Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

8. fejezet - 7. Növényvédelem

8. fejezet - 7. Növényvédelem

7.1. Az integrált növényvédelmi technológia alapelvei

Az integrált gyümölcstermesztés az integrált növényvédelem gondolatából – és gyakorlatából – fejlődött ki, így természetes, hogy e két fogalom ugyanazon alapelveket bővíti egésszé (Eke, 1990; Jenser, 1991; Iobc, 1995).

Az integrált növényvédelem lényege, hogy a különböző védekezési eljárásokat (agrotechnikai, fizika, kémiai, biológiai, egy szűkebb területen biotechnológiai) egymást kölcsönösen kiegészítve alkalmazzák úgy, hogy a környezetre nézve káros peszticidek felhasználására a lehető legkisebb mértékben kerüljön sor. Ehhez mindenekelőtt a termesztéstechnológiai elemeket kell optimalizálni. Ezt a klasszikus növényvédelemben agrotechnikai védekezésnek nevezték.

A folyamat a termőhely megválasztásával kezdődik.

Az ültetvény helyének megválasztásakor minden esetben a termesztendő növény igényeiből kell kiindulni, és ennek megfelelően minősíteni a terület talajtani, klimatikus, domborzati és hidrológiai adottságait.

Már ekkor eldől, hogy az adott gyümölcsfajta mennyire képes a benne rejlő biológiai potenciál hasznosítására. A kiválasztott terület több későbbi technológiai elemet is meghatároz.

Az optimális termőhelynek nincsenek abszolutizálható paraméterei a talajtani, éghajlati stb. mutatókban. Természetesen minden gyümölcsfajnak (pontosabban és gyakrabban az alanynak!) van optimális igénye, pl. a talaj pH-értéke vonatkozó, de nem szélsőséges érték esetén. Az alany változtatásával (pl. mandula-őszibarack) ugyanaz a gyümölcsfaj lúgos illetve kevésbé lúgos talajokon is termeszthető. Más esetben – pl. szelídgesztenye – ilyen lehetőség nincs.

A kiválasztott terület talajának pH-ja meghatározó a későbbi – integrált – tápanyag-utánpótlás szempontjából, hiszen annak megfelelően kell majd pl. savasan vagy lúgosan disszociáló műtrágyát választani, gondoskodni a megfelelő mészellátásról, figyelembe véve a Ca/K antagonizmust és egyéb ionantagonizmusokat, valamint a talaj agyagásvány-összetételét, kötöttségét stb.; optimalizálni a K-ellátást. (Ezekről az összefüggésekről az adott fejezetekben illetve az adott gyümölcsfajoknál található részletesebb útmutató.)

A kiragadott példákkal csak azt kívánjuk érzékeltetni, mennyire sokoldalúak a lehetséges kombinációk és összefüggések. A talajerózió szempontjából pl. legjobb lenne csak sík vidéken telepíteni a gyümölcsösöket. Ugyanakkor a napfény hasznosítását tekintve egy déli lejtő kifejezetten kedvező. A színeződésre közömbös gyümölcs (pl. zöld alma) esetén viszont ez a tényező is elhanyagolható.

Ugyanez a déli lejtő a fagyérzékeny diónál fagyveszélynek egyébként is kitett területen hátrányos is lehet (kéregkárosodás). Ha az adott terület minősítésekor az előbbieket végiggondolva értékeltünk és döntöttünk a telepítést illetően, meg kell találnunk a talajvédelem szempontjából optimális telepítési rendszert is.

Az elvileg kifogástalan megoldás a sorok rétegvonalak menti elhelyezése, ami a gyakorlatban a sorok lejtőre merőleges elhelyezését jelenti. A talajerózió elleni védelem természetesen a talajművelési rendszerben is fontos szempont.

