Ugrás a tartalomhoz

„HOL ZSARNOKSÁG VAN”

Vasy Géza

Mundus Kiadó

Déry tibor: Niki

Déry tibor: Niki

Közjátéknak, pihenőnek tekinthetjük-e Déry Tibor alkotói pályáján a kisepikai alkotásokat a regények mellett? Nyilvánvalóan nem. A kérdés csak azért tehető föl, mert általa Déry prózaírói életműve értékelésének egy sokáig kísértő tévedését érhetjük tetten. Ma már egyre világosabban látszik, hogy Déry sokáig túlságosan kacskaringósnak tetsző művészi útja voltaképpen hűség a század valóságához, amelyben élt és alkotott, s hogy az igazmondásra való szüntelen törekvése közben műfaj- és hangváltásaival is az esztétika egyik alaptételét igazolta. Nevezetesen azt, hogy tartalom és forma egymástól elválaszthatatlan már a mű genezisében is, hogy meghatározott tartalomnak meghatározott forma felel meg. Nem véletlen, hanem a magyar próza fejlődésében nagyon is szükségszerű s hiányt pótló Déry Tibornak az 1933 utáni két évtizedben keletkezett két nagyregénye, A befejezetlen mondat és a Felelet, mivel ezek a kor égető kérdéseire adnak feleletet azzal, hogy a magyar társadalom központi erőiként a munkásosztályt és a burzsoáziát láttatják. S ez az ábrázolás csak a teljességre törekvő nagyregény-formában lehetett valóban korszakos jelentőségű.

Ugyanígy szükségszerű az is, hogy a Felelet második kötetének megírása s még inkább a regényt fogadó indulatos megnyilatkozások után Déry kisepikai formában közli mondandóit. Mert a kisepika – főként a kisregény – lesz az ötvenes, majd a hatvanas évek magyar valóságának ábrázolására legalkalmasabb műfaj. Miért? Miért szükségszerű 1953 táján a váltás irodalmunkban? Ennek társadalmi-politikai okait, a lírában való jelentkezését számos tanulmány elemezte már, ám kevesebb figyelem fordult prózánk ekkori változásai felé.

A fordulat éve táján elkezdett nagyszabású regénykompozíciók azért lettek félig sikerültek, vagy szakadtak félbe, mert a szocializmusnak időközben eltorzuló építése nem tette lehetővé a nagyregények igazán hiteles befejezését. Ami 1949-ben fontos és időszerű regényterv volt, például hogy Köpe Bálint proletárgyerekből gyárigazgató lesz a regény végére, azon a történelem nagyon gyorsan túllépett. Még ha nem is érte volna a Feleletet annyi támadás, mit tudott volna mondani az író 1954-ben vagy 1955-ben a regény folytatásával – a révbe érkező Bálint figurájával? Aligha a legfontosabbat a korszak Magyarországáról. Ezért a Niki ott indul, ahol a Feleletnek be kellett volna fejeződnie. Ancsa János, a bányászapa kommunista mérnök fia gyárigazgató lesz. S a folytatás korántsem az, amit a Felelet tervének perspektívája ígért – mivel a valóság ezt a jövőképet eltorzította.

Mindezt előrevetíti a mű mottója, egy idézet Tacitus Agricola című munkájából. Sajátos módon azonban a folyóiratbeli megjelenéskor más részlet volt a mottó, mint a közeli könyvkiadás esetében. Az eredeti mottó így hangzott:

„Domitianust tehát, bár hirtelen haragú és éppen olyan zárkózott, mint amilyen engesztelhetetlen természet volt, Agricola józan, okos magatartásával szelídebbre hangolta, mert makacssággal, s a szabad gondolkodás hiú fitogtatásával nem hívta ki maga ellen a végzetet a hírnév kedvéért.”[123]

Ez az idézet az Új Hang 1956. júniusi számában volt olvasható. Ekkor még Rákosi volt az ország első embere, és éppen leszámolni készült az aktivizálódó ellenzékkel. Néhány hét múlva azonban moszkvai parancsra kénytelen volt visszavonulni, s így a könyvben a mű már a következő mottót kaphatta:

„...jóllehet Nerva Trajanus napról napra gyarapítja korunk áldásait, és a közbiztonság ma már nemcsak jámbor reménység, óhaj, hanem ennek az óhajnak szilárd biztosítéka is van, mégis emberi gyarlóságunk miatt a jóvátétel, az orvosság lassabban hat, mint a betegség. Amiképpen testünk is lassan növekszik és gyorsan pusztul el, ugyanúgy a szellemet is könnyebb elnyomni, mint új életre hívni... Hát még ha meggondoljuk, hogy tizenöt év alatt, ami nagy idő az emberi életben, sokan a véletlen balesetnek, a legtehetségesebbek pedig az uralkodó kegyetlenségének estek áldozatul!”[124]

Ez a mottó a vágyott változások függvényében lezártnak láttatja a Rákosi-kort. Maga a mű ezt nem teszi, még nem is teheti meg, a befejezés nyitott. Ehhez nem nyúlt hozzá az író, Rákosi bukása miatti örömét csupán a mottóval jelezte, s természetesen nem is sejthette, milyen szakasz következik a magyar történelemben.

Déry műveiben igen szembetűnő a fejlődésélmény fokozatos kiszorulása, átalakulása, az ironikus szkepticizmus jelentkezése. A befejezetlen mondat és a Felelet még fejlődésregények, a társadalom és egyes hőseik cél felé tartó útjait ábrázolják. Az 1953 és 1962 közötti évtized kisepikája a társadalmi rosszal szembeni emberi tartás, a helytállás lehetőségeit kutatja, s a kisepika természetéből következően viszonylag ritkán, inkább csak utalásszerűen foglalkozik a fejlődés kérdésével, főleg az 1956 előtti írásokban. Az 1957 után keletkezett két regény, a G. A. úr X.-ben és A kiközösítő pedig éppen a fejlődés lehetetlenségének, illetve korlátozottságának gondolatával viaskodik. S ez a téma Dérynek azután is majd mindegyik művében jelentkezik.

A fejlődésélmény átértékelése nem mindig közvetlenül és tudatosan történt, mint Dérynél. Sokszor – főleg az Emberavatás induló prózaíróinál – nyilván az ösztönös írói tájékozódás szólalt meg, amikor az egész helyett a rész problémáját ábrázolták, a társadalom mozgása helyett csak néhány emberét, egy-egy kisebb közösség, egy-egy ember helytállását, hősies vagy gyáva elbukását. S mivel az egyes ember, a személyiség került az epika középpontjába, szükségszerűen felerősödött a művek etikai töltése. A korábban elhanyagolt vagy az ítészek által polgári moralizálgatásnak kárhoztatott – mert meglevő – erkölcsiség visszakapta a művészetben természetes jogait.

Nemcsak a szépirodalomban, a publicisztikában is szaporodnak az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó írások. Déry is több cikket ír. Különösen fontos a Párbeszéd a pesszimizmusról[125], amely a Vidám temetés haldoklójának önkritikájával teljesen egybevágóan vallja, hogy

„mindenki számára van járható út a boldogság felé, melyet nem szabad elvétenie”.

Ezért üdvözli Déry Benjámin László versét, a Köznapi dolgok igézetét is.[126]

1952-ben írja meg Veres Péter A rossz asszonyt, a következő évben Déry a Simon Menyhért születését, 1955-ben a Vidám temetést, a Nikit, Sarkadi Imre pedig a Viharbant. Ezzel kezdetét veszi egy, a hatvanas évek elején majd robbanást okozó folyamat: az erkölcsi kisregény megjelenése, majd diadalútja. A Simon Menyhért születése még az átmeneti állapot tükre, perspektívája. Látszólag töretlen, világképe harmonikus, de ma már lehetetlen nem észrevenni benne az iróniát, a gúnyt a személyi kultusz gigantomániájával szemben. A köznapi dolgok igézetéről ír Déry is. Ugyanakkor a kisregény leghangsúlyosabb eleme: egy kisebb közösség helytállása, szép küzdelme is a korszakváltást jelzi. Ám nem véletlen az sem, hogy míg Köpe Bálint helytállása főként a társadalomban mutatkozik meg, addig a kisregény alakjai csak a természet erőivel veszik fel a küzdelmet, s azzal szemben győznek. (Hasonlót figyelhetünk meg Sarkadi említett kisregényében, ahol szintén egy kiélezett viharmotívum ad lehetőséget a konfliktus kibontására.)

