Ugrás a tartalomhoz

Környezettechnika

dr. Barótfi István

Mezőgazda Kiadó

3.3. A szennyezés szabályozása

3.3. A szennyezés szabályozása

3.3.1. A vízszennyezés-szabályozás alapelvei

A tágabb értelemben vett szennyezést a közgazdászok negatív externáliaként említik. Gyakran a szennyezés szabályzást ezért ezen külső hatás kezelésének igénye kényszeríti ki.

A szennyezés mint externalitás: „a természeti készletek – egyik ember (gyár, üzem, város) általi – használatának káros hatása (a másik emberre, gyárra, üzemre, városra). Gyakran ennek a „másiknak” nincs lehetősége semmiféle biztonságos kompenzációra, sőt ez a másik fél esetleg még annak sincs tudatában, hogy őt egyáltalán megkárosították.”

A tisztítatlan vagy nem megfelelően tisztított szennyvíz jó példa erre, ugyanis az ilyen szennyvizet kibocsátó nemcsak azzal jut előnyhöz a piacon, hogy megtakarítja a tisztítási költséget, hanem azzal is, hogy úgy használja ki a természetes vizek asszimilativ kapacitását, hogy közben csökkenti – például annak rekreációs célú – használhatóságát s ezáltal okoz kárt és egyben hátrányt a másik félnek.

3-20. táblázat - Az ivóvíz-minősítés határértékei

A mérgező anyag

neve

megengedett koncentrációja, µg/l

vizsgálata

Arzén

50

MSZ 448/47

Bárium

1000

MSZ 448/38

Cianid, borkősavval felszabadítható

100

MSZ 260/30

Higany, összes

1

MSZ 448/48

Kadmium

5

MSZ 448/39

Króm, összes

50

MSZ 448/32

Ólom

50

MSZ 448/9

Szelén

10

MSZ 448/37

Atrazin (Aktinit PK)

2

MSZ 448/41

Bentazon

25

MSZ 12750/49

Benz(a)pirén

0,01

MSZ 448/45

Benzol

10

MSZ 448/52*

2,4–D

100

MSZ 12750/27

Karbanil

50

MSZ 448/40

Kloroform

30

MSZ 448/50

Lindán

3

MSZ 448/42

Malaton

10

MSZ 448/40

MCPA

0,5

MSZ 12750/40

Metilparation

5

MSZ 448/40

Metolaklór

5

MSZ 12740/39

Metoxiklór

30

MSZ 448/42

Molinát

7

MSZ 12750/37

Pendimetalin

17

MSZ 448/44*

Propanil

175

MSZ 12750/46

Propaklór

50

MSZ 12750/29

Simazin (Aktinit DT)

17

MSZ 448/41

Szén-tetraklorid

3

MSZ 448/51*

Tetraklóretilén

10

MSZ 448/51*

Trifuralin

170

MSZ 12750/43

Triklóretilén

10

MSZ 448/51*

Triklórfon

10

MSZ 448/40


* Előkészületben

3-20. táblázat - Egyedi kutas vízellátás esetén a „tűrhető” kategóriára vonatkozó enyhébb határértékek

Jellemzők

neve

mértékegysége

határértéke

Összes keménység

CaO mg/l

450

Vas

mg/l

1,0

Mangán

mg/l

0,5

Vas és mangán együtt

mg/l

1,0

KOIMn

mg/l

4,0*

Nitrát

mg/l

80


* Védett rétegvíznél 10 mg/l.

3-20. táblázat - A víznyerőhely jellegétől függő határértékek

A jellemző neve

A víznyerőhely jellege

Megfelelő Tűrhető határérték mg/l

Vizsgálat

Kémiai oxigénigény KOIps

talajvíz

2,5

3,5

MSZ 448/20

felszíni víznyerés

3,0

3,5

védett rétegvíz

6,0

10,0

Klorid

talajvíz

80

100

MSZ 448/15

felszíni víznyerés

80

100

védett rétegvíz

250

350

Ammónium

talajvíz

0,1

0,2

MSZ 448/6

felszíni víznyerés

0,2

0,5

védett rétegvíz

1,0

2,0

Nitrit

talajvíz

0,1

0,3

MSZ 448/12

felszíni víznyerés

1,0

0,3

védett rétegvíz

0,5

1,0

Nitrát

talajvíz

20

40

MSZ 448/12

felszíni víznyerés

20

40

védett rétegvíz

20

20

Szulfid

talajvíz

0,00

X

MSZ 448/14

felszíni víznyerés

0,00

X

védett rétegvíz

0,05

0,1


X = Ne legyen kimutatható.

3-20. táblázat - A víznyerőhely jellegétől (felszíni vízből nyert ivóvíz, talajvíz, védett rétegvíz) független határértékek

Jellemzők és anyagok

Határérték

Vizsgálat

Egyéb előírások

Megjegyzés

neve

mértékegysége

megfelelő

tűrhető

Hőmérséklet

°C

20

25

MSZ 448/2

Kívánatos: 7–15

Íz-és szagerősség

hígítási viszony-szám

1

3

MSZ 448/35

20 °C-on mérve

Zavarosság

NTU

1

2

MSZ 448/53*

Lebegőanyag

mg/l

1

2

MSZ 448/33

pH legalább

7,0

6,8

MSZ 448/22

pH legfeljebb

8,0

8,5

Fajlagos elektromos vezetőképesség 20 °C-on

mS/cm

1350

1600

MSZ 448/32

Összes oldott anyag

mg/l

1000

1200

MSZ 448/19

Összes keménység legalább

CaO mg/l

50

50*

MSZ 448/21

Összes keménység legfeljebb

CaO mg/l

250

350

Hidrogén-karbonát legalább

mg/l

30*

MSZ 448/11

Szulfát

mg/l

200

300

MSZ 448/13

Ha a magnéziumtartalom 50 mg/l-nél nagyobb, a szulfáttartalom a 200 mg/l-t nem haladhatja meg

Vas

mg/l

0,2

0,3

MSZ 448/4

A vas és a mangán együttes menynyisége legfeljebb 0,3 mg/l lehet.