A terület lejtésének nemcsak a talajerózió miatt van jelentősége, hanem a művelési mód és a koronaforma megválasztása szempontjából is. Amennyiben a lejtő előnyeit a napsugárzás vonatkozásában a színeződés érdekében is ki akarjuk használni, a koronaformát, a vázágak irányát ennek megfelelően kell meghatározni.

Nagyon fontos – minden szempontból – a terület homogenitása. Nem véletlen, hogy a kajszi a számára optimális termőtájon a nagyüzemi telepítések előtt csak kisebb összefüggő területeken illetve szórványállományokban volt található, hiszen rendkívül érzékeny mind a klimatikus, mind a talajtani tényezők ingadozására. A nagyobb táblákon ez a homogenitás sok esetben nem volt biztosítható.

Nem igazolódott az az elképzelés, hogy a kedvezőtlen termőhelyi adottságok a különböző technológiai eljárásokkal, elsősorban kemizációval ellensúlyozhatók. Részben igen, de főleg hosszú távon és gazdaságosan – nem. A gyümölcstermesztésben a másod- harmadosztályú minőségű területeken csak másod-harmadosztályú ültetvényeket lehet kialakítani. Ezeken pedig minőségi árut gazdaságosan előállítani lehetetlen. Ebből következően a nem megfelelő termőhelyen integrált gyümölcstermesztést, de még ,,hagyományos” integrált növényvédelmet sem lehet folytatni.

A terület kiválasztásával együtt kell meghatározni a termesztendő fajtát is. A fajta az integrált termesztés szempontjából nem egyszerűen betegségekkel illetve kártevőkkel szembeni rezisztenciát vagy tolarenciát jelent, nem is egyszerűen piaci eladhatóságot, hanem ennél sokkal többet.

Először is a fajta igényeit ki kell hogy elégítse a kiválasztott termőhely. A tervezett művelésmódnak és telepítési rendszernek is megfelelőnek kell lennie. Természetesen előnyös, ha a fajta minél több károsítóval szemben valamilyen mértékű ellenállósággal rendelkezik, és nem mutat fogékonyságot egyik károsítóval szemben sem. Fontos a fajta termesztési tulajdonsága, tárolhatósága, piaci értékesíthetősége. Olyan fajta, amely minden szempontból a legkedvezőbb tulajdonságokat egyesíti, még nincs. Az almatermesztés egyik, korábban igen pozitívan értékelt fajtája, az Elstar, olyan mértékben alternál, hogy Nyugat-Európában az 1990-es évek közepétől fokozatosan felhagy a termesztésével, illetve lecserélték a fiatal ültetvényeket.

A fajtát sem szabad azonban önmagában értékelni, hiszen a termesztés szempontjából az alany-nemes kombináció, vagyis a növénynek mint egésznek a tulajdonságai a meghatározóak. A mai, korszerűnek minősített gyümölcstermesztésben a fák növekedési erélye, amit az alany jelentősen meghatároz, az egyik legfontosabb tulajdonság. Befolyásolja a művelésmódot, a metszést és ezen keresztül sokrétű növényvédelmi technológiai hatással is bír! Egy vegetatíven, erősen növő fa intenzív metszést igényel, aminek alapvető célja a fa optimális terhelésének kialakítása. Amennyiben ez jól sikerül, az optimális terhelés önmagában is kedvezően befolyásolja a növekedési erélyt. Azonban számtalan objektív abiotikus faktor (fagy stb.), technológiai hiba (helytelen tápanyag-utánpótlás stb.) gyenge gyümölcskötődést okozhat, ami a vegetatív növekedést erősíti. Az utóbbi erőteljesebb metszést tesz szükségessé, ez pedig ugyancsak fokozza a vegetatív növekedést. Itt az ördögi kör bezárul: ezért alapvető faktor a fa megfelelő növekedési erélye az integrált termesztésben.

