmestereknek, sheriffeknek, elöljáróknak (praepositi), közegeknek (ministri), valamennyi megbízottnak (ballivi) és hívének. Tudjátok meg, hogy mi, isteni sugallatra és a mi magunk, valamint elődeink és utódaink lelki üdvére, Isten ékességére és a szentegyház felmagasztalására, királyságunk megjavítására…

1. Mindenekelőtt megadtuk és jelen levelünkkel megerősítettük Isten, mi magunk és örököseink nevében mindörökké, hogy az angol egyház legyen szabad, bírja teljes jogait és sértetlen szabadságait…

12. Hadmegváltási és más adót (scutagium vel auxilium) csakis királyságunk közös tanácsával lehet kivetni, kivéve azt az esetet, amikor miértünk váltságdíjat kell fizetni, vagy amikor elsőszülött fiunkat lovaggá ütik, vagy amikor idősebbik lányunk első ízben férjhez megy, de ezekben az esetekben is a követelt adó mértéktartó legyen. Hasonlóképpen kell eljárni London város adóival (auxilia) is.

13. London városának (civitas) legyen meg minden ősi szabadsága és szabad szokása, mint a többi város, mezőváros, község és kikötő (civitates et burgi, et villae, et portus) éljen összes szabadságával és szabad szokásával.

14. Ha nem az említett három adóról van szó, hanem más adó (auxilium) kéréséről vagy a hadmegváltási adó (scutagium) kivetéséről, úgy a királyság közös tanácsának megtartása végett (névre szóló) pecsétes meghívólevelünket fogjuk küldeni az érsekekhez, püspökökhöz, apátokhoz, grófokhoz és a nagy bárókhoz. Továbbá általánosságban, a sheriffek és a mi ballivusaink útján fogjuk meghívni mindazokat, akik közvetlen hűbéreseink (de nobis tenent is capite), de meghívásuk meghatározott napra, mégpedig legalább negyvennapos határidőre és meghatározott helyre szóljon. Mindezekben a meghívólevelekben a meghívás okát meg fogjuk jelölni. Ha ilyenformán megtörtént a meghívás, a kitűzött napon kerüljön az ügy tárgyalásra a megjelentek tanácsával, még akkor is, ha nem mindegyik meghívott jön el.

15. Egyébiránt nem engedjük meg, hogy valaki saját szabadjaitól adót (auxilium) szedjen, kivéve azt az esetet, midőn életéért kell váltságdíjat fizetni, avagy elsőszülött fiát ütik lovaggá, avagy elsőszülött leányát első ízben kiházasítja, de ilyenkor az adó ne haladja meg a mértéket.

16. Senkit sem lehet arra szorítani, hogy a lovagi hűbér, avagy más szabad hűbér (liberum, tenementum) után nagyobb szolgálatot teljesítsen, mint amennyivel az előbbiek alapján tartozik.

17. Az udvari bíróság, ha közös perekben (communia placita) ítélkezik, ne kövesse udvarunkat vándorlásában, hanem valamilyen meghatározott helyen tartózkodjék…

20. Szabad ember (liber homo) kis vétek esetében engesztelési díjat csak a vétek mértéke szerint fizessen (amercietur). Nagy vétek esetében az engesztelési díj is a vétek nagyságához igazodjék, de ne érintse létfenntartását (contenementum suum). Ugyanígy fogják büntetni a kereskedőt, de áruja érintetlen marad, s ugyanígy büntetik a villanusokat, akiknek sértetlenek maradnak munkaeszközeik (wainnagium). S a nevezett büntetéseket nem fogjuk másként kiróni, mint a szomszédságból származó becsületes esküdtek vallomása alapján…

35. Az egész királyság területén csak egyféle mértéke legyen a bornak, a sörnek (cervisia), a gabonának (blad), mégpedig a londoni fertály. A festett kelméknek, a közönséges rőtszínű szöveteknek (russetum) és a páncélingre való anyagnak (halbergettum) szélessége is egy legyen, a szélétől számított két rőf (ulna). A súlyokra ugyanaz vonatkozzék, ami a többi mértékekre…

39. Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg javaitól, helyezzenek törvényen kívül vagy száműzzenek, vagy más módon ne tegyenek tönkre, s mi sem fogunk ellene támadni, se mást nem fogunk ellene küldeni törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők (pares sui) hoztak hazája törvényei alapján.

40. Igazságot és bírói ítéletet (justicia) senkinek eladni, senkitől megtagadni vagy senki számára elnapolni nem fogunk.

41. Az összes kereskedők épségben és biztonságban utazhatnak ki Angliából, jöhetnek be Angliába és tartózkodhatnak vagy közlekedhetnek bent az országban, szárazföldön és vízen egyaránt, akár venni, akár eladni akarnak, az ősi helyes szokások alapján, anélkül, hogy mindenféle jogtalan vámot követelnének tőlük, kivéve a háborús időket, ha olyan területről valók, amely háborús állapotban van velünk. Hogyha ilyen kereskedőket találnak területünkön a háború kezdetén, törvényes őrizetbe kell venni őket testi épségük és javaik károsítása nélkül mindaddig, amíg tudomásunkra vagy főbíráink (capitalis justiciarius) tudomására nem hozzák, hogy miképpen bánnak a mi területünk kereskedőivel, akik a velünk háborúban álló területen tartózkodnak. És ha a mieink épségben megvannak ott, az övéik is sértetlenek legyenek a mi területünkön…

52. Akit mi megfosztottunk birtokaitól, váraitól, kiváltságaitól vagy jussától a vele egyenlők törvényes ítélete nélkül, annak mindazt tüstént vissza fogjuk juttatni. És ha emiatt viszály támadna, az ügyben az a huszonöt báró ítélkezzék, akikről a béke biztosításával kapcsolatban alább történik említés. Mindazoknak az ügyében pedig, akiket a vele egyenlők ítélete nélkül, akár a mi atyánk, Henrik király, akár a mi testvérünk, Richárd király valamijüktől megfosztott, ami a mi kezünkre szállt vagy mások birtokába jutott, de amiért nekünk kell kezeskednünk, haladékot fogunk kapni, úgy amint ez általában a kereszteseknek jár. Kivételt képeznek azok ügyei, akiknek javára már bírósági eljárás indult meg, vagy parancsunkra eljárást foganatosítottak a keresztnek általunk történt felvétele előtt. Ezeknek tüstént teljes igazságot fogunk szolgáltatni, mihelyt visszatérünk zarándoklatunkról, vagy pedig most azonnal, ha zarándoklatunk történetesen elmaradna…

61. Mindezeket az elmondottakat megengedtük Isten kedvéért, királyságunk megjavítása céljából, valamint a köztünk és a bárók közt keletkezett viszály kedvező lecsendesítése végett. Mindörökre örvendezni kívánván ezek teljes és szilárd tartósságának, az alább leírt biztonságot engedélyezzük nekik. Ti. azt, hogy a bárók válasszanak tetszésük szerint huszonöt bárót az országból, akik saját erejükhöz képest tartoznak őrizni, megtartani s őriztetni a békét és a szabadságokat, amelyeket nekik adtunk és jelen oklevelünkkel megerősítettünk, mégpedig olyképpen, hogy ha mi vagy udvarbíránk (justiciarius), vagy ballivusaink, vagy valaki közegeink (ministri) közül hibázni fog valamiben és valaki ellen, vagy a béke és biztonság valamelyik cikkelyét át fogja hágni, és a vétek a huszonöt báró közül négynek tudomására jut, akkor e négy báró keressen fel bennünket, vagy távollétünkben udvarbíránkat és jelentse nekünk a sérelmet s kérje tőlünk egyúttal késedelem nélküli orvoslását. És ha mi – vagy ha országon kívül vagyunk, a mi udvarbíránk – a bejelentéstől számított negyven napon belül nem orvosolná a sérelmet, abban az esetben a négy báró ismertesse az ügyet a többi báróval a huszonöt közül. Ezek huszonöten pedig az egész ország közösségeivel (cum communa totius terrae) nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket minden módon, ahogyan csak bírják: vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, birtokainkat, amíg véleményük szerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban épségben maradjon. Mihelyt az orvoslás megtörtént, ragaszkodjanak ismét hozzánk, miként előbb tették. Az országból, aki akar, esküdjön meg arra, hogy a nevezett huszonöt báró parancsát teljesíteni fogja a felsorolt megtorlások végrehajtására, és hogy velük együtt fog bennünket sanyargatni, amennyire csak bír. Mi pedig nyilvánosan és szabadon engedélyt adunk eskü letételére annak, aki esküdni akar, és senkit se fogunk valaha is ebben megakadályozni. Az országból mindazok, akik vonakodnak maguktól és önként esküdni a huszonöt bárónak arra, hogy velük együtt nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket, parancsunkból esküdjenek meg, a mondottak szerint. Ha valamelyik a huszonöt báró közül meghalna, vagy eltávozna az országból, vagy más módon lenne akadályozva és ezzel a megtorlásokat kevéssé tudnák végrehajtani, úgy azok, akik megmaradtak a huszonöt báróból, szabad elhatározással válasszanak mást az illető helyére, aki azután hasonlóképpen tegyen esküt, mint a többiek. Minden dologban, melynek végrehajtására a huszonöt báró összegyűlik, ha történetesen a huszonöt jelen van, de egymás közt valamiben nincs meg az egyetértés, vagy közülük egyes meghívottak nem akarnak vagy nem képesek részt venni, úgy az jusson szilárd érvényre, amit a jelen levő többség el fog határozni és meg fog parancsolni, mintha mind a huszonöten egyetértettek volna. A nevezett huszonöt esküdjön meg arra, hogy minden fent elmondott dolgot híven meg fog tartani és minden erejével meg fogja tartani. Mi pedig semmi olyat nem fogunk követelni más valakitől, sem személyesen, sem más által, ami ezekből az engedményekből és szabadságokból valamit is visszavonna vagy kisebbítene. És ha ilyesvalamit sikerülne kieszközölni, úgy az legyen érvénytelen és hiábavaló, soha senki fel ne használhassa, sem mi, sem más.

