Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

6.2. Tápanyag-gazdálkodás

6.2. Tápanyag-gazdálkodás

6.2.1. Jelentősége és feladata

A gyümölcsösök tápanyag-utánpótlását egészen az 1960-as évek kezdetéig nagyrészt empirikusan, tudományos megalapozottság nélkül végezték. Alacsony termőképességű ültetvények és a jó minőségű szerves trágyák használata mellett hosszú ideig nem jelentkeztek súlyos tápanyag-ellátási problémák a gyümölcstermesztésben. A 60-as évektől a fejlett gyümölcstermesztő országokban a gyümölcstermesztés intenzitása olyan szintet ért el, amely a tápanyag-ellátottsággal szemben támasztott követelmény alapvető újraértékelését igényelte. A sablonos trágyázástól az utóbbi néhány évtized alatt eljutottunk a tudományos igényességgel végzett tápanyag-ellátási rendszerig.

A gyümölcsösök tápanyagellátása a jelentős tudományos eredmények ellenére is a legvitatottabb eleme a termesztéstechnológiának. A gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságának megítélésénél az ökológiai, biológiai, agrokémiai, növényélettani és termesztéstechnológiai tényezőket is figyelembe kell venni. Az említett tényezők integráltan hatnak a gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságára, azok vegetatív és generatív teljesítményére, de különösen a gyümölcsök minőségére.

Az 1960-as évek végétől szinte kizárólagos lett a hazai gyümölcsösökben a nagy adagú műtrágyázáson alapuló tápanyagellátás. E szakszerűtlen, mennyiségi szemléletű trágyázás mellett gyakran léptek fel tápanyag-ellátottsági egyensúlyzavarok. Súlyosbítja a magyar gyümölcsösök tápanyag-ellátottsági helyzetét, hogy részben tradicionális okok, részben az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikai törekvései miatt az árugyümölcsösök túlnyomó többsége gyengébb termőképességű talajokra települt. Az ilyen talajokon még többlet trágyázási ráfordítások mellett is könnyen kialakulhat a diszharmonikus tápanyag-ellátottság, amelyet a vízellátási zavarok még jobban felerősíthetnek. Tekintettel arra, hogy gyümölcsöseink többségének talaja gyenge vagy közepes termékenységű hazánkban a termésbiztonság egyik legfontosabb tényezője a trágyázással és öntözéssel megteremthető kedvező tápanyag- és vízellátottság.

A gyümölcsösök tápanyag-ellátásának gyakorlatát a mindenkori agrotechnika színvonalához illetve követelményéhez kell igazítani. Adott ültetvényben a tápanyag-ellátottság szintjét biológiai, agrokémiai és gazdaságossági szempontok együttes mérlegelésével határozzuk meg. Napjainkban a gyümölcsösök tápanyagellátásánál nem az a fő kérdés, hogy az adott évben mennyi tápanyagot juttassunk ki, hanem az, hogy a termőhelyi adottságokat, a biológiai tényezőket és az agrotechnikai lehetőségeket alapul véve az ültetvény egész élettartamára szóló tápanyag-ellátási rendszert dolgozzunk ki. Minél nagyobb értéket képvisel egy ültetvény, minél intenzívebb a termesztés, annál fontosabb szempont a tápanyagellátásnál a termésbiztonság és a terméshozamok ingadozásának mérséklése a kedvező táplálkozási előfeltételek megteremtésével.

A nagy értékű gyümölcsösök létesítése előtt már a talaj-előkészítéskor meg kell kezdeni a tudatos tápanyag-gazdálkodást.

A gyümölcsösök tápanyagellátásának fő feladata elősegíteni az ültetvény termőképességének minél teljesebb kihasználását, továbbá növelni a termésbiztonságot és javítani a gyümölcsminőséget. Korszerűnek a termesztés színvonalához és a talaj tápanyag-szolgáltató képességéhez igazított, a talaj és a növényi részek tápelemtartalmának vizsgálatára alapozott tápanyag-gazdálkodást kell tekinteni. Minél kedvezőbb a gyümölcsös talajadottsága, annál könnyebb megteremteni a gyümölcsösök optimális tápanyag-ellátottságát. Ezekben az ültetvényekben kisebb a diszharmonikus tápanyagellátás veszélye és a trágyázási költségek is alacsonyak.

Az integrált gyümölcstermesztésben az ültetvények tápanyag-gazdálkodásában is elsősorban a természeti erőforrásokra, a napenergiára és a talaj termékenységére építünk. Csak azokat a tápanyagokat pótoljuk, amelyek a gyümölcstermő növények gazdaságos termesztéséhez és a talaj termékenységének fenntartásához feltétlenül szükségesek, de természetesen a környezetvédelmi szempontokat is egyenrangúan figyelembe vesszük.

6.2.2. A gyümölcstermő növények táplálkozási sajátosságai

Az általános növényélettani és agrokémiai törvényszerűségek természetesen a gyümölcstermő növények esetében is azonosak, de jelentős táplálkozás-fiziológiai sajátosságokkal rendelkeznek. Csak e sajátosságok ismeretében lehet megérteni a tápanyag-ellátottságuk megítélésében fennálló ellentmondásokat.

A gyümölcsültetvények évelő, legtöbb esetben évtizedekig hozamképes monokultúrák. Az adott évek tápanyagellátási szintje nemcsak a folyó évi terméshozamot, gyümölcsminőséget és vegetatív tevékenységet befolyásolja, hanem az azt követő néhány év teljesítményére is hatással van. Mivel monokultúráról van szó, a táplálkozási feltételek későbbi, hagyományos agrotechnikai eszközökkel történő javításának korlátozott a lehetősége. Ezért nagyon fontos, hogy kedvező termékenységű talajokra kerüljenek a gyümölcsösök és a tápanyag-gazdálkodás már a talaj-előkészítés során érvényesüljön.

A gyümölcsfák fatestükben, háncsukban és rügyeikben több tápelemből jelentős mennyiségű tartalékot képesek raktározni, amelyek télen és a vegetáció kezdetén létfontosságúak (Faust, 1989). A tápanyagok újrahasznosíthatósága is jellemző a gyümölcsfákra és cserjékre.

A gyümölcstermő növények fejlett, viszonylag nagy kiterjedésű gyökérrendszerrel rendelkeznek (Kolesznyikov, 1971; Tamási, 1986). Gyökérzetük mélységi és szélességi elhelyezkedése a gyümölcsfajtól és az alanytól nagymértékben függ, de jelentős az a talajtérfogat, amelyet hasznosítanak. A sekély gyökérzetet fejlesztő, gyenge növekedési erélyű alanyon lévő gyümölcsfák és a bogyós gyümölcsűek tápanyag-felvételi lehetősége a termékenyebb felső talajréteg készleteit használva kedvezőbb, de öntözés nélkül, száraz időjárás esetén ez hátrányos lehet. A gyümölcsfák gyökérzetének aktív felvevőfelülete és gyökérsűrűsége is sokkal kisebb, mint a szántóföldi növényeké (Atkinson, 1986), de ezt részben ellensúlyozza a másodlagosan vastagodott gyökerek tápanyag-felvételi képessége és gyorsabb tápanyagfelvételük is. A gyomok és a fűnövényzet erős tápanyag-felvételi konkurenciát jelentenek a gyümölcsösben.

Az alanyfajta a tápanyagellátást jelentősen befolyásolja. A gyenge növekedési erélyű alanyokon rendszerint kedvezőbb a gyümölcsfák N‑, K- és Ca-ellátottsága. A körte birsalanyon vasklorózisra hajlamos. Az őszibarack mandulaalanyon a nagyobb mésztartalmú és sekélyebb termőrétegű talajokon is eredményesen termeszthető.

A gyümölcstermő növények tápanyagfelvétele – eltérő intenzitással ugyan, de a gyökérfejlődésre kedvezőtlen 5 °C alatti talajhőmérsékleti időszak kivételével – folyamatos. Hazánk éghajlati viszonyai közepette a tápanyag- és vízfelvétel a mélynyugalmi és kényszernyugalmi időszakban nem számottevő. Ősszel a tápanyagfelvétel még a lombhullás után is jelentős lehet, ha a talajhőmérséklet azt lehetővé teszi. A tápanyagfelvételben meghatározó szerepet játszó világos színű hajszálgyökerek fagyérzékenyek, többségük a téli hidegben elpusztul vagy erősen károsodik. Ez az oka annak, hogy a gyümölcstermő növények tavaszi nagy energiaigényű időszakában, a kihajtás, virágzás és terméskötődés idején, a fejlődését éppen megkezdő gyökérzet nem képes elegendő mennyiségű tápanyagot szolgáltatni. Ebben a kritikus időszakban a gyümölcsfák elsősorban tartalék tápanyagaikat hasznosítják. Az első mennyiségileg is meghatározó, fő tápanyag-felvételi időszak a kihajtástól a hajtásnövekedés, illetve az intenzív gyümölcsfejlődés befejezéséig tart. Nyár végén – kora ősszel – kezdődik rendszerint az intenzív hajszálgyökér-képződés újabb intenzív szakasza, amelyet párhuzamosan követ a késő őszig–tél elejéig tartó intenzív tápanyag-felvételi időszak. Ebben az időszakban a felhalmozott tápanyagoknak nagy szerepük van a gyümölcsfák téli felkészülésében, a rügyek téli és tavaszi fejlődésében, az eredményes tavaszi vegetatív és generatív tevékenységében. A lombhullás előtt a levelek tápelemtartalmának igen jelentős része visszavándorol a gyümölcstermő növények egyéb részeibe. Kísérleti adatok szerint a gyümölcsfák egész évi nitrogénfelhasználásának hozzávetőlegesen 30%-a, a foszfornak 2,5%-a, a káliumnak mintegy 1,5–3,0%-a raktározódik az előző évben.

A gyümölcsfák igen fontos agrokémiai sajátossága, hogy a terméshozam nagysága és a gyümölcsök tápelem-egyensúlya között szoros összefüggés van. A kis terméshozam és az ezzel párhuzamos erőteljesebb vegetatív fejlődés rontja a gyümölcsök tápelemegyensúlyát. Az ilyen fákról származó gyümölcsök légzése gyorsabb, és fiziológiai stabilitásuk hiánya következtében rosszul tárolhatók. A gyümölcstermő növények rendszertelen terméshozásra való hajlamát a hiányos tápanyag-ellátottság növeli. E tekintetben az elégtelen nitrogén- és káliumellátás szerepe a legjelentősebb.

A gyümölcstermő növények, bár tekintélyes gyümölcsmennyiséget teremnek, a főtermékkel, a gyümölccsel mégis csak viszonylag kevés tápanyagot vonnak ki. A gyümölcsfák a tápanyagot gyengén vagy közepesen hasznosító növények csoportjába tartoznak.

A termesztett gyümölcsfajok és -fajták, az alkalmazott alanyok az egyes tápelemeket illetően eltérő igényűek. Így pl. a csonthéjasok és bogyósok káliumigénye kiemelkedő. A szilva, a meggy, a málna, a szeder és a fekete ribiszke nagy káliumigénye mellett a hiányos nitrogénellátottságra is jelentős vegetatív és generatív csökkenéssel reagál. A bogyósok érzékenyek a kloridtartalmú káliumműtrágyák használatára is.

A gyümölcsfajok és -fajták eltérő tápanyagigényét és tápanyag-érzékenységét az ültetvény helyének megválasztásánál, a terület előkészítésénél és az évi trágyázásnál figyelembe kell venni.

6.2.3. A tápelemek és szerepük

A gyümölcstermő növények tápanyagellátásának szabályozásához nélkülözhetetlen a táplálkozásukban fontos szerepet betöltő tápelemek élettani és agrokémiai szerepének ismerete. Az ásványi tápelemeknek kiemelkedő szerepük van a gyümölcstermő növények, különösen a gyümölcsök anyagcseréjében, illetve annak szabályozásában. A gyökerek által felvett tápelemek kedvező élettani szerepe csak akkor érvényesülhet, ha a tápelemek aránya az egyes növényi részekben harmonikus. Bármely tápelem egyoldalú többlete vagy hiánya a talajban és a növényben megbonthatja a tápelem-ellátottság egyensúlyát. A gyakorlatban ez elsősorban a viszonylag nagy mennyiségben felhasznált N- és K-tápelemeknél fordul elő.