Hasonló képes beszéd figyelhető meg a Vidám temetésben. A központi alaknak, a művésznek a test pusztulását kell végigélnie, tehát szintén egy természeti erővel szembekerülnie. A halála előtti vallomás azonban olyan önkritikát tartalmaz, amely a mű jelentésrendszerében nemcsak a festőre vonatkozik, hanem a kor, a személyi kultusz politikai koncepciójának egyik központi gondolatát tagadja, a jelent megtagadó jövőre irányultságot:

„Egész életem a jövőnek egy rákos túlburjánzása. [...] Sosem gondoltam magamra, csak az eredményeimre. Nem azt néztem, hogy jól érzem-e magam, hanem hogy a munkám hogy halad. Minden jelen percemet felcseréltem egy ígéretre.”

A beteg tehát nem természeti, hanem társadalmi magatartásában rejlő okokkal magyarázza pusztulásának időszerűségét és elkerülhetetlenségét, s ebben teljesen azonos a sorsa Nikiével. De csak ebben, mert Niki nem lehet bűnös, pusztán áldozat.

Az említett kisregényekhez képest a természeti és a társadalmi szféra egymásra vetítése egészen más módon jelentkezik a Nikiben, Egy kutya történetében. Itt a természetet egy élőlény, Niki jeleníti meg, s a kutya egyúttal része a megelevenített tágabb természetnek is. Az ember és a természet – Niki – egyaránt szenved a társadalom kibírhatatlan nyomásától. Az ember itt már társadalmi erőkkel kerül szembe, s ha kiismerni nem is tudja ezeket, van ereje arra, hogy átvészelje a szabadság hiányának időszakát, ellentétben a kutyával, amely ebbe a hiányba belepusztul.

1956-ban, megjelenésekor a Nikiből elsősorban az aktuális politikai sík hatott, ám a mű azóta sem vesztett érvényességéből. Ma inkább a konkrét történelmi körülményektől részben függetleníthető általános mondandó hat, a szabadság hiányáról való példázat, s emlékké szelídült a tragikus helyzet, amelyben a kisregény keletkezett. Ez a hatás jórészt Déry nagy művészi fegyelmének köszönhető, amely nem engedte meg, hogy a mű publicisztikus, látványosan aktualizáló fejtegetésekkel legyen túlterhelve. A Niki az 1948 utáni fél évtizedben játszódik, s nem érthető meg egészen a személyi kultusz korszakának valaminő ismerete nélkül, de a keletkezését motiváló tényezők ismeretének a hiányában is teljes esztétikai élményt tud adni, jóllehet éppen ebből a kisregényből ismerhető meg hitelesen ez a korszak.

A művet az író 13 részre tagolja. Az elválasztás ugyan nem szembetűnő, pusztán nagyobb sorközök jelzik, de ez a külsőlegesnek tetsző formai elem is meghatározott célt szolgál. A szikár pontosságra törekvő, érzelemmentes, objektív előadásmód a regényidő folyamatosságát erősíti. A 13 fejezet – nevezzük annak – három nagyobb tömböt alkot. Az első részben megismerkedhetünk Ancsával és feleségével, illetve Nikivel, hár­mójuk csobánkai életével (1-4. fejezet, 1948 tavasza-ősze). A második rész Pestre költözésükkel kezdődik. Niki városlakó lesz, Ancsát pedig leváltják, ide-oda helyezgetik, majd letartóztatják (5-9. fejezet, 1948 októbere–1950 augusztusa). A harmadik rész a férj nélkül maradt Ancsáné és a gazda nélkül maradt Niki keserves életének története, amely Niki halálával s rögtön utána Ancsa szabadulásával zárul (10-13. fejezet, 1950 augusztusa–1953).