Meghívás a parlamentbe, 1265

A XIII. század politikai harcai során, amelyekben a bárók mellett a lovagok és a városok képviselői is részt vettek, kialakult az angol rendi képviseleti szerv, a parlament.

a) Főúr személyére szóló meghívás

A király üdvözletét küldi kedves és hűséges atyafiának, Edmondnak, Cornwall grófjának. Minthogy intézkedéseket kell foganatosítanunk azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyek ezekben a napokban egész királyságunkat fenyegetik, önnel, valamint országunk többi főuraival tanácskozást és értekezést akarunk tartani, azon hűségnek és szeretetnek nevében, amellyel ön irányunkban van. Szigorú utasítással meghagyjuk önnek, hogy a téli Szent Márton-nap[705] után következő legközelebbi vasárnapon személyesen jelenjék meg a Westminsterben, hogy velünk, a főpapokkal és a többi főurakkal, valamint királyságunk egyéb lakosaival együtt megvitassa, elrendelje és végrehajtsa mindazt, aminek segítségével elháríthatjuk ezeket a veszedelmeket. Láttamoztatott a király által Canterburyben, október első napján.

b) A grófságok és városok képviselőinek meghívása

A király Northamptonshire sheriffjének. Minthogy tanácskozást és értekezést kívánunk tartani a grófokkal, bárókkal és királyságunk egyéb főuraival, hogy intézkedéseket foganatosítsunk azon veszedelmek ellen, amelyek ezekben a napokban fenyegetik a királyságot, ez okból meghagyom nekik, hogy Szent Márton téli ünnepe utáni legközelebbi vasárnapon jelenjenek meg előttünk, a Westminsterben, hogy megvitassuk, elrendeljük és végrehajtsuk azt, aminek segítségével elháríthatjuk ezen veszedelmet. Neked is szigorú utasítással meghagyom, haladéktalanul rendeld el, hogy a nevezett grófságból két lovagot, ugyanazon grófság minden városából két városi polgárt, minden mezővárosból két lakost, olyanokat, akik legalkalmasabbak a feladatra, válasszanak ki és a jelzett napra és helyre küldjenek el, úgy, hogy a nevezett lovagok a maguk és a nevezetes grófság közössége nevében, és a nevezett polgárok és lakosok a maguk és a nevezett városok és mezővárosok közössége nevében, azoktól távol teljes és elegendő hatalommal rendelkezzenek, hogy mindazt megtehessék, amiről előbb szó volt, olyan módon, hogy a nevezett felhatalmazás hiánya miatt a megnevezett ügy semmiképpen se szenvedjen halasztást. És tenálad is meglegyenek itt a lovagok, polgárok és lakosok nevei, valamint ezen parancs. Láttamoztatott a király által Canterburyben, október 3-án.

II. Fülöp Ágost kormányzása

II. Fülöp Ágost (1180–1223) a harmadik keresztes hadjáratra indulása előtt 1190-ben az alábbi, a királyi domínium adminisztrációjára vonatkozó utasítást adta. Ebben az okiratban esik szó először részletesen az új királyi hivatalnokokról, akik később jelentős szerepet töltöttek be a területi igazgatásban.

Berger, 1916, T. I., 417. sköv o.

…1. Mindenekelőtt megparancsoljuk, hogy a mi baillink[706] az egyes prévôtékban;[707] hatalmunk képviseletében, válasszanak ki négy bölcs, törvényes dolgokban járatos és jó hitelű embert. A község (villa) ügyei ne kerüljenek tárgyalásra tanácsuk vagy legalább kettőjük tanácsa nélkül, Párizs azonban kivételt képez, ahol ugyanis számára hat derék és alkalmas embert kell kijelölni…

2. Birtokainkra is, ha saját nevükkel megkülönböztethetők, a mi baillinkat helyeztük, akik körzetükben (baillivia)[708] havonta tartsanak assisiának nevezett törvénynapot. Ezen minden panaszos meg fogja tőlük kapni jogát és igazát késedelem nélkül, mint ahogyan nekünk is biztosítani fogják jogainkat, és mindazt, ami megillet bennünket. ők fogják összegyűjteni és számba venni a bírságpénzeket is, melyek ugyancsak minket illetnek.

3. Továbbá azt is akarjuk és elrendeljük, hogy igen kedves édesanyánk, Adél királyné, igen kedves nagybátyánkkal és hívünkkel, Vilmos reimsi érsekkel együttesen tartsanak törvénynapot minden negyedik hónapban Párizsban, ahol hallgassák meg országunkból az emberek panaszait és igazítsák ott el ügyüket Isten dicsőségére és a királyság javára.

4. Megparancsoljuk még, hogy ugyanezen a napon tartsanak a mi baillink is assisiát községeink emberei számára, hogy hallják területünk bajait.

5. Ha pedig baillink közül valamelyik, gyilkosság, lopás, emberölés vagy árulás esetét kivéve, vétket követne el és vétke bebizonyosodnék az érsek, a királyné és mindazok előtt, akik a mi baillink vétkeinek (forefactal) meghallgatására gyűltek össze, úgy megköveteljük, hogy nekünk évente háromszor, valamint a két nevezettnek írásbeli jelentést tegyenek, melyik bailli hibázott, s mit követett el, mit és kitől fogadott el pénzt, ajándékot vagy szolgálatot, aminek következtében embereink megrövidülnének jogaikban, avagy mi a mieinkben.

6. Hasonlóképpen adjanak jelentést nekünk baillink a mi prévotinkról.

7. A királyné és az érsek nem mozdíthatják el saját baillik segítségével a mi baillinkat, hacsak ez utóbbiak nem követtek el gyilkosságot, lopást, emberölést vagy árulást. Nem tehetik ezt a baillik se a prévôtékal, kivéve a felsorolt eseteket. Mert mi fogjuk őket Isten sugallatára megtorlásban részesíteni, miután majd a megnevezett férfiak az igaz tényállást jelentették nekünk, melynek igazsága másokat is méltán elrettent majd.

8. A királyné és az érsek hasonlóképpen adjanak számot nekünk évente háromszor királyságunk állapotáról és ügyeiről.

9. Ha püspöki székhely vagy királyi apátság időközben megüresednék, úgy akarjuk, hogy a megürült székesegyház kanonokjai, illetve az apátság szerzetesei járuljanak a királyné és az érsek elébe, miként ha elénk jönnének, s kérjenek tőlük engedélyt a szabad választásra. Mi úgy akarjuk, hogy ezt ellenkezés nélkül adják meg nekik.

10. Mi pedig, mind a kanonokokat, mind a szerzeteseket figyelmeztetjük, hogy Istennek tetsző és a királyságnak hasznos pásztort válasszanak maguknak.

11. A királyné és az érsek kezelje addig a regálékat,[709] amíg a megválasztottat fel nem szentelték és meg nem áldották, ami után a regálékat ellenkezés nélkül szolgáltassák ki neki…

15. Ha valaki háborúságot kezdene fiammal, s ennek jövedelme e célból nem bizonyulna elegendőnek, úgy valamennyi hűbéresem személyében és vagyonával siessen az ő segítségére, az egyházak pedig adják meg neki azt a segítséget, melyet nekem szoktak megadni.

16. Prévoˆt-inknak és baillinknak azonfelül megtiltjuk, hogy valakit elfogjanak és vagyontárgyait elszedjék, ameddig jó eskütársakkal tud kezeskedni, hogy igazát a mi udvarunkban kívánja keresni, kivéve az olyan eseteket, mint gyilkosság, emberölés, lopás vagy árulás.

17. Megparancsoljuk továbbá, hogy számunkra befolyt minden jövedelmet, szolgáltatást és járadékot Párizsba szállítsanak, mégpedig három időszakban: először Szent Remig ünnepére, másodszor Mária megtisztulásának napjára, harmadszor Jézus mennybemenetelének ünnepére. Ott pedig adják át általunk megnevezett polgároknak és a vicemarsallnak. Ha valaki közülük időközben meghalna, Guillaume de Garlande állítson helyére másikat.

18. Ádám, a mi klerikusunk lesz jelen javaink átvételénél, s azokat majd jegyzékbe foglalja. Az őrzéssel megbízott személyek valamennyien kapjanak egy-egy kulcsot valamenynyi láda zárához, melyekben vagyonunkat őrizzék a templomban. A templom viszont kapjon egy másik kulcsot. Ebből a vagyonból annyit küldjenek nekünk, amennyire parancsot adunk majd leveleinkben.

„A király negyven napja”

II. János francia király 1353. április 9-i rendeletében felújítja IX. Lajosnak (1252–1270) a magánháborúk tilalmára vonatkozó rendelkezését.

Ordonnances, T. I., 1723, 56–58. o.

Régi időben, mégpedig rendeletek útján parancsolta meg a boldog emlékezetű Szent Lajos francia király a mi elődünk, amikor élt, hogy valahányszor civódás, viszály, verekedés vagy erőszakoskodás támad a mi királyságunk alattvalói közt, akár parázs összecsapásból, akár előre kitervelt csapda következtében – miből igen gyakran emberölések, megcsonkítások és egyéb sérelmek adódnak – a viszály és vétség okozóinak rokonsága biztonságban lehet, sőt biztonságban tartozik lenni a támadás vagy gaztett elkövetésének napjától folytatólagosan számított negyven napon át. Nem vonatkozik ez a rendelkezés olyan bűnösökre, akik latorságokat követnek el, ezek ugyanis elfoghatók és bebörtönözhetők a negyven nap alatt és utána is. Az ilyen ember annak a bíróságnak börtönébe vethető, amelynek körzetében a gaztett történt, hogy elnyerhesse büntetését a vétek minősége szerint úgy, ahogy azt a jogrend megköveteli. Ha pedig valaki bármelyik fél, de főleg a viszály okozójának családjából, ivadékából, vérrokonságából vagy sógorságából még a negyvennapos határidő lejárta előtt bármi okból megsértené az előírást és rosszat követne el, bosszút véve vagy másképp – nem számítva ide a latrokat, akik miképp mondtuk, elfoghatók és büntethetők esetüknek megfelelően – úgy ezeket, mint álnok és elvetemült gonosztevőket s mint a királyi szabályzatok és rendelkezések áthágóit kell megbüntetni és elítélni, mégpedig annak a rendes bírónak, akinek hivatali körzetében követték el vagy igazolták be a vétséget.

Fenti rendeletek, amelyeket királyságunk több különböző területén ma is – és korántsem ok nélkül – megtartanak, mégpedig szilárdan, az ország és a királyságunkban lakozók védelme s a közjó érdekében, törvényhez illően megtartandók úgy, amint fentebb mondottuk…

Tanácsok a jó kormányzáshoz

IX. Szent Lajos (1226–1270) francia király fia, a későbbi III. Fülöp számára írt intelmei („Enseignement”) a korabeli királytükrök mintájára a jó és igazságos uralkodáshoz kívánnak útmutatót adni.

Ch. V. Langlois, t. IV 1928, 35–42. o.

(15) Kedves fiam, midőn király leszel, őrizd meg azokat az erényeket, amelyek a királyhoz illőek, vagyis légy igazságos, s ne hajolj el az igazságtól semmi dologban. Ha egy szegény és egy gazdag között viszály támadna, inkább a szegény mellé állj mindaddig, míg a teljes igazságot meg nem ismered, és csak ennek ismeretében cselekedj a jog szerint.