A gyümölcstermő növényekben eddig kimutatott tápelemek száma meghaladja a 70-et, amelyekből a gyakorlatban 15–17 nélkülözhetetlen. Ezek a következők:

Makroelemek: C, H, O, N, P, K, Ca, Mg, S.

Mikroelemek: Fe, Mn, B, Cu, Zn, Mo, Ti.

Valószínűsíthető, hogy a növényélettani kutatások újabb kémiai elemek fontosságát támasztják alá. A gyümölcstermő növényekben viszonylag sok nátrium és klór is felhalmozódhat; az eddigi vizsgálatok szerint ez inkább káros, mint hasznos.

A tápelemek többségét a növények gyökereiken keresztül ionos formában veszik fel, de képesek felvenni leveleik útján is. A gyümölcstermő növények tápelemfelvételét alapvetően két tényező határozza meg. Az egyiket az örökletes tulajdonságok alkotják, a másikat az egyes tápelemek kémiai sajátosságai és a talaj tulajdonságai. A különböző gyümölcsfajok és fajták egymástól eltérő – a mindenkori anyagcsere-folyamatok által befolyásolt – mennyiségben veszik fel a tápelemeket.

A gyümölcstermő növények gyökérzetének az anyagcsere által befolyásolt tápelemfelvétele csak a talaj harmonikus tápanyag- és vízellátottsága esetén érvényesülhet. A talajban illetve a talajoldatban meglévő diszharmónia esetén egyes tápelemek felvétele akadályozott, vagy éppenséggel túlzott mennyiségben kerül felvételre. Az ún. ionantagonizmus jelensége a gyümölcstermesztésben egyre súlyosabb gondokat okoz. A gyakorlatban jelentősebb ionantagonizmusok a következők: N/K, N/P, K/Mg, K/Ca, P/Zn, Ca/Mg, Ca/B, Ca/Fe, Ca/Zn és Fe/Mn.

A gyümölcsfák által felvett tápelemek fontos tulajdonsága a szállíthatóság és az újrahasznosíthatóság (reutilizáció). A makroelemek többsége (N, P, K, Mg) gyakorlatilag újra hasznosítható, ezért hiányuk a hajtások alsó levelein jelentkezik. Sajnos, a gyümölcsminőség szempontjából alapvető makroelem, a Ca és a mikroelemek gyakorlatilag alig reutilizálódnak. Ezek hiánytünetei a hajtáscsúcsokon jelentkeznek először.

Makroelemek. A gyümölcstermő növények a makroelemeket nagy mennyiségben veszik fel. Esetenként túlzott felhalmozásuk is bekövetkezhet. Kémiai meghatározásuk során mennyiségüket a szárazanyag-tartalom %-ában fejez- zük ki.

Nitrogén. A gyümölcstermő növények életének minden szakaszában és életfolyamatában kiemelkedő szerepet játszik. A fehérjék, az enzimek, a nukleotidok és foszfatidok alkotórésze. Az asszimiláció hatékonyságának meghatározója. A gyümölcsfajok többségénél a hajtásnövekedés mértéke, a terméshozam nagysága és a gyümölcsminőséget meghatározó legtöbb tulajdonság alakulása egyértelmű összefüggésben van a nitrogénellátottsággal.

A gyümölcstermő növények a nitrogént elsősorban nitrát és ammónium formájában veszik fel. A gyümölcsfák nitrogénellátásának három kritikus időszaka ismeretes: úgymint (1) a kihajtástól a termésig; (2) az intenzív hajtás- és gyümölcsnövekedés időszakában; (3) nyár végétől a lombhullásig.

A gyümölcstermő növények a legtöbb nitrogént az intenzív hajtásnövekedés és gyümölcsfejlődés időszakában igénylik és veszik fel. Nincs azonban a vegetációnak olyan szakasza és olyan fenofázisa, amelyben a nitrogén nélkülözhetetlen lenne. Így elmondható, hogy a kedvező nitrogénellátottság a gyümölcstermő növények egész életciklusában és a teljes vegetációs időszak alatt elengedhetetlen feltétel.

Az augusztusig felvett nitrogén nagy része felhasználódik a levelek, a hajtások és a gyümölcsök kineveléséhez. Tartalék tápanyagként főleg csak az ezután felvett nitrogén raktározódik (Hill-Cottingham, 1965; Williams, 1965). A nitrogén könnyen mobilizálható tápelem. Szállítása az intenzív anyagcserét folytató növényi részek felé jelentős. A meleg, napfényes ősz elősegíti a nitrogéntartalmú anyagok képződését, amelyek a levelekből elvándorolnak, s a fás részekben és a rügyekben raktározódnak (Feucht, 1971). A túlzott nitrogénellátottság stimulálja a sejtosztódást és a hajtásnövekedést. A legtöbb nitrogén a gyümölcstermő növények leveleiben található. Alacsony szintű nitrogénellátottság mellett a gyümölcsfák nitrogéntartalékot alig képeznek, ennek következtében a virágszervek nem fejlődnek kielégítően.

A gyümölcstermő növények a nitrogénellátottság hiányára és túlzott ellátottságára vizuálisan is jól megkülönböztethető tünetekkel reagálnak. A lombozat színeződéséről és a hajtásnövekedés mértékéről a gyümölcsfák nitrogénellátottságára és kondíciójára megbízhatóan következtethetünk.

A nitrogén hiányára a gyümölcstermő növények gyorsan és szembetűnően reagálnak. A nitrogénhiány először a hajtások alsó, idősebb levelén jelenik meg. A levelek kicsik, kezdetben világoszöldek, majd elsárgulnak. A szénhidrátok erős felhalmozódása miatt – amelyek a nitrogén hiányában nem tudnak egyéb vegyületekké átalakulni és elszállítódni – a levelek narancssárga színeződést kaphatnak. Szélsőséges esetekben a nitrogénhiányos hajtások levelei az alaptól kezdődően lehullanak, a vegetáció korábban fejeződik be. Nitrogén hiánya esetén a gyümölcsök rosszul kötődnek és a gyümölcshullás erős lesz. Különösen vonatkozik ez a júniusi gyümölcshullásra. A nitrogénhiányos gyümölcsök aprók, nem lédúsak és a klorofill gyors lebomlása miatt idő előtt kényszerérettek lesznek.

A hiányos nitrogénellátottságra különösen érzékeny az őszibarack, a meggy, a szilva, a dió, a fekete ribiszke és a málna.

A túlzott nitrogénellátottság felborítja a gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottsági egyensúlyát. A nitrogénhiány táplálkozásfiziológiai hatása ugyanis nagymértékben függ a növények foszfor-, kálium- és kalciumellátottságától. Az egyoldalúan bőséges nitrogénkínálat együtt jár az említett tápelemek ellátottságának relatív csökkenésével. A túlzott nitrogénellátottság negatív hatása kedvező gyümölcsberakódásnál nem mutatkozik. A bőséges nitrogénkínálat a termőre fordulás előtti nem termő években és a gyenge termésű években veszélyes elsősorban. A hajtásnövekedés ilyenkor hosszú ideig tart és a lombhullás vontatott lesz. Az ilyen fákon a hajtásnövekedés idején a levelek sötétzöldek és nagyméretűek. A gyümölcsök nagyok, laza szövetűek, rosszul színeződöttek és rosszul tárolhatók.

A nitrogén a talajban könnyen mozog, sőt laza homoktalajokon jelentős lehet a kimosódási veszteség is. A nitrogénhiány műtrágyázással és permetezőtrágyázással viszonylag könnyen megszüntethető.

Foszfor. Sokoldalú a szerepe a gyümölcstermő növények életében. Aktívan részt vesz a növények energia- és szénhidrát-gazdálkodásában, a reproduktív szervek képzésében. A foszfort a növény főleg az újonnan differenciált szerveiben használja fel. Legtöbbet a levelek, rügyek és a gyümölcsök tartalmaznak. A gyümölcsfák részeiben jelentős foszfortartalékok halmozódnak fel. A foszforellátottság pozitívan befolyásolja a gyümölcsök hússzilárdságát és tárolhatóságát.

A foszfor kiemelkedő élettani szerepe ellenére viszonylag kis mennyiségben szükséges a gyümölcstermő növények vegetatív és generatív teljesítményéhez. Nagyrészt ennek tulajdonítható, hogy szabadföldi körülmények között a foszfortrágyázásra a gyümölcsfák kevésbé reagálnak. További agrokémiai magyarázata lehet a foszfortrágyázás alacsony hatékonyságának az, hogy egyre több kísérleti adat támasztja alá mikorrizás kapcsolatok szerepét a gyümölcsfák foszforellátásában. Az endogén vesicular-arbuscular mikorriza (VAM) közreműködését egyre több gyümölcsfaj tápelemellátásában sikerült bizonyítani. (Hughes et al., 1979; Miller, 1982). A gyümölcsfákkal együttélő gombafonalak sokkal hatékonyabban tudják hasznosítani a talaj foszfortartalmát, mint a gyökerek.

A foszforhiány tüneteit szabadföldi körülmények között eddig alig tapasztalták. Leírásukra tenyészedényes kísérletekben került sor. A hiányos foszforellátottságú gyümölcsfák levelei kisméretűek, kezdetben sötétzöldek, majd a cukrok felhalmozódása után bronzos árnyalatot nyernek.

Túlzott foszforellátottság a gyakorlatban alig fordul elő, mert a foszfor káros mértékű felhalmozódása a gyümölcstermő növények esetében nem következik be. A talajba juttatott nagy mennyiségű foszforműtrágya hiányos cink- és vasellátottságot okozhat. A foszfor a növényben könnyen mobilizálódik, de a talajban alig vándorol. Meszes talajú ültetvényekben valamint a vízben mért 5,5 alatti pH-értékű talajokon felvehetősége minimális.

Kálium. A nitrogén és a kalcium mellett a kálium a legnagyobb mennyiségben szükséges tápelem. Általában oldott állapotban a növényi nedvekben és a protoplazma kolloidjaihoz abszorbeált formában található. Szerepe elsősorban a katalitikus folyamatokban jelentős. A kálium kiemelkedő szerepet tölt be a fehérjeszintézisben és a sejtek vízháztartásában. Nélkülözhetetlen a gyümölcstermő növények szénhidrátforgalmában, azok képzésében, lebontásában és szállításában. A hiányos káliumellátottság következtében a szintetizáló folyamatok gyengülnek. A plazmakolloidok hidratáltsági állapotának megváltoztatásával a vízforgalom szabályozásában döntő szerepet játszik. Kedvezően hat a gyümölcsök savtartalmára valamint íz- és zamatanyagainak kialakulására. Nagyon sok gyakorlati megfigyelés is alátámasztja, hogy a kedvező káliumellátottságú gyümölcstermő növények szárazság- és fagytűrőbbek, s a gombás betegségekkel szemben is ellenállóbbak.

A gyümölcsfák káliumfelvétele a vegetáció megindulásától a hajtásnövekedés és az intenzív gyümölcsfejlődés befejeződéséig jelentős, majd csökkenő tendenciájú. A szénhidrátépítő és -átalakító anyagcsere-folyamatok sebessége erősen függ a sejtek káliumtartalmától. Hiányos káliumellátottságnál a sejtmegnyúlás akadályozott, ezért a gyümölcsök kisebbek lesznek.

A legtöbb káliumot a levelek és a gyümölcsök tartalmazzák. A kálium a legmobilisabb makroelem. Tápanyag-felvételi zavarok idején az öregebb levelekből a fiatalabbak felé, a levelekből a gyümölcsökbe vándorol.

A káliumhiány tünetei. Legjellegzetesebb látható tünetei a hosszú hajtásokon jelentkeznek. Először a hajtások legalsó, idős levelein fejlődnek ki és fokozatosan haladnak a csúcs felé. A levelek széleitől kezdődően előbb világos, jól körülhatárolható sáv jelenik meg a plazmadehidratáció és más anyagcserezavarok következtében. Előrehaladott állapotban, amelynek a száraz időjárás kedvez, a világosabb levélrészek szövetei plazmalizálódnak, nekrotikussá válnak (6.1. ábra). Az elhalt barna, nekrotikus levélszegély nagysága a káliumhiány mértékétől függ. Nagyfokú káliumhiány esetén a levelek jelentős része nekrotizálódik, és idő előtti lombhullás is bekövetkezhet. Az alacsony terméshozam és az apró gyümölcsméret a hiányos káliumellátottsággal hozható összefüggésbe.

