Ugrás a tartalomhoz

Két tárgyalás Sztambulban

Laski, Hieronymus (1496–1541), Habardanecz János, Barta Gábor (1943–1995), Fodor Pál (1955–)

Balassi Kiadó

KATONALÁZADÁSOK, TÁRSADALMI FELKELÉSEK ÉS VALLÁSI MOZGALMAK

KATONALÁZADÁSOK, TÁRSADALMI FELKELÉSEK ÉS VALLÁSI MOZGALMAK

Szülejmán szultán nándorfehérvári és 1522. évi rodoszi diadala átmenetileg levezette ugyan a hadseregben felgyülemlett feszültségeket, de természetesen nem hozott orvoslást minden problémára. Az oszmán kormányzatnak például hamarosan be kellett látnia, hogy a nemrégiben megszerzett arab tartományokban, kivált Egyiptomban, sokkal gyengébb lábakon áll a hatalma, mint azt gondolta volna.[86]

Erről 1522-ben győződhetett meg először, amikor elhunyt Hajir bég, a mamelukoktól átállt első egyiptomi beglerbég, és helyére megérkezett Musztafa pasa, a korábbi másodvezír, egy rabszolga származású, valódi oszmán katona és bürokrata. A mameluk arisztokrácia, amely Hajir bég alatt megőrizte régi pozícióit, elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpróbálja visszaszerezni elvesztett hatalmát. Helyzetét megkönnyítette, hogy az egyiptomi társadalom rendkívüli módon elégedetlenkedett az oszmán uralommal, elsősorban azért, mert az oszmánok a mameluk időkhöz képest többszörösére emelték az adókat. Az első felkelési kísérletet az egyiptomi oszmán tisztek még gyorsan leverték, de aztán Musztafa pasának hamarosan kiterjedt szervezkedéssel kellett szembenéznie. Három mameluk kormányzó jelentős erőket gyűjtött maga köré, sőt a lakosság egy részét is megnyerte azzal az ígérettel, hogy egy évi állami adójukat elengedi, a jövőben pedig ezeket az adókat felére csökkenti. A katonailag jóval erősebb felkelőkkel szemben Musztafa pasa a megosztás eszközéhez folyamodott. Különféle ígéretekkel megnyert néhány vezetőt és arab törzsfőnököt, gyorsan elengedte a népre kivetett adók egy részét, és közben összeszedte valamennyi katonáját. Mikor Inál, a lázadók egyik vezére, aki közben szultánnak kiáltotta ki magát, Kairó ellen vonult, Musztafa pasa ellene küldött seregének parancsnokai legyőzték és fejét vették.

Bár a lázadást ily módon elfojtották, az egyiptomiak sérelmeit nem orvosolták, s ezért az oszmán vezetés hamarosan drága árat fizetett. 1523 augusztusában Ahmed pasa kapta az egyiptomi beglerbég tisztjét. Ő előzőleg másodvezír volt, a nagyvezíri cím várományosa, de 1523 júniusában rendkívüli csalódással kellett tudomásul vennie, hogy Szülejmán nem őt, hanem régi kedvencét, Ibrahimot helyezte a birodalom legfőbb méltóságába. A megbántott vezír ekkor maga kérte, hogy Egyiptomba mehessen. Új hivatalát elfoglalva hamarosan észrevette, hogy mekkora elégedetlenség halmozódott fel a tartományban, s ez fokozatosan megérlelte benne azt a gondolatot, hogy lázadást kirobbantva megszerzi magának Egyiptomot. Az első hónapokban az oszmán tisztségviselőket fokozatosan régi mameluk tisztekkel cserélte le, és bőkezű ajándékokkal sok helyi hatalmasság támogatását nyerte el. Állítólag azt is megkísérelte, hogy eltávolítsa a Kairóban állomásozó janicsárokat, de ez nem sikerült neki.