(18) Gondosan őrködj az országodban élő különböző feltételek között élő emberek felett és különösen óvd az egyházhoz tartozókat, védelmezd őket, hogy se személyeiken, se javaikon ne kövessenek el erőszakot. Emlékeztetni kívánok ezzel kapcsolatban elődöm, Fülöp[710] király szavaira, amelyet tanácsának egyik tagjától hallottam. Egy nap a királyi tanácsban azt mondták neki, hogy az egyház emberei sokat ártanak neki, és csodálkoznak azon, hogy ő ezt elszenvedi. Mire a király így válaszolt: „Elhiszem, hogy az egyháziak sok jogtalanságot követnek el ellenem, de ha azokra a javakra gondolok, melyeket a mi Urunk nekem adott, szívesebben elszenvedem a károkat, mintsem hogy olyan dolgokat tegyek, ami botrányt váltana ki köztem és a Szentegyház között.” Azért emlékeztetlek erre, hogy ne higgy könnyen azoknak, akik az egyházi személyek ellen vannak, mert feladatod az, hogy tiszteld és oltalmazd őket, hogy békében szolgálhassák a Mi urunkat.

(23) Kedves fiam, tanácsolom, hogy amennyire tőled függ, őrizkedj a keresztények közti háborúskodástól. Ha igazságtalanságot tesznek ellened, próbálj meg olyan utat találni, ami által visszaszerezheted jogaidat, mielőtt erővel vennéd el. Az a szándék vezessen, hogy elkerüld a bűnt, amit a háború által elkövetnél. Ha mégis úgy adódik, hogy indokolt háborút viselned – akár mert egyik embered eltávolodott udvarodtól, akár mert kárt okozott valamelyik egyháznak, vagy a szegényeknek, vagy bárki másnak, és megtagadta a kártérítést –, legyen bár, de légy óvatos és figyelmes a vezetésben, nehogy a szegény emberek, akiknek nem volt részük a bűntettben, kárt szenvedjenek, őrizd meg őket a tűzvésztől és minden más kártól. Jobb ha te kényszeríted a gonosztevőt elvéve javait, vagy megostromolva várát vagy városát. De mielőtt kitörne bármilyen háborúskodás, bizonyosodj meg róla, hogy az ok nagyon igazságos és ésszerű, s a delikvens a megfelelő mértékben bűnhődjék.

(25) Kedves fiam, ügyelj arra, hogy jó baillik és jó prévôt-k[711] legyenek földjeiden és gyakran ellenőriztesd, hogy jogosan cselekszenek-e, hogy ne kövessenek el semmi jogtalanságot, s ne okozzanak kárt semmiben. Ugyancsak óvatos légy mindazokkal, akik udvarodban vannak, ügyelj, hogy ne kövessenek el semmi jogtalant, mert gyűlölnöd kell másokban a rosszat, de leginkább azokban, akik tőled kapták hatalmukat, őrködj azon, hogy ilyesmi ne következhessék be.

(26) Kedves fiam, add szívesen a hatalmat a jóakaratú, bölcs embereknek, akik helyesen tudnak élni vele. Nagy gonddal ügyelj arra, hogy a bűn legyen kivetve földedről; a hamis eskü, s mindaz, amit Isten, a Miasszonyunk, vagy a szentek ellen mondanak, vagy tesznek, a test bűnei, a kockajáték, a kocsma és minden egyéb vétség. Nyomd ezeket el bölcsen, okosan, helyes módszerekkel. Az eretnekeket és más rossz embereket amennyiben tőled telik, űzd el földedről a jó emberek tanácsa szerint.

(29) Kedves fiam, figyelmezz arra, hogy dénárjaidat jól és igazságosan kamatoztasd. őrizkedj az esztelen költekezéstől és a jogtalan beszedéstől, hogy a te dénárjaid jól legyenek beszedve és kiadva, a Mi Urunk tanítása szerint, legyen helyes az, ami hasznos is.

Rendi gyűlés összehívása Franciaországban

A beaucaire-i sénéchalhoz[712] intézett királyi oklevél (1302. február)

Ez az oklevél meghívás Franciaország első rendi gyűlésére, amelyet IV. Fülöp hívott öszsze, amikor viszály keletkezett közte és VIII. Bonifác pápa között az egyházi javak megadóztatása ügyében.

G. Picot, 1901, N° l., 1–2. o.

Fülöp, Isten kegyelméből a franciák királya, a beaucaire-i sénéchalnak vagy helyettesének üdvözletét. A főpapokkal és a főnemesekkel (barones), valamint magunk és e királyság más híveivel és igaz alattvalóival tárgyalni és dönteni óhajtunk számos súlyos ügyben, amelyek korántsem jelentéktelenül érintik személyünket, magunk és királyságunk, valamint az egyházak s egyháziak, a nemesek s a világi személyek, továbbá e királyság minden egyes lakosa állapotát és szabadságát. Ezért meghagyjuk önnek, hogy a mi részünkről parancsolja meg a … városok (civitates), valamint Montpellier és Beaucaire községek (villae) konzuljainak és közösségeinek (universitates)…, hogy e közösségek nagyjai és legokosabbjai közül két vagy három… teljes hatalommal felruházott (képviselő) által… vegyenek részt a Párizsban virágvasárnap előtti vasárnapon (április 8-án) mivelünk megtartandó tárgyalásokon és döntéseken mindannak tudomásulvétele, végrehajtása és a jelzett községek konzuljai által történő jóváhagyása végett… amit mi ezekkel kapcsolatban… elrendelünk. Figyelmeztesse őket, hogy máskülönben – ha e parancs szerint nem jelennek meg előttünk – ahogy a dolog megkívánja, eljárás fog megindulni ellenük a hozandó határozat értelmében.

Rendi gyűlés összehívása 1308-ban Tours városában

A Templomos lovagrend elleni per 1307-ben kezdődött a francia királyságban. IV. Szép Fülöp ösztönzésére V. Kelemen pápa a vienne-i zsinat döntésével 1312-ben feloszlatta a rendet. Üldözésük 1314. június 18-án Jacques de Molay nagymester kivégzésével zárult. Hatalmas vagyonukat a király foglalta le. Jean de Paris Memoriale historiarumából.

Guizot, T. IV., 176–177. o.

A király gyűlést hívott össze Tours-ba, nemesekből és közrendűekből, királyságának valamennyi várából és városából. Még mielőtt a pápához indult volna Poitiers-ba, tanácsukat akarta kikérni, hogy mitévő legyen a templomosokkal, vallomásuk megtétele után. A napot, mindazok számára, akiket ide meghívott, a húsvét utáni hónapkezdetben állapította meg. A király nagy körültekintéssel akart eljárni. S hogy ne kelljen határozatát esetleg visszavonnia, királysága minden állapotú emberének döntését és hozzájárulását óhajtott. Ám, nemcsak a nemesek és az írástudók véleményét és ítéletét kívánta megszerezni, hanem a polgárokét és a világiakét is. Mindezek személyesen megjelenvén, szinte egyhangúlag kinyilvánították, hogy a templomosok méltóak a halálra. A párizsi egyetemet, elsősorban a teológia magisteneit, kifejezetten felkérték határozathozatalra, melyet írnokukkal le is jegyeztettek azon a szombaton, mely követte a Mennybemenetel ünnepét.

IV. Szép Fülöp ellenzéke

IV. Fülöp adópolitikája a városokon kívül, amelyeket az úgynevezett „maltôt” terhelt (a kereskedelmi forgalomban minden livra után 1 dénár), a társadalom egyéb rétegeit is sújtotta. Hadiadó fizetésére kötelezte mindazokat, akik nem vettek részt hadjárataiban (az egyháziaktól tizedet, a nemességtől ötvenedet, huszadot vagy századot, a lovagoktól „taille”-t, vagyis füstpénzt szedett). 1314-ben egy újabb hadiadó kivetése miatt a nemesség ligát alkotott és a királyt – két nappal halála előtt – az adó beszedésének megszüntetésére kötelezte.

Uo. 177. o.

Mindazoknak, akik látni vagy hallani fogják jelen levelünket, Champagne nemeseinek és közrendűinek, nekünk, továbbá Vermandois, Beauvaisis, Ponthieu, La Ferre, Corbie vidékének s Bourgogne minden nemesének és közrendűjének, valamint a francia királyság határain belül a mi valamennyi szövetséges és csatlakozó társunknak üdv. Tudjátok meg mindnyájan, hogy igen jeles és hatalmas fejedelmünk, az igen szeretetreméltó és tiszteletet parancsoló Fülöp úr, Isten kegyelméből Franciaország királya, hogyan vetett ki és hajtott be többféle adót, miképpen váltott be pénzt, s mi más dolgot művelt még, amik mind sokszor nyomták és szegényítették a nemeseket és a közrendűeket… Nem világlik ki, hogy mindezek a király és a királyság becsületére és javára, vagy a közjó védelmére lennének. Az elszenvedett károkat több alkalommal szóvá tettük a király úrnak, s többször kértük őt alázattal és hódolattal, hogy hagyjon fel velük és szüntesse meg őket, de mindhiába, mert nem tett semmit. Sőt még a folyó évben, 1314-re, a mi király urunk jogtalan adókat vetett ki a királyság nemeseire és közrendűire, s igyekezett segélypénzeket behajtani. E dolgokat nem szenvedhetjük és nem viselhetjük el jó lelkiismerettel, mert így elveszítenők becsületünket, szabadságunkat és kiváltságainkat, nemcsak mi, hanem utódaink is. Mi, megnevezett nemesek és közrendűek, ezek miatt a dolgok miatt és a magunk, rokonságunk, szövetségeseink s mások javáért, a francia királyság határain belül ez elmondott módon, megesküdtünk és eskü alatt, szabályszerűen és jó szándékkal megfogadtuk magunk és örököseink érdekében az auxerre-i és a tonnerre-i grófságoknak, e grófságok nemeseinek és közrendűinek, a velük szövetkezőknek és a velük tartóknak, hogy mi nekik segíteni fogunk, saját költségünkre és kiadásunkra, a jelen év rendkívüli adójával s minden más teherrel és jogtalan adóval kapcsolatban, melyet a francia királyok, uraink vagy mások, kivetettek, kivetnek és kivetni fognak… Mindezt elhatározva, leszögeztük és leszögezzük, akartuk és akarjuk, hogy minden eskü alatt és eskü nélkül fogadott engedelmességet, hűséget, hódolatot és hűbérfogadalmat, valamint minden egyéb kötelességet, mellyel urainknak, a francia királyoknak, valamint többi urainknak és ezek utódainak tartozunk, épen megőrzünk és fenntartunk.