A probléma növényvédelmi következményei jelentősek. Az vegetatív túlsúlyú gyümölcsösben a kórokozók számára kedvező mikroklimatikus viszonyok alakulnak ki, romlik a fák permezhetősége stb. A gyorsan növő hajtások végén gyakorlatilag szinte mindig van új levél, friss hajtásvég, amelyet nem ért még permetlé. Nem véletlen tehát e fajták atkaérzékenysége, ami nemcsak a növény morfológiai adottságaira (levélszőrözöttség) vezethető vissza.

A jelenség levezethető a helytelen műtrágyázási technológiából is, hiszen a rosszkor indukált vegetatív növekedés ugyanilyen következményekkel jár.

Az ültetvény helye, a fajta és a művelésmód meghatározása után kerülhet sor a terület előkészítésére, majd a telepítésre. E munkafolyamatokkal az integrált gyümölcstermesztésnek egyetlen kulcsszava van: minőség.

Egyrészt valamennyi munkafolyamat tudatos, minőségi végrehajtása, másrészt az ültetési anyag minősége. Csak ellenőrzött, növény-egészségügyi szempontból kifogástalan, vírusmentes szaporítóanyagot szabad használni.

A vírusmentesség szinte valamennyi gyümölcsnél (alma, körte, bogyósok stb.) fontos, mert ennek hiánya a csonthéjasokban a termés mennyiségi és minőségi károsítása mellett az egész ültetvény látványos leromlását is okozhatja.

Ismert, hogy a termesztés általános növényvédelmi technológiájával a vírusos fertőződések (Plum pox stb.) nem akadályozhatók meg, csak az ütemük lassítható. Az integrált őszibarack-termesztésben az ültetvények gazdaságos élettartamának tervszerű csökkentése az egyik eszköz a termesztő kezében a károk elhárításához, de csak akkor, ha a kiinduló szaporítóanyag minősége megfelelő volt.

Az integrált almatermesztésben eltűnt a gyökérnyakba oltott ültetvényanyag: az oltás helye a talajfelszín fölé került. Ennek oka, hogy a gyökérnyakba oltott nemes rész saját gyökeret eresztve mintegy ,,leszállt” az alanyról, ,,önálló” életet kezdett élni, és ezáltal elmaradt a számított kedvező alanyhatás. Ezt a folyamatot elősegítette a nem megfelelő talajművelés is, aminek következtében a fasorokban egyre magasodott a talaj, töltögetve a fák törzseit.

Az integrált termesztésben kulcskérdés az alany, ezért a szaporítóanyaggal szemben a már említett minőségi követelmények mellett alapvető az oltás magassága is.

Az integrált gyümölcstermesztésen belül a szuperintenzív almásokban ma már gyakorlatilag a klasszikus értelemben vett erős és rendszeres metszés nélkül történik a termesztés.

Fontos alapelv, hogy az egyéb termesztési feltételeket (alany, fajta, tápanyag-utánpótlás, terhelés stb.) úgy kell optimalizálni, hogy a metszési igény minimális legyen. Amennyiben mégis szükséges, előnyben kell részesíteni a vegetációs időben történő beavatkozást (zöldmetszés), vagy a fák nyugalmi állapotának legvégső szakaszában végzett metszést, hiszen a nyugalmi állapotban lévő fákon a sebek gyógyulása lassabb. (Természetesen sem a vegetációs időszakban, sem azon kívül nem kerülhető meg a nagyobb vágásfelületek megfelelő vegyszeres kezelése.)

A művelésmód (koronaforma) termőtájhoz, konkrét területhez, fajtához, termelési célhoz igazított helyes megválasztása csökkentheti a metszési igényt. Egyértelműen érzékelhető az a tendencia, hogy integrált gyümölcstermesztés az ,,emberléptékű”, könnyebben kezelhető fák (koronaformák, művelésmódok) felé halad. Ez az almatermésűeknél és különösen az almánál már megvalósult, de világosan kirajzolódik a csonthéjasoknál is. Az oltványdió és -gesztenyeültetvényekben sem a hagyományos koronaforma az uralkodó.