Ilyen előkészületek után 1524 elején nyílt fellépésre szánta el magát. Felvette a „győzedelmes király, Ahmed szultán” címet, pénzt veretett és belefoglaltatta nevét a pénteki prédikációba, ami azt jelentette, hogy független uralkodóvá kiáltotta ki magát. E lépés megtételéhez állítólag az is hozzájárult, hogy kezébe került Ibrahim pasa titkos parancsa, amelyben az elrendelte az oszmán tiszteknek Ahmed megölését. Ahmed szultánsága azonban rövid életűnek bizonyult, mert legfőbb katonai vezetője, aki hű maradt a szultánhoz, titokban összegyűjtötte a kairói fellegvár elfoglalása után elmenekült janicsárokat, s váratlanul rajtaütött Ahmeden. A pasának először még sikerült elmenekülnie, de a nyomába eredő kormánycsapatok hamarosan legyőzték, és levágott fejét a fővárosba küldték.

Ezek az események végre komolyabb fellépésre késztették a szultánt, aki 1524 őszén Egyiptomba küldte Ibrahim nagyvezírt, hogy biztosabb alapokra helyezze az oszmán uralmat ebben a fontos és gazdag tartományban. Ibrahim a megbízatást rendkívüli sikerrel hajtotta végre, mert a bajok gyökeréig nyúlt. Részben helyreállította a mameluk kori adórendszert, igazságot szolgáltatott az előző évek kárvallottjainak, eltörölte, illetve kifizette az adósságokért bebörtönzöttek tartozásait, új kormányzót és kincstárnokot nevezett ki, pontosan rögzítette a tartomány befizetési kötelezettségeit, megszervezte Egyiptom katonai védelmét, egészen Etiópiáig hódolásra bírta az arab törzseket, s végül olyan törvénykönyvet állíttatott össze, amely évszázadokra sikeresen hangolta össze a központi kormányzat, a helyi előkelők és a lakosság érdekeit.

Az egyiptomi felkelésekből az oszmán udvar ismét fontos tanulságként szűrhette le, hogy uralmának legszilárdabb támasza a janicsárság, amely végül is megmentette számára a birodalom kincseskamráját. Annál nagyobb riadalmat keltett, hogy miközben az Egyiptomba vezényelt janicsárok éppen a szultánért ontották vérüket, isztambuli bajtársaik az uralkodó távollétében maguk is fellázadtak. Az elégedetlenséget részben az váltotta ki, hogy a rodoszi hadjárat befejezése óta, vagyis több mint két éve, a janicsárokat nem vezették háborúba, és a testület tagjai nehezen tűrték a zsákmány elmaradását. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy egy Ibrahim pasával szembenálló frakció is bujtogatta őket, hogy ezzel rendítse meg a szultáni kegyenc hatalmát. A megvadult katonák 1525. március 25-én felforgatták Isztambult, kirabolták a másodvezír, a főkincstárnok és Ibrahim pasa palotáját. A rendkívül bátran viselkedő szultán maga fékezte meg engedetlen rabszolgáit, de miután a főkolomposokat kivégeztette, a többit hatalmas összeggel kényszerült kiengesztelni. Ez az eset és következményei minden másnál világosabban megmutatták, hogy a szinte korlátlan hatalmú szultán a politikai és a katonai döntéseknél, például egy hadjárat irányának megválasztásánál, mennyire ki volt szolgáltatva saját fegyveres erőinek. Az 1525. évi janicsárlázadás után a szultán akkor sem kerülhette el, hogy újra háborúba induljon, ha netán más elgondolásai lettek volna. S mivel a janicsárok zsákmányéhségének levezetésére a keleti vagy az óceáni front szóba sem jöhetett, szinte önmagától eldőlt az is, hogy az oszmán hadsereg a következő évben valamelyik közép-európai ország ellen fog felvonulni.