Az első két részt nagyjából azonos terjedelmű, viszonylag rövid, pergő fejezetek alkotják. A harmadik részben észrevehetően lassul a tempó, terjedelme az első két részével egyenlő, tehát jóval hosszabbak a fejezetek, hosszabb a történés ideje is. Az idő fogalma itt relatívvá válik. Ancsa hirtelen letartóztatásával, ismeretlen sorsával kezdődően egészen más lesz az idő múlása. A konkrét dátumoknak ettől kezdve alig van szerepük, a történet előadásának korábbi kronologikus rendjét egy laza, inkább állapotokat rajzoló mód váltja fel. Mindennek előkészítése már a második részben megtörténik: Ancsa hirtelen és érthetetlen áthelyezgetései is a bizonytalanságot, az értékek és a idő relativizálásának ábrázolását előlegezik. Az időkezelésnek ez utóbbi fajtáját sok példával elemezte Tamás Attila.[127] Ő abban látja a lényeget, hogy Déry „a végtelenbe tágítja a pillanatot”. Én fontosabbnak vélem az időszemlélet szerkezeti változását a kisregényen belül, s az elbizonytalanítás funkcióját erősebben az aktuális témához kapcsolódónak érzem. Az idő azért „áll meg” a kisregényben, mert a történelemben is megállni látszik. A felgyorsult ország­építő élet hirtelen ritmusváltása a jövőkép eltűnésének, a szabadság hiányának vetülete. Az időnélküliség összhangban van Niki alakjának fokozott előtérbe kerülésével: az állat számára eleve nincs történelem, múlt és jövő.

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a kisregény nemcsak Niki története, amint az alcím ígéri, hanem Ancsáéké is, s rajtuk keresztül az egész magyar társadalomé. Kétpólusú a történet, ember és állat egyenrangú funkciót kap benne.

Niki sorsa önmagában nem lenne túl érdekes, sem túl eredeti. Ha pusztán a kutya szemszögéből láttatná az író a történetet, akkor legfeljebb az derülne ki, hogy az állat a rabságba belepusztult. Ezt számos más alkotás témájaként ismerjük már. A kutya történetét Déry messzemenően humanizálja, így lesz számunkra igazán érdekes. Azáltal, hogy Ancsáék és Niki sorsát a maguk elszakíthatatlanságában mutatja be. Niki valóban jelképe lehet egy társadalmi korszak igazságtalanul elpusztuló áldozatainak.

Viszont fordítva is igaz: Ancsa sorsa sem lenne önmagában olyan nagy hatású. Ha csak ezt a szálat dolgozza ki az író, eredetit és fontosat alkot, viszont aligha tudja elkerülni a túlaktualizálást. Akkor, a Niki megírásának idején a törvénysértő perek, az alacsony életszínvonal ténye, vagyis a személyi kultusz léte a mindennapok legégetőbb problémája volt, s benne élve, távlat nélkül alighanem csak a kutyamotívumot segítségül hívó módszerrel lehetett a nagyobb tévedés kockázata nélkül érvényesen szólni minderről. A kutyamotívum előtérbe helyezésének alighanem ez az elsődleges oka. Másrészt – s ez szorosan összefügg az előbbiekkel – az a közvetettség, amelyet Niki alakja lehetővé tesz, biztosítja az író számára az objektív-higgadt előadásmódot. Elsősorban az állati és az emberi sors állandó, hol rejtett, hol nyílt összevetésével érvényesülhet szabadon az írónak a Simon Menyhért születése óta keserűvé fordult iróniája.

Maga a szerkezet is kétpólusú. Nikinek és gazdáinak a sorsa szoros párhuzamossággal halad, s nem csak olyan külsődlegesnek vélhető okok miatt, hogy Niki kénytelen követni gazdái útját.

Az első rész szinte idilli világot tár elénk. Az idillt Ancsáék és a kutya sorsának egyaránt perspektívát ígérő volta táplálja és teszi jogossá. Ancsa

„emberszeretetét s mérnöki fantáziáját egyképp buzdította az új társadalomépítés”.

Niki viszont örült, hogy a vele nem törődő nyugalmazott horthysta ezredes után végre igazi gazdákra lelt, akik

„szabadságát fölöslegesen nem csonkították meg”. Ezért „úgy látszott, szívesen beilleszkedik az emberi erkölcs szelíd világába”.

Ezzel a mondattal zárul az első rész, s ha nem volnának már korábban baljós jelek, komolyan is vehetnénk a világ szelídségét. Ezt előlegezi a Tacitus-mottó, a már az első mondattól kezdve a harmadik személyű előadásmód higgadt tárgyilagossága, amely még az idillt sem engedi átforrósodni. Egyszer mégis felhevül a hang az első részben, a negyedik fejezetben, ahol Ancsa ember- és természetszeretetéből kiindulva esik szó a hatalomról:

„A hatalommal való visszaélés, e rákfenéje minden királynak, vezérnek, diktátornak, minden vállalatvezetőnek, osztályfőnöknek, titkárnak, minden pásztornak, tehén- és sertésgondozónak, minden családfőnek, minden nevelőnek, minden idősebb bátynak, minden öregnek és minden fiatalnak, kinek keze alá más lelkes teremtmények vannak alárendelve, az embernek ez a bűze, betegsége és fertőzése, melyet rajta kívül semmilyen vérengző fenevad nem ismer, ez az átok és káromlás, háború és döghalál ismeretlen volt Ancsáék házában.”