Mangán

mg/l

0,1

0,1

MSZ 448/5

Réz

mg/l

0,2

1,0

MSZ 448/8

Pangó vízben (12 órás pangást figyelembe véve) legfeljebb 3 mg/l.

Cink

mg/l

0,2

1,0

MSZ 12750/8

Pangó vízben (12 órás pangást figyelembe véve) legfeljebb 5 mg/l.

Alumínium

mg/l

0,1

0,2

MSZ 448/7

Bór

B mg/l

1

5

MSZ 12750/2

Nátrium

mg/l

200

MSZ 448/10

Fluorid legalább

mg/l

0,9

MSZ 448/17

A 0,9 mg/l koncentráció elérése kívánatos

Fluorid legfeljebb

mg/l

1,5

1,7

Összes foszfor

P2O5 mg/l

0,5

5

MSZ 448/18

Foszfáttartalmú vegyszer adagolása esetén szigorúbb határérték is megállapítható.

Ezüst

mg/l

10

50

MSZ 12750/13

Csecsemők ellátása esetén a 10 mg/l értéket kell betartani.

Anionaktív detergens

mg/l

0,2

0,5

MSZ 448/49

Fenolok

mg/l

2

20

MSZ 448/34

A megfelelő és tűrhető határérték közötti értéket csak akkor szabad elfogadni, ha íz- vagy szaghatás nem jelentkezik.

Olajszármazékok

mg/l

10

100

MSZ 12750/23***

Metán

l/m3

0,8

MSZ 448/43

Közkifolyós, udvari kifolyós, valamint csak földszintes épületeket ellátó hálózat esetén 3 l/m3 engedhető meg.


* Előkészületben * Csak sótalanított vizekre érvényes

*** Az olajszármazékokat az alumíniumoxidos oszlopkromatográfiás elválasztás után ultraibolya spektrofotometriás módszerrel kell meghatározni.

A meglévő externalitások nagyfokú piaci tévedéseket is okozhatnak. A felvízi szennyezőnek (vízfelhasználónak) például helyzeti előnye származik abból, hogy a vízkezelési költségei alacsonyabbak, az alvízivel szemben, s így az alvízi szennye-ző/vizhasználó a piacon hátrányba kerül. Hasonlóan hátrányos mindazoknak a helyzete, akiknek a fogyó/csökkentett asszimilativ kapacitású készletet kell/kellene felhasználni a felvízi szennyező bármi nemű kompenzációja nélkül.

A piac tehát ilyen esetekben önmagában nem képes kikényszeríteni a szennyezés mindenki által elfogadható szintjét. (Ez az egyik lényeges eltérés a vízszennyezés-és a légszennyezés-szabályozás gyakorlata között.) A vízszennyezési externalitások leküzdésében ezért a piaci viszonyok esetében is szükség van a gazdasági és jogi eszközök alkalmazására.

A vízszennyezés-szabályozás legfontosabb alapelvei: akár vízvédelmietikaikódexkéntis szolgálhatnak. Ezek:

Méltányosság

A környezet minőségét úgy kell meghatározni, hogy abból senkinek semmiféle olyan további előnye ne származzon, mely a másik felet hátrányos helyzetbe hozza. A méltányosság elve azt is jelenti, hogy a szennyezőként többé-kevésbé egyenlő mértékben kell kezelni, senki nem lehet kivétel a szennyezés csökkentésénél. A környezetvédelmi követelmények teljesítésekor a társadalom egyetlen csoportja/tagja sem viselhet aránytalan költséget. A szennyező felelős a károkért. A szennyezéscsökkentés költségei viszont nem haladhatják meg a környezeti kár költségeit.

Irreverzibilis hatás

Semmiféle olyan tevékenységet nem lehet engedélyezni, mely visszafordíthatatlan károsodást okoz a környezetben. A visszafordíthatatlan kár ugyanis soha nem lokális kérdés, az egész társadalmat érinti, s főleg a jövő generációt sújtja. Ez az elv a fenntartható gazdasági fejlődés követelményének betartását is jelenti.

Szennyező fizet

A szennyezésért és a szennyezés csökkentéséért az elsődleges felelősség a szennyezőt terheli.

Szabályozás a helyzeti előny kompenzálására

A térbeli elhelyezkedés (felvízi előny–alvízi hátrány) miatti piaci aránytalanságokat gazdasági eszközökkel kell kompenzálni. Fontos, hogy az ilyen célú szabályozás világos és könnyen végrehajtható legyen.

Integrált megközelítés

Bárhol is történik a szennyezés, a komplex hatást kell figyelembe venni, s a szennyezési problémákat integrált módon – valamennyi környezeti elemre kiterjedően – kell megoldani.