Az integrált termesztés nagyon lényeges eleme a tápanyagellátás és az öntözés. A tápanyagellátás alapvetően meghatározza a növény fejlődését, a növény kondícióján keresztül a betegségekkel, kártevőkkel szembeni fogékonyságát, a gyümölcs minőségét, ideértve többek között tárolhatóságát is. A tápanyagok mennyisége, minősége, egymáshoz viszonyított aránya, kijuttatásuk időbenisége minősíti, integrált-e a technológia.

Mindig csak annyi és csak olyan műtrágya kijuttatása engedhető meg, amely biztosítja a növény (termés) optimális fejlődését, és környezetvédelmi szempontból is elfogadható.

Figyelembe kell tehát venni a környezeti tényezőket (talajtípus, talajvízszint, domborzat stb.). Minden feleslegesen illetve rossz időpontban kijuttatott tápanyag technológiai hiba, néhány alapvető szempontot mégis szükséges kiemelni.

Az egyik legkritikusabb elem a nitrogén. Túladagolása a vegetatív növekedést nem kívánatos mértékben erősíti, környezeti negatív hatása pedig közismert. Éppen ezért – különösen Nyugat-Európában – rendkívül szigorúan maximálják az egy vegetációs időszakban kijuttatható mennyiséget.

A mennyiségen túl lényeges a kijuttatás ideje. A legkritikusabb a nyár második fele, amikor egy esetleges N-túlsúly a második hajtásnövekedés mértékét növeli, késlelteti a hajtáscsúcs záródását, csökkenti a fák télállóságát. Ugyanebben az időszakban az N-hiány a megfelelő rügydifferenciálódást akadályozza, így alapvetően befolyásolja a következő évi termést.

Az elmondottak alapján egyértelmű, hogy a felsorolt célokat (amely felsorolás azonban korántsem teljes körű) csak a megosztott N-kijuttatással lehet többé-kevésbé elérni.

A káliumműtrágyák esetében azok oldékonyságát kell mindenekelőtt figyelembe venni. Mivel a laza szerkezetű talajokból a rendszeres öntözés vagy intenzív csapadékos időjárás a káliumot könnyen kimossa, az egyszeri nagyobb K-dózis kijuttatása mind gazdaságossági, mind környezetvédelmi szempontból megfontolandó.

A foszfor a makroelemek közül a legkevésbé mobilis, így a tápanyag-utánpótlási technológiában éppen ezt a tulajdonságát kell alapvetően számításba venni.

A mikroelemek talajvédelmi és tágabb környezetvédelmi szempontból legkedvezőbb forrásai a szerves trágyák illetve a különböző komposztok lehetnek. Nem javasolható azonban szennyvíziszap vagy más, környezeti szempontból veszélyes hulladékokból készült komposzt felhasználása.

A mezo- és mikroelemek pótlása (de adott esetben a makroelemeké is) nemcsak a talajon keresztül, hanem a lombra kijuttatva is történhet.

A lombtrágyázás feltétlenül indokolt az integrált gyümölcstermesztésben. Sajnos a magyar termesztési gyakorlat kevéssé alkalmazza az üzemi technológiában. Ennek számos oka közül meg kell említeni a termesztés minőségorientáltságának korlátozott érvényesülését, a költségcsökkentési törekvéseket stb. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a hazai gyakorlatban általában egy menetben védekeznek rovarkártevők, betegségek (lisztharmat + egyéb gombás betegségek) valamint atkák ellen, így eleve 3–4 készítményt kevernek össze.

Ehhez negyedik-ötödik komponensként a levéltrágya már nehezen adható hozzá. Így az a téves szemlélet alakult ki, hogy a lombtrágyák a növényvédő szerekkel általában nem keverhetők. A valóságban azonban éppen ennek ellenkezője igaz! Amennyiben mégis keverhetőségi probléma merül fel, ezt a tényt a levéltrágyák engedélyokirataiban feltüntetik. A permetlé készítésekor azonban 4–5 különböző komponens bekeverése nem ajánlott.