6-1. ábra - Káliumhiány-tünet a málna levelén (Fotó: Papp János)

Káliumhiány-tünet a málna levelén (Fotó: Papp János)


Káliumhiány a gyümölcstermő növényeknél leggyakrabban a nagy terméskötődést követő szárazság után lép fel. Erre általában az intenzív gyümölcsfejlődés befejeződését követően kerül sor, mintegy jelezvén a levelekből elszállított kálium hiányát.

A kálium más tápelemek felvételének és forgalmának szabályozásában is részt vesz. Ha egyoldalúan bőséges a káliumkínálat a talajoldatban, csökken a kal- cium-, magnézium- és nitrogénfelvétel. A gyümölcstermő növények hajlamosak ún. luxus kálium-felhalmozásra. A kálium kiemelt fontosságú tápelem a gyümölcsösök tápanyagellátásában, de a túlzott káliumellátottság hátrányos következményekkel járhat. A gyakorlatban az almák hússzilárdságát, érésfolyamatait és tárolhatóságát a kedvezőtlen K/Ca arány nagymértékben ronthatja (Faust, 1989). A túlzott káliumtrágyázás a K/Mg antagonizmus miatt magnéziumhiányt idézhet elő.

A bőséges káliumellátottság veszélye az alacsony kolloidtartalmú és öntözött gyümölcsösökben fokozottabb. Gyümölcsösökben a füvesítés, a vegyszeres gyomirtás és a talajtakarás növeli a gyümölcstermő növények káliumellátottságát. Ugyanez vonatkozik a törpe alanyon álló és öntözött gyümölcsösökre is.

Kalcium. A makroelemek közül a legnagyobb mennyiségben veszik fel a gyümölcstermő növények, ebből – a főtermékbe – a gyümölcsökbe azonban kis mennyiség kerül. A plazmakolloidok működésének szabályozásában vesz részt. A kis hidrátburkú kalcium a kálium hidratáló hatását ellensúlyozza, és közömbösíti a káros anyagcseretermékeket.

A kalcium a gyümölcsminőséget leginkább meghatározó tápelem (Faust, 1989). Általános hatása a gyümölcs érési folyamatainak lassítása, késleltetése, mert a leépítő jellegű anyagcsere-folyamatok sebességét csökkenti. A kedvező kalciumellátottságú gyümölcsök légzésintenzitása kisebb, általában keményebb húsállományúak, ezért jobban tárolhatók (Faust et Shear, 1972). A nagyobb kalciumtartalmú almák kevésbé fogékonyak a fiziológiai eredetű megbetegedésekre.

A kalcium felvehetősége, növényen belüli szállítása és beépülése nagymértékben eltér a többi tápelemétől. A gyümölcsök olyan kis mennyiségű kalciumot tartalmaznak, hogy hiányuk a talaj felvehető kalciumtartalmával semmiképpen nem magyarázható. A gyökerek általi felvétele után gyakorlatilag csak a fás szállítóedényekben, a xylemben vándorol, mégpedig csak akropetálisan, a levelek és hajtáscsúcsok felé. A kalcimionok kötődnek a xylem ligninmolekuláihoz és csak újabb kationokkal cserélhetők ki korlátozott mértékben. A kalcium tápelem reutilizálhatósága minimális, ezzel magyarázható a levelek kalciumtartalmának fokozatos növekedése a vegetáció folyamán.

Különösen sajátos a gyümölcsök kalciumfelvétele. Az almagyümölcsbe pl. a kötődéstől csak néhány hétig, kb. a sejtosztódás szakaszáig intenzív a kalcium beáramlása. A gyümölcsfejlődés második szakaszában már korlátozott a kalciumfelvétel, mert nem tart lépést a gyümölcs növekedésével. Ennek következménye, hogy a gyümölcs kalciumtartalma felhígul. Ugyanebben az időszakban a nitrogén és a kálium beépülése a gyümölcsbe nem akadályozott, ezért azok N/Ca és K/Ca aránya kedvezőtlenné válik. Szárazság idején a levelek felé kalciumkiáramlás következhet be (Wilkinson, 1968).

A gyümölcsök kalciumfelvétele és a talaj nedvességtartalma között szoros összefüggés van. A talaj alacsony pH-értéke és szervesanyag-tartalma, magas kálium- és magnéziumtartalma elősegíti a hiányos kalciumellátottságot. Minden olyan beavatkozás, amely stimulálja a hajtásnövekedést (pl. erős metszés, túlzott nitrogéntrágyázás, gyenge gyümölcsberakódás), csökkentheti a gyümölcsök kalciumtartalmát. A levelek és a gyümölcsök vízért és kalciumért folytatott versengésében a levelek vannak előnyösebb helyzetben.

A kalciumhiány tüneteit a gyümölcstermő növények esetében szabadföldi körülmények között még nem írták le. A gyümölcsök élettani és tárolási betegségei összefüggenek a hiányos kalciumellátottsággal, mégsem a kalciumhiány közvetlen tünetei.

A gyümölcsfák kalciumellátottsága kevésbé függ a talaj kalciumtartalmától, mint a kalciumfelvételt és -szállíthatóságot befolyásoló egyéb tényezőktől. A kalciumellátottságot levél- és gyümölcsanalízissel lehet ellenőrizni.

Magnézium. A klorofill alkotórészeként fontos szerepet játszik a gyümölcstermő növények asszimilációjában, nitrogén-anyagcseréjében és a különböző beltartalmi anyagok képzésében. A gyümölcstermesztők az 1960-as évek második felétől tapasztalták hiányának erőteljes fellépését. A gyümölcstermő növények magnéziumellátottságát a talaj kémhatása, a talaj felvehető magnézium-, kálium- és kalciumellátottsága, a talaj nedvességviszonyai, az alanyok és fajták eltérő igényei befolyásolják döntő mértékben.

A felvett magnézium növényen belüli mozgása a kalciumhoz hasonlóan elsősorban akropetális, de mobilitása annál sokkal kedvezőbb, ezért a magnézium a gyümölcstermő növényekben reutilizálható tápelemnek számít.

A gyümölcsfák hiányos magnéziumellátottságának előidézésében a kálium-kalcium-magnézium elemhármas ionantagonizmusából adódó táplálkozás-egyensúlyi zavarok játszanak kiemelkedő szerepet. Egyre gyakoribb a nagy adagú káliumtrágyázás által indukált magnéziumhiány, mert a talajoldat magas káliumkoncentrációja akadályozza a gyökerek magnéziumfelvételét.

A magnéziumhiány-tünetek a jobb reutilizálhatóság következtében először a hosszú vegetatív hajtások idősebb, alsó levelein jelennek meg. Kezdetben az elsődleges oldalerek közötti levélszövetek világosabb színűekké válnak, de az erek menti szövetrészek zöldek maradnak (6.2. ábra). A klorotikus érközi foltok rendszerint a nyár végére a levélszélek és az erek felé haladva megnagyobbodnak, és nekrotizálódnak. Aszály idején a nekrotizálódott foltok összeolvadnak, a levelek besodródva lehullanak. A gyakorlati tapasztalatok szerint a látható magnéziumhiány-tünetek a hajtásnövekedés befejeződése után jelennek meg, és súlyosabb esetekben a hosszú hajtások – néhány csúcslevél kivételével – augusztus végére felkopaszodnak. A megbetegedett fák gyümölcsei aprók, gyenge minőségűek, idő előtt érnek, gyakran erősen hullanak. Magnéziumhiánnyal leggyakrabban alma-, körte-, cseresznye-, meggy-, málna- és pirosribiszke-ültetvényekben találkozhatunk.

6-2. ábra - Magnéziumhiány-tünet az alma levelén (Fotó: Kocsis Péter)

Magnéziumhiány-tünet az alma levelén (Fotó: Kocsis Péter)


Kén. A fehérjék, enzimek és vitaminok nélkülözhetetlen alkotórésze. A talaj rendszerint elegendő ként tartalmaz, de a légköri szennyezéssel, a műtrágyákkal és a növényvédő szerekkel is viszonylag nagy mennyiségű kén kerül a talajba. Hazánkban eddig a gyümölcsök kéntrágyázást nem igényeltek.

Mikroelemek. Ezekből a gyümölcstermő növények csak kis mennyiségeket igényelnek, de élettani szerepük sokoldalú és kiemelkedő. Többségük az enzimek alkotórésze és ezáltal az anyagcsere-folyamatok szabályozásában vesznek részt.

A gyümölcstermesztés intenzitásának és a műtrágya használatának növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb mennyiségű mikrotápanyag kerül ki a talajból (Szabó és mtsai, 1987). A mikroelemhiány-tünetek fokozott megjelenése a gyümölcsösökben részben a nagy adagú műtrágyázás egyik káros mellékhatása. A hiányos mikroelem-ellátottság veszélyével extrém talajadottságnál, különösen a tömődött, levegőtlen és magas mésztartalmú talajokon kell számolni. A tápelemek antagonizmusa a makroelemek esetében kifejezettebb, és kölcsönhatásuk is bonyolultabb.

A mikroelemek többsége alig reutilizálódik, ezért beépülés után újbóli felhasználásukra nem számíthatunk. Hiánytüneteik rendszerint a hajtáscsúcsokon jelentkeznek, a hiány súlyosságától függő intenzitással. A növényvédő szerek többszöri használata – tekintettel a növényi anyagcserét közvetlenül befolyásoló mikroelem-tartalmukra – gyakran nemkívánatos mellékhatással jár. A jelenleg használatos növényvédő szerek – permetező trágyaként hatva – gyümölcstermő növények Cu-, Zn- és Mn-ellátottságát befolyásolják elsősorban (Bünemann, 1982), több esetben túlzott mikroelem-ellátottságot okozva.

Vas. A mikroelemek közül ezt igénylik a legnagyobb mennyiségben a gyümölcstermő növények, ezért gyakran az ún. mezoelemek csoportjába is sorolják. A növényi anyagcsere redoxirendszerében tölt be fontos szerepet. Nélkülözhetetlen a klorofillképződéshez.

Tekintettel arra, hogy a talajban rendszerint nagy mennyiségben található, ezért elsősorban a felvehetőségét korlátozó tényezők játszanak szerepet a gyümölcstermő növények vasellátásában. A gyümölcsfák a vasat Fe2- és Fe3-ionok és komplex szerves vegyületek, vaskelátok formájában veszik fel. A vashiány rendszerint a vas felvehetetlenné válása következtében lép fel (Kiss, 1987). A gyümölcsfáknál a vashiány-érzékenységet a talajtulajdonságok, az időjárás alakulása, a termesztéstechnológiai hibák valamint az alany és a fajta örökletes tulajdonságai befolyásolják.

Gyakorlatilag nem mobilizálható tápelem. A vashiánytünet tipikus klorózis formájában először a hosszú vegetatív hajtások fiatal, csúcsi levelein jelentkezik. Kezdetben a vasklorózis csak az erek közötti területen látható, de az erek zöldek maradnak. Súlyosabb esetben azonban a levelek teljesen kifehéredhetnek, majd a levelek szélein barna, szabálytalan nekrózisos foltok keletkeznek (6.3. ábra). A vashiányt mutató levelek rendszerint nem hullanak le a tenyészidő alatt. A vashiánytünetek megjelenése után még rövid ideig reverzíbilisek a változások, amelyek még gyógyíthatók, de a levelek kifehéredése és egyes részeinek nekrotizálódása már irreverzíbilis változást jelez. Súlyos vashiány esetén a gyümölcsfa növekedése visszamarad, a gyümölcsök kisméretűek és túlzottan színezettek lesznek.

6-3. ábra - Tipikus vasklorózis almahajtáson (Fotó: Kocsis Péter)

Tipikus vasklorózis almahajtáson (Fotó: Kocsis Péter)


Az egyes gyümölcsfajok, alanyok és fajták nagyon különbözően viselkednek a hiányos vasellátottsággal szemben. A gyümölcstermő növények vasfelvevő képességét örökletes és egyedi tulajdonságok is nagymértékben befolyásolják. A vashiányra legérzékenyebb gyümölcsfajok az alma, a körte, a birs, a cseresznye, az őszibarack, a szilva, a szamóca és a málna. Az alma- és körtefajták valamint az alanyok érzékenysége között nagy különbségek vannak.

A talaj magas pH-értékén és mésztartalmán kívül elősegítheti a vasklorózis fellépését a talaj levegőtlensége, a túlöntözés, az öntözővíz magas bikarbonát- és nátriumtartalma és a szélsőséges időjárási viszonyok az intenzív hajtásnövekedésnél.