Szennyezés megelőzés

Olyan környezetvédelmi politikára van szükség, mely megelőzi a potenciális környezeti problémákat, és még mielőtt bekövetkeznének, reagál azokra, mind politikai, mind technológiai eszközeivel. A probléma megoldásához a szennyezés forrásához kell visszanyúlni.

Elfogadottság

A szabályozással érintettek többségének hajlandóságot kell mutatni a szabályok végrehajtására (jogkövető magatartás).

Ésszerűség

Ésszerű, a társadalmi és gazdasági nehézséget figyelembe vevő, nemcsak elméletileg megfelelő, hanem a gyakorlatban végre is hajtható szennyezés megszüntető környezetpolitikára van szükség. Ez az elv a megfelelő/még kikényszeríthető/végrehajtható környezeti standardok/szabványok kidolgozásával és bevezetésével valósítható meg.

3.3.2. Határértékek a befogadóra és az elfolyó szennyvízre

Az előzőekben részletezett elvek természetesen nem érvényesülhetnek mindenkor, s egyforma mértékben. Különöen nehéz a helyzet a jelenlegi átmeneti gazdasági helyzetben. Melyik a legfontosabb, milyen lépésekkel lehet megközelíteni az ideális helyzetet? Ezt kell eldönteni a mindenkori környezeti politikának.

A szennyezésszabályozás egyik legfontosabb mozgató ereje, az elvek érvényesítésének gyakorlati megvalósítása: a határértékek intézményrendszere. A folyamat ugyanis a határértékekkel jól szabályozható.

A határérték meghatározása többféle elvek alapján történhet, de a választott rendszer jellemzi és minősíti is az adott ország környezetvédelmi-vízgazdálkodási politikáját.

A környezetvédelemben két típusú határértékről beszélhetünk: immissziós (befogadóra vonatkozó) és emissziós (kibocsátót érintő) standardról.

3.3.2.1. Határérték a befogadóra

A befogadóra megállapított határérték célja, hogy egyaránt biztosítsa az emberi egészség és a vízi flóra fauna védelmét, továbbá elégítse ki a vízhasználati igényeket. Ebben az immissziós standardban általában megengedhető koncentrációkat állapítanak meg, s egy-egy koncentrációtartománnyal vízminőségi állapotokat jellemeznek. A vízminőségi állapot alapján lehetséges az osztályba sorolás, s a besorolás eldönti a lehetséges vízhasználatokat is.

3-21. táblázat - Ökológiai célú vízminősítési osztályok, irodalmi adatok alapján

Osztályok

Összetevők

I.

Kiváló

II.

III.

Elfogadható

IV.

Gyenge

V.

Rossz

1. OXIGÉNHÁZTARTÁS

oldott oxigén (%) epilimnon

90–110

70–120

50–130

30–150

30; 150

oldott oxigén (%) hipolimnon

90–70

70–50

50–30

30–10

10

oldott oxigén (mg/l)

7

7–6

6–4

4–3

3

BOI5 (mg/l)

3

3–5

5–9

9–15

15

KOIMn (mg/l)

3

3–10

10–20

20–30

30

2. TROFITÁSMUTATÓK

összes foszfor (mgP/m3)

15

15–25

25–50

50–150

150

összes nitrogén (mgN/m3)

300

300–750

750–1500

1500–2500

2500

klorofill a (mg/m3)

2,5

2,5–10

10–30

30–150

150

3. SAVASODÁSMUTATÓK

pH

6,5–8,5

6,5–6,3

6,0–6,3

5,3–6,0

5,3

Lúgosság (mgCaCo3/l)

200

100–200

20–100

10–20

10

4. VESZÉLYES ANYAGOK (mg/m3)

Al (pH5)

nincs

nincs

5

5–75

75

Al (pH6,5)

nincs

nincs

100

100–500

500

As

10

10

10–50

50–100

100

Cd

0,07

0,07

0,07–0,7

0,7–1,8

1,8

Cr(VI)

1

1

1–11

11–16

16

Cu

2

2

2–6,5

6,5–9,2

9,2

Pb

0,1

0,1

0,1–1,3

1,3–34

34

Hg

0,003

0,003

0,003–0,012

0,012–2,4

2,4

Ni

15

15

15–88

88–790

790

Zn

45

45

45–59

59–65

65

CN–

0,5

0,5

0,5–5,0

5,0–22

22

Dieldrin

0

0

0,002

0,002–2,5

2,5

Klórdan

0

0

0,004

0,004–2,4

2,4

DDT

0

0

0,001

0,001–1,0

1,0

Heptaklór

0

0

0,004

0,004–0,5

0,5

Lindán

0

0

0,080

0,08–2,0

2,0

Malation

0

0

0,000

0,1

0,1

Paration

0

0

0,001

0,001–0,07

0,07

Pentaklór-fenol

0

0

3,5

3,5–5,5

5,5

PCB

0

0

0,001

0,001–2,0

2,0

Toxafen

0

0

0,2

0,2–700

700

5. MIKROBIOLÓGIAI MUTATÓK (l/100 ml)

Coliform

10

10–30

30–100

100–1000

1000

Fekál koliform

10

10n30

30–100

100–1000

1000


Hazánkban a felszíni és a felszín alatti vizek állapotának, minősítésének követelményeit, a megkívánt határétékeket egyaránt nemzeti szabvány írja elő. 1994-től új befogadó helyeket, gyakoriságot, a vizsgálandó komponenseket, az alkalmazandó analitikai módszereket, az osztály határétékeket és a vízminőségi osztályba sorolást kötelező szabvány rögzíti (MSZ 12749). Ez a standard fizikai-kémiai-biológiai-bakteriológiai-radiológiai mutatók alapján öt vízminőségi osztályba sorolja a vizeket.