Itt is kitágul a kör: nemcsak Ancsához hasonló emberek élnek, s a későbbi tragédiát épp ez fogja okozni. Hogy az emberi erkölcs szelíd világán úrrá lesz a hatalom fertőzete.

Az idill szinte azonnal eltűnik, amint Pestre költöznek. Niki városlakó lesz, a szoba börtönébe kényszerül, az utcán pórázzal kell járnia. S ha az ember számára természetessé is vált a városi lét, a kutyának sohasem, hiszen az átalakított, humanizált természet a kutya szükségletei számára idegen, „dehumanizált”. A dehumanizációnak ezt az első, jelképes megjelenését követi hamarosan Ancsa indoklás nélküli leváltása a bányagépgyár vezetői tisztségéből. S míg Niki számára volt értelme a városi korlátozottság vállalásának, hiszen jó gazdáival lehetett, Ancsa számára teljesen értelmetlen hányódás kezdődik. Hogyan is érthetné sorsát, amikor a Rajk-perig „fenntartás nélkül megbízott a párt benső tisztaságában”, a szocialista demokrácia érvényesülésében? A megpróbáltatások egymás után érik, s barátja, Jegyes Molnár Vince azon a véleményen van, hogy az embernek sok mindent meg kell szoknia, sőt a kutyának is, tehát Niki is szokja meg az ijesztést. A bajok, amelyeket meg kell szokni, kívülről, a társadalom egészéből jönnek. A második részben megszaporodnak a fordulat éve utáni társadalmi helyzetre utaló megjegyzések. Először az irónia jelzi a kritikát, s a néhol groteszk mondatok. A Rajk-per utáni korszakról szólva nyílttá válik a közlés: „Az egész nemzet a képmutatás magasiskoláját járta.”

A kisregény szűkszavú gondolati fejtegetéseiben a harmadik személyű előadásmód miatt összemosódottan jelennek meg az író, illetve Ancsa gondolatai, az azonosulás tehát nagymérvű. A szűkszavúság ellenére igen fontos funkciója van a gondolati közléseknek. Már szerkezetileg is: az első két rész hasonló módon zárul: egy-egy kifejezetten elmélkedő – tehát nem cselekményes – fejezettel. A szabadságról, illetve a jó gazdáról van szó, s pontosan ezt a kettőt veszti el e fejezetek végén Niki, ez lesz pusztulásának oka, amint ezt majd Ancsáné felismeri.

„A mérnök idegességét természetesen nemcsak felesége, hanem az érzékeny bőrű fiatal kutya is megérezte.”

Ez az egyetlen mondat elégséges ahhoz, hogy összekösse Ancsa mind bizonytalanabbá váló sorsát Nikiével, akinek ettől kezdve egyre jobban árt a városi élet, a természet hiánya. A Duna-parti séták nem elégíthetik ki, s a gumilabda, amit a mérnöktől kapott, csak pótszer lehet az elvesztett természetért. Niki gazdáitól várta volna a segítséget nehezülő helyzetében, de hiába: Ancsát letartóztatták. A kutya elvesztette jó gazdáját is.

Ebben a helyzetben Ancsáné képtelen arra, hogy a kutyával megfelelően törődjön. Önmagát is alig tudja az elmerüléstől megóvni. Ancsánéról a harmadik részig alig tudunk meg valamit, ő tényleg epizódszereplő eddig. Viszont itt sem tud főszereplővé előlépni. Ancsáné sorsának passzív elviselője.

Déry nőalakjai rendszerint sokkal határozottabb, erősebb egyéniségek Ancsánénál. Így van ez a két másik börtöntörténetben is. A Szerelem és a Két asszony feleségalakjai a helytállás szép példáit mutatják. Bár van példa a testi elesettség ábrázolására: A nevető kórterem beteg asszonyai, a Vidám temetés haldokló férfija is sokkal energikusabbra rajzolt alakok Ancsánénál.

