Ugrás a tartalomhoz

Környezettechnika

dr. Barótfi István

Mezőgazda Kiadó

2.6. Szag és csökkentése

2.6. Szag és csökkentése

A levegőtisztaság-védelem egyik speciális területe a légkörnek különböző szaganyagokkal, bűzös gázokkal történő szennyezése és az ez elleni védekezés. Az egyes légszennyező források szagkibocsátásával kapcsolatban szinte mindenkinek van valamilyen saját élménye. A lakott területhez túl közel vagy az uralkodó szélirány figyelembe vételének mellőzésével elhelyezett szagforrások (pl. vegyi, élelmiszeripari üzemek, állattartó telepek stb.) ezen sajátosságait a közelében lakók különösen jól ismerik.

Ezt a problémát fokozhatja például az is, hogy a hazai mezőgazdaságban végbemenő szerkezetátalakulás eredményeképpen megjelenhetnek a lakott terület közvetlen közelében is olyan kis-és közepes gazdaságok, amelyek állattartással is foglalkoznak.

A következőkben az egyes légszennyező források által kibocsátott szaganyagokról, ezek egészségügyi hatásairól, a szagkibocsátás méréséről, valamint a szagkibocsátás csökkentési lehetőségeiről lesz szó.

2.6.1. Szaganyagok

Egyes légszennyező forrásokból távozó gázok és gőzök jelentős része igen intenzív szaggal rendelkezik. A bűzös gázok között megtalálhatók például aldehidek, merkaptánok, ketonok, aminok, kis molekulájú zsírsavak, észterek, metán, szerves savak, egyszerű és aromás kéntartalmú vegyületek. Ezek a szaganyagok a kibocsátást tekintve általában kis mennyiségűek, de már igen kis koncentrációban is jelentős szaghatást okoznak a szagforrások környezetében. A műszeres koncentrációméréssel párhuzamosan elvégzett érzékszervi vizsgálatok eredményeképp meghatározták az egyes szaganyagok szaglási küszöbértékét (szaglási határ), amely azt a szaganyag-koncent-rációt jelenti, amelyet egy „átlagos orral rendelkező” ember már érzékelni tud. Az elvégzett vizsgálatok során az is világossá vált, hogy a keletkezett szag mértékét bűzös gázok keveréke esetén nem lehet az egyes alkotók koncentrációjával jellemezni. A szaghatást kiváltó összetevők meghatározása során ugyanis kb. 400 féle szaghatást okozó vegyületet különítettek el. Ezeknek, mint szaganyagoknak a bonyolult keveréke eredményezi általában a szagforrásokból kikerülő szagot, de nem ismert, hogy a keverékek összetevői hogyan hatnak egymásra. A 2.38. táblázatban néhány szaganyag, ezek szagának jellege és az általuk okozott szag szagküszöbértéke látható.

2-38. táblázat - Néhány szaganyag szagának jellege és szagküszöbértékük (BOUSCAREN 1984, MINER 1975)

Vegyület

Szagküszöbérték (ppm)

Szag jellege

Allil-merkaptán

0,005

Fokhagymaszerű

Ammónia

20

Szúrós

Krotil-merkaptán

0,002

Görényszag

Kén-hidrogén

0,1

Záptojás

Metil-szulfid

0,002

Rothadt zöldség

Piridin

5

Irritáló

Szkatol

3

Bélsár

Tiofenol

0,005

Hányingert keltő


A szaganyagok meghatározása, a szag és az azt okozó anyag összepárosítása rendkívül nehéz feladat. A bűzös anyagok azonosítására, mennyiségi meghatározására leggyakrabban használt módszer a gázkromatográfiás elemzés. Ennek során a szétválasztott szennyező anyagok érzékelésére és azonosítására lángionizációs detektort használnak. A kvalitatív kiértékelést a tömegspektrométeres vizsgálatokkal lehet még biztosabban megalapozni.

2.6.2. A keletkező szaganyagok hatásai

A légszennyező források szagkibocsátása gyakran okoz problémákat a szomszédság és a forrás tulajdonosa, a termelő között, mivel a kibocsátott szaganyagok a környezetben felhígulnak ugyan, mégis akár több ezer méterre is érezhetők. Ezt igazolják a saját méréseinken alapuló légköri terjedési szimulációink is. Arra vonatkozóan, hogy mi is a szag, amely a szomszédsági problémákat kiváltja, álljon itt egy idézet: „A szag nem egy anyag tulajdonsága vagy jellemzője, hanem az anyag által az emberekből kiváltott reakció”.