3-22. táblázat - Üdülési célú – rekreációs – vízhasznosítás minőségi követelményei, irodalmi adatok alapján

Vízminőségi jellemzők

Megengedhető határérték mg/l, ha nincs másképpen jelölve

Hőmérséklet

25…30 °C

pH-érték

6,0…9,0 egység

Oxigéntelítettség

50…150%

Átlátszóság

100 cm

Felületaktív anyagok

0,5

Fenolok

0,05

Extrahálható anyagok

3,0

Átlagos baktériumszám

Coliform (összes)

10 000/100 ml

Coliform (fekális)

2000/100 ml

Sptreptoccocus (fekális)

200/100 ml

Salmonella

0/1000 ml


Az a jó standard, melynek határértékei jól jellemzik az adott vízfolyás minőségi állapotát, s a szennyezettségi problémákra is kellően érzékeny. (Az érzékenységre példa lehet a fővárosi szennyvizek esete: a nem megfelelően tisztított szennyvizek hatására a befogadó standard szerint a Duna minősége két-három osztállyal rosszabb lesz!)

3.3.2.2. Határértékek a kibocsátóra

A kibocsátási (emissziós) standardok a vízszennyezés szabályozásának olyan eszközei, melyek közvetve vagy közvetlenül a szennyezés csökkentési technológiákra vannak hatással. A határérték kifejezhető például az iparban a termékegységre vonatkoztatott kibocsátható szennyező anyag mennyiségében, vagy a kommunális szennyvizek esetén az egy lakosra jutó szennyező anyag kibocsátásában, vagy az elfolyó szennyvízben megengedett koncentrációkban. A gyakorlatban ezek a standardok a „méltányosság és a szennyező fizet” elven alapulnak, s egy kategórián belül minden szennyezőnek uniformizáltan kell csökkenteni a szennyezőanyag-terhelést. Eltérések alkategóriánként lehetségesek, például a „nagy és kis” vagy az „új és régi” szennyezők között. Más esetekben a vízkészletek túlzott igénybevételét korlátozzák. A legtöbb esetben ezek a standardok meghatározott technológiák alkalmazását igénylik, szokás ezeket ezért technológiai alapú határértéknek is nevezni.

Hazánkban nincs ugyan szigorú értelemben vett standard az elfolyó szennyvízre, de a gyakorlatban a szennyvízbírság rendeletben rögzített határérték betölti ezt a szerepet. (33/1993. sz. KTM rendelet) A helyzet jól jellemzi a jelenlegi hazai gondolkodásmódot is: a rendeletbeni határérték ugyanis a káros szennyezés tényét – az ezután fizetendő bírságot –, s nem pedig valamilyen technológiának – azaz követelménynek – való megfelelőséget hivatott szabályozni.

Előnye viszont a jelenlegi standardnak, hogy már 1984-ben egyfajta terület specifikus vízgyűjtő szerinti, vízhasználati igény szerint határértéket próbált előírni s nem az ország minden területére egyforma mértékben szabályozni. Az azonos mutatók határértékeit összehasonlítva az EU-előírásokkal megállapíthatjuk, hogy azok esetenként eltérőek, némelykor lazábbak, némely esetben szigorúbbak annál.

Ezzel együtt, ma már ez a határérték nem tudja betölteni sem a bírság elrettentő funkcióját, sem a szennyezés csökkentését: a szennyezést jelző paraméterek elavultak (kátrány, szerves oldószer, extrakt) s egyben túlzottak is (több mint 30 komponens), a határérték esetenként túl magas (lebegő anyagok, egyes fémek), más esetben betarthatatlan (szerves oldószer extrakt, ammóniumion), néhány komponens mérése, jelentése (olajok, zsírok, kátrányok, szerves oldószer, toxicitás) nem egyértelmű, ugyanakkor jól definiált komponensek (biológiai oxigénigény, szerves szén, összes nitrogén) hiányoznak.

Az új, az EU szabályozási elveken alapuló követelményekhez igazodó határétékek meghatározása a közeljövő feladata.

3.3.2.3. Az Európai Közösség előírásai

1991-ben az Európai Közösség a kommunális szennyvizek tisztítására rendeletet hozott. A szabályozás kiterjed a kommunális és bizonyos ipari szennyvizek gyűjtésére, kezelésére és kibocsátási feltételeire. A 2005-ig szóló lépcsőzetes program előírja:

  • minden agglomeráció legyen ellátva csatornarendszerrel,

  • az ipari szennyvizeket megfelelő előkezelés után lehet a kommunális hálózatba vezetni,

  • a szennyvizeket kibocsátás előtt másodrendű (azzal egyenértékű) tisztításnak kell alávetni,

  • a tisztított szennyvizek minősége meg kell feleljen a kibocsátási követelményeknek.

Az elfolyó szennyvízre vonatkozó határéték a biológiai oxigénhiány, a kémiai oxigénhiány, az összes lebegő anyag, az eutrofizációnak kitett érzékeny területeken az összes foszfor és az összes nitrogén koncentrációjában, illetve százalékos csökkentési igényében van megadva. A kibocsátásokat évente 4–24 alkalommal vett, terhelésarányos vagy 14 órás mintákkal kell ellenőrizni. Megfelelően tisztított az a szennyvíz, mely a határértékeket úgy elégíti ki, hogy az a nem megfelelő minták maximalizált számát sem haladja meg, s a nem megfelelő minták értékei sem térhetnek el a határérték 100%-ánál nagyobb mértékben.

