Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

18. fejezet - 17. Héjasok

18. fejezet - 17. Héjasok

Közülük hazánkban a diót, a gesztenyét, a mogyorót és a mandulát termesztjük. Gazdasági jelentőségük, botanikai jellemzőik, termőhelyi igényük és termesztési sajátosságaik eltérnek egymástól. A felhasználás módja miatt kerültek azonos gyakorlati csoportba: mindegyiket a magbeléért termesztjük.

Magyarországon a diónak van a legnagyobb elterjedtsége és gazdasági jelentősége. A 4 faj összes faállományából a dió 85%-kal veszi ki a részét, a fennmaradó 15%-on osztozik a többi héjas. Ez elsősorban a dió nagyobb termésbiztonságával függ össze. Előnnyel jár az is, hogy a többi héjas áruhiánya a dióval részben helyettesíthető (Szentiványi, 1980b).

17.1. Dió

Termőhelyi igény. Melegkedvelő növény. Ez az igény ősszel is megmutatkozik. Kedvező időjárás esetén a hajtásnövekedés megfelelő időben befejeződik, a vesszők jól beérnek, a tartalékok képzése optimális. Ebben az esetben a fák télen a –25 °C-ot is elviselik. A dió fagyérzékenysége rügyfakadás után nagyfokú. A vegyes rügyből fejlődő fiatal hajtásokban már a –1 °C-os lehűlés is komoly kárt tesz. Miután a virágokat hordozó hajtás károsodik, ez a korai fagykár a fák terméketlenségéhez vezet. Ezért van igen nagy jelentősége egyrészt a fagyzugok elkerülésének, a védett fekvések kiválasztásának, másrészt a későn fakadó fajták termesztésbe vonásának. A kiegyenlített klíma előnyös a tavaszi fagykár elkerülésében. Később ismét melegigénye hangsúlyossá az erősen ködös, párás időjárás elősegíti a veszélyes kórokozók (Xantomonas juglandis, Gnomonia leptostyla) fellépését.

A mély rétegű, jó vízgazdálkodású, szerves anyagban gazdag öntéstalajokon díszlik jól. Nem lehet megtévesztő az ártéri diósok létrejötte. Olyan helyen találunk szépen fejlődő, hosszú életű fákat, ahol a rövid ideig tartó vízborítás nagy mennyiségű szerves anyagot hordott az ültetvénybe. A diófák gyökerei nem viselik el a pangó talajvizet és a talaj tartós levegőtlenségét.

17.1.1. Fajták

A dió kozmopolita növény, de egyes fajtái kevésbé. Termőhelyek szerint jelentősen eltérhet a fajtahasználat. A diónál 4 ökológiai fajtacsoportot ismerünk (Szentiványi, 1980b):

  • közép-ázsiai fajták: kiváló minőség, nagyfokú fagyérzékenység;

  • dél-franciaországi fajtakör: kitűnő minőség, kései fakadás, rossz téltűrés;

  • kaliforniai fajták: nagy termőképesség, jó minőség, fagyérzékenység;

  • kárpáti fajtakör: a legészakibb csoport, nagy téli hidegtűrés, kisebb hőigény, korai fakadás, a gyümölcstulajdonságok nagyfokú változatossága.

A hazai fajták az utóbbi fajtakörbe tartoznak. A múltban Magyarországon csak magoncdió-ültetvények voltak. Külföldön hamarabb rátértek az oltványdió termesztésére. A 20. század elején a fajtakérdés hazai megoldására nagy mennyiségű franciaországi diót importáltak, majd vetettek el, amelyet Porpáczy Aladár irányításával szelektáltak. Ezek a fajták azonban nem feleltek meg a követelményeknek. Az őshonos kárpáti fajtakörből 1949-től kezdődően szelektálták a jelenleg is széleskörűen telepített tájfajtáinkat (Szentiványi, 1976):

  • Alsószentiváni 117, 118,

  • Milotai 10,

  • Tiszacsécsi 83.

A tájfajták elsősorban a kiválasztás helyén termeszthetők nagyobb biztonsággal. Az A–117 és az A–118 fajták növekedési erélye nagyobb, jobban alkalmazkodnak a különböző termőhelyi körülményekhez.