Ahhoz, hogy egy anyag szaghatást okozzon (az érzékszervvel a jelenlétét észleljük) az szükséges, hogy koncentrációja a szagküszöbérték szintjét elérje, víz-és zsíroldható legyen, és valamely „szaghordozó” kémiai csoporthoz tartozzon. A korábban már említetteknek megfelelően a kibocsátó forrásokból származó szag esetén általában nagy számú bűzös anyag keverékéről van szó. Nemcsak a szag intenzitása, hanem elsősorban a szag minősége is a keverék alkotóitól függ. A szagérzet és a kialakuló reakciók emóciókkal és emlékekkel párosulnak, és ezekkel magyarázhatók.

Az immisszió oldaláról szemlélve a dolgot éppen azok a szagok bizonyulnak megterhelőnek és zaklatónak, amelyek „kedvezőtlen időpontban” fejtik ki hatásukat: például akkor, amikor egy család a vasárnapi ebéd után a kertben üldögél. Az éppen munkát végző ember viszont nem reagál olyan erősen a kellemetlen szagokra. Az olyan egyéni jellemzők, mint a kor, a nem, a szaglóképesség és az idegi állapot jelentősen befolyásolják a szag hatására kiváltott reakciót: amíg az egyik személy még semmit sem érez, addig a másik már úgy érzi, hogy „megmérgezték”. Ez utóbbi esetben alakulhatnak ki olyan stressztünetek, amelyek azt tükrözik, hogy az érintett személy szerint az adott szagterhelés számára már elviselhetetlen, illetve hatását nem tudja feldolgozni.

Az állattartásból, illetve egyéb forrásból származó szaganyagok által a forrás környezetében élő lakosokra gyakorolt hatások és a kiváltott reakciók feltárása, vizsgálata az 1970-es évek elején kezdődött meg. A vizsgálatok során megfigyelt hatásokat, reakciókat a 2.39. táblázatban ismertetjük. A vizsgálatokat végzők a megfigyelt hatásokat és reakciókat főbb csoportokba is besorolták, erre vonatkozóan mutatunk be néhány példát a 2.40. táblázatban.

2-39. táblázat - Szaganyagok jelenléte esetén kialakuló hatások és reakciók

A szag hatása, a kialakuló reakciók

Szerzők

Élelem-és folyadékfelvétel csökkenése, légzésszám változás, hányinger, hányás

McCORD–WITHERIDGE 1949

Hányinger, fejfájás, alvászavar, allergiás reakciók, étvágytalanság, légzési zavarok

SULLIVAN 1969

Kellemetlen hatások

VÁRKONYI 1982

Ablakok zárva tartása, alvászavarok, fejfájás, köhögés, hányás, kapkodó légzés

KLARENBEEK 1985

Rosszullét, fejfájás, alvási zavarok, allergiás reakciók, légzőszervek befolyásolása

MATZKE 1986

Rosszullét, hányás, alvászavar, élelem-és folyadékfelvétel csökkenése

WINNEKE et al. 1990

Fejfájás, alvási zavarok, émelygés, rosszullét, étvágytalanság, kábultság

CAVALINI et al. 1990

Légzési problémák

HARTUNG 1991

Konfliktus az állattartást folytató szomszédokkal

HARTUNG 1992

Fejfájás, kapkodó légzés, étvágytalanság, nyugtalanság, ablakok zárva tartása, látogatók elmaradása, hányinger, hányás

SEFFELAAR et al. 1992;

NEUTRA et al. 1992

Alvászavar, légzési problémák, fejfájás, gyomorpanaszok, köhögés, láz

STEINHEIDER et al. 1993

Félelem a „szennyezett környezet” hatásaitól

FESTSTELL 1994

Alvászavarok, légzési problémák

HATT 1994

A levegő szennyezettségétől való félelem, állandó viták és konfliktusok az állattartást folytató szomszédokkal

WINNEKE et al. 1995

A mindennapi életvitel megzavarása, konfliktus az állattartást folytató szomszédokkal

ZHU et al. 1996


2-40. táblázat - Szaganyagok jelenléte esetén kialakuló hatások és reakciók főbb csoportjai