A vas hiányát rendszerint nem a talaj alacsony vastartalma, hanem egyéb tényezők idézik elő, ezért a védekezésnek is az előidéző okok megszüntetésére kell irányulnia. A talaj fizikai és kémiai állapotának javítása mellett vaskelátok alkalmazásával előzhető meg illetve gyógyítható a gyümölcstermő növények elégtelen vasellátottsága.

Mangán. Fontos szerepet tölt be a gyümölcstermő növények anyagcseréjében kiemelkedő fontosságú oxidációs-redukciós folyamatokban. Növényen belüli mozgékonysága korlátozott. A mangán felvehetősége nagymértékben függ a talaj redoxipotenciáljától. A talaj lúgos kémhatásának csökkenése kedvező a mangán felvételére. Mangánhiány fellépése a meszes homoktalajokon várható, vagy túlmeszezés következtében léphet fel.

A mangánhiány a vashiányhoz hasonló. Csak kifejlődött fiatal leveleken jelentkezik. A klorózis a levélszélektől halad a főerek között. Általában a levélszélektől kiinduló klorózis nem alkot nagyobb, összefüggő területet, hanem cikcakkos elrendeződést mutat. Előrehaladott állapotban nehezen különböztethető meg a vas- és a mangánhiány okozta klorózis. Elsősorban a csonthéjas gyümölcsfajok (főleg az őszibarack, szilva, cseresznye, meggy és a málna) érzékenyek a hiányára.

Hazai ökológiai adottságaink között, különösen az erősen savanyú kémhatású talajokon, a mangánhiánynál gyakoribb a mangánmérgezés veszélye. A mangánmérgezés tünetei a fiatal gyümölcsfák kérgén jelennek meg. Kezdetben kisebb foltokban vizenyőssé válik a fák kérge, majd elhal. Az elhalt részek egyre nagyobbodnak, majd fokozatosan átterjednek az ágrendszerre. Két-három év alatt az érzékeny fajták (pl. Red Delicious fajtacsoport) fái el is pusztulhatnak (Bergmann, 1983).

Bór. Nélkülözhetetlen volta a gyümölcstermő növények életében régóta ismert. Kiemelkedő szerepe van a növekedést szabályozó anyagok képzésében és hatásmechanizmusában. A tenyészcsúcsokban és más osztódó szövetekben különösen nagy a bórfelhasználás. A bór stimulálja a generatív folyamatokat, a pollentömlő kihajtását és fejlődését. A gyümölcsfák bórszükséglete a virágszervek fejlődése, a megtermékenyülés és a gyümölcsök sejtosztódása idején jelentős. A bórfelvétel a vegetációs időszak kezdetén a legintenzívebb. A gyümölcstermő növények a bórigényes növényfajok csoportjába tartoznak.

A bór kevésbé mobilizálható tápelem. Hiánya a fiatal, osztódó növényi részeken jelentkezik. Jellemző tünete a hajtáscsúcsok csökkent növekedése, majd elhalása. Az elhalást az idézi elő, hogy a hajtáscsúcs alatt a hiányos bórellátás következtében a szállító edénynyalábok elpusztulnak, s a sérült helytől a hajtáscsúcsig terjedő rész elszárad (6.4. ábra).

6-4. ábra - Bórhiányos hajtások almafán (Fotó: Papp János)

Bórhiányos hajtások almafán (Fotó: Papp János)


A bórhiány leggyakoribb és legjellegzetesebb tünete a gyümölcsökön, a gyümölcshéjon és a gyümölcshúsban jelentkezik parás jellegű, barnás színű szövetelhalások formájában. Az ún. külső parásodás a gyümölcsfejlődés korai szakaszában lép fel, ilyenkor az elhalt héjfelületek felrepednek. A héjparásodás általában a csésze felőli oldalon, a dió nagyságú gyümölcsön figyelhető meg. A belső parásodások kb. 6-8 héttel a sziromhullás után ismerhetők fel a gyümölcsalak deformálódásáról. A gyümölcshúsban jól körülhatárolható, üvegszerű, elhalt sejtcsoportok keletkeznek, amelyek megbarnulnak és kiszáradva barnás, parás üregek formáját öltik. A sérült részek további növekedése akadályozott, de az egészséges gyümölcshús tovább növekszik, és ennek következménye lesz az alakváltozás. A belső gyümölcshús-parásodás főleg a magház körüli részeken intenzív (6.5. ábra). A bór hiányára a gyümölcsfajok közül az alma, a körte, a szilva és a málna a legérzékenyebb.

6-5. ábra - Bórhiányosan fejlődő almagyümölcsök (Fotó: Kocsis Péter)

Bórhiányosan fejlődő almagyümölcsök (Fotó: Kocsis Péter)


Bórhiány elsősorban a laza, homokos és meszes talajokon várható. A száraz időjárás szintén nehezíti a bórfelvételt.

Ha a talaj oldható bórtartalma túlzottan magas, bórmérgezési tünetek is felléphetnek.

A gyümölcsfák hiányos bórellátottságának javítására talajtrágyázás és lombtrágyázás egyaránt szóba jöhet.

Cink. A cinkhiány a gyümölcstermesztésben a vasklorózis mellett a legrégebben ismert mikroelemhiány-tünet. Hazánkban Husz (1941) írta le a cinkhiány-tüneteket, amelyet a Duna– Tisza közi gyümölcsösökben tapasztaltak. A cink számos enzim alkotórésze. Hiánya a növekedésszabályozó anyagok képződését csökkenti, és ennek következtében növekedési rendellenességek lépnek fel.

A gyümölcsfák jellegzetes törpeszártagúságát okozza. A vesszők csúcsi és oldalrügyeiből rövid ízközű hajtások képződnek, amelyeken a normálisnál nagyságrendekkel kisebb, keskeny, lándzsa alakú levelek fejlődnek (6.6. ábra). A levelek törékenyek és klorotikusak. Az ízközök rövidek, és rozettaszerűen helyezkednek el. Súlyos cinkhiány esetén az idősebb levelek lehullanak. Ha a hiányos cinkellátottság a hajtásfejlődés időszakában jelentkezik csak, akkor a hajtások ,,kinőhetik” a cinkhiánytüneteket. A cink- és vasklorózis könnyen megkülönböztethető, mivel a cink okozta klorózis együtt jár a levelek méretének nagyarányú csökkenésével, amely a vashiányra nem jellemző.

6-6. ábra - Cinkhiánytünetek almahajtásokon (Fotó: Kocsis Péter)

Cinkhiánytünetek almahajtásokon (Fotó: Kocsis Péter)


A gyümölcsfáknál a cinkhiánytünet főleg a korona csúcsi részein jelenik meg. A keskeny levelű rozetták kifejlődése esetén a cinkhiány már erősen csökkenti a gyümölcsfák termőképességét. A fákon a gyümölcsök aprók és deformáltak lesznek. A tünetek leggyakrabban az alma-, birs-, szilva- és őszibarack-ültetvényekben lépnek fel.

A hiányos cinkellátottság veszélyével homoktalajon, elsősorban magas mésztartalom mellett kell számolni. A talaj túlzott felvehető foszfortartalma is cinkhiányt indukálhat. A cinktartalmú növényvédő szerek használata javítja a gyümölcsfák cinkellátottságát.

Réz. Fontos alkotórésze több enzimnek, amelyek a növényi anyagcsere oxidációs-redukciós folyamatának szabályozásában vesznek részt. Nélkülözhetetlen a klorofillképződésben. A klorofill lebomlását és a gyümölcsök légzését csökkenti. Ezzel magyarázható a réztartalmú permetezések érési folyamatokat késleltető hatása.

A rézhiány a vashiánytünethez hasonlóan klorotikus elváltozásokat okoz. Súlyos rézhiánynál a hajtáscsúcsok kicsiny klorotikus levelei összesodródnak, elbarnulnak és lehullanak. A hajtások felkopaszodása a csúcstól kezdődik. Tünetei általában az intenzív hajtásfejlődés második felében mutatkoznak. Laza homoktalajokon, körte-, alma-, szilva- és cseresznyeültetvényekben lép fel leggyakrabban.

A talaj réztrágyázása a gyors megkötődés miatt általában nem hatékony, ezért szükség esetén a réztartalmú növényvédő szerek gyakoribb használata indokolt.

6.2.4. A tápanyagszükséglet meghatározása

A gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságát alapvetően a talaj termékenysége és az örökletes növényi tulajdonságok határozzák meg, tehát egy sokoldalú talaj–növény kölcsönhatás érvényesül. Az integrált gyümölcstermesztésben a tápanyag-ellátottság megítélésénél egyenrangúan építünk mindkét tényezőre. Az ültetvény talaja az ökológiai adottságok közül leginkább befolyásolható. A talajtani tényezők határozzák meg elsősorban a gyümölcstermő növények tényleges tápanyag-ellátottságát, ezért kell kiemelt figyelmet fordítani az ültetvény talajának megválasztására, majd a meglévő talajtermékenység fenntartására, illetve növelésére.

Az integrált gyümölcstermesztésben a talajerő-gazdálkodás központi kérdése a gyümölcsösök tápanyagszükségletének meghatározása. Ma már a gyümölcsfajok többségénél megközelítő ismeretekkel rendelkezünk a fontosabb makro- és mikroelemekre vonatkozó tápelemigényről valamint a növényi részek tápelem-összetételéről. A gyümölcsösök tápanyag-szükségletének meghatározásához nem elegendő csupán az egyes gyümölcsfajok és -fajták eltérő igényeit ismerni, mert ezek tápanyagigényének kielégíthetőségét nagyon sok tényező befolyásolja. Lehetséges ugyanis, hogy egy gyümölcsfajta tápanyagigénye nagy, de a talaj termékenysége és az ültetvény egyéb sajátosságai miatt a felhasznált trágya mennyisége minimális.

A gyümölcsösök trágyaszükségletének meghatározásánál fontos szempont biztosítani a gyümölcstermő növények termőképességének megvalósulásához elengedhetetlen tápanyagtartalékok képzését, védeni az ültetvény talaját és környezetét. A gyümölcsösök tápanyag-ellátottságát befolyásoló tényezők sokasága miatt az adott ültetvények tápanyagszükséglete csak tudományos igényű laboratóriumi vizsgálatokkal és az ültetvényre vonatkozó megfigyelésekkel együttesen határozható meg. A gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottsági harmóniáját a terméshozam nagyságának, a gyümölcs minőségének alakulásával, a kondicionális állapot figyelembevételével és a növényi részek (levél, gyümölcs) tápelem- és beltartalmi vizsgálatával ítélhetjük meg.

A gyümölcsösök tápanyagszükségletének meghatározásához időről időre újabb vizsgálati módszereket alkalmaznak, amelyekkel az ültetvény trágyaszükséglete egyre pontosabban becsülhető.

Talajvizsgálat. A legrégibb és a legelterjedtebb tápanyag-ellátottságot jelző vizsgálati módszer. Talajvizsgálattal azt kívánjuk megállapítani, hogy az ültetvény talajában milyen táplálkozási előfeltételek állnak a gyümölcstermő növények rendelkezésére. A talajvizsgálat a gyümölcstermesztők számára azért is fontos, mert a gyümölcsösök évelő állókultúrák, s hosszú ideig ugyanazt a talajt hasznosítják.

A talajvizsgálatokat már a telepítés előtt meg kell kezdeni, a telepítésre való alkalmasság és a tartalékoló trágyázás mértékének megállapítása céljából. A telepítésre való alkalmasság eldöntéséhez rendszerint a következő tényezőket vizsgálják: termőréteg-vastagság, talajvízszint-mélység, kémhatás, kötöttség, leiszapolható rész, összes sótartalom, humusztartalom, CaCO3-tartalom. Az egyes gyümölcsfajokra alanytól is függő, telepítést kizáró talajvizsgálati határértékeket állapítottak meg. Telepítésre azok a talajok alkalmasak, amelyeknél telepítést kizáró talajtani tényezők nem fordulnak elő, vagy a kizáró paraméterek meliorációs beavatkozással tartósan megváltoztathatók.