Ancsáné csak elviselni tud, átvergődni a nehéz éveken. Az egyetlen, amiben helyt akar állni: a kutya megőrzése – nem sikerül. Az asszony nagyfokú passzivitásának kettős funkciója van. A kor nyomásának tükre ez is: ilyen mélyre, ilyen vegetatív szintre kényszerít. (Bár ez a szál művészileg nem elég meggyőző, mivel Ancsáné korábbi egyéniségét alig ismerjük, s így nem tudjuk, honnan jutott idáig.) Másrészt így válik lehetővé a szinte teljes azonosulás Nikivel. Egy sorsot él ember és állat az elbizonytalanodott időben. A különbség annyi, hogy Ancsánéban pislákol a remény: férje egyszer hazatér, és újból emberi életet élhetnek, a kutya vi­szont – állatvoltából eredően – nem remélhet, nem bízhat a jövőben. Szá­mára az ösztön diktálja a megoldást: ha nem lehet szabad, akkor inkább elpusztul. S ebben a felismerésben van döntő funkciója a két kirándulásnak. A megismételt kirándulás ébreszti rá sorsára – Ancsáné elemzése szerint – Nikit: „Bizonyára nem akart tovább úgy élni, ahogy élt” – hiszen ha csak egy napra is, újból megismerkedhetett a szabadsággal, amely számára a természetben élést jelentette.

Ahhoz, hogy el tudja viselni a sorsát, Ancsáné a reményen túl is nagy segítséget kap: a társadalom intézményesített anti-humanizmusával szem­beszegülő emberi szolidaritást. Apósa, Jegyes Molnár Vince, a beutalt társbérlő tőlük telhetően mind segítenek, enélkül talán Ancsáné is elpusztulna. Még az utca járókelőinek szimpátiájával is találkozik, amikor Nikit majdnem elragadják a sintérek. Ebből a jelenetből is nyilvánvaló, hogy Ancsáné számára létfontosságú Niki, hogy a kutya létezése nagymértékben megkönnyíti sorsának elviselését.

Az emberi szolidaritás, az ember természetes, ösztönös humanizmusa a személyi kultusz éveiben szinte az egyetlen erő, amit szembe lehet állítani a korral. Ez jelentkezik már a Simon Menyhért születésében, ez A téglafal mögött központi gondolata, s benne van a Szerelemben is (a taxisofőr, a házmesterné alakja). Dérynél a szolidaritás gondolata nem új keletű, már korábbi két nagyregényében is hangsúlyosan ábrázolta a dolgozó osztályok összetartozás-érzését. De ami ott „hősi küzdelem” a kapitalizmus ellen, az itt néma tiltakozás, szinte mindig csak egyéninek meg­maradó gesztus, amely nem válhat társadalmi méretűvé a „képmutatás magasiskolájának” korszakában.

A kisregény kulcsszava a szabadság. Déry filozofikus szabadságfogalmat használ, ez a negyedik fejezetből világosan kiderül, amikor a szabadság és a felelősség, a fegyelem dialektikus kapcsolatáról van szó. Ezt sugallja a kisregény egésze is, hiszen nem valamiféle absztrakt szabadságeszmét hirdet. Egy nagyon is gyakorlatias, ésszerű cselekvéssort látunk, amelyet a szabadság tesz lehetővé, amely építés magának a szabadságnak a megvalósítása, s a szabadság hiánya egyúttal az építést is eltorzítja. Ez a hiány évekre börtönbe zárja Ancsát, vegetatív létre kényszeríti a feleségét.

Niki is fokozatosan megismerkedik a szabadság hiányával. Előbb a természetben élés szabadságáról kell lemondania, majd a „társadalmiról”: választott gazdáját elszakítják tőle. A szabadsághiányt sokrétűen mutatja be a szerző: Nikinek nem lehetnek kölykei, rossz az élelmezése, korlátozott a mozgási szabadsága, vadászat helyett labdával, kaviccsal kell megelégednie. S nem elég, hogy Ancsa eltűnik, időnként még Ancsá­né is magára hagyja a lakásban. Egy pillanatra már a második részben feltűnik ez a motívum: a kutya annyira örül, amikor Ancsáné hazajön, „mintha az asszonyt félévi börtönből hazatérve látná viszont” – de hangsúlyossá, helyrehozhatatlan károkat okozóvá az állat életében majd a harmadik részben válik a szoba magánya.