A vegetatív szaporítás megoldásával lehetővé vált az oltványdió-ültetvények létesítése (Szentiványi, 1980b). A dió gazdaságos termesztése és a kiegyenlített áruminőség elérése csak az értékes fajták vegetatív szaporításával lehetséges. A magoncfákon termett dió áruértéke rosszabb és nem egységes, mert a legfőbb gazdasági tulajdonságokat így nem tudjuk átvinni.

A gazdaságos termesztést szolgáló és kiváló áruértékű fajtákkal szemben támasztott követelmények a következők:

  • A kiváló áruérték tényezői:

    • 30-32 mm-nél nagyobb átmérőjű termés;

    • gömbölyded vagy szép tojásdad alak;

    • legömbölyített karimájú, egyenletesen sima csonthéj, amely kemény, de vékony és könnyű töretű, géppel is jól törhető;

    • a héj belsejének simasága, benyúló dudorok és lécek nélkül;

    • a termés 50%-át meghaladó mag–bél arány;

    • a semleges ízű magbélhéj finom, hártyaszerű;

    • a halványbarna magbél kellemes ízű, jó zamatú és nagy olajtartalmú;

    • a dióbél teltségét és egyéb jellemzőit tartós tárolás alatt is jól megőrzi.

  • A termőképesség és termésbiztonság tényezői:

    • nagyfokú fagytűrés és télállóság, szárazságtűrés;

    • betegségekkel és az almamoly fertőzésével szembeni ellenállóság;

    • korai termőre fordulás, hosszú termőkor;

    • dús virágzás és terméskötődés;

    • vegyes rügyek nagyarányú képzése a hajtások oldalán is;

    • késői fakadás és virágzás;

    • nem túl késői termésérés és nem túl hosszú tenyészidő.

A felsorolt követelményeknek (különösen a termésbiztonságot érintő elvárásoknak) az eddig szelektált legjobb hazai tájfajták sem felelnek meg maradéktalanul. Ezért szükség van a hazai génforrások újabb szelekciójára, valamint a megfelelő áruértékű és egyben nagyobb termésbiztonságú fajták honosítására, majd a hazai fajtákkal való keresztezésére.

Szentiványi (1980b) a külföldi génforrásokból a gyenge növekedésű, nagyon termékeny Pedro, a kiváló minőségű és rendszeresen termő Hartley, valamint a kései fakadású Scharsch Franquette fajtát hozta be. Közvetlen hazai termesztésre közülük a Pedro került. Nagy mennyiségben képez nővirágot tartalmazó vegyes rügyeket a hajtások oldalán. Fakadása viszont nem későbbi a hazai tájfajtákénál, ezért a korai fagy károsítja, ha ez a nagyobb virágsűrűség miatt nem is jelent ugyanakkora terméskiesést. A Pedro hazánkban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagy reményeket fűzünk a megfelelő termésbiztonságú – előbbiekben felsorolt – külföldi fajták és a hazai tájfajták keresztezéséből nyert hibridállományhoz, amelyből ígéretes fajták kerülhetnek ki. Ide tartozik többek között az A–117-15, az A–117-31, az M–10-9, az M–10-14, az M–10-25 és az M–10-37 fajtajelölt. Teljesítik azt az elvárást, hogy oldalrügyön is teremnek, s egyben későbbi fakadásúak. Fontos törekvés a minél későbbi fakadás elérése, mert ez előnyt jelent a gnomóniás fertőzés visszaszorításában is.

Megkönnyíti az új fajták előállítását, hogy a diótaxonok jól keresztezhetők, fajhibridek is könnyen nyerhetők. A megfelelő termésminőséget a jobbik szülő – akár többszöri – visszakeresztezésével garantálni lehet az új pato- és ökotoleráns fajtáknál is. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a változatos génforrások (Juglans nigra, J. Hindsii, J. cinerea, J. Mandschurica, J. sieboldiana, J. sieboldiana var. Cordiformis, J. californica, J. regia var praeparturiens) nemesítési hasznosítására. Célszerű volna a Carya fajhoz tartozó hikoridió ismételt honosítását megvizsgálni, az elsőt a világháború félbeszakította. Ennek annál is inkább létjogosultsága van, mert az amerikai dió betört az európai piacra. Évente körülbelül 50 ezer tonnát exportálnak, többet, mint Franciaország és Olaszország együttvéve. Az USA-ban termett dió versenyképességét az áruértéken kívül (egyenletes terméshéj, kiváló íz) a termesztés és a feldolgozás teljes gépesítése is elősegíti. Megoldották a friss termés nedvességtartalmának 12%-ra való gyors csökkentését, anélkül, hogy ez a magbél ízét kedvezőtlenül befolyásolná.