A telepítést megelőző talajvizsgálatok után újabb talajvizsgálatra 3-5 évenként kerül sor. Egy-egy átlagminta, amely részmintákból tevődik össze, 3-6 ha nagyságú területet reprezentálhat, amennyiben a talaj heterogenitása nem nagyarányú. Törzses gyümölcsfajoknál a 0–60 cm-es talajszelvényből, a bogyósoknál a 0–40 cm-es talajszelvényből 20 cm-es rétegenként (0–20 cm, 20–40 cm, 40–60 cm) gyűjtenek be talajmintát. A talajvizsgálatok során meghatározzák a talaj kötöttségét, pH-értékét, hidrolitos aciditását, CaCO3-, humusz-, oldható foszfor-, kálium-, magnézium-, vas-, mangán-, cink-, bór- és réztartalmát a gyümölcsfajtól függő talajrétegben.

A gyümölcsösök talajának várható nitrogénellátottságára a talaj humusztartalmából következtethetünk (6.1. táblázat). A talaj kedvező foszfor-, kálium- és magnéziumellátottságát a 6.2., 6.3., 6.4. táblázatok tartalmazzák. Csak azonos talajvizsgálati módszerek alkalmazásával nyert adatok hasonlíthatók össze és használhatók a trágyaszükséglet meghatározásánál. Az utóbbi évtizedben az EUF (elektro-ultrafiltrációs) módszer alkalmazásával megbízhatóbban becsülhető a gyümölcsös talajának tápanyag-szolgáltató képessége. Valószínűsíthető, hogy a jövőben a gyümölcsök nitrogénműtrágya-szükségletének megállapításában fontos szerepe lesz a talaj NO3-tartalma meghatározásának is (Tóth, 1994).

6-1. táblázat - A talaj humusztartalmának határértékei a fontosabb gyümölcstermesztési termőhelyeken (Buzás, 1983)

Termőhely talajtípusa

KA

Humusz (%)

igen gyenge

gyenge

közepes

igen jó

Csernozjom-talajok

l42

l42

l2,00 l1,50

2,01–2,40 1,51–1,90

2,41–3,00 1,91–2,50

3,01–4,00 2,51–3,50

4,00l

3,50 l

Barna erdőtalajok

g38

l38

l1,50

l1,20

1,51–1,90

1,21–1,50

1,91–2,50

1,51–2,00

2,51–3,50

2,01–3,00

3,50 l

3,00 l

Homok- és laza talajok

g30–38

l30

l0,70

l0,40

0,71–1,00

0,41–0,70

1,01–1,50

0,71–1,20

1,51–2,50

1,21–2,00

2,50 l

2,00 l


6-2. táblázat - A gyümölcsösök talajának kedvező foszforellátottsági határértékei (Al-oldható P2O5 mg/kg) a 0-40 cm illetve a 0-60 cm talajrétegre vonatkozóan (Mezőgazdasági Műszaki Irányelvek, MI-08-1741/1-88)

CaCO3%

-l-ig

1–5

5 felett

KAl30

60–80

80–90

100

KAg30

80

100

120


6-3. táblázat - A gyümölcsösök talajának kedvező káliumellátottsági határértékei a 0-40 cm illetve a 0-60 cm talajrétegre vonatkozóan (Mezőgazdasági Műszaki Irányelvek, MI 08-1741/1-88)

Arany-féle kötöttség KA

A1-K2O mg/kg

25

80–100

25–30

100–120

30–37

120–160

37–42

160–200

42–50

200–230

50

130–250


6-4. táblázat - Határértékek a talajok magnéziumellátottságának megítélésében

Kötöttségi szám KA

Fizikai féleség

Mért Mg .-érték, ppm

gyenge

közepes

l30

homok

l40

40–80

60l

30–42

homokos vályog, vályog

l60

60–100

100l

g42

agyagos vályog, agyag

l100

100–200

250l


Növényi részek analízise. A növényelemzés legáltalánosabban alkalmazott eljárása a levéldiagnosztika. A levél mint szintetizáló növényi szerv érzékenyen reagál a tápanyagellátás változásaira. A tápanyag-ellátottság egyensúlyának megítélése diagnosztikailag csak a növényi részek analízisével lehetséges.

A levélanalízis adatainak felhasználhatósága nagymértékben függ a mintavétel időpontjától, annak reprezentatív jellegétől és a laboratóriumi vizsgálat módszerétől. A levelek tápelemtartalma a vegetáció során jelentősen változik a reutilizálhatóságuktól és a felhasználás mértékétől függően. Az intenzív hajtásnövekedés befejeződése után, a július második fele és augusztus első fele közötti időszakban a levelek tápelemtartalma hosszabb időn át viszonylag stabil. Ez a szakasz a gyümölcstermő növényeknél a fő levélminta-begyűjtési időszak. Ekkor szedjük az almatermésűek, csonthéjasok és héjasok levélmintáit. A bogyósok esetében a szüreti időszak közepét tartják legalkalmasabbnak mintavételre. Fontos követelmény, hogy a fajtára jellemző, kifejlett, egészséges és jól megvilágított leveleket gyűjtsünk be a hosszú vegetatív hajtások közepéről. A mintavételi terület 3–6 ha, amelyről a levél tömegétől függően 60–100 db-ot szedünk. A kis levéltömegű gyümölcsfajoknál a teljes levelet, a nagy levélnyelűeknél csak a levéllemezt analizáljuk, s a tápelemtartalmat makroelemeknél a szárazanyag %-ában, mikroelemeknél ppm-ben kifejezve adjuk meg. A levelek tápelemtartalmát 3 vagy 5 fokozatú határérték-tartományhoz viszonyítják. A kedvező ellátottságú tartományra vonatkozó levélanalízis-adatokat a 6.5. táblázat tartalmazza.

6-5. táblázat - A gyümölcsfajok kedvező tápelem-ellátottságát tükröző levélanalízis-értékek szárazanyag-%-ban

Gyümölcsfaj

Tápelemtartalom (sz. a.%)

N

P

K

Ca

Mg

Alma

2,1—2,5

0,25—0,16

1,2—1,5

1,2—1,6

0,25—0,40

Körte

2,0—2,5

0,16—0,20

1,2—1,6

1,2—1,6

0,25—0,40

Őszibarack

2,8—3,6

0,20—0,25

2,1—2,9

1,9—2,6

0,40—0,60

Szilva

2,4—3,1

0,18—0,23

2,1—2,9

20,—3,0

0,30—0,60

Cseresznye, meggy

2,4—3,1

0,25—0,35

1,4—2,0

1,6—3,0

0,40—0,70

Dió

2,4—3,2

0,18—0,24

1,8—2,4

1,5—2,0

0,30—0,80

Szamóca

2,5—3,0

0,20—0,30

1,0—1,5

0,8—1,4

0,20—0,40

Málna

2,6—3,0

0,20—0,30

1,0—1,5

0,8—1,5

0,30—0,40

Fekete ribiszke

2,6—3,0

0,25—0,30

1,5—1,7

1,5—2,5

0,25—0,30

Piros ribiszke

2,4—2,7

0,20—0,30

2,0—2,6

1,5—2,0

0,30—0,40


A levelek tápelemtartalmának vizsgálata lehetőséget nyújt a tápelemarányok meghatározására is, amelyből a tápanyag-ellátottság egyensúlyára következtethetünk. A gyakorlatban eddig a N/K, a N/Ca, K/Mg és a K/Ca arányok bizonyultak fontosnak. Az agrokémiai módszerek közül a jövőben ígéretesnek számító ún. DRIS módszer (Diagnosis and Recommendation Integrated System) alkalmazásánál is építenek a levelek tápelemarányaira (Szűcs és Kállay, 1990; Kádár, 1992).

A levél tápelemtartalma – a talajvizsgálati adatokkal ellentétben – közvetlen információt nyújt a gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságáról. A tápelemtartalmat számos időjárási és termesztéstechnológiai beavatkozás befolyásolhatja, ezért önmagukban nem elégségesek az ültetvény tápanyag-ellátottságának megítéléséhez.

A kevésbé reutilizálható kalcium esetében a levélanalízisnél megbízhatóbban jelzi az ellátottságot illetve az egyensúlyhiányt az alma és a körte gyümölcsének tápelemtartalma. Elsősorban az almagyümölcs kalciumtartalma és annak a többi makroelemmel alkotott aránya fontos mutatója a fiziológiai stabilitásnak és a tárolhatóságnak.

Tápanyagkivonási értékek. A gyümölcstermő növények által felvett tápanyag meghatározása igen nehéz, mert életkoruktól és tárgyévi teljesítményüktől függően nagy mértékben eltérhet a felhalmozott tápanyagok mennyisége. Nehézkes a fatestbe és a gyökérzetbe beépült tápanyagok, de különösen azok következő évben újrahasznosítható részének számbavétele. Ennek ellenére a szakemberek többsége egyetért azzal, hogy a kísérleti adatok alapján összeállított, 1 t gyümölcstermés és a hozzá tartozó fanövedék kineveléséhez szükséges tápanyagmennyiségek jó kiindulási alapot jelentenek a trágyaszükséglet meghatározásánál. Az erre vonatkozó adatok a 6.6. táblázatban találhatók.

6-6. táblázat - Egy tonna gyümölcs előállításához átlagosan szükséges tápanyagmennyiség gyümölcsfajonként (Szűcs és mtsai, 1981)

Gyümölcsfaj

N (kg)

P205 (kg)

K20 (kg)

Alma

Körte

Őszibarack

Kajszi

Szilva

Meggy

Cseresznye

Mandula

Dió

Cseresznye

1,5

1,5

2,5

3,0

3,0

4,0

4,0

10,0

9,0

10,0

0,5

0,5

1,0

0,8

1,0

1,0

1,0

1,5

1,5

1,5

2,0

2,0

5,0

5,0

5,0

4,0

4,0

12,0

10,0

6,0


Üzemi adatok és megfigyelések. A monokultúrás gyümölcstermesztésben az ültetvény tárgyévi táplálkozási viszonyai több éven át hatást gyakorolnak a vegetatív és generatív teljesítményre. A gyümölcsfák tápanyag-ellátottságát sok olyan tényező befolyásolhatja, amely agrokémiai vizsgálatokkal nem ellenőrizhető. E tények mind alátámasztják a rendszeres üzemi fenológiai megfigyelések és felvételezések szükségességét. A jó kondícióban lévő ültetvényekben a hajtásfejlődés, a lombozat színeződése, a termés mennyisége és minősége is kedvezően alakul. A tápanyaghiány-tünetek megjelenése, a túlzott vagy gyenge hajtásfejlődés és a rossz tárolhatóság mind-mind táplálkozási rendellenességre utal. A 6.7. táblázat az almafák nitrogénellátottságára utaló külső bélyegek felsorolását tartalmazza az ellátottsági fokozatoktól függően.

6-7. táblázat - Az almafák nitrogénellátottságára utaló külső bélyegek (Wirth etal., 1970)

Megfigyelés

Hiányos ellátottság

Kedvező ellátottság

Túlzott ellátottság

A hajtásnövekedés mértéke

túl gyenge

közepes

átlagon felüli, kifejezett a hajlam a másodrendű hajtások képződésére

A hajtások beérési foka

korán bekövetkezik

kedvező

gyenge, kifejezett hajlam a rákosodásra

Lombszíneződés nyár végén

világoszöld

zöld

sötétzöld

Levélhullás

idő előtti

fajtára jellemző

kései

Virágzási hajlam

általában szakaszos

néha hiányos

A gyümölcshéj alapszíne

nagyon korán kialakul

jól kialakul

megkésve alakul ki

A gyümölcshéj piros fedőszíne

korán és intenzíven színeződik, fénylő piros

fajtákra jellemző, idejében kialakul

késleltetve és csekély mértékben pirosodik

A klorofill-leépülés a gyümölcshúsban

gyors

kedvező

lassú, vontatott

Gyümölcsnagyság gyümölcsméret

kicsi

átlagos

nagy vagy túl nagy, közepes berákódottság mellett

A gyümölcshús szerkezete és keménysége

kisméretű sejtek és kemény

kedvező

nagy, megnyúlt sejtű szivacsos, túl puha

Szállíthatóság

csekély

normális

túl csekély, nyomásérzékeny

Érzékenység a betegségek és raktári betegségek iránt

csekély

átlagos

átlagon felüli

A gyümölcs íze, aromája

díszharmonikus a N-éhség miatt

fajtára jellemző

ízetlen, gyakran jellegtelen


Az ültetvény trágyázási tervének megalapozottsága növelhető, ha rendelkezésre állnak az előző 3–5 évben végzett agrokémiai vizsgálatok és a trágyázási adatok.