Kialakuló hatások és reakciók főbb csoportjai

Szerzők

A szag által kiváltott általános reakciók

A szag jelenléte miatt kialakuló emocionális reakciók

A szag jelenléte miatt kialakuló vegetatív reakciók

WINNEKE – KASTKA 1977

Szagspecifikus reakciók

Nem szagspecifikus reakciók

Szagészlelés

MIEDEMA et al. 1986

Szomatikus és emocionális reakciók

A mindennapi életet zavaró hatások

SEFFELAAR et al. 1992


Az eddigieket összefoglalva általánosan megállapítható, hogy a szaghatással bíró anyagok általában nem okoznak közvetlen megbetegedést vagy egészségkárosodást, hanem a kiváltott reakciók útján az ember jó közérzetére hatnak károsan.

2.39. táblázat. Szaganyagok jelenléte esetén kialakuló hatások és reakciók

2.6.3. A szagkibocsátás meghatározása

A korábban említetteknek megfelelően a szaganyagok jellemzői, az immisszió előforduló koncentrációi jelentősen nehezítik az anyagok azonosítását. Ezeken túl a szag „nagyságának”, koncentrációjának mikroanalitikai mérése a következő további nehézségekbe ütközik:

  • a mikroanalitikai vizsgálatok hosszú időt vesznek igénybe, az eredményekre a szaggal kapcsolatos vitás esetekben viszont gyorsan szükség lenne;

  • a mikroanalitikai vizsgálatok anyag-és műszerigényessége igen költségessé teszi a vizsgálatokat, ezt csak fokozza, hogy ezeket csak laboratóriumi körülmények között lehet végrehajtani;

  • egyes komponensek koncentrációja gyakran a mérési határ alatt van;

  • az egyes komponensek koncentrációiból nem lehet a ténylegesen kialakuló szag jellegére és nagyságára következtetni (nem ismertek pl. a gázok szinergista hatásai).

Ezen mérési nehézségek következtében a szag „nagyságának”, a szennyezett levegő szagkoncentrációjának meghatározására az érzékszervi vizsgálat bizonyult a legalkalmasabbnak. Ezen vizsgálatok során a „műszer” maga az emberi orr. A vizsgálat során nem az egyes komponensek koncentrációjának mérése történik, hanem a szagkeverék szaghatásának értékelése.

2.6.3.1. A szag mérése érzékszervi vizsgálattal

Valamely szag nagyságának érzékszervi vizsgálattal történő „mérésekor” komoly nehézség, hogy a kiértékelő „műszer” az érzékelő személy orra (az orrban lévő „szagfelfogó készüléktől” a szagérzetet felfogó agyrészletig), amely ugyan lehetővé teszi a szubjektív értékelést, de nehezen alkalmazható objektív értékelő berendezésként. Az is nehezíti az ilyen módon történő mérést, hogy az értékelő személynek a szagérzete folyamatos szagterhelés esetén csökken, azaz az értékelő személy orra elfárad, hozzászokik a vizsgált szaghoz. Ezeket a szempontokat az objektív mérési eredményt adó mérési módszer kifejlesztésekor figyelembe kellett venni.

Az alkalmazott legegyszerűbb módszer a közvetlen szagészlelés volt. A vizsgálatot végző személyek kivonultak az adott helyszínre és ott eldöntötték, hogy az esetleges panaszoknak megfelelően éreznek-e valamilyen, a szagforrásnak (pl. az állattartó épületnek, vegyi üzemnek) tulajdonítható szagot. A módszer előnye volt, hogy a szag észlelésének körülményei megközelítették azokat a feltételeket, amelyek mellett a szagok elleni panaszok kialakultak.

Az ilyen módon elvégzett szagmérésekkel azonban több probléma is volt. Nehéz volt kiválogatni az „átlagos orral” rendelkező embereket. Kérdés volt a mérések reprodukálhatósága is, 2–3 mérési sorozat után a vizsgáló személyek orra fokozatosan hozzászokott a vizsgált szaghoz, a szaghatást egyre kisebb mértékűnek jelölték meg. A vizsgált környezet egyes jellemzőinek pszichológiai hatásai (pl. vizuális hatás, zaj) hátrányosan befolyásolták a mérés végrehajthatóságát.