3-23. táblázat - Szennyvíz-kibocsátási határértékek (mg/l)

Komponens

Magyar

EU

Osztrák

Cseh

KOI

50–150

125

75–95

110–170

BOI

25

15–25

30–80

TOC

+

25–30

Leb.-anyag

100–500

35

25–65

Ö-foszfor

1,8–2,0

1–2

1,0–105

3–5

Ö-nitrogén

10–15

NH4–N

2–30

5–15

15–25

NO3

40–80

SZoextrakt

2–10


Ausztriában az elfolyó szennyvíz minőségi követelményeit a másodosztályú befogadó paramétereiből vezették le. A határérték általában szigorúbb az EU-előírásnál is, de a tisztítótelep lakosegyenértékben kifejezett méretei szerint változik. A paraméterek az EU-előírásaihoz hasonlóak. Külön határértékek vonatkoznak az ipari szennyvizekre, ezeket folyamatosan dolgozzák ki. Összesen mintegy 50 emissziós standardot kívánnak kidolgozni. A szennyvizek minőségét 24 órás mintavétellel ellenőrzik, s a minták 80%-ának kell a határérték alatt maradni.

A cseh előírások szintén lépcsőzetesen elérendő határértékeket tartalmaznak. Az alacsonyabb értéket 2005-ig, a magasabbakat 2005 után kell elérni. A nagyobb terhelések esetén a standard szigorúbb, a 100 000 lakosegyenérték esetén például 2005-ig a biológiai oxigénigény 30 mg/l, az 500 lakosegyenérték esetén ugyanez a komponenes 60 mg/l.

3.3.2.4. Technológiai standard

A szennyezésszabályozás legjobb megelőző modellje, ha nem az elfolyó, hanem a keletkezőű szennyvízre, sőt magára a gyártási technológiára adjuk meg a követelményt. A technológiai standardok a jól difiniálható gyártási sor végén nyert termék egységére vonatkoznak.

3-24. táblázat - Technológiai határérték a fehérpapír-gyártáshoz

Paraméter

Szulfátos tech.

Szulfitos tech.

Hőmérséklet

30

30

BOI5 (mg/.szennyvíz)

30

30

BOI5 (kg/t termék)

3

3

TOC (kg/t termék)

13

15

KOI (kg/t termék)

30

40

AOX (kg/t termék)

1,5

0,5

Leb. A. (kg/t termék)

5

5


Különösképpen vonatkozik ez a modell a veszélyes anyagokra. Az EU-tagországok kötelezték magukat a vizekbe jutó ilyen anyagok általi szennyezés kiküszöbölésére, illetve csökkentésére. A mérgező (toxikus), hosszú élettartamú (perzistens) biológiailag felhalmozódó (akkumulálódó) anyagokat foglalja össze az I. lista, a „csak” meghatározott zónára kiterjedő, a víz jellemzőitől is függő „káros” anyagokat a II. lista részletezi (3.25. táblázat). Ezen veszélyes anyagok bevezetését az emissziós normákon alapuló határértékekhez kötik. A normákat az anyag elvezethető maximális koncentrációjához és/vagy a veszélyes anyag alkalmazásakor felhasznált nyersanyaghoz, gyártott termékegységhez kötik. Ezeket egyes iparágakra, termékfajtákra, a legjobb rendelkezésre álló műszaki módszerek figyelembevételével állapítják meg. Például a fehérpa-pír-gyártás során keletkező szennyvizek elsősorban a lebegő anyagokhoz kötött és az oldott szerves anyagok, s különösképpen a szerves halogének miatt károsak. A határértékeket ezekre a komponensekre kell definiálni. Ilyen esetben a környezetre gyakorolt káros hatás mérséklése érdekében mind a gyártási folyamatra ható belső, mind a szennyvíztisztítást meghatározó külső szabályozásra szükség van. Ausztria öt ilyen gyárának 1993-ig kellett megoldania a szennyvizek aktivált iszapos tisztítását. További követelményt írtak elő a „gazdaságosan elérhető legjobb technológiával előállított fehérítés bevezetésére. A termékegységre előírt kibocsátási fajlagosok azonosak a betartandó technológiai standarddal. Az így meghatározot standard teljesítésének moratóriuma 5–6 év lehet.

3-25. táblázat - A vizekbe jutó veszélyes anyagok jegyzéke (76/464/EEC)

I. Lista

1. szerves halogénvegyületek

2. szerves foszforvegyületek

3. szerves ónvegyületek

4. rákkeltő anyagok

5. higany és vegyületei

6. kadmium és vegyületei

7. (perzistens) kőolajok

8. perzistens műanyagok

II. Lista

1. horgany

2. réz

3. nikkel

4. króm

5. ólom

6. szelén

7. arzén

8. antimon

9. molibdén

10. titán

11. ón

12. bárium

13. berilium

14. bór

15. urán

16. vanádium

17. kobalt

18. tallium

19. tellur

20. ezüst


3.2.2.5. A befogadói és a szennyvízstandard viszony

A vízhasználati, ökológiai követelményeket inkább az immissziós standardok alapján fogalmazzák meg. A szennyezés csökkentésével kapcsolatos környezetvédelmi politika célkitűzései is a befogadó állapotára vonatkoznak. A követelmények kikényszerítése és az előírt határétéknek való megfelelés ellenőrzése azonban nehézségekbe ütközik, ha csupán a befogadóra élnek határértékek.