17.1.2. Művelési rendszer

A kettős hasznosítású dióültetvények nem gazdaságosak. A diót vagy a terméséért, vagy a fájáért kell telepíteni. Az oltványdiósok alanyaként elsősorban a Juglans nigra és a J. regia jön számításba. Kaliforniában sikerrel használják a fajhibridek magoncait is.

A diófák tenyészterület-igénye – az alanytól, a termőhelytől, a fajták növekedési erélyétől és elágazási módjától függően – 42-120 m2. Az optimálisnál kisebb térállásban a fák felnyurgulnak, a belső koronarészek hamarabb felkopaszodnak.

Az oltványok lassan indulnak fejlődésnek, ezért általában a törzsét erősen vissza kell metszeni, hogy megfelelő erősségű hajtást kapjunk a koronába metszéshez. Ezt az erős visszametszést szükség szerint 2-3 évben meg kell ismételni. A koronába metszett erős növekedésű diósuháng megfelelő elágazásokat fejleszt. Ezeket mindaddig erősen kell metszeni, míg a kellő sűrűségű, sok elágazású termőfelülettel bíró korona ki nem alakul. Ennek időtartama – az oltvány növekedési erélyétől függően – 4-8 évig tarthat. A koronanevelés ideje alatt a törzsön az erősítését szolgáló hajtásokat hagyhatjuk meg. Az alakító metszés során a sudár korai megerősödését meg kell akadályozni, mert elnyomja az elágazásokat és azok gyorsabban felkopaszodnak. A koronanevelés középidejében a legfelső vázág vesszői közül hagyunk meg egyet sudárnak. A vázágakat ne neveljük túl hegyes szögben, a 40-45°-os meredekségű vázágak nagyobb és produktívabb termőgallyazatot nevelnek. A törzset karó mellett kell nevelni, ez véd az őzkár ellen is. Itt jegyezzük meg, hogy Geiszler (1993b) szerint a gépi betakarításhoz sem szükséges a 80 cm-nél magasabb törzs s annak az előbbiekben leírt nevelése, mert feleslegesen késlelteti a termőre fordulást.

A termőfelület gyors kialakítását követően csak ritkítómetszést végzünk, aminek nagyon fontos az időpontja. Minél idősebbek a fák, annál inkább csak az augusztus végi–szeptember eleji metsés felel meg. A fáról ekkor se távolítsunk el egyszerre sok vastag ágat. A vesszők oldalán is termő fajták metszése annyiban tér el, hogy a túl hosszú vesszőket visszavágjuk, megakadályozva ezzel gyors felkopaszodásukat. A megfelelő visszametszéssel állítjuk be a rövid és hosszabb termővesszők megfelelő arányát.

Egyedül a dióra jellemző technológiai feladat a megporzáshoz szükséges pollenellátás közvetlen szabályozása. Erre rendszeresen akkor kerül sor, ha a jól együttvirágzó pollenadó fajtákat 5%-nál nagyobb arányban telepítették, s a fák egy részét később sem vágták ki. A feladat időszakosan egyes években is jelentkezhet, amikor a szükségesnél nagyobb mérvű a homogámia (vagyis a nő- és hímvirágok együttvirágzása). A pollenszóródás kezdetén – amikorra a hímvirágzatok nagy része teljesen kifejlődött – a barkákat farázó géppel ritkítjuk. A Szentiványi által kidolgozott és szabadalmaztatott módszer szerint a takaratlan barkarügyeket (2,5-3,5 cm-es hosszúságnál) perzselőhatású vegyszerrel is lehet ritkítani. Ha nem csökkentjük megfelelően a virágpor mennyiségét, s azok a szükségesnél nagyobb mértékben jutnak a bibékre, – a dió önszabályozási mechanizmusa révén – a nővirágok abortálódnak, és a terméskötődés erősen csökken. A barkával teli ágakat tavasszal erősebben megmetszhetnénk, de ezt el kell kerülni a metszéshez kedvezőtlen időpont miatt.