A bűzmérés ma is elfogadott és alkalmazott módszerének kialakításakor az orvostudomány sietett a kutatók segítségére. A szaglás (olfactio) érzékenységének vizsgálatára, orvosi célokra dolgozták ki az olfaktometria módszerét, és a mérés végrehajtására alkalmas berendezést. Ezt az eljárást vették át a szaghatás mérésével foglalkozó szakemberek az objektív szagmérések elvégzéséhez.

2.6.3.2. A szagkoncentráció mérése dinamikus olfaktometriával

A szagmérésre jelenleg alkalmazott berendezés gyakorlatilag nem más, mint egy precíziós gázkeverő készülék, amelynek az érzékelője továbbra is az emberi orr. A vizsgálandó bűzös levegőt semleges referenciagázzal (ez lehet tiszta, szagmentes levegő vagy oxigéngáz) hígítják egyre csökkenő mértékben mindaddig, amíg a mérő személy a detektálásra kiképzett orrmaszkban megérzi a szag megjelenését. A csökkenő mértékben történő hígítás kiküszöböli az orr elfáradásának lehetőségét. A készülékkel meg lehet határozni a különböző szagok szagküszöbértékét, a szagkoncentráció nagyságát. A mérési eljárásnak két típusa ismeretes.

A statikus olfaktometriában a vizsgálandó gázmintát a mérés előtt, adott mértékben hígítják és ezt a mintát vizsgáltatják a mérő személyekkel.

A dinamikus olfaktometriában valamely állandó mennyiséggel áramló referenciagázhoz növekvő mértékben keverik az ugyancsak áramló bűzös gázt mindaddig, amíg a mérő személy (az „orr”) megérzi a szag megjelenését. A készülék tulajdonképpen gázsugár-szivattyúként működik, az áramló referenciagáz szivattyúzza a mérési helyről a bűzös levegőt. Amikor az „orr” jelzése alapján a szag az orrmaszkban megjelenik, megállapítják az áramlási paramétereket, és ezekből meghatározzák a szagintenzitásra jellemző hígítási számot, amelyet Zwaardemaker tiszteletére Z'-vel jelölnek:

Z = V y m + V y h V y m MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqik8vrps0lbbf9q8WrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfea0=yr0RYxir=Jbba9q8aq0=yq=He9q8qqQ8frFve9Fve9Ff0dmeaabaqaciGacaGaaeqabaWaaeaaeaaakeaaceWGAbGbauaacqGH9aqpdaWcaaqaaiqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGTbaabeaakiabgUcaRiqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGObaabeaaaOqaaiqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGTbaabeaaaaaaaa@3F20@

ahol:

Vm – a mintagáz, a bűzös levegő térfogatárama [m3/s],

Vh – a hígítógáz (referenciagáz) térfogatárama [m3/s],

Z' – hígítási szám [1].

Ha a Z' értéket egységnyi térfogatban lévő szaganyagra vonatkoztatjuk, megkapjuk a szagkoncentrációt, amelynek mértékegysége a szagegység/m3 [SZE/m3], jele Z:

E = V y sz Z n [ /s×SZÁ ] MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqik8vrps0lbbf9q8WrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfea0=yr0RYxir=Jbba9q8aq0=yq=He9q8qqQ8frFve9Fve9Ff0dmeaabaqaciGacaGaaeqabaWaaeaaeaaakeaaceWGfbGbauaacqGH9aqpdaWcaaqaaiqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGZbGaamOEaaqabaGccqGHflY1caWGAbaabaGaamOBaaaacaaMe8UaaGjbVlaaysW7caaMe8UaaGjbVlaaysW7daWadaqaaiGacofacaGGAbGaaiyraiaac+cacaGGZbGaai41aiaacofacaGGAbGaaiyWaaGaay5waiaaw2faaaaa@5300@

ahol:

Z – a szagkoncentráció [SZE/m3],

Z' – a hígítási szám [1],

c0 – a szagküszöbnél mért szagkoncentráció [1 SZE/m3].

Az 1 SZE/m3 az a szaganyag mennyiség, amely 1 m3 neutrális levegőben még ép-pen/vagy már szagérzetet vált ki a vizsgálatot végző személyek 50%-ánál. A kapott mérőszám oly módon fejezi ki a bűzös levegő szaghatásának nagyságát, hogy megadja azt a hígítási arányt, amely mellett a szennyezett levegő szagát még/már éppen meg lehet érezni. Az adott minta szagkoncentrációját a mérő személyek által megjelölt szagkoncentrációk átlagaként a mérésvezető határozza meg.