A kijuttatott tápanyagok hasznosulása igen nagy mértékben függ a talaj víztartalmától. Az integrált gyümölcstermesztés folyamatosan nagy termésátlagokkal számol, és ennek biztonságos előállítása elképzelhetetlen a biztonságos vízellátás nélkül. Éppen ezért a beruházások elmaradhatatlan része kell, hogy legyen az öntözőberendezés még ott is, ahol éves szinten átlagosan 800–1000 mm csapadék esik. A hazai félarid, időszakonként kifejezetten aszályos klíma mellett egyértelmű, hogy öntözés nélkül integrált gyümölcstermesztés nem valósítható meg.

Az utóbbi években – mint a legvíztakarékosabb eljárás – egyre inkább a csepegtető öntözés válik jellemzővé. Ugyanakkor pl. a dél-tiroli almásokban az esőztető öntözőrendszerek is elterjedtek. Az esőztető rendszer hátránya a nagyobb vízigény, valamint a lombozat nedvesítése miatt a betegségek terjedése szempontjából sem előnyös, viszont kettős hasznosítású, hiszen fagyvédelmi célokra is használható. A csepegtető öntözési rendszer pedig, kevés pótlólagos beruházással, tápoldatok kijuttatására is kiváló.

A termés értékesíthetősége, piaci értéke valamint tárolhatósága szempontjából a szüret időzítése, megfelelő szervezése is igen fontos feladat. Ez a momentum viszonylag kevéssé függ össze a növényvédelemmel, ha csak a későbbi esetleges tárolási gondokat nem növényvédelmi problémaként kezelik. Annál meghatározóbb a termelés gazdaságossága szempontjából, hiszen, feltételezve, hogy a fán még megfelelő minőségű gyümölcs van, a minőség további alakulása alapvetően függ a szüret körülményeitől és később a tárolás feltételrendszerétől.

A termesztéstechnológia egészéből kiragadott elemek értékelése és összefüggésrendszerének felvillantása jól érzékelteti, mennyire bonyolult és egyúttal állandó változásban lévő rendszerről van szó.

Az integrált gyümölcstermesztés agrotechnikája tehát nem egy pontosan definiálható és leírható technológia, hanem alapelvek rendszere. Ezen belül egyértelmű, hogy a termesztőnek a technológia minden elemét növényvédelmi szempontból is optimalizálni kell, tudva azt, hogy gyakorlatilag minden egyes elemnek ilyen összefüggése is van.

Ugyanilyen módon kell megközelíteni a növényvédelmi technológiát is. Tekintettel arra, hogy az integrált gyümölcstermesztés egy profitorientált gazdaságban történik, és nem más, mint környezetvédelmi szempontból igényes intenzív termesztés, bármennyire optimalizálja is a termelő a technológiát (régi szóhasználattal: ha maximálisan alkalmazza is a lehetséges agrotechnikai védekezési módszereket), a kémiai eszközök alkalmazása nélkül a jelenleg ismert legfejlettebb technológiai szinten és a jelenleg termesztésben használt fajtákkal eredményes (gazdaságos) termesztés nem folytatható.

A növényvédőszer-felhasználásban ugyanazt a rendszerszemléletet kell érvényesíteni, mint az agrotechnikai eszközök tekintetében.

Amennyiben a vegyszerek használata nem kerülhető el, a lehetséges hatóanyagok közül:

– lehetőleg csak a célzott károsító szervezetet pusztító, a természetes ellenségeket, illetve a hasznos élő szervezeteket kímélő (Jenser és Balázs, 1990);

  • kevésbé toxikus;

  • nem perzisztens;

  • az élő vizeket, illetve általában az élettelen és élő környezetet kevésbé terhelő hatóanyagokat kell választani.

A készítmények felhasználása során maximálisan ügyelni kell a környezetvédelmi, munkavédelmi szabályok betartására (Epa, Usda, 1992).