Fiatal ültetvényben nagyon fontos a sorok alatti terület takarása. Termőre fordulás után a talajművelést és az öntözést a gépi betakarítással kell összehangolni.

17.1.3. Növényvédelem

A diósok betegségeinek és kártevőinek elhatalmasodását meg kell akadályoznunk.

Már a telepítések előkészítésénél is gondolnunk kell erre. A fiatal, kis fák fejlődése szempontjából meghatározó részben a terület kórokozókkal, kártevőkkel való fertőzöttsége, részben pedig a faiskolai anyag egészségi állapota. Ültetvények létesítését csak egészséges szaporítóanyaggal szabad elvégeznünk, ami dió esetében elsősorban a cseresznye levélsodródását okozó vírustól (Cherry leaf roll virus), valamint két gombától: a rozelliniás gyökérpenésztől [Rosellinia necatrix (Hartig) Berlese] és a szegecsfejű gyökérgombától [Roesleria pallida (Fries) Sacc.] való mentességet jelenti. A két kórokozó az újratelepítésekben is katasztrofális károkat okozhat, ha erdő, szőlő vagy gyümölcs után telepítünk diót, és oltványaink fertőzött közeggel (talaj, gyökérmaradványok) találkoznak. A tervezett telepítések helyének kijelölése után azonnal el kell végeznünk a talaj- és gyökérvizsgálatokat, és ahol kimutathatók az előbbi gyökérgombák – kémiai beavatkozási lehetőség nem lévén –, ott a telepítésről le kell mondanunk (Véghelyi, 1986).

Állati kártevők vonatkozásában a területen elsősorban a cserebogárpajorok számát kell ismernünk, hiszen a lárvák gyökérrágásukkal a fák gyors pusztulását okozhatják. Erről felméréssel (mintagödrök ásásával) győződünk meg, és ha a „csimaszok” száma több, mint 1-2 db/m2, talajforgatással egyidejű fertőtlenítést kell végeznünk. Az erre a célra engedélyezett különböző granulátumok (Basudin 5G, Counter 5G, Diazinon 5G, Dursban 5G, Dyfonate 10G) a fiatal lárvákat elpusztítják, de az idősebb pajorokra már nem hatnak. Ezek ellen legbiztosabban a hazánkban nem engedélyezett eljárás, a forgatással egybekötött, Shell D-D-vel (100-150 l/ha) történő gázosítás ad jó eredményt.

A diósok állandóan fellépő gombás betegsége a diófa gnómoniás levél- és gyümölcsfoltossága [kórokozó: Gnomonia leptostyla (Fr.) Ces et de Not]. a kórokozóval szemben a magoncok igen nagy érzékenységkülönbséget mutatnak, az oltványültetvényekben viszont már gyakoriak a betegség okozta korai lomb- és terméshullást eredményező, súlyos megbetegedések.

A tömlős gomba a fertőzötten lehullott levelekben és termésburkokban (epikarpium) telel át, és szaprofitikus módon élve a tél folyamán létrehozza termőtestkezdeményeit (peritécium). Ezek tavaszra megérve, nyolcasával képződő aszkuszaikban kétsejtű aszkospórákat fejlesztenek. A március végétől június közepéig kiszóródó szaporítóképletek (Glits és munkatársai, 1978; Véghelyi, 1984) nedves, zöld felületre kerülve a kutikulát áttörve foltszerű fertőzéseket produkálnak. A foltokon (a leveleken, a fonákon) 5-6 hetes inkubációs idő után (Tóthné, 1986) kifejlődnek az acervuluszok (konídiumtelepek). A bennük képződő 2-3 sejtű konídiumok nedves körülmények között kiszabadulnak, és újabb fertőzéseket hoznak létre. A kétféle infekció után a kerek vagy oválisan megnyúlt barna foltok a levélen, a levélnyélen, a fiatal hajtáson és a termésburkon jelennek meg. Ezek kezdetben 2-4, később 20-30 mm nagyságúak, közepük kiszürkül.