6.2.5. Trágyázási módok és időpontok

Szervestrágyázás. Az integrált gyümölcstermesztés tápanyagellátásának egyik meghatározó prioritása az ültetvény talaja szervesanyag-gazdálkodásának központba állítása. Minden talajjal kapcsolatos agrokémiai és termesztéstechnológiai beavatkozásnál figyelembe kell venni annak hatását a szervesanyag-gazdálkodásra. A talaj szervesanyag- és humusztartalmát minimálisan megőrizni, de még inkább gyarapítani kell. A tudatos szervesanyag-gazdálkodás biztosíthatja a talaj kívánatos biológiai aktivitását. A talaj kedvező humuszállapota hozzájárul ahhoz is, hogy a műtrágyák és gyomirtó szerek kedvezőtlen agrokémiai és környezetvédelmi mellékhatásai minimálisra mérséklődjenek (Hargitai, 1979).

A gyümölcsös talajának szervesanyag-gazdálkodásában a talaj eredeti biológiai aktivitásának van meghatározó szerepe, de a talajművelés módja, a műtrágyázás, a vegyszeres gyomirtás, az öntözés és a szervesanyag-utánpótlás jelentős befolyást gyakorol arra a későbbiekben. A hosszabb élettartamú ültetvényekben, különösen alacsony szervesanyag- és humusztartalom esetén, az előbbi okok miatt a biológiai aktivitás nagymértékben csökkenhet.

A szervestrágyázás a gyümölcsösök tápanyag-utánpótlásának hagyományos módszere. Ennek során legáltalánosabban istállótrágyát dolgoznak az ültetvény talajába. Kisebb jelentőségű a komposzttrágyák, a tőzeg és az egyéb szerves anyagok felhasználása a gyümölcstermesztésben. A gyümölcsösök szervesanyag-utánpótlásában egyre nagyobb szerepet játszanak az ültetvényben képződött és bedolgozott szerves anyagok. A lehulló lombozattal és egyéb növényi szervekkel jelentős mennyiségű, viszonylag könnyen bomló szerves anyag jut minden évben a gyümölcsös talajába. A felaprított nyesedék szintén értékes humuszképző anyag. Az intenzív termesztés hatására a gyümölcsösben maradó szerves anyag mennyisége megnő.

Az integrált gyümölcstermesztésben a sorközök füvesítése alapvetően megjavította az ültetvények természetes szervesanyag-gazdálkodását. Alkalmazásával nagyobb mennyiségű szerves és humuszanyag képződik, mint a szervestrágyázással.

A gyümölcstermesztésben a hagyományos szervestrágyázás szerepe a gyümölcstermő növények tápanyagellátásában az utóbbi 2-3 évtizedben minimálisra csökkent. Ez a jó minőségű szerves trágyák hiányával, használatuk magas költségeivel és nehéz bedolgozhatóságával magyarázható elsősorban. A nyugat-európai tapasztalatok alapján elmondható, hogy kedvező humuszállapotú talajokon füvesítés, öntözés és a mérsékelt műtrágyázás együttes hatására a gyümölcsösben olyan mennyiségű szerves anyag marad vissza, amely biztosítja a kedvező szervesanyag-gazdálkodást.

Annak ellenére, hogy a külföldi és hazai tapasztalatok szerint jó talajadottságok esetén a gyümölcstermesztés szerves trágyák nélkül is eredményesen folytatható, nem szabad a szervestrágyázás jelentőségét lebecsülni. Alkalmazásának indokoltságát a talajviszonyok és a talajművelés módja befolyásolja a leginkább.

A gyümölcsösök talaj-előkészítésénél már utaltunk arra, hogy a forgatás előtt ajánlatos 50–100 t mennyiségű szerves trágyát használni hektáronként. Különösen indokolt ez alacsony humusztartalmú talajok esetén. Ültetés után a gyümölcsfák megeredését és fejlődését szolgálja az első két évben a 10–20 kg érett istállótrágyával végzett, ún. árnyékoló trágyázás. Termő ültetvényekben mechanikai talajművelés esetén 2-3 évenként 30–50 t érett istállótrágya használata kedvező hatású a tápanyag-gazdálkodásra. A nagy mennyiségű istállótrágya használata után gyakorlatilag hároméves utóhatással számolhatunk a tápanyagszükséglet tervezésénél (6.8. táblázat).

6-8. táblázat - A szervestrágyázás átlagos tápanyag-szolgáltatása (közepes minőségű, almos istállótrágya esetén)

A szervestrágyázás utáni

Műtrágya-hatóanyagra vetítve, kg /t

N

P205

K2O

l.év

2,5

1,5

4,0

2. év

1,5

1,0

2,0

3. év

1,0

0,5

1,0


A zöldtrágyázás csak tágabb értelemben sorolható a trágyázás körébe, de alkalmazása esetén nagy mennyiségű gyökér- és szártömeg kerül az ültetvény talajába. A zöldtrágyanövények bedolgozva növelik a talaj biológiai aktivitását és gyarapítják a gyümölcsfák által felvehető tápanyagok mennyiségét. Homoktalajú ültetvényekben a defláció elleni védekezésnél is szerepük lehet. A zöldtrágyanövények termesztésének elsősorban a telepítés előtt van gyakorlati jelentősége, különösen abban az esetben, ha istállótrágya használatára nincs lehetőségünk. Napjainkban telepítés után a zöldtrágyázás csak nagyobb sortávolságú ültetvényekben lehetséges, de ott is a termőre fordulás előtti évekre korlátozódik. A zöldtrágyanövények kiválasztásánál a kevésbé vízigényeseket részesítsük előnyben. A hazai gyümölcsösökben termeszthető zöldtrágyanövényekre vonatkozó adatok a 6.9. táblázatban találhatók.

6-9. táblázat - A zöldtrágyanövények fontosabb mutatói (Cselőtei és mtsai, 1967)

Zöldtrágyanövény

A vetés

A bemun-kálás

Zöld-tömeg

Gyökér-tömeg

Talaj-

Különleges

ideje, hónap

mennyisége a tényleges bevetett területen, t/ha

igénye

Gyümölcsösben

Őszi káposztarepce

Fehér mustár

Rozsos szöszös bükköny

Facélia

Fozs

Őszi borsós árpa

VIII.

IV

IX.

VIII.

VIII—IX.

IX.

V.

IV—V.

IV.

X.

IV.

IV.

21,0—26,0

10,5—14,0

17,5—21,0

14,0—17,5

14,0—17,5

17,5—21,0

8,5—10,5

4,5—5,5

8,5—10,5

7,0—9,0

7,0—9,0

7,0—9,0

agyag, vályog

agyag, vályog

homok, vályog

homok, vályog

homok, vályog agyag

homok

mészkedvelő

mészkedvelő

mészre nem érzékeny

mészre nem érzékeny

savanyú talajra való

Telepítést megelőzően és különleges esetekben

Kék csillagfürt

Fehér csillagfürt

Napraforgó

Fehér virágú somkóró

IV.

IV.

IV. v. VII.

IV.

VII.

VII.

VI. v. IX.

VI.

17,5—21,0

17,5—21,0

24,5—28,0

24,5—28,0

9,—10,5

9,0—10,5

14,0—16,0

11,0—15,0

homok

homok

homok v. agyag

homok v. agyag

kevés meszet tűr

kevés meszet tűr

kevés meszet tűr

mészkedvelő


Műtrágyázás. Az árutermelő gyümölcsösök tápanyag-utánpótlásában az 1950-es évektől világszerte a műtrágyázás szerepe vált uralkodóvá. A hazai gyümölcsösökben a 60-as évektől egészen a 70-es évek közepéig rendkívül magas (500–700 kg hatóanyag/ha) volt a műtrágyahasználat, ami súlyos tápanyag-ellátottsági egyensúlyzavarokhoz és a laza, telítetlen homoktalajok elsavanyodásához vezetett. Az 1980-as évek elejétől a megbízhatóbb vizsgálati módszerek bevezetése, az alma minőségének és tárolhatóságának egyre gyakrabban jelentkező problémái és a műtrágyaárak nagyarányú emelkedése együttesen a gyümölcsösökben felhasznált műtrágyamennyiség drasztikus csökkentését okozták.

A műtrágyázás alkalmazása egy-egy tápelemre vonatkozóan könnyebbé és gyorsabbá teheti a talaj tápanyag-ellátottságának javítását, de használata lényegesen nagyobb agrokémiai és növényélettani felkészültséget igényel. A műtrágyák szakszerűtlen használatával könnyen idézhetők elő kedvezőtlen változások a talaj fizikai, kémiai és mikrobiológiai tulajdonságaiban, valamint egyensúlyzavarok a gyümölcstermő növények tápanyagellátásában. A műtrágyák érvényesülését az alany, fajta biológiai sajátosságai, a kijuttatás ideje és a bemunkálás körülményei valamint a termesztéstechnológia elemei (talajművelés, öntözés) jelentősen befolyásolják. Az említett tényezőkkel és azok sokoldalú kölcsönhatásával magyarázható a műtrágyák használatának ellentmondásos megítélése a gyümölcstermesztésben.

A műtrágyák használata az integrált gyümölcstermesztésben a tápanyagellátás rendszerének fontos tényezője lesz a jövőben is. Az eddigieknél azonban tudatosabb és megalapozottabb alkalmazásuk szükséges. A műtrágyákkal kijuttatott tápelemek várható az ültetvény talajára, a gyümölcstermő növények harmonikus tápanyag-ellátottságára, vegetatív és generatív teljesítményére, a gyümölcs minőségére és a környezetvédelemre sokoldalúan figyelembe kell venni.

Szerepük várhatóan növekedni fog a permetező trágyázással pontosabban és hatékonyabban kijuttatható, kevésbé reutilizálható tápelemeknél (pl. kalcium és mikroelemek) valamint az öntözővízzel adagolható tápelemeknél (fertigation).

Tartalékoló trágyázás (alaptrágyázás). A gyümölcstermő növények biztonságos tápanyagellátásának egyik feltétele, hogy a gyökérrendszer által hasznosított talajréteg elegendő tápanyagtartalékkal rendelkezzen. Amennyiben a leendő ültetvény talaja foszforral, káliummal, magnéziummal és kalciummal nem kedvezően ellátott, úgy célszerű a talaj tápanyagkészletét a talaj-előkészítés során gazdagítani. A talaj tápanyagkészletének nagysága a potenciális termékenység egyik kifejezője is egyben.

A tartalékoló trágyázást leginkább az teszi indokolttá, hogy a foszfor minden talajon, a kálium kötöttebb talajokon számottevően nem vándorol, így az ültetvényekben alkalmazott sekély talajműveléssel a gyökérzet által elfoglalt mélyebb talajrétegbe nem jutnak le. Különösen vonatkozik ez a gyökérzet jelentős részét magukban foglaló korona alatti területekre, ahol a talajművelés lehetősége nagyon korlátozott. A meglévő ültetvényekben végzett tápanyag-tartalékolás, amelyet feltöltő trágyázásnak is neveznek, ezért is kevésbé hatékony.

A gyümölcsösök tartalékoló trágyázásához meg kell határozni – törzses gyümölcsfajok esetében – a 0–60 cm-es, bogyósoknál a 0–40 cm-es talajréteg oldható foszfor- és káliumtartalmát, a 0–20, 20–40 és 40–60 cm-es rétegek tápanyagtartalmát átlagolva. Az így kiszámított Al-P2O5- és Al-K2O-értékeket összevetjük a 6.2.–6.3. táblázatokban közölt kedvezőnek tartott Al-oldható foszfor- és káliumtartalomra vonatkozó értékekkel. Amennyiben gyümölcsfajtól függően a 0–60, illetve 0–40 cm-es talajrétegben foszfor- és káliumellátottsági hiányt állapítottunk meg, a hiányzó tápanyagokat még a forgatás előtt pótolni kell. A 0–60 cm-es talajréteg Al-oldható P2O5- és K2O-tartalmának 10 ppm-mel történő növeléséhez elméletileg 90 kg, a 0–40 cm-es talajrétegben 60 kg P2O5 vagy K2O hatóanyaggal egyenértékű műtrágya kijuttatása szükséges.

A tartalékoló trágyázáshoz szükséges Al-oldható P2O5- és K2O-mennyiségek elméleti meghatározása csak hozzávetőlegesen nyújt információt a várható tápanyag-szolgáltatásról. Vannak pontosabb vizsgálati módszerek (pl. EUF) is a talaj tápanyag-szolgáltató képességére, meghatározására, de ezek a gyakorlatban még kevésbé terjedtek el. Az Al-módszerrel kiszámított, ha-ként szükséges P2O5 és K2O hatóanyag-mennyiségeket a tápanyagok várható megkötődésének megfelelő tapasztalati szorzófaktorral korrigálva kapjuk meg a tényleges tápanyagmennyiségeket (6.10. táblázat).