Az emissziós követelményeket sokkal könnyebb megfogalmazni, az eléréshez szükséges megvalósítás műszaki-gazdasági feltételeit, a várható teljesülés idejét biztonsággal meg lehet határozni. A megfelelőség ellenőrizhetősége, s az ezzel kapcsolatos költségek is kedvezőbbek.

Nagyon sok fejlett országban ezért előnyben részesítették ezt a szabályozási módot. A kifolyó szennyvízre megadott határértékek teljesülése sem eredményezte azonban minden esetben a befogadó kívánt minőségének elérését (ha például nem vette figyelembe a befogadó meglévő (felülről érkező diffúz szennyezéseit). Ebből is látható miért tértek át a fejlett országok is mindkét standard egyidejű alkalmazására.

Az amerikai szennyezésszabályozás mai eredményei több változat után születtek meg. A tapasztalatok szerint a vízgyűjtő elérhető vízhasználati célkitűzése határozza meg a szennyezőnek adott engedélyben részletezett kibocsátási határértéket. Minden vízgyűjtőre elkészítik, s 5 évenként felülvizsgálják a reálisan kitűzött vízminőség elérésének és fenntartásának tervét. Figyelembe véve a legjobb elérhető technika (BAT) alkalmazását, ehhez rendelik a jellemző paraméterre vonatkozó kibocsátható maximális terhelést és koncentrációt. A folyóban megengedhető szennyezőanyag-terhelést (WLA) a vízfolyást ért napi terhelés (TDL) és a vízfolyás asszimilativ kapacitása (WAC) egybevetésével határozzák meg. A vízfolyás asszimilativ kapacitás úgy definiálható, mint a víznek az a képessége, mellyel a szennyező anyagokat ökológiai állapotának romlása vagy károsodása nélkül még képes feldolgozni.

Ausztriában törvény írja elő, hogy a felszíni vizek az ottani II. osztályú állapotot kell elérje. Ennek megfelelően kell meghatározni a (gazdaságosan elérhető legjobb) technológiai alapú és a megengedhető terheléseket szabályozó befogadói követelményeket.

A példák illusztrálják a befogadói és a szennyvíz standardok szoros összefüggését, egyiknek a másikhoz való viszonyát.

3.3.3. A vízszennyezés szabályozása az új törvények alapján

3.3.3.1. Szennyvízkibocsátás, határértékek, díjak, bírságok

Szennyvízkibocsátás: A szennyvizek elhelyezésére, bevezetésére általános követelményeket szab meg mind a környezetvédelmi, mind a vízügyi törvény.

A természetes vizekbe (befogadóba) történő bevezetésre a 3/1984. (II. 7.) OVH rendelkezés ír elő részletes szabályozást. A szennyvizekkel kapcsolatos teendőkre számos előírás található az Országos Vízgazdálkodási Szabályzatban és a 32/1964.

(XII. 13.) Korm. rendeletben.

Vízjogi engedély szükséges a vízi munka elvégzéséhez, a vízilétesítmény megépítéséhez, átalakításához (létesítési vízjogi engedély), használatba vételéhez, üzemeltetéséhez (üzemeltetési vízjogi engedély).

A környezetre jelentős hatással lévő vízgazdálkodási és vízhasználati tevékenységekre, vízi létesítményekre az előzőeken túlmenően – előzetesen – környezeti hatásvizsgálatot is el kell készíteni. A hatásvizsgálat alapján adható ki a vízügyi tevékenységre vonatkozó környezetvédelmi engedély.

Igénybevételi járulék: „a környezet valamely elemének egyes igénybevételi módjai után a környezethasználó igénybevételi járulékot köteles fizetni. A járulékot a környezeti elem igénybe vett mennyiségével arányosan kell megállapítani. Az arányossági tényező területi kategóriától függően eltérő lehet.” Ez a járulék lényegében azonos a korábbi vízkészlet-használati díjjal, tisztázandó azonban viszonya az új vízgazdálkodási törvényben megnevezett vízkészlet-járulékkal.

Közüzemi szolgáltatási díj:„A közüzemi tevékenységgel nyújtott szolgáltatásért díjat kell fizetni.” A díjnak célszerűen fedezni kell a szennyvizek összegyűjtését, tisztítását, elhelyezését szolgáló infrastruktúrák működtetését.

Környezeterhelési díj: „a környezethasználó a környezetterhelésért díjat köteles fizetni… A környezeti elemekbe juttatott szennyező anyagok után fizetendő díjat meghatározott anyagokra, vagy ezek csoportjára külön, a kibocsátott anyag mennyiségével arányosan kell meghatározni. Az arányossági tényező területi kategóriától és a kibocsátási határértéktől függően eltérő lehet. A terhelési díj olyan anyagokra határozható meg, amelyekre érvényes mérési szabvány van, illetve amelyek kibocsátása anyagmérleg vagy más műszaki számítás alapján megbízhatóan megállapítható”.

A környezetterhelési díj intézményrendszere ismert a fejlett országokban is. Angliában az éves szennyvízterhelési díjat az alábbiak szerint számítják

Ch = R (V × C × RW)

ahol:

Ch – évi terhelési díj,

R – évi egységdíj,

V – szennyvízmennyiségi arányossági tényező,

C – szennyező anyagtól függő arányossági tényező,

RW– befogadótól függő arányossági tényező.