Míg a hadsereg az elmaradt hadjáratok miatt elégedetlenkedett, addig az alattvalók azért, mert nemhogy a zsákmányból nem részesedtek, hanem ők fizették azokat a rendkívüli hadiadókat is, amelyek a katonák hadviselését lehetővé tették. Azonkívül az oszmán állam továbbra sem talált megoldást a II. Bajezid és Szelim időszakát annyira felbolygató nomád-kizilbas problémára: a központosító, egyre hatásosabban adóztató állam és az anatóliai türkmének (etrák) továbbra is rendkívüli gyanakvással tekintettek egymásra, s a kényes egyensúlyt bármilyen apró zavar azonnal felboríthatta. A húszas évek első felében azonban az anatóliai lakosság körében még elevenen élt a nagy leszámolások emléke, ezért mintegy fél évtizedig akkor sem mert megmozdulni, ha olyan nagy sérelem érte, mint például 1522-ben a zülkadiri türkméneket régi uralkodó dinasztiájuk kiirtásával. De a megalázott emberek nem felejtettek, és 1525 őszén bosszúból kis híján sikerült elrabolniuk Ibrahimtól az Egyiptomból Sztambul felé szállított mesés kincstárat. Amikor aztán 1526 augusztusában a szultán Mohács felé masírozott janicsárjaival, a Közép-Anatóliában fekvő bozoki szandzsák türkménjei nem tűrték tovább az oszmán összeíró biztosok önkényeskedéseit, és megölték a régi jogaikat sárba tipró szandzsákbéget, a helyi kádit és annak írnokát. Ezzel kezdetét vette a felkelés, amelyhez azonnal csatlakozott három törzs. A lázadók a mohácsi csata előtt egy nappal jól megverték az ellenük vonuló karamáni sereget. A csatában a beglerbég is elesett. A felkelők ezután egymás után győzték le és ölték meg a szervezetlenül támadó bégeket, s dúlva-pusztítva az iráni határ felé vették útjukat. A dijarbekiri beglerbég azonban kurd csapataival Erzurum közelében utolérte és csatára kényszerítette őket. A kizilbas lázadók vesztettek, s bár Zünunoglu, a megmozdulás vezetője, el tudott menekülni, élve maradt embereinek többségét az oszmán parancsnokok lemészároltatták.

A következő év tavaszán a fővárosba újabb felkelés híre érkezett, amely ezúttal a karamániai Kirsehir környékén lobbant fel. A megmozdulás hamarosan átterjedt a kizilbas tűzfészeknek számító Rum tartományra (Bozok is ehhez tartozott), s a szultán, mint korábban az egyiptomi zavargásoknál, most is Ibrahim pasát küldte el néhány ezer janicsárral, hogy végre tartós nyugalmat teremtsen. Közben a Kalender Cselebi által irányított lázadók győzelmet győzelemre halmoztak, és óriási veszteségeket okoztak az oszmán seregeknek (az ütközetekben ismét több beglerbég és szandzsákbég lelte halálát). Kegyetlen dúlásaik ellenére sokan melléjük álltak az elégedetlen kisbirtokosok és a dervisek közül is, ezért Ibrahim szokásos fortélyához, az ellenfél sorainak megbontásához folyamodott. A Kalenderrel szövetkezett türkmén főnököknek ígéretet tett arra, hogy mindenkinek visszaadja régi tímár-birtokait, ha nem segíti tovább a lázadókat. A főnökök ezúttal állták a szavukat, így a magára maradt Kalender és vezértársai nem tudtak ellenállni a túlerőnek: 1527. június 22-én mindnyájan a csatatéren maradtak.

A győzelem után Ibrahim vizsgálatot kezdett annak kiderítésére, hogy mi okozhatta az oszmán bégek sorozatos vereségeit. Kínosan kellett tapasztalnia, hogy a hadseregben sokan szimpatizáltak a siita és kizilbas eszmékkel, s közülük számosan összejátszottak a felkelőkkel (egyesek átálltak hozzájuk, mások szándékosan megfutottak előlük). Amikor a nagyvezír visszatérése után beszámolt a szultánnak a történtekről, bizonyára azt a nyugtalanító tényt is a tudomására hozta, hogy Zünnunoglu és Kalender Cselebi egyaránt „mahdi”-nak vagyis megváltónak hirdette magát. (Kalender ráadásul azt állította, hogy annak a Hadzsi Bektasnak az ivadéka, aki a janicsárok védőszentje volt.) Ez arra utalt, hogy az oszmán alattvalók körében továbbra is erősen éltek a messianisztikus, eszkatalogikus várakozások, amelyekben kitüntetett szerep jutott a mahdinak. Ezek az elképzelések különösen a sutáknál és kizilbasoknál voltak népszerűek, de a szunnita muszlimoktól sem álltak távol. A közhit úgy tartotta, hogy a mahdi eljövetele a világ végét megelőző utolsó időkre esik, amikor egy anarchikus időszak végén a mahdi megalapítja a béke birodalmát, és a muszlimok meghódítják Bizáncot (ezt 1453 után Rómára vitték át). Erre következik az Antikrisztus uralma, de őt az égből alászálló Jézus hamarosan legyőzi, és újabb békekorszakot teremt a földön. Ennek végén felkerekednek az apokalipszis lovagjai és elkövetkezik az utolsó ítélet.