6-10. táblázat - A feltöltőtrágya-adagot korrigáló faktorok (Szücs és Horák, 1984)

Foszfor

Kálium

pH(H2O)

Faktor

KA

Faktor

KAl 35

KA g 35

6,6—7,4

5,6—6,5

és

7,5—8,0

l 5,5 és g 8,1

1,0

1,3

1,7

1,3

1,7

2,2

l30

31—36

37^2

43 l

1,0

1,2

1,4

1,8


A telepítés előtti tartalékoló trágyázást rendszerint nagy adagú szervestrágyázással kötik össze. A szerves trágya átlagos tápanyagtartalmát a kijuttatandó műtrágyamennyiség meghatározásánál figyelembe kell venni, csökkentve a műtrágyaadagokat.

A telepítés előtti tartalékoló trágyázás jelentőségéről ellentétes vélemények is elhangzanak, megalapozott végrehajtása az integrált gyümölcstermesztésben mégis indokolt. Mértékének meghatározásánál azonban több helyi módosító tényezőt is figyelembe lehet venni. Laza homoktalajokon (l 30–32 KA) káliumfeltöltés nem lehetséges, de nem is indokolt. A foszfortartalékolásnál alacsonyabb értékek számítása is lehetséges, figyelembe véve, hogy a gyümölcstermő növények kevésbé foszforigényes kultúrák.

Ha viszonylag nagy műtrágyamennyiség kijuttatása szükséges, célszerű annak felét az elővetemény vagy a zöldtrágyanövény vetése előtt kiszórni és szántással bedolgozni. Az integrált gyümölcstermesztésben a káliumműtrágyák közül előnyben kell részesíteni a kálium-szulfát használatát. A bogyós gyümölcsű ültetvények esetében, tekintettel klórérzékenységükre, csak ez használható.

Fenntartó trágyázás. A tartalékoló trágyázással biztosítható a gyümölcsös talajának kedvező foszfor-, kálium-, kalcium- és magnézium-alapellátottsága. Termékeny talajú ültetvényben mind a tartalékoló trágyázás, mind az évi fenntartó trágyázás során az integrált gyümölcstermesztés alapkövetelményeinek megfelelően szerény a műtrágya-felhasználás. A fenntartó trágyázás a talaj tápanyag-gazdálkodásában kiegészítő szerepet játszik. Mértékének meghatározásánál talajvizsgálatokra és a növényi részek analízisére, az ültetvény kondíciójára és a környezetvédelmi szempontok érvényesítésére támaszkodhatunk. Az ültetvények tápanyag-ellátottsági harmóniájának biztosításában megnő a permetező trágyázás és a tápoldatos öntözés szerepe.

A fenntartó trágyázás során a meglévő és a létrehozott talaj-termőképességet kívánjuk olyan állapotban tartani, hogy az a gyümölcstermő növények tápanyagszükségletét folyamatosan és biztonságosan kielégíthesse. Az agrokémiai vizsgálati módszerek, kiegészítve az ültetvény sajátosságaira vonatkozó ismeretekkel és a környezetvédelmi követelményekkel, lehetővé teszik a megalapozott fenntartó trágyázást.

Nitrogéntrágyázás. Az integrált gyümölcstermesztés tápanyag-ellátási rendszerében a nitrogéntrágyázás központi helyet foglal el. Az összes tápelem közül a nitrogén hat közvetlenül és közvetve a legnagyobb mértékben a gyümölcstermő növények vegetatív és generatív teljesítményére valamint a gyümölcs minőségére. Mivel a talajban rendszerint csak átmenetileg kötődik meg, ezért feleslegben adagolva a túltrágyázás nemcsak a növény anyagcsere-folyamatait befolyásolja kedvezőtlenül, hanem a talajvízbe kerülve súlyos környezetszenynyezést is okoz.

A gyümölcsösök nitrogénszükségletének meghatározásánál alapvető a talaj humusztartalma. Kedvező humuszállapot esetén a levélanalízis-adatokra és a növényre vonatkozó megfigyelésekre támaszkodhatunk. Az ültetvény nitrogéntrágya-szükségletének kiszámításánál a tervezett termés mennyiségét veszik alapul, amelyet a szaktanácsadók még korrigálnak a talaj humusztartalmára és kötöttségére, valamint a levelek nitrogéntartalmára vonatkozó tapasztalati szorzókkal. A nyugat-európai országokban a gyümölcsösök nitrogénszükségletének meghatározásához iránymutatóul használják a talaj 0–90 cm-es rétegének NO3-készletét. A tavasz kezdetén meghatározott talaj-NO3-készlet a trágyaigény becslésekor figyelembe vehető (Kádár, 1992; Tóth és mtsai, 1995). E módszer megbízható használatához és általános bevezetéséhez a hazai gyümölcsösök nitrogénszükségletének meghatározásánál még további vizsgálatokra és a kapott adatok kalibrálására van szükség.

A gyümölcstermesztőnek arra kell törekednie, hogy a lehető legkevesebb nitrogéntrágya használatával érje el a kedvező kondíciót, a magas terméshozamot és a jó minőséget. Az integrált gyümölcstermesztésben, kedvező talajtermékenység mellett, 50–70 kg nitrogén-hatóanyagnál többet nem használnak fel.

A nitrogént, mivel könnyen mozog a talajban, elegendő a talajfelszínre szórni és sekélyen bedolgozni. Ha forgatásnál nagy adagú szerves- és árnyékoló trágyázást végeztünk, akkor az első évben, de gyakran még a második évben sem kell külön nitrogéntrágyázást végezni. Fűtelepítés esetén pótlólagos nitrogénre is szükség lehet. A későbbi, nem termő években a levélanalízisre alapozzuk a nitrogénszükséglet meghatározását; a termő ültetvényekben a korábbiakban említett módon járjunk el.

Termőre fordulásig a nitrogéntrágyák fánkénti, egyedi kiszórása vagy a korona által elfoglalt fasávokra juttatása javasolható. Termő ültetvények esetében a teljes terület nitrogéntrágyázása indokolt.

Ha az évi nitrogénműtrágya mennyisége nem haladja meg a 30–50 kg hatóanyagot hektáronként, akkor kora tavasszal egyszerre juttassuk azt ki. Lehetséges a nitrogéntrágyák több részletben történő kijuttatása is. A leggyakrabban alkalmazott időpontok a következők: kora tavasz, május második fele, nyár vége, kora ősz.

Foszfor- és káliumtrágyázás. A gyümölcsösök foszfor- és kálium-alapellátottságát telepítés előtt kell megteremteni oly mértékben, hogy az ültetvény termőképessége megvalósításának meglegyen a tápanyagfedezete. A termékeny és jó vízgazdálkodású talajok rendszerint olyan foszfor- és káliumkészlettel rendelkeznek, hogy évente nem szükséges fenntartó trágyázásról gondoskodni.

A foszfor- és káliumellátottságot elsősorban a talaj tápanyag-, agyagásvány- és mésztartalma valamint kémhatása befolyásolja. Az ültetvény kedvező foszfor- és kálium-alapellátottsága döntően a talaj foszfor- és káliumtartalékától függ, ezért a foszfor- és káliumtrágyázást talajtrágyázásnak is nevezik. A fenntartó trágyázás mértékét a tartalékoló trágyázás hosszú ideig jelentős mértékben befolyásolja.

A gyümölcsösök foszfor- és káliumfenntartó trágyaszükségletének megállapításánál a kiindulópont az 1 tonna termés- és a hozzá tartozó fanövedék tápelemigénye, ami a talajtulajdonságok figyelembevételével határoznak meg. A figyelembe vett talajtulajdonságok foszfornál a mésztartalom és az Al-oldható foszfor, a kálium esetében a kötöttség és az Al-káliumtartalom. A hektáronként tervezett termésmennyiségre számolt műtrágyahatóanyag-szükségletet a levelekben mért foszfor- és káliumellátottsági szintekhez tartozó szorzófaktorokkal megszorozva kapjuk az évi fenntartó mennyiségeket. Amennyiben szervestrágyázást végeztünk, úgy annak tápanyagmennyiségét is vegyük számításba.

A gyümölcsösök fenntartó foszfor- és káliumtrágyázása illetve a tápelemek megfelelő mennyiségű gyökérzónába juttatása sok nehézséggel jár. Az egyes tápelemek ismertetésénél már utaltunk a két tápelem talajbeli mozgásának nehézségeire. Középkötött és kötött talajon a foszfor és a kálium vándorlása minimális, a káliumé talán valamivel jobb. Ezeken a talajokon a foszfort és a káliumot a gyökérzónába juttató mélytrágyázás szükséges, amelynél a sortávolságtól függően csak a teljes terület 30–50%-a trágyázható. További probléma, hogy a sorközi művelőút, amelyben leginkább végezhető a mélytrágyázás, gyökerekkel legkevésbé átszőtt terület. Olyan talajokon, ahol az Arany-féle kötöttség 30 alatti, a foszfor- és káliumtrágyák közvetlenül a talaj felszínére is kiszórhatók, és talajművelő gépekkel bedolgozhatók. A káliumtrágyák homokos vályogtalajokon (AK 32–36) is hasonlóképpen kijuttathatók. Kötöttebb talajokon a foszfor- és káliumtrágyákat a kedvezőbb érvényesüléshez altalajtrágyázó gépekkel legalább 20–40 cm mély talajrétegbe célszerű helyezni.

A gyümölcsösökben a fenntartó foszfortrágyázást – tekintettel arra, hogy rendszerint szerény pótlandó trágyamennyiségekről van szó – nem szükséges évente végezni, 2-3 évi adag összevontan is kijuttatható. Vályog- és agyagtalajú ültetvényekben ugyanez vonatkozik a fenntartó káliumtrágyázásra is. Tartalékoló trágyázásban részesített gyümölcsösökben termőre fordulásig rendszerint nincs szükség fenntartó foszfor- és káliumtrágyázásra. Magas vagy túlzott talajellátottsági értékeknél átmenetileg vagy további vizsgálatoktól függően tartósan szüneteltetni kell a fenntartó foszfor- és káliumtrágyázást. Alacsony Al-oldható foszfor- és káliumszinteknél feltöltő jellegű trágyázást kell végezni.

A gyümölcsösök fenntartó foszfor- és káliumtrágyázásának legalkalmasabb időpontja az őszi időszak, amikor a talaj nedvességi állapota kedvező. Minél nagyobb a trágyaadag, annál inkább az őszi kijuttatás indokolt.

Az egyes gyümölcsfajok a káliumműtrágyák klórtartalmával szemben eltérő érzékenységűek (6.11. táblázat). A bogyós gyümölcsfajok különösen érzékenyek e tekintetben. Az integrált gyümölcstermesztésben az alacsony klórtartalmú káliumműtrágyák használata ajánlott.

6-11. táblázat - A gyümölcsfajok klórérzékenysége (Hilkenbäumer, 1964)

Gyümölcsfaj

A klórérzékenység mértéke

Alma

mérsékelten

Körte

nem érzékeny

Cseresznye

erősen

Meggy

mérsékelten

Szilva

mérsékelten

Őszibarack

mérsékelten

Szamóca

nagyon erősen

Málna

nagyon erősen

Fekete ribiszke

kevésbé

Piros ribiszke

nagyon erősen

Köszméte

nagyon erősen


Kalcium- és magnéziumtrágyázás. A talaj kedvező mészállapota a termékenység fontos mutatója. A gyümölcstermő növények többsége a semleges vagy gyengén savanyú talajokat kedveli. Az erősen lúgos, túlzott mésztartalmú talajok kedvezőtlenek a gyümölcstermesztésre. A könnyű, telítetlen homoktalajok hajlamosak az elsavanyodásra, különösen nagy adagú műtrágyázás mellett. A hazai gyümölcsösök többségében a talaj kalciumállapotának javítása indokolt. A meszezőanyagok és kalciumtartalmú permetező trágyaszerek használata az integrált gyümölcstermesztésben is megengedett és javasolt.

