Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

17.3. Mogyoró

17.3. Mogyoró

Termőhelyi igény. A héjasok közül a mogyoró hazai termeszthetőségét vitatják leginkább. A közönséges mogyoró (Coryllus avellana) őshonos nálunk is, de a termésbiztonság szempontjából hazánk a termeszthetőség északi határán van. Inkább mediterrán flóraelemnek tekinthető. Termesztésének főként Törökországban, Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban és Görögországban van jelentősége. Hazánkban a mogyorónövény elfagyásával nem kell számolni ugyan (hiszen a –25-35 °C-os hideget is elviseli, de a barkák már –16 °C-on károsodnak, kedvező esetben is legfeljebb –20 °C-ot bírnak el. A hazai termesztés biztonságát növelné a hosszú mélynyugalmi idejű és kései virágzású fajták nemesítése. Ezzel azonban a fejlett mogyorótermesztő országok nem foglalkoznak, mert náluk erre nincs szükség.

A mogyoró fényigényét a termőhely kijelölésekor és a tenyészterület megválasztásakor egyaránt tekintetbe kell venni. A talajjal szemben igényes növény. A túl nedves és a túl száraz talajokon egyaránt sínylődik. A könnyen felmelegedő, jó vízgazdálkodású és megfelelő levegőzöttségű, középkötött, enyhén nyirkos, 6-7 pH-értékű talajokat kedveli. Nagyon korai virágzása csak akkor köszönt be, ha a gyökerek tevékenysége korán megindulhat. Ezért nem alkalmasak a rossz vízellátású, nehezen melegedő, hideg talajok a termesztésére.

Hazánkban a lejtők keleti–északkeleti oldala, vagy síksáon a védett déli fekvés felel meg számára (Horn, 1976). A mélyedéseket, fagyzugokat feltétlenül el kell kerülni.

17.3.1. Fajták

A Magyarországon található fajták külföldi származásúak. Hazai fajta-előállítás eddig nem történt, s a jövőben sem várható. Jelenleg három fő árufajtánk (Cosford K–2, Nagy tarka Zelli K–5, Római mogyoró K–1) van, próbatermesztésre öt fajtát ajánlanak (Bollwilleri csoda K–4, Bőtermő nagy, Cosford, Fehér Lambert, Princess Royal K–6), egy fajta pedig nyilvántartott kísérletre engedélyezett (Barcelonai mogyoró). Közülük a Barcelonai mogyoró, a Római mogyoró K–1, a Bollwieri csoda K–4, a Nagy tarka Zelli K–5 és a Princess Royal K–6 a C. pontica fajtól származik, ezeknél a termés éretten kihullik a kupacsból. A C. maxima származékok (például Fehér Lambert) termései erősen megnyúltak, és a hosszú kupacsból éretten sem hullanak ki. A Cosford fajta zelli hibridnek számít. Megjegyezzük, hogy ennek a fajtának semmi köze sincs a Cosford K–2 néven minősített zelli típusú fajtához (Harsányi és Mádyné, 1995–96).

A mogyorófajtákkal szemben a következő elvárásokat támasztjuk:

Áruérték:

  • legalább 12-14 mm nagyságú makk, kiegyenlített termésméret és -alak;

  • a magbél jól töltse ki a teret, ne töppedjen tárolás közben sem, a magbélarány haladja meg az 50%-ot;

  • a magbél jó ízű, zamatú, nagy olaj- és fehérjetartalmú legyen.

Termesztési érték:

  • termőképesség (a 15 cm-es termővesszők nagy aránya, virágzatonként 3-4 nővirág);

  • homogámia, későbbi virágzás;

  • a fás részek, rügyek és virágok fagyállósága;

  • öntermékenyülés;

  • a makkok ne túl korán, de egyszerre hulljanak ki a kupacsból;

  • ellenállóság betegségekkel szemben.

Nem várható, hogy Magyarország valaha is mogyoróexportőr lesz. Elsődleges cél csupán a hazai igények egy részének kielégítése lehet. Ezért sokkal kevésbé a fajták áruértéke dönti el a termeszthetőséget, annál inkább a termésbiztonság tényezői.

17.3.2. Művelési rendszer

Szaporíthatjuk dugványozással vagy oltással is. Az utóbbinál a Coryllus avellana magonca nem alkalmas alanynak, mert igen erős a sarjképzése (Horn, 1976). Megfelelő alany a C. chinesis és a C. colurna. Az utóbbi gyéren elágazó gyökérzetet nevel, emiatt nehezebben viseli el az átültetést, és lassabban hálózza be a rendelkezésre álló talajréteget. A sikeres oltásnak alapfeltétele a jól fejlett alanygyökérzet.