A dinamikus olfaktométer működési blokkdiagramját a 2.37. ábrán mutatjuk be. A 2.41. táblázat néhány bűzös technológia szennyezett levegőjének szagkoncentrációját mutatja.

2-37. ábra - A dinamikus olfaktométer

A dinamikus olfaktométer


2-41. táblázat - Néhány bűzös technológia szennyezett levegőjének szagkoncentrációja

Technológia

Szagkoncentráció (SZE/m3)

Állati takarmányfehérje-előállítás

200–600

Bélfeldolgozás

150–400

Almozott szarvasmarhatartás

10–70

Sertéstartás rácspadozaton

40–100

Mélyalmos baromfitartás

10–90


A jelenleg alkalmazott, legkorszerűbb olfaktométer a H. Mannebeck által kifejlesztett T07 típusú olfaktométer. A berendezéssel végzett mérések során egyszerre 4 személy végezheti a felkínált szagminta értékelését, a hígítás minden egyes minta felkínálása után a felére csökken. Amikor valamely, a vizsgálatban résztvevő személy az orrmaszkban megérzi a szag megjelenését, ezt egy gomb megnyomásával jelzi. A mérést az olfaktométerrel egybeépített számítógép irányítja, amely a beállított mintákra adott válaszok alapján állítja be az újabb hígítást, illetve állítja le a mérést és értékeli a mérés eredményét, amelyet egy nyomtató segítségével jegyzőkönyv formájában dokumentál. A T07-es olfaktométer 1–106 SZE/m3 méréstartományban használható.

Fontos kérdés a mérésben résztvevő személyek számának meghatározása. A magyar szabvány a hígítási szám meghatározásához 8 mérőszemély részvételét írja elő, a vizsgálatkor állandó szagkibocsátású vizsgált szagforrás esetén 3 mérési sort kell elvégezni a mérő személyekkel, változó szagkibocsátás esetén, pillanatnyi viszonylagosan állandónak tekinthető kibocsátás mellet egy mérési sort. A német szabályozás a T07-es olfaktométerre vonatkozóan a szagkoncentráció meghatározásához 4 személy, a szag intenzitásának méréséhez 8 fő, a hedonikus hatás meghatározásához 16 fő részvételét teszi szükségessé.

További fontos kérdés a mérést végző személyek kiválasztása. A kiválasztásra vonatkozó magyar szabvány a mérés során átlagos szaglóképességű személyek közreműködését írja elő. A mérésre alapvetően a következő személyek alkalmasak:

  • 18–50 év közötti életkorúak,

  • nem szenvednek meghűléses betegségben,

  • a mérés időpontja előtti 30 percben nem étkeztek, dohányoztak; a vizsgálat napján nem fogyasztottak erősen fűszeres ételt,

  • nem használtak a mérést megelőzően erős illatú kozmetikumot.

A mérés elvégzése előtti szaglóképesség vizsgálat során 10 ismert szaganyag közül 5 db szaglásra felkínált mintát kell a vizsgált személynek azonosítania. Az azonosítás helyességét pontozással kell minősíteni, és ennek alapján lehet meghatározni a személy mérésre való alkalmasságát.

Az utóbbi időben több vizsgálat és fejlesztés is történt a szubjektívnek mondott mérési módszer helyettesítésére. Ezen fejlesztési munka során olyan „mesterséges orr” kialakítására törekedtek, amely az emberi orr működési elvén alapulva (10 alapszag érzékelésére alkalmas receptorok, ezek együttes ingerei alakítják ki a szagérzetet; ilyen módon az ember kb. 1000 szag között tud különbséget tenni) határozza meg a szag nagyságát. A mérőműszerbe beépített 39 különféle gázérzékelő mikroanalizátor saját szelektív membrán mögött helyezkedik el, és csupán a szagkeverék egyes alkotóinak mérését végzi. A mérési eredmény az egyes analizátorok által kialakított jelek összesítésével alakul ki. A berendezés egy 30×30 mm-es mikroprocesszor, amelybe a gázérzékelőket is beépítették, és amely a mérés értékelését is elvégzi.

2.6.3.3. A szagkibocsátás meghatározása

A szagkibocsátás meghatározásához a szennyezett levegő szagkoncentrációjának megállapításán túl szükséges a szennyezett levegő térfogatáramának meghatározása is.