Egyes években az ivaros és ivartalan szakasz teljesen összefolyhat, ilyenkor korai lombhullással és súlyos termésveszteségekkel jelentkező károk keletkeznek. A védekezéseket tehát kezdetben a lehető legnagyobb körültekintéssel kell elvégeznünk, hogy a konídiumos alak minél kevésbé tudjon tért hódítani.

Az áttelelő spórák fertőzését a légáramlásos aszkospóra-kifúvó készülék működtetésével figyelhetjük meg (Véghelyi és Mezeiné, 1977). A fertőzés megindulásáról és lefolyásáról csak akkor kapunk helyes képet, ha rendszeresen előző évi levélmintákat szedünk az áttelelés helyéről, vagy a korábban begyűjtött vizsgálati anyagot olyan mikroklímában tartjuk, ami megfelel a természetes körülményeknek. Csak a készülék által rendszeresen szolgáltatott adatok segítségével képes a növényvédelem a kórokozó fellépését hatásosan mérsé- kelni.

A lehullott, megbetegedett levelek a fertőzés főbb kiindulási forrásai. Ezért, amíg néhány fa esetében a lomb összegyűjtését és elégetését javasolják, addig az ültetvényekben csak a kémiai lombfertőtlenítés jöhet szóba. A lombhullás előtt a benomil hatóanyagú Chinoin Fundazol 50 WP 0,1; lombhullás után pedig a sárgaméreg-tartalmú Novenda 1,5%-os oldatának bőséges lémennyiséggel való kijuttatásával a kórokozó áttelelését megakadályozhatjuk (Véghelyi, 1980 és 1993).

Az aszkospóra kiszóródása és fertőzése csak csapadékos körülmények között valósulhat meg. Ezért a vegetációban a hatásos szerekkel történő védekezéseket ennek függvényében kell időzíteni.

Csapadékos tavaszokon számolnunk kell a dió baktériumos megbetegedésével is [kórokozó: Xanthomonas juglandis (Pierce) Dowson]. A növény levelén (2-3 mm-es szögletes fekete foltok a levélerek mentén, amelyek idővel összeolvadnak és deformálódást okoznak, de a levélér is elfeketedhet) és a termésén (az epikarpiumon sötétbarna, majd elfeketedő foltok, elrothadva és rátapadva a héjra: a héj és a bél elfeketedik, összezsugorodva értéktelenné válik) alakulnak ki a legjellegzetesebb tünetek. A foltok vagy vizenyősek, vagy megszáradva felületük fehéres-rózsaszínű baktériumteleppel fedett.

A kórokozó egyrészt a fertőzött növénymaradványokon, másrészt a fák ágrészeinek felületén telel át, és esős időben fertőzi a fiatal levelet, hajtást és a termést.

A betegség kialakulását a tavaszi lemosó jellegű permetezéssel tudnánk leginkább megakadályozni. Mivel azonban ez gyakorlatilag kivihetetlen, a védekezés a gnomónia elleni beavatkozásokkal kapcsolódik össze, úgy, hogy a vegetáció kezdetén két-három alkalommal ionos réz alapanyagú szereket (Bordóilé FW, Bordóipor, Champion 50 WP stb.) használunk.

A dió gépi betakarításakor keletkezett sebeken keresztül ágszáradást, fapusztulást okozó kórokozók is felléphetnek. Ilyenek a pisztricgomba [Poliporus squamosus (Huds.) ex Fr.], a pecsétviaszgomba [Ganoderma lucidum (Leyss. ex Fr.) Karst], a bükkfatapló [Fomes fomentarius (L.) Kickx.], a lepketapló [Trametes versicolor (L, ex Fr.) Pilát], a késői laskagomba [Pleurotus ostreatus (Jacg. ex Fr.) Kumm.] és a közönséges hasadt lemezű gomba (Schizophyllum commune Fr.), (Véghelyi, 1991 és 1993).

A sebparaziták elleni védekezésnek a megelőzésen kívül szinte egyedüli útja a mielőbbi sebkezelés Cellcid, Santar, Fixpol stb. anyagokkal.

A ház körüli diófákat az állati kártevők közül általában csak az almamoly (Cydia pomonella L.), az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea Drury), a májusi cserebogár (Melolontha melolontha L.) és két jelentéktelen atka; a szemölcsös diógubacsatka (Aceria tristriata Nal.) és a dió nemezes gubacsatkája (Aceria erinea Nal.) támadja meg.