A szaporítóanyag erős tősarjképzése több szempontból is hátrányos tulajdonság. Rendszeres eltávolítása többletmunkát igényel, feleslegesen von el tápanyagot és vizet a termőfelülettől és csökken a bokor teljesítőképessége. A sarjak késedelmes eltávolítása esetén a korona fagyérzékennyé válik. A rügyek kidörzsölése csak átmeneti megoldás, mert a rügyalapból újabb sarjak törnek elő. A tősarjképzés megakadályozására sikeresen lehet alkalmazni a szabadalmaztatott Szentiványi-féle módszert. Gyökereztetés előtt a talajba kerülő szárrész rügyeit és a rügyalapi szöveteket elöljük vagy késsel kivágjuk.

A mogyoró metszésének legfőbb követelménye, hogy a koronában megfelelő mennyiségben képződjenek 15 cm körüli hajtások, mert csak ezek rakódnak be megfelelő mértékben vegyes rügyekkel. Ezt nagyban elősegíthetjük a levegős, jól megvilágított korona kialakításával (Horn, 1976).

A bokoralak előnye a tősarjakkal való megújulás lehetősége. Ez a forma viszont akadályozza a talajmunkát. A törzses fa alatt könnyebb talajművelést végezni és a sarjakat eltávolítani. A korona megújulása hosszabb idő alatt következik be, és a növény korábbi elöregedéséhez vezethet. Bokorművelésnél 3-5 erőteljes tősarjat kell meghagyni, ezeket 25-30 cm-re vágjuk vissza a megfelelő elágazás érdekében. A termőfelületet 8-10, folyamatosan felújított vázág adja.

Törzses művelésnél (40-50 cm) 5-6 vázágas koronát nevelünk. A sudarat a vázágak kinevelésével egy időben el kell távolítani a belső koronarészek termőfelületének növelése érdekében. Emiatt kell megakadályozni, hogy a sudár szerepét egy vegetatív jellegű erős elágazás vegye át.

Termőkorban rendszeres metszést igényel a produktív felület folyamatos megújulása végett. A termőképesség alapját képező legértékesebb (15 cm hosszú) termő vesszők legjobban a 2-3 éves gallyakon fejlődnek, az ennél idősebb gallyak egy részét el kell távolítani. Horn (1976) nem javasolja a gyakori termőkori metszést, elegendőnek tartja, ha mindig az ültetvény egyötödét ritkítjuk és ifjítjuk, ami költségmegtakarítással jár, ugyanakkor a termőképességet és a termésminőséget sem veszélyezteti.

A tősarjakat tavasszal, fásodás előtt kell eltávolítani. A földet a sarjeltávolítás idejére ideiglenesen húzzuk el a tövektől. Így a sarjak mellett található rügyeket is ki tudjuk dörzsölni. A tősarjak vegyszeres irtása csak kényszermegoldás, mert a rügyekből ismét nagyszámú sarj tör elő. Emiatt kerülni kell a tősarjak kapával vagy más eszközzel való csonkos levágását is.

Gyökérzete sekélyen helyezkedik el, ezért a talajművelés maximum 6-8 cm mély lehet. A sorok alatti terület mulcstakarása is szóba jöhet, de ebben az esetben a takaróanyag nem kerülhet le a talajról, mert nyáron a szárazság, télen pedig a fagy károsíthatja a felszínhez közelebb került gyökereket. A mogyoró nitrogén- és káliumigényes növény. A N elsősorban a rendszeres hajtásproduktumhoz, a K pedig a termésképzéshez szükséges.

A szüretet befolyásolja a fajtatípus. Azokat a fajtákat könnyebb betakarítani, amelyeknél az érett makkok kihullanak a kupacsból. Meg kell várni a termések megfelelő beérését. Az éretlen termések szedése több munkát vesz igénybe, és rosszabb áruminőséghez vezet. Szüret előtt gondos talajegyengetés szükséges. A felszedést a mulcstakarás akadályozhatja, ezért a mulcsot ne a szüret előtt helyezzük el vagy újítsuk meg.