II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmek számára (1220. április 26.)

Miközben a császár Itáliában centralizált hatalmának kiépítésén fáradozott, birodalma másik felében Németországban számos engedményt tett mind a világi, mind az egyházi fejedelmeknek. Uralkodása alatt szilárdult meg a feudális széttagoltság német területen. Hogy elérje fiának, Henriknek német királlyá választását, a frankfurti gyűlésen elhalmozta kedvezésekkel az egyházfejedelmeket.

MGH, Const., 1896, T. II., 86. o.

Méltó figyelemmel megfontolván azt, hogy kedvelt híveink, a mi egyházi fejedelmeink mindeddig milyen hathatósan és híven állottak mellettünk, a birodalom élére segítve bennünket, s amikor már odajutottunk, birodalmunk megszilárdításában is, végül pedig Henriket, a mi fiunkat jóakarattal s egyetértéssel királyukká és urukká választva; ezért úgy véltük, hogy őket, akik bennünket segítettek, nekünk is mindenkor segítenünk kell, s akik által erősekké lettünk, őket egyházaikkal (egyházmegyéikkel) együtt nekünk is mindenkor meg kell erősítenünk a mi védelmünkkel minden bajjal szemben. Tehát, mivel az ő sérelmükre bizonyos szokások, vagy hogy helyesebben mondjuk, a birodalom hosszan tartó zűrzavaraiban – melyek most Isten kegyelméből lecsillapodtak, és nyugodalomban is fognak maradni – visszaélések burjánoztak el az új vámok és az új pénzérmék körül, mely utóbbiak a rajtuk levő képek hasonlósága miatt egymás értékét kölcsönösen rontani szokták, az ügyvivők egymás közötti pereskedései és a számtalan egyéb baj közepette e visszaélések ellen néhány határozatot hoztunk, éspedig:

1. Először is megígérjük, hogy az elhunyt egyházfejedelmek hagyatékát a jövőben nem foglalják le a királyi kincstárnokok… hanem legyenek azok utódáé akkor, ha az előd végrendelkezés nélkül halt meg; ha azonban végrendelkezett, akkor végrendeletét érvényesnek tartjuk.

2. Hasonlóképpen: a jövőben az ő területükön vagy joghatóságuk területén nem rendelünk el megkérdezésük nélkül, vagy akaratuk ellenére új vámokat, sem új pénzérméket nem veretünk, hanem épségben és szilárdan megtartjuk és meg is óvjuk régi vámszedési jogaikat s egyházmegyéiknek engedélyezett pénzverési jogukat.

3. Hasonlóképpen: azokat az embereiket, akik hozzájúk tartoznak a szolgálat bármiféle fajtája által, bármilyen okkal hagynák is el e szolgálatukat, nem fogjuk befogadni városainkba, nehogy nekik ezzel jogsérelmet okozzunk.

4. Hasonlóképpen: elhatároztuk, hogy senki se károsítsa meg egyik egyházat sem javaiban akkor, amikor ugyanazon javakban az ügyvivői teendőket látjuk el…

5. Hasonlóképpen: ha valaki közülük vazallusát (hűbéresét) – ki esetleg megbántotta őt – a hűbér jogán perbe hívja, s a hűbért (hűbérbirtokot) ez úton megnyeri, e hűbért mi meg fogjuk védeni az ő használatára. – Ha bármilyen módon, avagy a hűbér birtokosának halála folytán megüresedett hűbérbirtok jut az egyházfejedelem birtokába, azt sem önhatalmúlag, még kevésbé erőszakkal soha meg nem támadjuk…; hanem azon leszünk, hogy hatékonyan megvédelmezzék őt annak használatában.

6. Hasonlóképpen: az egyházfejedelmek által kiközösítetteket – így kívánja meg ezt az igazságosság is – el fogjuk kerülni…, s mindaddig nem szolgáltatunk számukra igazságot, amíg feloldozást nem nyernek.

7. És minthogy az anyagból készült kard a lelki kar megsegítésére rendeltetett, azoknak a kiközösítetteknek kiközösítését, kik ebben az állapotukban két hetet meghaladó ideig megmaradnak…, ha erről tudomást szerzünk, kövesse az általunk kimondandó száműzetési és birtokfosztási ítéletünk is…

8. Szilárdan megígérjük, hogy így és minden egyéb módon is ti. igazságos ítélkezésünkkel is az egyházfejedelmek javára leszünk, és így járunk majd előttük; ők viszont hitük letételével (esküvel) megígérik, hogy minden olyan emberrel szemben, aki az ilyen, nekik szolgáltatott igazságnak erőszakkal ellene szegülne, teljes erejükkel segítségünkre lesznek.

9. Hasonlóképpen elhatároztuk, hogy egyházi birtokon senki se építhessen semmiféle épületet, ti. se várat, se várost, sem azon a címen, hogy ő az egyházi javak ügyvivője, sem pedig más ürüggyel. Ha pedig épültek volna ilyenek azok akarata ellenére, akiké a birtok, királyi hatalommal kell valamennyit lerombolni.

10. Hasonlóképpen megtiltjuk azt, hogy tisztségviselőink bármelyike is az egyházfejedelmek városaiban bármiféle joghatóságot tulajdonítson magának akár a vámügyekben, akár a pénzérmék ügyében, akár bármiféle más, hivatalos dologban.

A Mainzi Konstitúciókból

1235-ben a mainzi birodalmi gyűlésen II. Frigyes kísérletet tett a németországi intézmények megreformálására; de óvakodott a fejedelmek és az egyház kiváltságainak csorbításától.

MGH, Const., II., 241. o.

Második Frigyes, az isteni kegyelem kedvezése folytán a rómaiak mindenkor dicső császára, Jeruzsálem és Szicília királya.

Az isteni gondviselés jóváhagyásával elnyervén a császári méltóság trónját, alattvalóink kormányzásában gondoskodtunk arról, hogy szándékainkat a béke és az igazságosság kettős köteléke erősítse meg, hogy ezáltal öregbíthessük hírnevünk dicsőségét, és alattvalóink jólétét fokozhassuk. Hiszen különösképpen az erősíti meg az uralkodó tekintélyét, ha a béke megőrzésében s az igazság szolgáltatásában annyira rettegnek tőle a gonoszok, amennyire szeretik őt az igaz emberek. Minthogy pedig a reánk bízott ország kormányzásában az a legfőbb gond sürget bennünket, hogy a mi uralkodásunk szerencsés körülményei között, a hatalmunk alatt álló népek körében a béke és az igazság rendje virágozzék…, kedvelt egyházi és világi fejedelmeink tanácsa folytán, a Mainzban ünnepélyesen megtartott gyűlésünkben bizonyos konstitúciókat hirdettünk ki, ugyanazon fejedelmek, igen sok nemes és birodalmunkbeli más híveink jelenlétében. E konstitúciókat közhitelű oklevélbe foglalva, megparancsoltuk, hogy azokat sértetlenül őrizze meg mindenki, együttesen és egyenként, s megszabtuk azt a büntetést is, ami a szent konstitúciók megszegőire vár úgy, ahogyan azt megsértett felségünk tekintélye s a bűn elkövetőjének könnyelműsége egyaránt megköveteli.

1. Elhatároztuk…, szilárdan és nyomatékosan megparancsoljuk, hogy a városokban, mezővárosokban, falvakban s a mi szent birodalmunk valamennyi helységében igazságtalanul senki ne merészeljen szembe szegülni a püspökök, illetve a főesperesek egyházi joghatóságával, hanem az egyházi ügyekben kiadott rendelkezéseiket, törvényes ítéleteiket mindenki tartsa tiszteletben…

3. Gyakran megesik, hogy a fegyvernyugvás előírásainak kötelmeivel különösen a katonaemberek közt támadt viszályokat le lehet csendesíteni… Ezért szilárdan és szigorúan megparancsoljuk, hogy ha az, aki a fegyvernyugvás megsértését elszenvedte, két szabad, tanácsbeli emberrel együtt, saját illetékes bírája előtt a fegyvernyugvás megsértéséről eskü alatt vallomást tesz, a sértő felet törvényen kívül kell helyezni… Ha pedig a fegyvernyugvást valakinek az erőszakos halála által sértik meg, s a megölt ember vérrokona teszi le a bizonyító esküt…, az elmarasztalt sértő fél legyen mindörökre becstelen (erenlos) és jogfosztott (rehtlos).

4. Úgy határoztunk…, hogy a mi fejedelmeink s mindazok, akik tőlünk kapják közvetlenül ítélőbírói joghatóságukat, az eléjük tárgyalásra kerülő ügyeket országuk bölcs szokásjoga szerint zárják le ítéletükkel; s ők is ugyanezt parancsolják meg azoknak a bíráknak, akik alárendeltjeik, s kik bírói joghatóságukat tőlük kapták… Ha akadna valaki, aki nem így cselekednék, azt törvényes szigorral meg fogjuk büntetni.

5. E hatóságokra van bízva a törvénykezés is, és senki se legyen saját sérelmének boszszulója, mert ahol a törvénykezés tekintélye megszűnik, ott felemeli fejét az önkény szabad tombolása. Úgy akarjuk tehát, hogy senki se legyen saját sérelmének megtorlója, bármiben szenvedett is kárt vagy jogsérelmet, hanem panaszát vigye az abban illetékes bíró elé, s a törvényes út betartásával vigye azt végig a perdöntő ítéletig; csak az az egyetlen eset a kivétel, ha saját testi épsége vagy javainak oltalmazása hirtelen azt követeli meg, hogy az erőszakot erőszakkal verje vissza, amit köznyelven – kényszerű önvédelemnek (nothwere) nevezünk.

6. Ha pedig valaki úgy, amint arról előbb szóltunk, bíró előtt indít eljárást peres ügyében, de ott nem kapott igazságot, s a szükség arra kényszeríti, hogy óvást jelentsen be ellenfelével szemben, amit köznyelven – ellentmondásnak – (widersage) neveznek, akkor azt még aznap tegye meg, s attól kezdve a negyedik napig, azaz három egész napon át az is, aki az óvást bejelentette, s az is, akivel szemben ezt megtette, őrizze meg kölcsönösen a teljes békét, mégpedig személyre is, vagyonra is kiterjedően.