A meszezés általában indokolt a gyümölcsösökben, ha a talaj hidrolitos savanyúsága (Y1) 4-nél nagyobb. Hazánkban a talaj javításához szükséges mész mennyiségét a hidrolitos savanyúság (Y1) és az Arany-féle kötöttségi szám figyelembevételével számítják ki a 6.12. táblázatban közöltek alapján.

6-12. táblázat - A gyümölcsösökben szükséges CaCO3 mennyiségének meghatározása a hidrolitos aciditás (Y1) értékétől és a kötöttségtől függően a 0-40 cm-es talajrétegre számítva (Mezőgazdasági Műszaki Irányelvek, MI 08-174 1-88) CaCO3 szükséglet, t/ha = Y1 × költség szerinti faktor

Kötöttség

KA

Faktor

l30

0,53

30—37

0,76

37—2

1,05

42—50

1,35

g51

1,50


A talajjavítás telepítés előtt feltétlenül indokolt legalább a 0–40 cm-es talajrétegre számított mészszükséglet szerint. A megadott meszezőanyag felét a telepítést megelőző szántóföldi kultúra alá használjuk fel. A fennmaradó mennyiséget a nem termő években 2-3 részletben célszerű kijuttatni. A meszezőanyagot és a foszforműtrágyát azonos időben nem ajánlatos felhasználni. Az alkalmazott meszezőanyag mennyiségének meghatározásakor vegyük figyelembe annak hatóanyag-(CaCO3)-tartalmát.

A telepítés után végzett talajvizsgálatok alapján időközönként szükségessé válhat a meszezés. Ilyenkor a meszezőanyag mennyiségét elégséges a 0–20 vagy 0–30 cm-es rétegre számítani. Inkább rendszeresen használjunk kis adagú mésztrágyázást, mint egyszerre nagyobb adagú meszezést. A túlmeszezés átmenetileg tápanyag-ellátottsági problémákat okozhat. Meglévő ültetvényben 5–10 t/ha CaCO3-nál nagyobb adagot évente nem ajánlatos felhasználni. Amennyiben ennél nagyobb adagok szükségesek, több évre elosztva tervezzük a kijuttatását. A meszezőanyagot egyenletesen szórjuk szét és sekélyen munkáljuk be.

Savanyú talajon álló gyümölcsösökben talajvizsgálat nélkül is célszerű bizonyos mészutánpótlást végezni a fiziológiailag savanyú kémhatású műtrágyák semlegesítésére. Az évi fenntartó trágyázásnál a savanyú kémhatású műtrágyákkal azonos mennyiségű CaCO3-ot tartalmazó meszezőanyagot juttat- nak ki.

A magnéziumhiány a gyümölcsösökben rendszerint a savanyú homoktalajokon fordul elő, de nagy adagú káliumtrágyázás és a túlmeszezés is kiválthatja. A magnéziumellátottság MgSO4 talaj- és permetező trágyázással egyaránt könnyen javítható. A szükséges magnézium mennyisége a kötöttséggel arányosan nő, hozzávetőlegesen 30–60 kg hatóanyag (Mg) hektáronként.

Külföldi és hazai tapasztalatok szerint a dolomitásvány 0,2 mm alatti szemcsenagyságú őrleménye jelentős magnézium- és kalciumtartalmánál fogva alkalmas a gyümölcsösökben talajjavításra és a magnézium-alapellátottság javítására 2–4 t/ha mennyiségben (Papp, 1987). Az említett mennyiségű dolomit tartamhatása az alkalmazás után öt év múlva is jelentős (Papp és mtsai, 1990). Nagy mennyiségű használata azonban talajjavítási célból nem javasolható, mert a talaj túlzott magnéziumellátottsága – különösen az almaültetvényekben – tápanyagegyensúly-zavarokat okozhat.

Mikroelem-trágyázás. A gyümölcsösök hiányos mikroelem-ellátottsága hazai talajadottságok mellett legtöbbször relatív hiány, mert felvehetőségük korlátozott. Bár a mezőgazdasági gyakorlatban a talajtrágyázás is ajánlott, mégis a gyümölcstermő növények mikroelem-ellátottságának javítására a permetező trágyázás terjedt el. Ilyenkor a felvételt akadályozó talajtani tényezők kiküszöbölhetők. A mikroelem-ellátottság leginkább levéldiagnosztikával ellenőriz-hető.

A mikroelemek talajon keresztül történő trágyázására az ún. kelát típusú trágyafélék alkalmasak. A gyümölcsfák vashiánya a vaskelátokkal (pl. Sequestren 138 Fe), cinkhiánya a cinkkelátokkal (pl. Zn EDTA) gyógyítható ily módon, de használatuk igen költséges.

Permetező trágyázás (lombtrágyázás). A gyümölcstermő növények a föld feletti hajtásrendszerükre, elsősorban a lombozatra, a rügyekre és a gyümölcsökre kijuttatott tápelemeket képesek felvenni és hasznosítani. A permetező trágyázásnak főként a kevésbé reutilizálható elemek (Ca és mikroelemek) pótlásában van jelentősége. Legnagyobb hatékonysággal és intenzitással a fiatal levelek hasznosítják a kijuttatott tápanyagokat, ezért a permetezőtrágyázás az intenzív hajtásnövekedés időszakában a legáltalánosabb. A tápoldatok koncentrációjával szemben az egyes gyümölcsfajok és fajták eltérő érzékenységet mutatnak.

A permetező trágyázás eredményességére nagymértékben hatnak a környezeti tényezők. A kijuttatott tápanyagok felvételére a 20 °C körüli hőmérséklet a legkedvezőbb. 15 °C alatti és 25 °C feletti hőmérsékleteken a tápanyagfelvétel intenzitása erősen csökken. A levelek gyakorlatilag addig vesznek fel tápanyagokat, ameddig a kipermetezett oldat fel nem szárad, vagy a harmat segítségével újra fel nem oldódik. A kipermetezett oldatok beszáradásának késleltetése érdekében nedvesítőszereket használnak. A permetező trágyázást lehetőleg az esti vagy éjszakai órákban, szélcsendes időben végezzük.

A levelekre kijuttatott tápelemek teljes abszorpciója több órát, néha több napot vesz igénybe. Ha a permetezést 6–10 órán belül csapadékos idő követi, a kezelést meg kell ismételni. Az egyes permetezések 10–14 naponként követhetik egymást. A lombtrágyák általában a növényvédő szerekkel egyszerre kipermetezhetők. Erről azonban meg kell győződni. Az oldatokat frissen, közvetlenül a felhasználás előtt kell elkészíteni.

A makroelemek közül a nitrogén, a kalcium és a magnézium pótlásánál van szerepe a permetező trágyázásnak. A nitrogén pótlásánál a karbamidot, a kalciumnál a kalcium-nitrátot és -kloridot, a magnéziumnál a magnézium-szulfátot használják. A permetező trágyázást legelterjedtebben a téli almánál használják, mert ily módon a gyümölcshéj és a héj alatti sejtrétegek kalciumtartalma jelentősen gyarapítható. Jelenleg a forgalmazott permetező trágyák választéka bőséges. Míg régebben az egy tápelemet tartalmazó szervetlen vegyületeket használták (6.13. táblázat), ma összetett permettrágyákat alkalmaznak. Használatuknál a levél- és vizuális diagnosztikára és gazdaságossági számításokra támaszkodjunk.

6-13. táblázat - A mikroelemek pótlására alkalmas vegyületek

Tápanyaghiány

Megszüntetésére alkalmas vegyület

Adag (g/hl)

Töménység

(%)

Borhiány

bórsav - H3BO3 (17% B)

bórax - Na2B4O7 • 10 H2O (11,3% B)

50—100

virágzáskor 200 virágzás után 300

0,05—0,1

0,2

0,3

Cinkhiány

cink-szulfát-ZnSO4 • 5H2O (22,8% Zn)

300—500

0,3—05 + oltott mész

Mangánhiány

mangán-szulfát - MnSO4 • 4H2O (27% Mn)

200—300

0,2—0,3

Rézhiány

réz-szulfát-CuSO4 • 5 H2O (25,4% Cu)

200

0,2 + oltott mész


A növényvédelmi permetezésekhez használt szerekből – tekintettel jelentős mikroelem-tartalmukra – a gyümölcstermő növények tápanyagokat is felvesznek, ezek másodlatos hatása jelentős a gyümölcsök anyagcseréjében és érésfolyamataiban.

Tápoldatos öntözés. Ezt a módszert a gyümölcstermesztésben régóta alkalmazzák a fiatal gyümölcsfák egyedi kezelésére, a sekélyen gyökerező bogyósok víz- és tápanyag-ellátottságának javítására. A korszerű öntözőberendezésekkel a vízellátás mellett mennyiségileg és összetételét tekintve is szabályozható tápanyagpótlás végezhető. A maradék nélkül oldódó műtrágyák a műanyag vezetékrendszerben károsodást nem, vagy csak minimálisan okoznak, ez is az alkalmazhatóság lehetőségét növeli.

Az öntözővízzel kijuttatott műtrágya az optimálist megközelítő vízellátás következtében hatékonyabban érvényesül. A tenyészidőszakban a növények változó tápanyagigényéhez igazítható a tápoldatok kijuttatása. A csepegtető és egyéb mikroöntözés alkalmazásával a műtrágya ugyan korlátozott területre, de a gyökérzet jelentős részét magában foglaló talajtérfogatba juttatható. Ez a magyarázata annak, hogy kevesebb műtrágyával ugyanaz a hatás érhető el, mintha nagyobb mennyiséggel az egész területet trágyáznánk. Az öntözővízzel a gyökérzónába került foszfor és kálium a feltalajban csak minimálisan kötődik meg.

Tápoldatos öntözésre csak jól, maradék nélkül oldható műtrágya alkalmas. A műtrágya tartalmazhat egy főtápelemet, vagy lehet összetett, több makro- és mikroelemet tartalmazó. Az oldható összetett műtrágyák választéka ma még szűk, ezért a talaj természetes tápanyag-szolgáltató képességének sajátosságait használatuknál kevésbé lehet számításba venni. Öntözővízzel a hazai talajadottságokat figyelembe véve elsősorban a nitrogén- és káliumtartalmú műtrágyák juttathatók ki.

Az öntözővíz tápelem-koncentrációja vegetációs időszakban ne haladja meg a 0,5%-os töménységet. A tápoldatos öntözésnél az évente felhasznált műtrágyamennyiségekre vonatkozóan pontos útmutatás nem adható. Hollandiában nem termő almaültetvényben évi 50 kg N/ha adag használatával érték el a legkedvezőbb hajtás-, virágrügy-produkciót és kezdeti terméshozamot (Houter, 1987). Izraelben a kevésbé termékeny sivatagi talajokon magas, 100–200 kg N/ha és 200–300 kg K2O műtrágyamennyiségeket is használnak évente. A hazai talajadottságok mellett ilyen magas műtrágya-felhasználás tápoldatos öntözésnél sem indokolt. Leginkább az intenzív hajtásnövekedés kezdetétől július végéig– augusztus elejéig lehet szükséges. A gyakorisága ekkor folyamatos, vagy hetes szünetekkel megszakított.

A gyümölcsös teljes területét beöntöző esőztető berendezéssel a műtrágyák kevésbé pontosan juttathatók ki, ezért a drága műtrágyák kijuttatása ily módon nem gazdaságos. Legtöbbször csak nitrogéntrágyázásra használják.

Folyékony műtrágyák vagy műtrágyaoldatok nagy nyomású injektorokkal a mélyebb talajrétegekbe juttathatók. Ez a módszer különösen füvesített ültetvényekben alkalmazható a gyeptakaró megsértése nélkül az altalaj foszfor- és káliumellátásának javítására. Nyugalmi időszakban 5–10%-os műtrágyaoldatok is felhasználhatók.

Bár a tápoldatos öntözés korszerű, technikailag a legjobban szabályozható tápanyag-utánpótlási módszer, rá kell mutatnunk, hogy a talaj- és a permetezőtrágyázást ma még nem helyettesíthetik, inkább csak kiegészítő szerepük van. A tápoldatos öntözési kísérletek eddigi részeredményei egyértelműen pozitívak, de kezdetiek még, és egy ültetvény élettartamára vonatkozó hatásuk még nem ismert. Sok-sok felvetődő agrokémiai, fiziológiai, gazdaságossági és környezetvédelmi kérdésre kell még a jövőben megalapozott választ adni.

Miután ez a témakör az öntözéshez is kapcsolódik, a vízzel összefüggő kérdésekre a következő fejezetben térünk ki.