17.3.3. Növényvédelem

A mogyoró védelme során viszonylag kevés kártevővel és kórokozóval kell számolnunk. A mogyorót a kártevők közül elsősorban a mogyoróormányos (Curculio nucum L.), a tölgymakkormányos (Balaninus glandium MARSHALL), a mogyorórügy-gubacsatka (Phytoptus avellanae NAL.), a mogyoró-takácsatka (Eotetranychus carpini OUDEM.) károsíthatja rendszeresen. Esetenként még a nagy és a kis mogyoró-levéltetű (Corylobium avellanae SCHRK., Myzocallis coryli GOEZE), a mogyorócincér (Obera linearis L.), a vadak (elsősorban a szarvasok) valamint az utóbbi években megfigyelt Pantilius tunicatus nevű poloska okozhat veszteségeket (Makó, 1992).

Kártevők. A mogyoró-gubacsatkák a rügyek rendellenes duzzadását, deformálódását idézik elő, ezáltal azok életképtelenekké vagy csökkent értékűekké válnak. Súlyos fertőzés esetén a következő évi termés is veszélyeztetett. A kártevőnek évente 5-6 nemzedéke fejlődhet ki (Jenser, 1984). A rügyekben áttelelő nőstények tavasszal a fiatal levelekre, majd az újonnan képződő rügyekbe vándorolnak. Évente két alkalommal vonulnak a rügyekbe: májusban és júliusban– augusztusban. A kártevő elleni védekezések során a vándorlások időszakában kijuttatott akaricidekkel és hosszú hatástartamú, szervesfoszfor-tartalmú készítményekkel érhetünk el kielégítő eredményt (17.2. táblázat).

17-2. táblázat - A mogyoró károsítói elleni védekezés (Gál T. és Makó Sz., nem publikált)

Időszak

Károsítok

A növény ül. károsító fenológiája

Felhasználható szercsoportok

Áprüis-Május

– rügygubacsatka

– takácsatka

– mikroszkopikus megfigyelésre alapozva, a rügyekből történő előjövetelkor (vándorlás)

– a takácsatkák tömeges észlelésekor

– speciális akaricidek, vagy atkaölő mellékhatású szerek

Május-Július

– rügygubacsatka

– takácsatka – levéltetvek

– lehetőleg a levéltetvek lárvaállapotában

– a levéltetvek és atkák ellen egyaránt ható készítmények

– mogyoró- és tölgy-

– levéltetvek

– monflia

– az ormányosbogarak érési táplálkozásakor (rajzásidőszak), évente 2-A permetezés (esős, párás időjárás esetén a monfliafertőzés fokozódik)

– ormányosbogarak és levéltetvek ellen együttesen ható szerek

– monflia elleni fungicidek

Augusztus-Szeptember

– lisztharmat

– Pantilius tunicatus poloska

– a tünetek észlelésekor

– a barkók károsításakor vagy észlelésekor

– kéntartalmú vagy szerves hatóanyagú kénpótló szerek,

– humántoxikológiai okokból rövid hatástartalmú inszekticidek


A tavaszi lemosó permetezések szükségességére és hatékonyságára vonatkozóan nem egységesek az álláspontok.

A mogyoró-takácsatka kártétele főként a fiatal levelek szívogatásában nyilvánul meg. Erős fertőzés esetén a levelek barnulnak, és lényegesen csökken az asszimilációs felület. A kártevőnek évente – az időjárási viszonyoktól függően – 4-6 nemzedéke fejlődhet ki (Zacher, 1949). A megtermékenyített nőstények telelnek át a kéregrepedésekben és a száraz növényi maradványok között. Tavasszal elhagyják a telelőhelyüket és a fiatal leveleket szívogatják, majd megkezdik a tojásrakást. A lárvák kelése idején kijuttatott akaricidekkel (például: Torque 55 SC, Mitac 20) a kártevő eredményesen pusztítható (Jenser, 1984).