Idehaza is készült egy tervezet a terhelési díj meghatározására. A tervezet szerint a fizetendő díj:

SZ = A × T × V

ahol: SZ – a díj összege egy évre,

A – egységdíj,

T – a tevékenységgel kibocsátott szennyező anyag egységének száma,

V – a befogadó védettségétől függő szorzó.

Öt anyagcsoportot határoztak meg: kémiai oxigénigény, szerves oldószer extrakt, foszfor, nitrogén, fémek. Egy egységnyi terhelést jelent: 50 kg oxigénigény, 2,4 kg extrakt, 3 kg foszfor, 25 kg nitrogén stb. A tervezet követi a nyugati országok rendszerét, mintegy integrálja azokat, jelenlegi formájában még nem kiforrott.

Határértékek: „határértékeket igénybevételi, kibocsátási és szennyezettségi határértékként kell meghatározni. A védendő elem sajátosságaitól, illetőleg a szennyezés jellegétől függően meghatározhatók általános, területi, helyi, egyedi, védelmi körzetekre vonatkozó ökológiai, egészségügyi, tervezési, továbbá rendkívüli helyezetekben alkalmazandó határértékek. Kibocsátási határérték megállapítható termékre, technológiára, szennyező anyagra. A megállapításnál figyelembe kell venni a környezet, illetve eleme pillanatnyi és célállapotát és a leghatékonyabb megoldást. Bevezetésükkor biztosítani kell a szükséges és elégséges felkészülési időt”.

A törvényben megfogalmazottak tehát széles lehetőséget, jogi garanciákat biztosítanak a határértékek rendszerének kidolgozásához, s tartalmazzák mindazon elemeket is, melyek az előző fejezetben részletezésre kerültek.

Bírság: „Aki jogszabályban, illetve hatósági határozatban foglalt, a környezet védelmét szolgáló előírást megszeg, vagy azokban megállapított határértéket túllép, az általa okozott környezetszennyezés, illetve környezetkárosítás mértékéhez, súlyához és ismétlődéséhez igazodó környezetvédelmi bírságot köteles fizetni. A bírságot az igénybevételi járulékon és a környezetterhelési díjon felül kell megfizetni.”

„Aki a szennyvízelvezető és tisztító közműbe a meghatározott mértéket meghaladó károsító anyagot bocsát be, csatornabírságot köteles fizetni”.

Jogszabályok tükrözik a „szennyező, használó fizet” elvet. Lényeges különbséget tesznek a díjak-járulékok és a bírságok között. A díjakat a használat, igénybevétel, szolgáltatás után, azok bekerülési költségei arányában kell fizetni. Jogi felelősség, kártérítés ez esetben nincs. A bírság a szennyezésért, károsításért fizetendő, s a szennyezőt, károsítót jogi felelősség terheli.

3.3.3.2. A határérték megállapításának szempontjai

Az új törvények szellemében a környezethasználatot, így a víz használatát is úgy kell megszervezni, hogy:

  • az minimális igénybevételt és a legkisebb környezetterhelést idézzen elő,

  • megelőzze a környezetszennyezést,

  • kizárja a környezetkárosítást.

A víz esetén az igénybevétel és a szennyvízbevezetés továbbá csak olyan módon történhet, amely:

  • a természetes folyamatokat és

  • a vizek mennyiségi, minőségi megújulását nem veszélyezteti.

Az előzőek szellemében környezethasználati jogintézmény három sávra bontható:

  • normál környezethasználat, melylyel a környezetterhelés és igénybevétel minimális, s ezáltal környezetszennyezés nem történik, s a környezetkárosítás is kizárt,

  • kockázatos környezethasználat, mellyel az igénybevétel vagy terhelés már környezeti kockázattal jár s ezáltal a környezetszennyezés bekövetkezik, de környezeti szennyeződése még reverzibilis, öntisztuló, természetes úton regenerálódó, s így a környezetkárosítás nem következik be,

  • káros környezethasználat, mellyel a terhelés vagy igénybevétel a környezetre egyértelműen káros, s ezáltal a környezetkárosítás bekövetkezik, a környezet károsodik, a környezetszennyeződés irreverzibilis, az élővilágra kedvezőtlen, az eredeti állapot nem vagy csak mesterséges beavatkozással állítható helyre.

A sávokat egymástól jól definiált határétékeknek kell elválasztani:

  • a kibocsátási/igénybevételi határérték alatt helyezkedik el a „normál”, fölötte a „kockázatos környezethasználat”, illetve

  • a szennyezettségi/beavatkozási határérték alatt a „kockázatos”, fölötte a „káros környezethasználat” tartomány.

A kibocsátási határérték mindig a „környezeti elemet veszélyeztető tényezőre” (szennyező anyagra, szennyvízre) vonatkozik, értéke olyan, mely alatt a környezet károsítása biztonsággal kizárható. Ezzel szemben a szennyezettségi határérték mindig a „környezet valamely elemére” (vízre, levegőre, talajra stb.) vonatkozik, melynek meghaladása a környezeti elem egyértelmű károsodását okozza.

3-11. ábra - Kibocsátási és befogadói

Kibocsátási és befogadói


3-12. ábra - A környezet használat fokozatainak megítélése a környezetvédelmi törvény alapján

A környezet használat fokozatainak megítélése a környezetvédelmi törvény alapján


A tudományos alapon meghatározott határértékkel rögzített „környezeti károsodás” tehát a környezet elemének (víznek) olyan mértékű terhelése vagy igénybevétele, illetve megváltozása, mely az élővilágot kedvezőtlenül érinti (toxikus, gátló, karcinogén stb.) s melynek eredményeképpen a környezet természetes korábbi állapota csak beavatkozással vagy azzal sem állítható vissza.