A gombás betegségek és rovarkártevők ellen egyaránt kerülni kell a rutin- illetve programszerű kezeléseket. Csak a szükséges minimális vegyszermennyiséget kell felhasználni.

A növényvédőszer-maradékok minimalizálása érdekében a kötelezően előírt várakozási időket az utolsó kezelés és a szüret között maradéktalanul be kell tartani, illetve a lehetőségekhez képest növelni is célszerű. Amennyiben lehetséges, minden szükséges kezelést a vegetáció első felére, illetve a vegetációs időn kívülre kell összpontosítani.

A növényvédelmet kizárólag konkrét helyi megfigyelésekre lehet alapozni (Schütz, 1992). Ez történhet a mikroökológiai körzeten belül más kertben is, de az adatokat minden önállóan gazdálkodó egységben rendszeresen ellenőrizni kell. A megfigyeléseknek egyaránt ki kell terjedniük a károsító és a hasznos szervezetekre.

A gombás betegségek vonatkozásában a fertőzési feltételek kialakulását kell figyelemmel kísérni. Ehhez minden esetben – ahol már kidolgozott – fel kell használni az előrejelzési műszerek adatait. A mikroökológiai térségeken belül érdemes a termesztőknek közösen üzemeltetni a műszer(eke)t, és az adatok értékeléséhez szaktanácsadó szakemberek segítségét is igénybe venni. A számítástechnika segítségével ma már sok károsító vonatkozásában nagyon pontos előrejelzéseket lehet készíteni, de ezek értékeléséhez és szakszerű alkalmazásához is szükség van a témában jártas szakember segítségére.

A védekezési döntések meghozatalakor a környezetből származó fertőzési nyomást illetve az előző évi fertőzöttségi adatokat, a vegetációs időn kívül elvégzett védekezések hatékonyságát is figyelembe kell venni.

A rovarkártevők létszámának alakulása (veszélyességi küszöbérték) vizuálisan (vessző-, rügy-, virág-, levél- és termésvizsgálat), illetve feromon- és egyéb csapdák üzemeltetésével nyomon követhető.

A jól szervezett növényvédelmi munkák teszik lehetővé, hogy csak a minimálisan szükséges, a környezetet, a termelőt és a fogyasztót legkevésbé terhelő peszticidek kerüljenek felhasználásra.

A nemzeti integrált gyümölcstermesztési irányelvek (Eke, 1991) a különböző szempontok figyelembevételével kategorizálják az adott országban engedélyezett növényvédő szereket. Ennek keretében Magyarországon ún. ,,zöld” ,,sárga” és ,,piros” kategóriába sorolták be a készítményeket. Az első csoportba kerültek a gyakorlatilag szabadon felhasználható peszticidek, a másodikba a bizonyos megkötésekkel alkalmazható szereket, míg a harmadikba az integrált technológiából különböző okokból (toxikológia, perzisztencia, rezisztenciaveszély stb.) kategorikusan kizárt növényvédő szereket sorolták. A csoportosítás alapelvei minden nemzeti irányelvben azonosak, mégis ezek a kategóriák mesterségesen kialakítottak és vitathatók, a termesztés eltérő feltételeiből kiindulva az eltérések érthetők és magyarázhatók is.

Tökéleteset e tekintetben nem lehet alkotni. Ezért próbáljuk meg elemezni pl. a kénkészítmények besorolását.

Kétségtelen, hogy természetes alapanyagú készítmények, toxikológiai, élelmezés-egészségügyi mutatóik kiválóak, mégis a magyar és sok más nemzeti irányelvben is a második (,,sárga”) kategóriába kerültek, mert a hasznos élő szervezetek közül a ragadozó atkák jelentős részét is pusztítják, vagy legalábbis gyérítik, miként a fitofág atkákat is. Így e besorolásuk indokolt.