7. …úgy döntöttünk, hogy minden szárazföldi és vízi vámszedőhely, amelyet bárki, bárhol a mi boldog emlékezetű apánk, Henrik császár halála után állított fel, teljes egészében szűnjön meg; csak azokét nem kell megszüntetni, akik a császár színe előtt bebizonyítják, hogy vámszedőhelyüket jogosan, törvényes alapon bírják. Hasonlóképpen megparancsoljuk, hogy minden vámemelés szűnjön meg, teljességgel semmis legyen, és az eredeti, alapításkori állapot maradjon érvényben. Ha pedig valaki megsértené ezt az intézkedésünket, avagy a jogos és törvényes vámnál többet csikarna ki vagy bitorolna, avagy ha jogtalan helyen követelne vámot… éppen úgy bűnhődjék nyilvánosan, mintha zsivány vagy útonálló lenne. Mind a szárazföldi, mind a vízi vámok szedőit megfelelő módon kötelezni kell arra, hogy tartsák karban a hidakat és az utakat, s a legjobb tudásukhoz mérten gondoskodjanak az átutazók, illetve átkelők békéjéről, biztonságáról, nyugodt átvonulásukról, hiszen tőlük kapják a vámot; és saját körzetük területén mindebből semmit el ne mulasszanak.

11. Kemény paranccsal úgy határoztunk, hogy a boldog emlékezetű Henrik császár, a mi apánk halála óta vert minden pénzérme érvénytelen legyen teljességgel, bárhol is vezette azt be bárki; kivéve azokat, akik előttünk bebizonyítják, hogy pénzverési joguk törvényes, s a császártól származik. Aki pedig törvénytelenül forgalomban tartana pénzérméket, azt úgy kell megbüntetni, mintha pénzhamisító lenne. A régi veretű pénzérméket pedig a kellő módon, törvényesen és magától értetődően meg kell tartani a forgalomban. A pénzérmék körüli minden csalást és fondorlatot a legszigorúbban eltiltva, mindezen felül elhatároztuk még azt is, hogy pénzhamisítókként kell mindazokat is megbüntetni, akik idegen veretű pénzt használnak, vagy idegen pénzérme veréséhez való formát tartanak birtokukban.

12. Szigorúan megtiltjuk, hogy bárki pénzért zsoldost toborozzon, hacsak a birodalomtól (a birodalmi gyűléstől) hűbérúri jogán nem kapott e toborzásra jogot.

13. Megparancsoljuk, hogy a „phalburgar”-ok[713] intézményét mind a mi városainkban, mind másokéiban teljességgel szüntessék meg, s őket e tisztüktől mozdítsák el. A „muntmann”-ok[714] is teljességgel szűnjenek meg mindenütt.

14. Senki se merészeljen a területileg illetékes bíró ítélete nélkül másvalakin zálogot venni; ha mégis akadna olyan, aki megtenné ezt, úgy kell megbüntetni, mintha rabló lenne…

23. Hasonlóképpen úgy határoztunk, hogy mindaz, aki egy éven és egy napon át megmarad a császár által proskribáltak jegyzékében… ítéletünk által nyilváníttassék „erenlos”-nak és „rehtlos”-nak…

25. Szigorúan megtiltjuk, hogy bárki menedéket adjon a proskribáltaknak, vagy éppen tudatosan vendégül is lássa őket; ha valaki mégis így cselekedne…, ugyanaz legyen a büntetése, mint a proskribáltaké… Ha a proskribáltakat bárhol tilalom alá helyeznék vagy megtámadnák őket, senki se vegye védelmébe egyiküket sem; ha pedig valaki tudatosan védelmébe venné az ilyen személyt… vele, illetve az övével azonos legyen a bűne, és proskribáltként ítélkezzenek felette.

26. Egyetlen város, egyetlen mezőváros se fogadja be tudatosan a proskribáltat; senki se védje meg, ha valami baj éri; semmit se adjanak neki szívességből; senki se társuljon vele sem vételi, sem eladási ügyletben, ellenben: mindenki kerülje el őt…

28. A birodalom kormányzása s a különböző területek és tartományok ügyei lekötik a mi gondoskodásunkat, és mivel gyakorta fordul elő az, hogy ezeket az ügyeket személyes szorgoskodásunkkal kellene megoldani, úgy akarjuk, hogy a pereskedők olyan ügyeit, melyek feletti bíráskodást saját személyünkben nem vezethetjük, kipróbált hűségű, tisztes hírnevű legfőbb bíró zárja le helyettünk. Úgy rendelkezünk tehát, hogy királyi kúriánknak legyen ítélőbírója… ő… vezesse a törvénykezést… igazságot szolgáltatva minden pereskedőnek, kivéve a fejedelmek és más főrangú személyek olyan pereit, amelyek személyüket, jogaikat, becsületüket, hűbérbirtokaikat, tulajdonukat és örökségeiket illetik; továbbá: igen fontos tárgyú perek tárgyalását is és az ezekben való ítélkezést is saját felségünknek tartjuk fenn.

A birodalom általános békéjének érdekében adtuk ki, és tettük közhírré ezeket a konstitúciókat… Az Úr megtestesülésének 1235. esztendeje augusztus havában, a nyolcadik indikcióban, amikor második Frigyes úr uralkodott, és Isten kegyelméből ő volt a rómaiak mindenkor dicsőséges, legyőzhetetlen császára, Jeruzsálem[715] és Szicília királya, szerencsés uralkodásának tizenötödik, jeruzsálemi királyságának tizedik, szicíliai királyságának harminchetedik esztendejében. Amen.

II. Frigyes császár aranybullája, 1212

Az aranybulla örökös királyi címet adományozott I. Ottokárnak és rendezte Csehországnak a birodalomhoz fűződő laza viszonyát.

MGH, Const. II.

Frigyes, Isten kegyelméből választott római császár, mindenkor a birodalom növelője, szicíliai király, apuliai herceg és capuai fejedelem.

Minthogy a császári dísz és hatalom meghaladja rendünket, hogy felségünk nemcsak a többi fejedelem méltóságát, hanem királyi jogarakat is adományoz, dicső és nagy dolognak tartjuk, hogy bőkezűségünk ilyen nagy jótéteményétől másoknak is megnő királyi méltóságuk bővülése, és hogy ettől magasztosságunk semmiféle csorbát sem szenved.

Ezért tekintetben véve az odaadás dicső szolgálatait, amelyeket az egész cseh nép régi idők óta híven és odaadóan tanúsított a római császárság iránt, és hogy felséges királyunk, Ottokár[716] kezdettől fogva a többi fejedelem sorában a többieknél inkább minket választott császárrá, és választásunk mellett állandóan és hasznunkra kitartott: amint kedves nagybátyánk, boldog emlékezetű Fülöp király,[717] fejedelmeivel megtanácskozva, kiváltságlevelében elrendelte, mi is királlyá tesszük őt és megerősítjük, és ezt az igen szent és méltó rendelést jóváhagyjuk, és a cseh királyságot bőkezűen és minden, udvarunknak járó pénz kirovása és szokásos igazságosság nélkül neki és örököseinek örökre átengedjük: azt akarjuk, hogy bárkit is választanak királlyá, jöjjön hozzánk vagy utódainkhoz és kellő módon vegye át a királyi jelvényeket. Azt is megengedjük, hogy ő és utódai birtokolják mindazokat a határokat, amelyek az említett királyságot megilletik, bármilyen módon is idegenítették volna el azokat. Ugyancsak teljességgel átengedjük neki és utódainak a jogot és hatalmat, hogy királysága püspökeit hivatalukba beiktassa; de úgy, hogy élvezzék azokat a szabadságjogokat és biztonságot, amelyet elődeinktől kaptak. Elrendeljük még bőkezűségünk túláradásában, hogy a nevezett felséges király és örökösei nem kötelesek bármelyik birodalmi gyűlésünkre eljárni, kivéve, ha Bambergbe vagy Nürnbergbe hívjuk össze, ha pedig Merseburgba rendeljük a lefolytatását, ott szintén kötelesek megjelenni. Ha a lengyel fejedelem, amennyiben meghívták, eljön, kötelesek neki kíséretet adni, ahogy valamikor elődeik, a cseh királyok meg szokták tenni; azzal azonban, hogy eleve hatheti haladékot adnak nekik, hogy az említett birodalmi gyűléseken megjelenjenek. Azzal a fenntartással, hogy ha minket vagy utódainkat Rómában megkoronáznak, nevezett Ottokár király vagy utódai akaratára bízzuk, hogy háromszáz páncélos lovast küld nekünk, vagy háromszáz aranyat fizet.

Ezen rendeletünk és megerősítésünk tartós emlékére és hatalmára írattuk meg ezt a kiváltságlevelet Párizsi Henrik, jegyző és hívünk keze által, és aranypecsétünkkel megerősítettük, az alább megírt évben, hónapban és indikcióban.

Ennek a dolognak tanúi: a bari érsek, a tridenti püspök, a baseli püspök, a konstanzi püspök, a churi püspök, a reichenaui apát, Sankt Gallen apátja, a wisemburgi apát, Bertold von Neifen, a királyi udvar főjegyzője; Ulrik kyburgi gróf, Rudolf habsburgi gróf és elzászi tartományi gróf, Lajos és Hermann friburgi grófok, Werner hohenburgi gróf, Arnold wartei nemes, Rudolf raprechstweileri várnagy, Rudolf von Ramensberg, Albero von Tanehaus, kamarás és számos más főméltóság és nemes és szabad, akiknek a tanúbizonyságával van megerősítve ez a kiváltságlevél.

Történt ez az Úr megtestesülésétől számított 1212. évben, szeptember havában a 15. indikcióban, urunk, Frigyes, a legfelségesebb választott római császár és mindenkor a birodalom növelője, szicíliai király uralkodásának 15. évében.

Adatott a nemes Basel városában Ulrik helyettes protonotárius keze által szeptember 26-án szerencsésen. Amen.

A német lovagok megtelepedése a Baltikumban

Lett Henrik Livónia krónikája című latin nyelvű munkájából részlet. Henrik (kb. 1187–1259) 1225–1226 során írta a művet, már korábban (1208 óta) részt vett a balti német hódításokban, ezeknek szószólója.

MGH, SS. XXIII.

Albert püspökségének második éve.