A szultán érdekeit a visszatérően fellépő mahdik nem pusztán politikai zavarok előidézőiként sértették, hanem azzal is, hogy az alattvalók szemében rombolták a szultán vallási-ideológiai legitimációját (különösen azzal, hogy a mahdi-képzetekhez az olcsó élet és az igazságos adók ígérete kapcsolódott). E probléma megoldatlansága már a szafavidák fellépése óta teherként nyomta a mindenkori isztambuli uralkodók vállát, hiszen e vallási elképzelésekben a világi hatalomra és annak formájára vonatkozó igények is megfogalmazódtak. A szultán ugyanis hivatalosan Allah árnyékának, azaz földi helytartójának számított, és oszmán felfogás szerint ennél magasabb világi és szakrális hatalom nem létezhet. Aki a szultán fölé helyezi magát, az nemcsak a világi hatalmat kérdőjelezi meg, hanem az isteni rend ellen is vét. Ezt az elvet azonban sokszor nemcsak a kizilbasok és a siiták, hanem bizonyos szunnita körök is kétkedéssel fogadták. Egyre-másra jelentkeztek olyan irányzatok, amelyek a szunnita doktrina kereteit feszegették, és félő volt, hogy amennyiben politikai célokra használják fel azokat, veszélybe sodorhatják a szultáni hatalmat, amely önmagát a szunnita világ legfőbb védelmezőjének tekintette.

Ilyen „veszedelmes” gondolatokkal állt elő egy Molla Kabiz nevezetű jogtudós, aki nem kevesebbet állított, mint hogy Jézust elsőbbség illeti meg Mohameddel szemben. Kabiz ezt a tételt kizárólag a Koránból és a muszlim hagyományból merített érvekkel támasztotta alá, ezért nem kis fejtörést okozott az elítélésén fáradozó jogtudósoknak. Egy másik prédikátor, Oglan Sejh, aki a nevét onnan kapta, hogy rendkívül fiatalon kezdett prédikálni, még ennél is meghökkentőbb nézeteket hangoztatott.[87] Lényegében az iszlám összes alapvető tanítását (Istent, az ember Isten általi teremtését, a végítéletet stb.) tagadta, és egyfajta panteizmust és teljes szabadosságot hirdetett. Szerinte minden természeti formában, így az emberben is, Isten rejtezik; az ember a nemzessél önnönmagát teremti, lelke egyik testből a másikba vándorol; a korlátozó, lemondást követelő társadalmi és vallási normák érvénytelenek, így például a házasságtörés és a szodómia is csupán a szerelem ízei.

Az oszmán kormányzat ezekre a jelenségekre kétféleképpen reagált: erőszakkal és propagandával. Mint ahogy a kizilbasok esetében láttuk, a veszélyesnek ítélt nézeteket és azok képviselőit általában eretneknek nyilvánította és könyörtelenül üldözte. Ugyanerre a sorsra jutott Kabiz és Oglan Sejh is: az előbbit 1527 novemberében a szultán személyes kívánságára bélyegezte eretneknek a korszak két legnagyobb jogtudósa, az utóbbit pedig 1529 augusztusában találta bűnösnek eretnekség és istentagadás vádjával csaknem ugyanaz a grémium. Az ítéletek alapján mindkettőjüket kivégezték. (Oglan Sejh tizenkét tanítványa mesterével együtt veszítette el a fejét.) A kizilbasokat és más eretnekeket a 16. század folyamán szüntelenül figyelték és zaklatták. Az istentiszteletekről távol maradó muszlimok ellen időről időre vizsgálatokat rendeltek el, és a visszaesőket megbüntették.