A határérték megállapításánál figyelembe kell venni:

  • a környezet állapotának megőrzéséhez vagy annak helyreállításához rendelt célállapotot,

  • a környezeti elem pillanatnyi állapotát,

  • a környezetben lejátszódó természeti folyamatokat,

  • a gazdaságosan elérhető leghatékonyabb műszaki megoldást,

  • a felkészüléshez szükséges időt.

3.3.3.3. A szennyezés csökkentésének hazai modellje

Az új törvények nemcsak biztosítják a vízszennyezés csökkentésére alkalmazható elvek bevezetését, hanem kötelezettséget is rónak ezek részletes szabályainak kidolgozására. Az előzőek rávilágítottak, hogy itthon bizonyos mértékű lemaradásban szenvedünk, különösképpen az elfolyó szennyvízre vonatkozó követelményeinket kell újra megfogalmazni. Milyen mértékű tisztítást várjunk el a jövőben?

Erre a legegyszerűbb válasz: vezessük be az EU-követelményeket. Mennyibe kerülne ez? Az egyes technológiáktól elvárható tisztított szennyvíz minőségét és a beruházási, fenntartási költségeket példaként a 3.26. táblázatban mutatjuk be.

Tisztítási technológia

Költség

Elfolyó vízminőség

BERUH. mill. USD

ÜZEM. mill USD

FENNT. mill USD

BOI mg/l

TP mg/l

TN mg/l

M

10,3

0,64

2

175

10

40

CM

11,8

1,03

2,6

100

2,5

35

B

15,1

1,07

3,1

20

8,5

35

BC

17,1

1,73

4

10

0,5

31

BCN

24,6

1,91

5,2

10

1

15

M = mechanikai tisztítás; CM = kémiai + mechanikai tisztítás; B = biológiai tisztítás; BC = biológiai + kémiai tisztítás; BCN = biológiai + kémiai + denitrifikáció; BER = beruházási költség;

ÜZEM = éves termelési költség; FENNT = 12% kamat + 25 éves amortizáció fenntartási éves költsége; BERUH = beruházási költség; FENNT = éves fenntartási költség

Ilyen konstrukcióban az európai követelmények azonnali bevezetése nyilvánvalóan nem engedhető meg, tehát ez a megoldás, bármennyire is szeretnénk, nem „ésszerű”!

Tudomásul kell tehát venni, hogy az EU-követelményeket csak mint végső célt írhatjuk elő. Kezdetben és átmenetileg meg kell elégedni ennél lazább értékekkel, s később fokozatosan szigoríthatunk. A kezdeti határérték a legjobb elérhető technológiáktól (BAT) elvárhatónál alacsonyabb lesz. A gazdaságos módszerek jöhetnek számításba.

A szennyezőanyag eltávolításánál a sorrend:

  • először a szerves anyagot kell eltávolítani, majd a foszfort,

  • a foszforkicsapással kombinált mechanika lehet az első lépcső, majd ezt követheti a biológia. (Bár a kémiai foszfor eltávolítását sokan vitatják, s inkább a tisztán biológiai módszereket helyezik előnybe),

  • a nitrogén eltávolítását csak akkor és ott lehet megkövetelni, ahol az előző lépcsők megvalósultak, s a befogadó ezt mégis elkerülhetetlenül igényli, továbbá a szükséges pénzügyi feltételek is rendelkezésre állnak.

A tisztítótelep tervezésénél az előző lépcsőzetes bővítési igényeket figyelembe kell venni. Tisztítás során keletkező iszapot elsősorban a mezőgazdaságban kell újrahasznosítani. Ennek feltétele az iszap megfelelő minősége, mely az ipari szennyvizek szigorú előtisztítását, esetlegesen annak eltávolítását igényli. Az ipari szennyező anyagokat tartalmazó iszapokat ugyanis veszélyes hulladéknak kell tekinteni, s mint ilyen csak külön védelemmel ellátott lerakással, vagy égetéssel kezelhető.

A tisztítási követelményt a szennyező anyagot produkáló termelési – keletkezési – körülményeken túlmenően a befogadó sajátosságai határozzák meg. A befogadó sajátosságainak megítéléséhez figyelembe kell venni annak:

  • ökológiai,

  • vízhasznosítási igényeit,

  • sérülékenységét,

  • jelenlegi vízminőségi, vízgazdálkodási, hidrometeorológiai állapotát.

Nyilvánvalóan eltérő szennyezéscsökkentési igényeket kell megfogalmazni egy igényes hasznosítású (fürdés, üdülés), vagy egy országosan kiemelt befogadó (Balaton) esetén, és egy viszonylag asszimilativ képességű vízfolyás (Duna) esetén. Kritikus helyeken esetenként bevezetési tilalmat kell rögzíteni.

A befogadók eltérő érzékenységi követelménye jelenleg is érvényesül. A jól ismert, s már tárgyalt „bírságos” rendeletben megállapítottak rögzített vízminőségvédelmi területek lehatárolása szakmailag ma is megalapozottnak tekinthető. A meglévő területekből legalább további három altípust meg kell különböztetni: érzékeny, normál és kevésbé érzékeny területeket.

Az előzőek figyelembevételével készülhet el az EU vízügyi keret direktíva magyar harmonizációja.