A szennyezett levegő térfogatáramát a hordozógáz áramlási sebességének mérése után számítással kell meghatározni. Az áramlási sebesség meghatározható Prandtlcsővel, vagy anemométerrel. A térfogatáram ezután a következő képlettel számítható ki:

V y sz =vA MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aaatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqik8vrps0lbbf9q8WrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfea0=yr0RYxir=Jbba9q8aq0=yq=He9q8qqQ8frFve9Fve9Ff0dmeaabaqaciGacaGaaeqabaWaaeaaeaaakeaaceWGwbGbaiaadaWgaaWcbaGaam4CaiaadQhaaeqaaOGaeyypa0JaamODaiabgwSixlaadgeaaaa@3E49@

[m3/s]

ahol:

Vsz – a szennyezett levegő térfogatárama [m3/s],

v – a szennyezett levegő áramlási sebessége [m/s],

A – az áramlási keresztmetszet [m2].

A szennyezett levegő térfogatáramának ismeretében a szagkibocsátás:

E=Z V y sz MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqik8vrps0lbbf9q8WrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfea0=yr0RYxir=Jbba9q8aq0=yq=He9q8qqQ8frFve9Fve9Ff0dmeaabaqaciGacaGaaeqabaWaaeaaeaaakeaacaWGfbGaeyypa0JaamOwaiabgwSixlqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGZbGaamOEaaqabaaaaa@3E28@

[SZE/s]

ahol:

E – a szagkibocsátás [SZE/s],

Z – a szagkoncentráció [SZE/m3],

Vsz – a szagszennyezett levegő térfogatárama [m3/s].

Az egyik legjellemzőbb szagforrás, az állattartás esetén ahhoz, hogy az egyes állatfajok, a különböző korcsoportok, és a tartástechnológiai megoldások szagkibocsátása összehasonlítható legyen, szükséges egy, a tartott állatok testtömege alapján meghatározható fajlagos szagkibocsátási mennyiség bevezetése. A témával kapcsolatos német, angol, dán szakirodalom egységesen a számosállatot, mint testtömeg átszámítási alapegységet használja fel a fajlagos szagkibocsátás meghatározásához. Egy számosállat (SZÁ) 500 kg-nyi élő testtömeget jelent. Ennek alapján a fajlagos szagkibocsátás:

E = V y sz Z n MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqik8vrps0lbbf9q8WrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfea0=yr0RYxir=Jbba9q8aq0=yq=He9q8qqQ8frFve9Fve9Ff0dmeaabaqaciGacaGaaeqabaWaaeaaeaaakeaaceWGfbGbauaacqGH9aqpdaWcaaqaaiqadAfagaGaamaaBaaaleaacaWGZbGaamOEaaqabaGccqGHflY1caWGAbaabaGaamOBaaaaaaa@3F41@

[SZE/s×SZÁ]

ahol:

E' – a fajlagos szagkibocsátás [SZE/s×SZÁ],

Z – a szagkoncentráció [SZE/m3],

Vsz – a szagszennyezett levegő istállóból kilépő összes térfogatárama [m3/s],

n – az istállóban tartott állatok összes testtömege [SZÁ].

A 2.38. ábrán egyes baromfi, sertés és szarvasmarha istállók szagkibocsátását mutatjuk be. Az egyes állatfajok fajlagos szagkibocsátását tekintve a legbűzösebbnek a sertést, majd a baromfit, és végül a szarvasmarhát tartják.

2-38. ábra - Különböző sertés baromfi és szarvasmarha istállók szagemissziója

Különböző sertés baromfi és szarvasmarha istállók szagemissziója


(OLDENBURG–MANNEBECK, 1987 nyomán)

2.6.4. A szagkibocsátás csökkentésének lehetőségei

A szagkibocsátásának csökkentésére két alapvető módszer alkalmazható: az aktív, illetve a passzív (end of pipe) eljárások. Az aktív megoldások alkalmazása esetén már a technológiai tevékenység során csökkentjük, megakadályozzuk a szaganyagok keletkezésének lehetőségét. Ez a szagforrások (bűzös technológiai tevékenységek) jellemzőinek megfelelő megváltoztatásával érhető el. A passzív eljárások lényege az, hogy a kibocsátó forrásból kilépő szagszennyezett levegőt utólagos kezeléssel tisztítjuk meg a szennyező anyagoktól.