Püspöksége második évében (1200) Albert Konrád de Tremonia (Dortmundi) gróffal, Harbert de Yborchhal és sok zarándokkal együtt Livóniába ment 23 hajón. Miután behajózott a Dvina torkolatába és magát és övéit Istennek ajánlotta, Holm vára felé tartott, és tovább haladva, Ikeskolába készült menni, de amikor felfelé haladtak a folyón, megtámadták őket a lívek, egyeseket megsebesítettek, Miklós papot és másokat pedig megöltek. A püspök ennek ellenére elérte Ikeskolát, ha nem is minden nehézség nélkül. Az első püspök ideje óta ott élő testvérek és mások örömmel fogadták őket. Az összegyülekezett lívek tüstént három napra békét kötöttek a teutonokkal, de csak cselből: hogy ezalatt sereget gyűjtsenek. A béke megkötése után a püspök elindult a folyón lefelé Holmba, és a békében bízva hajón futárokat küldött Dinamündébe a püspöki trónért, öltözékért és egyéb szükséges holmikért. A küldöttek elvitték, amit akartak, és az állítólag teljes béke védelme alatt ugyanezen az úton visszatértek. Az úton, amikor Rumbulét elhagyták, a lívek, megbontva a békét, kegyetlenül megtámadták őket; az egyik hajó visszafordult és megmenekült, a másikat azonban elfogták, és majdnem mindenkit megöltek, aki rajta volt. Azután Holmig nyomultak a lívek, és megostromolták a püspököt embereivel együtt. Az ostromlottak igen nehéz helyzetben voltak, mert nem volt élelmiszerük sem a maguk számára, sem lovaik számára, de végül is felásták a földet és különböző helyeken sok elásott gabonát és egyéb élelmiszert találtak. Közben megjöttek a frízek, mindössze egy hajón, felégették a lívek földjeit, és amennyire csak erejükből telt, kezdtek ártani egyiknek és másiknak egyaránt. A lívek ennek láttára, minthogy nagyobb veszélytől féltek, megújították és megerősítették a békét, a püspökkel és teutonokkal Riga városához mentek, ahol Asso és sokan mások a keresztség kegyelmében részesültek. A püspök azonban nem bízott a békében, hiszen a lívek hitszegő módon már sokszor megsértették, ezért kezeseket követelt Annótól, Kaupótól és az ország nemzetségfőitől. Lakomára hívták őket, mind megjelentek, és bezárták őket egy házba. Mivel attól féltek, hogy a tengeren át Teutóniába viszik őket, fiaik közül mintegy harmincat átadtak a püspöknek, a legjobbakat, akiket csak találni lehetett a Dvina mentén és Toreidában. A püspök örömmel fogadta őket, azután az Úrra bízta az országot, és elhajózott Teutóniába.

Elutazása előtt a lívek megmutatták neki a városnak való helyet, amelyet Rigának[718] neveztek el, vagy a Riga tó nevéről, vagy a vizek bősége miatt, mert a helyet felülről és alulról víz mossa. Alulról abban az értelemben, hogy ott sok a víz és az öntözött legelő, vagy mert a bűnösök ott teljesen bűnbocsánatot nyernek, következésképpen felülről is megmosdanak, mert méltóak lesznek a mennyek országára; vagy Riga azt jelenti, hogy az új hit által öntözött, ahonnan a környékbeli népeket megöntözi a keresztség szent vize.

A püspök tisztában volt a lívek gonoszságával és látta, hogy a zarándokok segítsége nélkül semmire sem megy ezekkel az emberekkel, ezért a Toreidából való Teodorich testvért Rómába küldte, hogy oklevelet hozzon keresztes hadjáratra.

Teodorich kifejtette Ince pápa őszentségének a rábízott ügyet, és a nevezett oklevelet kegyelmesen kiadták neki.

Ugyancsak az ő állhatatos kérésére a római főpap a legszigorúbban, kiközösítés terhe alatt megtiltotta mindenkinek, aki Semigalliában1 jár kereskedés végett, hogy meglátogassa a helyi kikötőt.

Ezt az intézkedést később maguk a kereskedők is helyeselték; közösen elhatározták, hogy a kikötőt kiközösítés alatt levőnek tekintik, és a jövőben mindenkit, aki oda akar menni kereskedni, megfosztják vagyonától és életétől.

Amikor később, két évvel a város felépítése után, néhányan meg akarták szegni ezt az ígéretet, a kereskedők mind először erősen kérlelték őket, ne utazzanak Semigalliába.[719] Azok azonban semmibe sem vették az apostoli parancsot, és nem törődve a kereskedők közös határozatával, hajón leereszkedtek a Dvinán. Ekkor mások, makacsságuk láttán, hajón odamentek, megtámadták őket, és miután kettőt közülük, mégpedig a révkalauzt és a kapitányt elfogták és kegyetlenül kivégezték, a többiek kénytelenek voltak visszatérni.

Részlet a Szász Tükörből

A német jogszabály első teljes lejegyzése nem a császár, nem is a fejedelmek ösztönzésére jött létre, hanem mint magánmunka, 1215 és 1235 között jegyezte fel Eike von Repgau a Szász Tükörben a szász (tulajdonképpen az ostfáliai) szokásjogot. Verses előszavában így indokolja meg a címet:

„E könyvet a Szászok Tükrének nevezik,

Mert benne a szászok joga ismertetik,

Oly módon, amint a tükörben a dámák

Tiszta arcocskájuk nézegetni szokták.”

Idővel a Szászok Tükre birodalmi jog érvényére emelkedett, jóllehet a pápa (XI. Gergely) 1374-i bullájával egyes cikkelyeket mint eretnekeket elvetett.

A Szászok Tükre mellett a Svábok Tükre (1275 körül) érte el a legnagyobb tekintélyt, ennek valószínűleg egyházi szerzőjét nem lehet pontosan megállapítani.

Fontes iuris Germ., 1933.

I. l.[720] Két kardot hagyott Isten a földön a kereszténység megoltalmazására: a pápának az egyházit, a császárnak a világit. A pápa arra is van rendelve, hogy meghatározott időben fehér lovon lovagoljon. És a császárnak kell a kengyelt tartani, hogy a nyereg el ne csúszszon. Ez azt jelenti, hogy a császár a világi jog útján kényszerítsen a pápának járó engedelmességre, ha az olyan ellenállásra talál, melyet az egyházi jog által nem tud leküzdeni. Így kell az egyházi hatalomnak is a világi bíróságnak segítséget adni, ha arra szükség van…

I. 35. Mindenfajta kincs, mely a föld mélyében fekszik, mélyebben az eke járásánál, a királyi hatalomé…

I. 38. Akiket a birodalom egyévi és egynapi időre[721] kiközösített, azokat mind úgy ítélik meg, mint jogtalanokat és felosztják saját és hűbérbirtokukat, a hűbért az uraknak mint megüresedettet, a sajátjukat a királyi hatalomnak.

I. 39. Akik jogukat tolvajlás vagy rablás miatt elvesztették, esküjük alapján – ha ismét lopás vagy rablás vádja alá kerültek – nem nyilváníttathatnak ártatlannak. Csak három választásuk van: ártatlan voltuk bizonyítására tüzes vasat vinni, vagy pedig könyökig forró vizes üstbe nyúlni, vagy viadalban védeni magukat…[722]

I. 42. Napjai előtt (nagykorúságáig) és évei után (élemedett kora után) lehet az embernek gyámja, ha szüksége van rá, de nélkülözheti is, ha akarja… A férfi 21 éves korában jut napjaihoz, és 60. életévén felül van napjain túl.

II. 13. A tolvajt fel kell akasztani. Ám ha egy faluban nappal lopás történik 2 schillingnél kisebb értékben, az illetőt a parasztok elöljárója[723] ugyanazon a napon ítélje el bőrére és hajára[724] vagy engedje ezt 3 schillinggel megváltani. De az illető becstelen és jogvesztett marad… Ugyanígy kell ítélni hamis mérték, hamis súly és hamis élelem adásvétel esetében, ha valakit rajtakapnak. Minden gyilkost és azokat, akik az ekét vagy a malmot,[725] a templomot vagy a temetőt kirabolják és a gyújtogatókat mind kerékbe kell törni. Akik valakit megvernek vagy elfognak, vagy kirabolnak vagy megégetnek – a gyújtogatást kivéve – és akik békebontók és házasságtörésen kaptak rajta, azokat le kell fejezni. Aki tolvajt fogad be vagy rablást eltitkol, vagy ilyenek elkövetőit segíti, támogatja, még ha felülkerekedik is mindezen, úgy kell azt elítélni, mint amazokat. Aki keresztény létére hitetlen varázslást vagy méregkeverést folytat és ez rábizonyul, azt máglyán kell elégetni…

II. 66. Mindennap és minden időben békessége legyen papnak, egyházi embernek, lánynak, asszonynak testükben, javaikban egyaránt. Templom, temető és minden falu a maga árkain és sövényein belül, eke és malom és királyi utak vízben és mezőkön: mindnek és mindazoknak, akik ezekbe jönnek, állandóan békességük legyen…

III. 45. Fejedelem, báró és esküdtnek választható ember[726] mind egyformának számít bírság[727] és vérdíj[728] dolgában. Értük a bírság 80 schilling, a vérdíj 18 pfundt.[729] Minden aszszonynak feleannyi bírság és vérdíj jár, mint a férjének. Más szabad embernek is, annak, akit ottlakónak hívnak, s odajön a vendégképp az országban jár, s ott tulajdona nincsen, 15 schilling bírságot adnak és 10 font a vérdíjuk…

Két gyapjúkesztyű és egy trágyavilla a napszámosnak járó bírság. Lantosoknak s mindazoknak, kik önmagukat mondhatják sajátjuknak, bírságképp egy ember árnyékát fizetik.[730] Nem jár vérdíj egy jogvesztett személynek sem. Aki azonban ezek közül valakit megsebesít vagy megöl, vagy vele verekszik és velük kapcsolatban a békét megszegi, afölött a béke joga szerint kell ítélkezni…

III. 52. A németeknek a jog szerint kell a királyt választaniuk. Ha őt aztán felszentelték a püspökök, akik erre vannak hivatva, és az aacheni királyi széket elfoglalja, akkor királyi hatalmat és király nevet nyer. Ha a pápa fölszenteli őt, birodalmi hatalmat és császár nevet nyer.

A livóniai törvény

XIII. századi, alnémet nyelvjárásban írt törvénygyűjtemény

M. N. Tyihomirova, 478–480. o.

Alább következik a világi jog, amelyet a livóniai püspök úr és Isten lovagjai és a lív nemzetségfők rendeltek el, a paraszti jog, amely általában érvényben van Livóniában.

1. Először, akinek a szemét kiszúrják, annak (fizessenek) 20 márkát.

2. Lábát elvágták – 20 márka.

3. Karját levágták – 20 márka.

4. Nagyujját levágták – 5 márka.

5. Mutatóujját levágták – 5 márka.

6. Középső ujját levágták – 4 márka.

7. Gyűrűsujját levágták – 3 márka.

8. Kisujját levágták – 3 márka.

9. Gyilkosságért – 40 márka.

10. Ha valaki lopással vádol egy másikat, a vádlott eskütétellel igazul meg, a vádló viszont köteles (a vádat) három feddhetetlen férfiú tanúbizonyságával igazolni.