A kulcsszó szerepe persze sokkal tágabb a szó gyakori előfordulásánál, a szabadságra és hiányára utaló hasonlatok gyakoriságánál, a közmondás- és szólásszerű kijelentő mondatoknál, amelyek mind ember és állat szabadságigényéről szólnak. A kisregény egész szerkezetét, cselekményét, szereplőinek sorsát meghatározza, hogy a szabadságról van szó. S ha innen nézzük, ember és állat párhuzamos történetében az ellentétesség is szembetűnő. Ezt előkészíti egy kompozíciós írói fogás is: míg Niki alakját ezúttal is fejlődésében mutatja meg az író, addig Ancsának és feleségének alakja sokkal statikusabb. Ancsát csak a kisregény első felében látjuk, nem tudjuk meg, hogyan hatott rá a börtön, csak azt, hogy elviselte, túlélte. Ancsánét viszont inkább csak a kisregény második felében látjuk. Ancsáék mozdulatlanabb képe Niki kitüntetett szerepét erősíti. A kétpólusosságot azért mégsem tudja felbillenteni, hiszen a mérték mindig az ember sorsa. A kisregény befejezésében válik ketté végleg ember és állat útja. A befejezés egyúttal befejezetlenség is: Niki története lezárult ugyan, de Ancsáéké nem. Nyilvánvaló, hogy a kutya eltemetése nem jelentheti egyúttal az egész múlt eltemetését. Az emberi életutaknak ez a befejezetlenül hagyása 1955-ben szükségszerű volt, s ez mutatja a legjobban, hogy miért kellett ebbe a történetbe Nikit is bevonni. S hogy Déry világából itt nem tűnt el a perspektíva, csak csökkentett intenzitásúvá alakult, annak a zárójelenet minden szomorúsága ellenére is bizonyítékát adja. Hiszen Ancsa visszatért, újra kezdhetik az életet, még ha öt esztendő keserves tapasztalatainak kétes gazdagságával is.

1957 előtti prózánkban Déry Tibor kisregénye, a Niki és Mészöly Miklósé, a Magasiskola (1956) a legteljesebb és a legnagyobb művészi erejű ábrázolásai a személyi kultusz világának. A későbbiekben sem túl sok mű társult melléjük. Lukács György azt írta – a hatvanéves írót köszöntve – 1954-ben:

„Déry Tibor ma csak hatvanéves. Minden lehetősége megvan arra, hogy ne csak nagy tehetségű, ne csak jelentékeny, hanem igazán nagy író váljék belőle.”[128]

Ez a gondolat, megírása idején, furcsán udvariaskodónak tűnhetett. Az azóta eltelt két évtized viszont ennek a szokatlan jóslatnak az igazolása. Déry életműve hatalmasan kitágult, s ennek gyökereit alighanem az 1953 és 1956 közötti kisepikában találhatjuk meg. Nemcsak a művészi megformálás még nagyobb biztonságában, hanem a gondolati anyagban, az írói világképben is. Hiszen a szabadság és a rend problémájának, ember és társadalom felbolydult viszonyának a Nikiben megkezdett ábrázolása folytatódik – még áttételesebben – a G. A. úr X.-ben és A kiközö­sítő című regényekben. S nem tér-e vissza mindez a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregénynek ugyancsak a rend hiányát idéző apokaliptikus látomásában?

(1974)



[123] Domitianus zsarnok római császár 81 és 96 között, Agricola a hadvezére, aki megszilárdította a britanniai uralmat. A császárt Nerva, majd Nerva Traianus (98–117) követte, aki megerősítette a belső rendet, s a provinciákkal szemben engedékeny politikát folytatott.

[124] Az idézetek Szabó Árpád fordításai.

[125] Déry Tibor: Párbeszéd a pesszimizmusról, in: Útkaparó, 1956, 286. old.

[126] Jegyzet egy vershez, uo., 291-294. old.

[127] Tamás Attila: Egy kis remekműről, in: Irodalom és emberi teljesség, 1973, 169-184. old.

[128] Lukács György: Déry Tibor 60 éves, in: Magyar irodalom – magyar kultúra, 1970, 559. old.