Ezek az üzemi ültetvényekben is megjelenhetnek, de rendszerint más állati kártevők okoznak károkat.

Korábban az almamolyt tekintették a dióültetvények legfontosabb kártevőjének. Harmincéves üzemi növényvédelmi tapasztalatunk, hogy a rendszeresen védett, nagy felületű diósokban az almamoly sohasem okozott jelentős kárt. A kártevő ebben a kultúrában az almától eltérően viselkedik (Körtvély, 1978). A dióbél megszilárdulása után táplálkozik a terméssel, vagyis a védekezésnél csak a második nemzedéket kell – július elejétől – figyelembe vennünk.

A dió elsődleges tápnövénye az amerikai fehér szövőlepkének (Balás és Sáringer, 1982). A kártevő közismert károsításával sokszor út menti szakaszokat tarol le, illetve a fákon rágó vagy a fészkekben lévő hernyók az exportszállítmányok mentességét is veszélyeztethetik. (Karantén kártevő!) Örvendetes tapasztalat, hogy azokon a kísérleti területeken, ahol a Bacillus Thuringiensis var. kurstaki törzséből készített szerekkel (például Thuricide HP) 12-15 éve nagyobb felületet kezeltek, ott gyakorlatilag azóta nem károsít ez a kártevő.

A diófákat is előszeretettel keresi fel a májusi cserebogár. Minden harmadik évben – különösen az erdőkkel határos területeken – az érési táplálkozásukat folytató imágók korai (április végétől május végéig tartó) fellépésével és tarrágásával találkozhatunk. A bogarak rendkívül érzékenyek a különböző inszekticidekre, így elpusztításukhoz bármely olcsó készítmény is megfelelő.

Az üzemi ültetvényekben az utóbbi két évtizedben jelentős károkat okoztak a levéltetvek. A diónál két faj játszik szerepet. A Callaphis juglandis Goeze = tarka diólevéltetű (a levél színén), és a Chromaphis juglandicola Kalt. = sárga diólevéltetű (a levél fonákán), amelyek közül a lombhullást okozó utóbbi faj a jelentősebb (Berencsepuszta, Viszipuszta, 1974). A tömeges levélhullást eddig csak külföldi közlésekből ismerjük (Szalay–Marzsó, 1969).

Ha a téli növényvizsgálatkor az ültetvényben nagyszámú levéltetűtojás található, számítanunk kell a viszonylag korai (április–május) ősanya-megjelenésre és a május–júniusi kártételre. A védekezés lehetőleg az ősanyák szülésének időszakára koncentrálódjon.

Az 1970-es évek első felében valamint az utóbbi 6-8 évben a piros gyümölcstakácsatka (Pannonychus ulmi Koch) súlyos károsításaival találkozhatunk, amihez az utóbbi időszakban a diólevélatka (Vasates unguiculatus Nal.) komoly kártétele is társult. A két faj általában a vegetáció első felében lép fel, de előfordul, hogy az egész tenyészidőben védekezni kell ellenük. Egyes években, különösen a levélatka miatt, súlyos mértékű lombhullás is bekövetkezett.

Az üzemi ültetvényekben jelentkeznek leginkább a levélbarkók (Phyllobius oblongus L., Phyllobius pyri L. és Phyllobius argentens L.) tarrágásai is. A fakadás körül előjövő imágók nagy tömegei lepik el a fákat és okozzák a károkat. Az ellenük való védekezéshez leginkább az Ultracid 40 WP-t és a piretroidokat tartják alkalmasnak.

A hatalmasra növő diófák permetezéséhez csak a légi (helikopteres) permetezés alkalmas, az is csak akkor, ha az ültetvény mindenkori térállása a permetlé alsóbb zónákba való behatolását is lehetővé teszi.

A diófák hatékony kémiai védelmét hazánkban az is nehezíti, hogy több szélesebb hatásspektrumú inszekticid (például az atkaölő mellékhatással is rendelkező piretroidok; Danitol 10 EC; Karate 2,5 EC; valamint a szerves foszforsavészter-tartalmú Ultracid 40 WP) használata a héjasokban nem engedélyezett. Nincs engedélye több kitűnő atkaölő szernek sem.