11. Ha valaki késsel megsebesíti a másikat – 3 márka.

12. Ha valaki karddal megsebesíti a másikat – 1 márka.

13. Ha kenyérvágó késsel – 6 márka.

14. Ha kopjával – 3 márka.

15. Ha fejszével – 1 márka.

16. Ha valaki erőszakot követ el egy nőn, és a nő ezt három feddhetetlen férfiú tanúbizonyságával igazolni tudja – akasszák fel.

17. Ha valaki ellopja az úr tizedjét – akasszák fel.

18. Ha valaki jobbágyföldet (?) kivág (?) – 9 márka.

19. Ha valaki idegen földet megkapál – 9 márka: Jól vigyázz: minden (nyomás) földért külön kell kártérítést adni.

20. Ha valaki a határjelző karót átülteti saját földjén – 6 márka.

21. Ha valaki elragadja más barmát zálogba vagy elragadja az istállóból – 9 márka.

22. Vagy az udvarról veszi el – 6 márka.

23. Ha egy férfi elhajtotta az állatot a földről, és megfogják, és elfogják (az állatot) – 3 márka.

24. Aki más barmát elragadja a földön – 1 márka.

25. (Aki) sebet (okoz) az arcon – 6 márka. Ennek a harmada az úr javára.

26. Két folt az arcon, de nem a haj alatt – 3 márka.

27. Aki mást mintegy négy foggal megharap – minden fogat 4 márkával kell megváltani; ellenkező esetben kiverik őket.

28. Vér (seb) a ruha alatt – 3 márka.

29. Kék folt a ruha alatt – 1 márka.

30. Kék folt a fejen – 1 márka.

31. Aki szándékosan megölt valakit, azt törjék kerékbe.

32. A varázslót meg kell égetni.

33. Aki ő királyi felsége urunk elöljárója parancsának nem engedelmeskedik, azt verjék meg vagy akasszák fel.[731]

34. Aki megrágalmaz mást, és nem tudja bizonyítani, verjék meg.

35. Aki más mellett tanúskodik (sebesítés esetén), és nem tudja bebizonyítani – 1 márka, vagy legyen úgy, hogy jog szerint igazolta, mint kell.

36. Sebesítés vagy gyilkosság esetén adódó minden kárpótlásból egyharmad illeti meg az urakat, és kétharmad a vádlót mint érdekeltet.

37. Az erőszaktétel és elítélés (?) után járó kárpótlás az urakat illeti meg.

38. Aki szénát lop az uraktól, köteles az uraknak minden szekér után 3 márkát fizetni.

39. És ezen felül a szénát is meg kell fizetnie.

40. Aki úton 6 pfenninget elrabol mástól – akasszák fel.

41. Ha fürdőben és templomban – ugyanaz.

42. Ha egyszer már eldöntött ügy (újból) az urak elé kerül – 1 márka.

43. Aki alaptalanul panaszkodik – 1 márka.

44. Ha a béres szolga vagy béres szolgálóleány a határidő előtt elmegy vagy elszökik – elveszti bérét.

Szemelvények a lengyel jogforrásokból

A legrégibb lengyel jogi kódex szövegének egy XIV–XV. század fordulóján készített másolatból vett részlete a XIII. századi Lengyelország életét és joggyakorlatát világítja meg.

J. Matuszewski 1959, 176., 186., 194. o.

12. cikkely

1. Néha ember azt tartja, hogy aki a hercegi istállóból kancát lop, az 70 márka büntetést fizet.

2. Aki a hercegi lakásból lop, az 70 márka büntetést fizet.

3. Aki az egyik országrészből a másikba, vagy egyik falucsoportból a másikba vezet (visz) olyan embert, aki valakit kirabol vagy lop, az 70 márka büntetést fizet, vagy ha amaz gyújtogat vagy valakit megöl, avagy valakin súlyos bűncselekményt követ el, akkor azért 70 márka büntetést fizet az illető, aki azt odavitte.

4. Ha pedig az illető meg akar esküdni tanúkkal, hogy azt az embert, aki a kárt okozta, nem vitte magával, akkor tizenkettedmagával kell erre megesküdnie.

5. Aki pedig a herceg pincéjéből vagy konyhájából lop, avagy ami a várában volt (ellopja), az 50 márka büntetést fizet.

6. Ha pedig meg akar esküdni tanúkkal, hogy ártatlan, azt kilencedmagával kell tennie.

7. Aki valaki házából lop, akár lovag, akár paraszt legyen, az 12 márka büntetést fizet.

8. Aki egyedülálló szolgalegénytől lop, akinek nincs felesége, a batyujából, vagyis a zsákjából, avagy ha nincs batyuja, aki az iszákjából lop el abban található dolgot, az szintén 12 márka büntetést fizet, mivel az egyedülálló szolgalegénynek nincs más rejtekhelye, mint a batyuja vagy iszákja.

9. Ha pedig esküt akar tenni az említett tolvajlás ügyében az, akit avval vádolnak, azt hatodmagával kell tennie.

10. Aki pedig olyan lovagtól vagy paraszttól lop, aki nőtlen ember vagy nem viseli a szolga nevet, a batyujából vagy az iszákjából (oly dolgot) ami ott van benne, az 6 márka büntetést fizet.

11. Ha pedig a bűnös erről esküdni akar, ezt harmadmagával kell tennie.

15. cikkely

1. Az országút[732] a hercegi békével védett, ezért, ha valaki azon valamiféle jogtalanságot követ el, az a hercegi békét törte meg. Ezt a lengyelek hercegi kéznek nevezik.

2. Ha előfordul, hogy valaki hospest öl meg az ország útján, az az elhunytért 50 márka kártalanítást fizet.

3. A halottat rokonai viszik el. Hogyha nincsenek ott rokonai, akkor a herceg viszi el.

4. És békéjéért, mely megtöretett az országúton, a herceg 50 márkát vesz kézhez

5. Ha valaki kereskedőt vagy lovagot öl meg az országúton, az annak rokonai számára 50 márkát fizet.

6. Ha annak nincsenek rokonai, akkor a herceg veszi kézhez, valamint (emellett) másik 50 márkát és békéért, amely megtöretett az országúton.

7. De ha valaki ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt kilencedmagával kell tennie.

8. Ha valaki parasztot öl meg az országúton, 30 márkát fizet érte, a hercegnek pedig a herceg országútjáért – 50 márkát.

9. Ha pedig ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt hatodmagával kell tennie.

10. A falusi úton, amely egyik faluból a másikba vezet, ha ott lovagot, vagy lovaggal egyenlő rangú embert öltek meg, ezért a rokonoknak 50 márkát kell fizetni.

11. És annak, akié a bíráskodás, 6 márkát fizetnek a békéért, mely megtöretett az úton.

12. Ha valaki ez alól tisztázni akarja magát, azt kilencedmagával kell tennie.

13. Ha pedig egy parasztot ölnek meg egy falusi úton, ezért 30 márkát kell fizetni. Az út békéjéért – 6 márkát.

14. Ha paraszt leüt egy lovagot a falusi úton, anélkül hogy az ütés halálos lenne, azért 6 márka kártalanítást fizet. Az út békéjéért – 6 márkát.

15. Ha pedig ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt harmadmagával kell tennie.

16. Ha pedig lovag üt meg egy parasztot anélkül, hogy az ütés halálos lenne, ezért háromszáz (fizetéssel) bűnhődik. Az út békéjéért – 6 márkát.

17. Ha pedig ő esküvel akarja magát tisztázni, ezt másodmagával kell tennie.

18. Ha egy lovagot ütnek meg a piacon, anélkül, hogy az ütés halálos volna, azért 6 márka büntetést kell fizetni.

19. Ha pedig ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt harmadmagával kell tennie.

20. Ha egy parasztot ütnek meg a piacon anélkül, hogy az ütés halálos lenne, ezért háromszáz (fizetéssel) kell bűnhődni. A piac békéjének megtöréséért – 6 márkával.

21. Ha pedig ez alól esküvel akarja magát tisztázni, másodmagával kell tennie.

22. Ha valakit a kocsmában leütnek, legyen az lovag vagy paraszt, vagy pap, ezért háromszáz (fizetésével) kell bűnhődnie.

23. A háromszáz büntetése a lovagnak 8 scotust[733] tesz ki; a háromszáz büntetése a paraszt számára 3 scotust tesz ki.

24. Ha pedig valaki esküvel akarja magát tisztázni az ütés miatt, ezt másodmagával kell tennie.

25. Ha pedig egy vladárt (vagyis intézőt vagy kamarást) vecsernye előtt leütnek a kocsmában anélkül, hogy az ütés halálos lenne, azért 6 márka büntetést kell fizetni, mivel az a vélelem, hogy ő ura érdekeltségeit szemléli meg.

26. És ha valaki ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt harmadmagával kell tennie.

27. És ha az említett kamarást a vecsernye után ütik le a kocsmában, anélkül hogy az ütés halálos lenne, ezért a háromszázat fizetik büntetésül, mert az a vélelem, hogy ő akkor inni ment oda.

28. Ha pedig valaki ez alól esküvel akarná magát tisztázni, ezt másodmagával kell tennie.

17. cikkely

1. Ha valaki nemesleányt megerőszakol, vagy annak akarata ellenére magával viszi, ezért 50 márka büntetést fizet a bírónak, a nemesleánynak pedig annyit, amennyit a bíró megítél szégyenéért.

2. Ugyanígy jár a bíróság el, ha valaki nemesasszonyt erőszakol meg, vagy annak akarata ellenére magával viszi.

3. Ha valaki ez alól esküvel akarja tisztázni magát, ezt kilencedmagával kell tennie.

4. Ha valamilyen parasztlány vagy parasztasszony bogyóért vagy almáért, vagy más dologért az erdőre megy és ott megerőszakolják, ezért 6 márka büntetést kell fizetni.

5. Ha valaki ez alól esküvel kívánja tisztázni magát, ezt harmadmagával kell tennie.

6. Ha pedig egy kisleány megy a mezőre vagy erdőre almáért vagy más dologért és ott megerőszakolják, ezért büntetésül a háromszázat kell fizetni, miután nem engedett, hogy úgy (ti. egyedül) menjen.

7. Ha ő (a tettes) ez alól esküvel akarja magát tisztázni, ezt másodmagával kell tennie.

II. Iván Aszen cár tirnovói felirata

A feliratot a cár a tirnovói 40 szent vértanú templomban állíttatta fel a Theodoros Komnénos epiruszi deszpota felett aratott győzelme emlékére.