A mogyoró termését elsősorban a mogyoróormányos (esetenként a tölgymakkormányos) károsítja. A két faj aránya még nem teljesen tisztázott (Jenser, 1984). A fő kártevőalak a lárva, amely a mogyoró belsejében táplálkozva a termést fogyasztásra alkalmatlanná teszi. A lárva károsítása mellett különösen a korán rajzó imágók esetében alkalmanként jelentős lehet a nővirágzatok és a kocsányok károsítása, valamint a zsenge termések megsebzéséből származó kártétel is (Bürgés, 1990). A rágási sérülések utat nyitnak a Sclerotinia fructigena kórokozó gombának, amely csapadékos körülmények között a termés teljes pusztulását okozhatja. A mogyoróormányis egynemzedékes faj. A talaj 20-50 cm-es rétegében földgubóban áttelelő lárvák jelentős része (70-75%) májusban bábozódik, míg más részük 1-3 éves diapauzába vonul. Az imágók május harmadik dekádjától június végéig repülnek (Endrődi, 1971). A főrajzás időszaka hazánkban június első felére tehető. A mogyoróormányos rajzásmenete a szelídgesztenye terméskártevői esetében javasolt higanygőzizzóval ellátott fénycsapdával jól követhető (Bürgés és Czencz, 1976). Az 1-3 hetes érési táplálkozást, majd a párzást követően a nőstény a petéket a termés héj alatti illetve mélyebb részeibe helyezi. A termésben kifejlődött lárva a gyümölcsből 2-3 mm-es átmérőjű, kör alakú nyíláson távozik. Az eredményes védekezés alapja a rajzó imágók elpusztítása állománykezeléssel. A 4-6 hétig elhúzódó rajzás időszakában az erős toxicitású és hosszú hatástartamú készítmények (metidation, karbaril stb.) 2-3 alkalommal történő kijuttatásával a fertőzés minimálisra csökkenthető. Az általában javasolt mechanikai eljárások (az imágók lerázása, a fertőzött termés megsemmisítése stb.), valamint a talajba húzódott lárvák elleni vegyszeres védekezés csak mérsékelt eredményt biztosítanak. A természetes ellenségek (paraziták, predátorok, rovarpatogén gombák) gyéríthetik a kártevőt (Maisner, 1974). Kevésbé érzékeny, korán keményedő héjú fajták (Hallei óriás, Barcelonai stb.) telepítésével csökkenthető a mogyoróormányos okozta fertőzés mértéke.

A mogyorószüret közepén, végén a Pantilius tunicatus poloskafaj kártételével kell számolnunk. Szívogatása nyomán a hímvirágzatban fellépő részleges vagy teljes barnulás és barkapusztulás a következő évi termést veszélyezteti (Makó, 1992). A kártevő ellen az imágók észlelésekor – tekintettel a közeli betakarításra – rövid hatástartamú készítményekkel célszerű védekezni.

Kórokozók. A kórokozók közül a mogyorólisztharmat [Phyllactinia guttata (WALLR. ex FR.) LEV.] és a moníliás mogyoróhullás [Sclerotinia fructigena (PERS.) ADERH. et RUHL.] jelentős. Az egyéb kórokozók, mint például a levélfoltosságot okozó Phyllosticta coryli WESTEND és Septoria avellanae BERK. et BR. ellen rendszerint nem szükséges védekezni.

A mogyorólisztharmat a hajtásvégek és levelek károsításával okozhat veszteséget. A kórokozó tünete, a kerek körvonalú, szennyesfehér „penészbevonat” a levelek fonákán – ritkábban a színén – rendszerint augusztus második felében jelenik meg. Az áttelelést szolgáló peritéciumok szeptember vége felé találhatók a levelek fonákán. A védekezés, amennyiben a fertőzési veszély indokolttá teszi, kén illetve szerves hatóanyagú lisztharmatölő szerekkel eredményesen megoldható. A készítményeket célszerű a terméskártevők ellen alkalmazott kezelésekkel kombinálva kijuttatni. A lisztharmat elleni készítmények helyes megválasztásával a mogyoró-takácsatkák száma is gyéríthető.

A moníliás mogyoróhullást okozó patogén gomba a fiatal, növekvő makk héjszövetébe a sebzésen (elsősorban a mogyoróormányos okozta sérüléseken) keresztül hatol be. A fertőzés következtében a makk növekedése leáll. A szövetelhalást okozó kórokozó átterjed a mag mélyebb rétegeibe, és annak barnulását, majd zsugorodását okozza. Gyakran az egész terméscsoport megbetegszik. A fertőzött termés a nyár folyamán – többnyire júliusban – a talajra hullik. Egyes fajtákon a veszteség elérheti a 71-91%-ot (Glits, 1958). A Balatonboglári Mezőgazdasági Kombinát 170 hektáros vegyes fajtájú állományában 1986-ban 31,5%-os termésfertőzést és 21,2%-os korai terméshullást figyeltek meg (Makó és munkatársai, 1987). A csapadékos, hűvös viszonyok kedvező feltételeket teremtenek a kórokozó számára.

A betegség elleni hatékony védekezés alapja a patogén gombának kaput nyitó sérülések, sebzések keletkezésének megakadályozása. A mogyoróormányos elleni hatékony védekezés rendszerint minimálisra csökkenti a moníliafertőzést, ezért célirányos védekezés (a termésfejlődés korai időszakában végzett fungicides kezelés) általában nem indokolt.