2.6.4.1. A szagkibocsátás csökkentésének aktív módszerei

A korábban említettnek megfelelően a szagkibocsátás elleni aktív védelemről beszélünk, ha a technológiai folyamatban a szagszennyező anyag keletkezési lehetőségeit csökkentjük, megakadályozzuk (pl. zárt technológiai folyamattal, megfelelő alapanyag megválasztásával, technológiai változtatással). Az aktív védekezés lehetőségei igen széleskörűek, a szinte költség nélküli gondos üzemeltetéstől a teljes rekonstrukciót követelő technológia-váltásig. Amennyiben egy adott termelési tevékenységnél, technológiánál felmerül a szagkibocsátás elleni aktív védelem kérdése, az adott feltételek mellett kell megpróbálkozni a szakirodalomban részletesen tárgyalt, már kipróbált megoldások adaptálásával. A következőkben a teljesség igénye nélkül, csupán példaként kívánjuk érzékeltetni az egyik legjellemzőbb szagforrás, az állattartás területén a szagkibocsátás csökkentésére vonatkozó aktív megoldási lehetőségeket.

A szag kialakulását, a keletkezett szaghatás nagyságát álattartás esetén a következő tényezők befolyásolják:

  • a tartott állat fajtája, faja;

  • a tartási mód: almozott, almozatlan; kötött, kötetlen;

  • a takarmányozás módja;

  • a takarmány minősége;

  • alom (trágya) minősége, nedvességtartalma; beszórt alom minősége; padozat kialakítása (lejtés, vizelet és csurgalékvíz elvezetése); itató-berendezések üzemeltetése; etető-berendezések üzemeltetése;

  • trágyaeltávolítás gyakorisága.

A 2.39. ábra összefoglalóan bemutatja a szaganyagok keletkezésének intenzitását befolyásoló technológiai tényezőket a baromfitartás esetén.

2-39. ábra - A szaganyagok keletkezésének intenzitását befolyásoló technológiai tényezők

A szaganyagok keletkezésének intenzitását befolyásoló technológiai tényezők


(BÉRES 1997)

A tartástechnológiai jellemzők szagkibocsátásra gyakorolt hatásainak vizsgálata során megállapították, hogy pl. az etető-és itató-berendezések helyes üzemeltetésével, megfelelő fűtési és szellőztetési rendszer kialakításával a szaganyagok keletkezési intenzitása, és így az állattartó épület szagkibocsátása jelentősen csökkenthető.

2.6.4.2. A szagkibocsátás csökkentésének passzív módszerei

A különböző bűzös technológiák által okozott szaghatás csökkentésével kapcsolatban felmerült passzív megoldási lehetőségek a következők:

  • adszorpció különböző anyagokon (pl. aktív szénen);

  • mosóeljárás különböző lúgos vagy savas oldatokkal, esetleg vízzel;

  • ózonizálás;

  • fedés, közömbösítés;

  • szagemisszió szétszórása a légkilépőnyílás magasságának emelésével;

  • biológiai véggáztisztítási lehetőségek (biomosók, bioszűrők).

Ezek közül néhány megoldás legfontosabb jellemzőit a 2.42. táblázat mutatja be. A szagkibocsátás csökkentésére irányuló passzív megoldások a legtöbb esetben igen költségesek vagy egyéb, pl. másodlagos szennyezési problémákat vetnek fel (mosófolyadék regenerálása, kezelése; szűrők elhelyezése, regenerálása stb.). A 2.42. táblázatban közölt adatok és az üzemi tapasztalatok is alátámasztják, hogy alkalmazhatósága esetén a szaghatás csökkentésére a jelenleg legalkalmasabb passzív megoldás a biológiai gáztisztítás.

2-42. táblázat - Lehetséges szagcsökkentési eljárások költségei, alkalmazhatóságuk, hatásfokuk

Szagcsökkentési eljárás

Beruházási költség (DM/106 m3/h)

Üzemeltetési költség (DM/1000 m3 levegő)

Alsó alkalmazhatósági határ (ppm)

Hatásfok (%)

Adszorpció szénen

90 000

0,75

200

50

Mosóeljárás

95 000

0,9

250

90

Ózonizálás

90 000

0,5

100

95

Biomosók

85 000

0,4

10

95

Bioszűrők

70 000

0,4

10

95