Dujcsev 40. o.

A 6738. (1230) évben a 3. indikcióban én, Iván Aszen, Krisztus urunkban a bolgárok istenfélő cárja és egyeduralkodója, az öreg Aszen cár fia, felépíttettem és festményekkel színültig felékesítettem ezt a 40 szent vértanú nevéről elnevezett igen tiszteletreméltó templomot, akiknek a segítségével uralkodásom tizenkettedik évében, amely évben kifestették ezt a templomot, hadba indultam Romániába[734] és szétvertem a görög sereget, magát a cárt, Theodoros Komnénos urat valamennyi bojárjával együtt fogságba ejtettem. És elfoglaltam egész országát Drinápolytól Dracig,[735] a görög földet és az albánt és a szerbet; azokban a városokban meg, amelyek Konstantinápoly körül vannak, és magában ebben a városban a frankok uralkodtak, de ezek is meghajoltak cárságom jogara előtt, mert nem volt más cár rajtam kívül, és nekem köszönhették, hogy napjaikat eltöltötték, mert isten így rendeli, mert nélküle sem tett, sem szó nem megy végbe. Neki dicsőség örökkön örökké, amen.



[650] Utalás Tamásnak a kancellárságról való lemondására.

[651] Oeconomis ecclesiae.

[652] Ezt Eadmer (Historia Novorum) mint a Hódító Vilmos részéről megkövetelt szokások egyikét említi; később a Clarendoni Konstitúciókba is bekerült, lásd ott.

[653] Itt a Scarborough-ban előadott panaszokra tér át. Ezek a főesperesek és esperesek zsarolásaira vonatkoztak, akiket a fórumkiváltság következtében nem lehetett a király bírósága elé állítani.

[654] III. Sándor (1159–1181).

[655] A „bűntettes klerikusok” vitájáról van szó.

[656] Antiquiores.

[657] Beaumonti Róbert.

[658] Hertford earlje.

[659] Essex earlje.

[660] Aubignyi Vilmos.

[661] Salisbury earlje.

[662] Derby earlje.

[663] Becket ifjúkori pártfogója volt, ő segítette be Theobald érsek udvarába.

[664] A „ius praesentationis”-ból, a kegyúri jogból származó pereket az egyház magának követelte azon a címen, hogy a lelkigondozással függenek össze, a király viszont magának azon a címen, hogy a földbirtokokra vonatkoznak. István idejében kétségtelenül az egyházi bíróságok tárgyalták ezeket, de II. Henrik a szokást birtolásnak tartotta, és a cikkben elődeinek „régebbi jogát” próbálta visszaszerezni.

[665] Azaz a király birtokain levő templomokat nem szabad elidegeníteni. Ennek a szakasznak a hűbéri szolgáltatások biztosítása volt a célja, és Becket nem is tiltakozott ellene.

[666] A súlyos bűncselekménnyel (gyilkosság stb.) vádolt klerikusnak először a királyi bíró előtt kell felelnie a király békéjének megsértéséért. Azután az egyházi bírósághoz kísérik át, hogy mint klerikus feleljen az emberölésért; a per ezen a fórumon folyik le („res ibi tractabitur”). Ha ez a bíróság elítéli, akkor degradálják és „azontúl az egyház ne védje meg őt”. Átkísérik a királyi bíróságra, s itt már további vizsgálat nélkül a laikusokra kiszabható büntetésben (halál, testcsonkítás) részesül. Királyi tisztet abból a célból küldenek át az egyházi bíróságra, hogy megakadályozza a tettes szökését.

[667] „Personis.”

[668] A szakasznak az a célja, hogy korlátozza az angol papság érintkezését Rómával; így a fellebbezésekről szóló 8. cikkel kapcsolatban kell értékelni.

[669] Ad remanens”: a szakasz méltányos bánásmódot kíván biztosítani a kiközösítettek számára.

[670] „Secundum conscientiam suam”: az eskü alatti vallomástétel itt mint vádoló esküdtszék jut szóhoz

[671] Ismét megerősíti a két joghatóságnak I. Vilmostól származó elválasztását.

[672] Azaz nem lehet Rómában fellebbezni a király beleegyezése nélkül. Ez a szakasz heves ellenállást váltott ki, s a király avranches-i kapitulációjában (1172) el is ejtette.

[673] A frankalmoign nevű, tisztán egyházi hűbér.

[674] Ez az „Utrum assiza”, a II. Henrik által a hűbéri birtoklás módjának eldöntésére bevezetett eljárás. Az eskü alatti vallomást itt ténykérdés tisztázására használják.

[675] „Universae personae regni.”

[676] A korona egyházi főhűbéresei a rendes hűbéri birtoklás módján, a feudális jognak és szokásnak alávetve bírták javaikat. Ez ellen Becket nem tiltakozott.

[677] A kánonjog szerint klerikus nem lehetett jelen, nem vehetett részt „vérontásban”, ezért a papi bírák visszavonulhatnak a kúria üléséről, amikor ilyen ítéletet hoznak.

[678] „Omnes reditus etexitus.”

[679] „Mandare.”

[680] A szakasz az I. Henrik és Anselm között létrejött egyezményt (1107) foglalja írásba.

[681] „Oefortiaverit.”

[682] A szakasz a király jogait biztosítja azoknak a hátrahagyott javain, akiket hűtlenség vagy árulás címén elítéltek s azután megszöktek az országból. Az ilyen ingóságokat gyakran rejtegették egyházi területen.

[683] A szakasznak az a célja, hogy biztosítsa a parasztoktól járó hűbéri szolgáltatásokat.

[684] 1164. január 29.

[685] Később az „ifjú király”.

[686] II. Henrik (1154–1189).

[687] A szakaszok számozása hagyományos, de nincs meg az eredetiben.

[688] Ti. a vándorbírák körútjain (eyre).

[689] „Rettatus vel publicatus.”

[690] A király az új eljárásban a joghatóság minden hasznát magának követeli.

[691] Kiváltságlevél vagy karta által biztosított magánjoghatóság. Ez a cikk egyenesen a hűbéri bíróságok kiváltságainak korlátozására, hatáskörük megszorítására irányul.

[692] A sheriff szokása szerint évente kétszer végezte ezt, helyi rendészeti feladata volt.

[693] Az erdőtörvény elleni vétségekről van szó.

[694] Azaz a tetten ért gonosztevőket, ha nincs kezesük, eljárás nélkül meg kell büntetni.

[695] Ha a vádlott bevallotta bűnösségét, további eljárásnak nem volt helye.

[696] Új vonás a büntető jogszolgáltatásban: akiket egy konkrét vád alól felmentettek, nem szabad és jogtisztelő emberek, ha rovott múltúak.

[697] A katharokról van szó.

[698] Bölcs VI. 6.

[699] II. Henrik.

[700] Nigel elyi püspökre, az író atyjára történik a hivatkozás, aki 1154–1158 között az Exchequer kincstartója volt.

[701] 1177-ben, mivel az év – az Exchequer szabályai szerint – Szent Mihálykor végződött.

[702] A szöveg nem jelöli meg pontosan a Dialogus keletkezési helyét; bizonyos érvek szólnak Westminster vagy a londoni Tower mellett. Egyáltalán nem bizonyos, hogy ebben az időben az Exchequer rendes székhelye Londonban volt.

[703] Az iskolában tanított „hét szabad művészet”.

[704] Horatius, Ep. I. 45.

[705] November 11.

[706] A bailli magas rangú királyi hivatalnok.

[707] A prévôté vagy prévôtage meghatározott kerület, amelynek élén a prévôt áll. A prévôt-k a király helyi megbízottai. A prévôtéknak ezután engedelmeskedniök kellett a bailli parancsainak.

[708] A bailli körzetét s az elnöklete alatt működő bíróságot a baillie, baillié és a bailliage francia szavak jelölik.

[709] Regálénak nevezik mindazokat a királynak járó illetékeket, adókat, sőt jogokat is (így helyenként az invesztitúra jogát), amelyek nem a király saját birtokával függenek össze.

[710] II. Fülöp Ágost (1180–1122).

[711] Bailli királyi tisztviselő egy adott területen; a prévôt városi elöljáró.

[712] II. Fülöp Ágost óta a Plantagenet-háztól elfoglalt birtokon kiépített királyi adminisztráció vezetője.

[713] Phalburgar – olyan városon kívül lakó személy, aki teljes polgárjoggal bírt, s rendszerint ellenszolgáltatás-képpen e városnak katonai szolgálattal tartozott.

[714] Muntmann – olyan szabad, aki magát a király, egy hatalmas úr vagy egyházi testület – később gazdag városok – oltalmába helyezte (cliens, mundialis stb.).

[715] A Jeruzsálem királya címet 1227-től Izabellával, Jean de Brienne jeruzsálemi király leányával kötött házassága óta használta.

[716] Ottokár (1192–1193, 1197–1230).

[717] Sváb Fülöp (1198–1208) német király.

[718] Riga – alnémet nyelven patak, csatorna.

[719] Semigallia – Lettország középső területe, egy lett törzs, a semigallusok vagy zemgolok lakták.

[720] A következő szövegben a római számok a könyvekre, az arab számok a cikkelyekre utalnak. Az eredeti szövegben ezeket szavakkal jelölték.

[721] Szász jog szerint egy év és egy nap: egyévi és még hatheti és háromnapi időtartamot jelent.

[722] Ordal, istenítélet.

[723] A „Bauermeister” egy-egy paraszti együttes elöljárója; ha bíró nincsen, ő ítél a faluban.

[724] Azaz: a tolvajt megverték és fejéből egy kerek fára csavarva kitépték a haját, mely a szászoknál a szabad ember dísze volt.

[725] Akik az ekétől a fogatot vagy a malomból a gabonát elvitték.

[726] Akik alkalmasak voltak az esküdt tisztségének betöltésére: a Szász Tükör szerint kisebb, csekély birtokkal rendelkező nemes urak.

[727] Megsebesítéskor.

[728] Megölés esetében. A „Wergeld”, „Manngeld”, az egy férfi megöléséért járó bírság, vérdíj.

[729] 1 pfundtban 20 schilling volt, 1 schilling 12 pfennig.

[730] Azaz semmit.

[731] A király elöljárójára vonatkozó rész valószínűleg későbbi svéd betoldás.

[732] Az országút kifejezés a herceg védelmét élvező fő közlekedési utat jelenti. A fejedelmi garanciát nevezték hercegi kéznek.

[733] Scotus – ezüstmárka (182,5 g) huszonnegyed része.

[734] Vagyis a bizánci kézben levő terület ellen.

[735] Durazzo, Durrës albániai városról van szó.