Összességében az integrált gyümölcstermesztés növényvédelmi technológiáját két módszer – az agrotechnikai és a kémiai – határozza meg. Az egyéb lehetőségek, a fizikai, biológiai módszerek egy-egy konkrét esetben eredményesek lehetnek, ezért ott és akkor alkalmazásuk ,,kötelező”, de a termesztéstechnológia vagy növényvédelmi technológia egészében nem meghatározó súlyúak. Példaként lehet hozni a fertőzött növényi részek fizikai megsemmisítését, ami a klasszikus módszerek közé tartozott. A biológiai védekezés ,,klasszikus sikerét”, a vértetűfürkészt, az intenzív kemizálás időszakában sikerült maximálisan meggyéríteni vagy kiirtani ültetvényeinkből. Az utóbbi évek pozitív eredménye viszont a ragadozó atkák technológiai szintű alkalmazása.

Nyugat-Európában ezek betelepítése nélkül nincs integrált technológia, nekünk viszont e területen még vannak feladataink.

Elterjedt megfogalmazás napjainkban a biotechnikai vagy biotechnológiai növényvédelem. Ennek egy része – pl. a szövettenyésztéses úton előállított vírusmentes szaporítóanyag – valóban biotechnikai növényvédelmi módszer, de besorolható az agrotechnikai eljárások közé is, bár kétségtelen, hogy az előállítás során a tudomány legújabb módszerei kerültek alkalmazásra.

Itt szokták megemlíteni az új típusú, a rovarok életfolyamataiba beavatkozó rovarhormon-tartalmú készítményeket (juvenil hormonok, kitinszintézis-gátlók stb.).

Egyértelműen biotechnológiai eljárás az ún. konfúziós technika, magyarul légtértelítéses módszer. Ez a környezetvédelem szempontjából kétségtelenül optimális eljárás, költségei és bizonytalan hatásfoka miatt azonban nem terjedt el széles körben.

Az integrált növényvédelemben mind a hatékonyság, mind a környezetvédelem szempontjából fontos a megfelelő alkalmazástechnika. Ennek fitotechnikai követelményein túl nagy figyelmet kell fordítani az optimális műszaki feltételrendszer kialakítására is. A gépeket és berendezéseket, illetve az üzemmódot úgy kell megválasztani, hogy a permetlé a lehető legnagyobb arányban kerüljön a célfelületre, és ott eloszlása egyenletes legyen.

A szükséges víz- (permetlé)-mennyiség meghatározásához ismerni kell

  • a kezelendő (lomb-) felület nagyságát,

  • a megfelelő biológiai hatás eléréséhez szükséges tapasztalatokat,

  • a rendelkezésre álló technikai eszközöket,

  • a védekezés idején uralkodó meteorológiai viszonyokat.

E célok elérése érdekében rendszeresen karban kell tartani a technikai eszközöket, különös tekintettel a szűrőkre, nyomásmérőkre és fúvókákra. Sehol sem engedhető meg a permetlevek csöpögése illetve a gépek feltöltésekor a környezet szennyeződése.

A kezeléseket meteorológiailag optimális feltételek (szélerősség, hőmérséklet stb.) mellett kell végezni. A növényvédelmi munkák végrehajtásakor illetve a gépek javításakor és karbantartásakor biztosítani kell a dolgozók egészségvédelmét is.

Összefoglalva: az integrált gyümölcstermesztés, ezen belül az integrált növényvédelem a termesztéstechnológia minden elemében, a termesztés biológiai feltételrendszerében és abiotikus környezeti tényezőiben összefüggő, rendkívül bonyolult rendszer, amelynek eredményes alkalmazása széles körű szakmai tudáson alapuló szintetizálóképességet követel meg az erre vállalkozó szakembertől.

A gyakorlatban csak akkor lehet igazán eredményesen alkalmazni, ha a gazdálkodót megfelelő infrastruktúra segíti a tudományos háttérrel rendelkező szaktanácsadás keretében.