A szultáni udvar azonban nemcsak kényszerítéssel élt, hanem a propaganda eszközét is bevetette az alattvalók meggyőzésére. Már Szelim rájött arra, hogy a legegyszerűbb megoldás az, ha átveszi az ellenfél nyelvezetét, és saját uralmát ugyanabban a messianisztikus és chiliasztikus fogalomrendszerben mutatja be, mint amivel szafavida ellenfele vagy a lázadó mahdik érveltek. (A királyi hatalom ilyenfajta beállítása egyébként a korabeli Európában is általános volt: számos jóslat jelent meg a Nagy Év eljöveteléről, a harmadik korszak beköszöntéről, amit az utolsó világcsászár győzelme nyit meg.) Szelim ezért kezdte használni a mü’ejjed min ind Allah (Isten által támogatott) és a szahibkirán (világhódító, szó szerint: az együttállás ura, ti. a bolygók szerencsés együttállásáé) címeket. Ezzel egyrészt uralma isteni támogatottságát akarta hangsúlyozni, másrészt azt jelezte, hogy a muszlim ezredév közeledtével az oszmán birodalom lesz az apokaliptikus jóslatokban szereplő utolsó világállam. Szülejmán és propagandistái a millenniumhoz kapcsolódó felfokozott várakozásokat figyelembe véve továbbfejlesztették ezt az érvrendszert, és Szülejmánt az igazságos uralkodó mintaképének állították be, aki a hamarosan beköszöntő utolsó korszak mahdijaként és egyeduralkodójaként igazságossággal tölti meg a világot, győzelemre viszi a iszlámot, és itt a földön megvalósítja az isteni rendet. Hogy Szülejmán erőfeszítései a messianisztikus uralkodó képének elfogadtatására nem maradtak eredménytelenek, azt több tény is igazolja. Leszámítva néhány kisebb helyi megmozdulást Antalia vidékén (1526–1529), a Kalender-féle lázadás leverése után több évtizedig semmiféle népi-vallási felkelésre nem került sor a birodalomban. Már az 1520-as évek végéről maradtak fenn olyan, nem elit közönség számára íródott művek, amelyekben Szülejmánt messiásként (mahdiként) és világhódítóként ábrázolják, aki állandó kapcsolatban áll a természetfölötti erőkkel, s aki mahdi küldetéséhez méltón legyőzi a magyarokat és a szintén világuralomra áhítozó, kereszténységet jelképező V. Károly császárt.

Ebből is látható, hogy a leghatásosabb érveket mégis a katonai győzelmek szállították: a nándorfehérvári, a rodoszi, majd a mohácsi diadal minden misztikus gondolatnál jobban bizonyította, hogy a padisah bírja Isten támogatását (ezt a szultáni propaganda nem is mulasztotta el kihasználni). A dolog persze fordítva is működött: ha az isteni segítséget és a szunnita ortodoxia felsőbbrendűségét akarta bizonyítani, akkor a szultánnak folyamatos katonai sikereket kellett felmutatnia, mert csak így tarthatott igényt alattvalói feltétlen engedelmességére. Így alakult ki az furcsának tűnő helyzet, hogy Szülejmán az 1520-as évek háborúiban nem csupán külpolitikai, hanem belpolitikai célokat is követett; minél több győzelmet aratott a hitetleneken, annál biztosabbnak tudhatta otthoni uralmát.



[86] H. Sohreweide, i. m., Jean-Louis Bacqué-Grammont, 1527 Anadolu isyani hakkinda yayinlanmamis? bir rapor, in Belleten 51/199 (1987) 107–117. Barbara Flemming, Sahib-kiran und Mahdi: Türkische Endzeitwartungen im ersten Jahrzent der Regierung Süleymans, in Between the Danube and the Caucasus. A Collection of Papers Concerning Oriental Sources on the History of the Peoples of Central and South-Eastern Europe. Ed. by György Kara, Budapest, 1987, 43–62. Cornell H. Fleischer, The Lawgiwer as Messiah: the Making of the Imperial Image in the Reign of Süleymân, in Soliman le Magnifique, i. m., 159–177. Ahmet Yasar Ocak, Kânűnî Sultan Süleyman devrinde Osmanli resmî düsüncesine karsi bir tepki hareketi: Oglan seyh Ismail-i Mâsűkî, in Osmanli Arastirmalari 10 (1990) 49–58. Uő, Idéologie officielle et réaction populaire: un apérçu général sur les mouvements et les courants socio-réligieux à l’époque de Soliman le Magnifique, in Soliman le Magnifique, i. m., 185–192. Colin Imber, A Note on „Christian” Preachers in the Ottoman Empire, in Osmanli Arastirmalari 10 (1990) 59–67.

[87] Az oglan szó jelentése: fiú, gyerek.