Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

22. fejezet -

22. fejezet -

A népi-urbánus vitáról

„De a szó klasszikus értelmében nem mondhatjuk, hogy ez a reformifjúság valahol a baloldaliság és a jobboldaliság között lebegett, azt lehet mondani, hogy egy olyan reformlehetőség megfogalmazását hordotta méhében és ehhez legközelebb a népi mozgalom formájában jutott el, amelyik túlhaladja a hagyományos harci riadókat, főleg azt, amelyik kapitalizmus és kommunizmus közötti választásra szólít fel” (Bibó 1986, 325).

A népi-urbánus vitát irodalmárok vívták különböző irodalmi folyóiratokban és napilapokban – ám irodalomról esett a legkevesebb szó. Ez a mai szemlélő számára anakronisztikus diskurzus végzetesen megosztotta a magyar szellemi életet, s ez a megosztottság – ha tompult is az új (irodalmi) nemzedékek színre lépésével – nem szűnt meg. A vita hevében a népi gondolat, a liberalizmus, a marxizmus képviselői csaptak össze, olykor kuszának tűnő hadrendben. Nem egyszerűsíthető le ugyanis a szembenállás jobb- és baloldal konfliktusára, hisz – elsősorban a földreform kérdésében elfoglalt álláspontja alapján – a baloldaliként számon tartott népi mozgalom programjában erőteljes szociális követelések fogalmazódtak meg, egyes képviselőinél a szocializmus normáival és frazeológiájával is, miközben maga a mozgalom távol állt a szocialista, kommunista eszmeiségtől. S ugyancsak vulgáris félreértelmezésként hatna a vitában kizárólag zsidók és nem zsidók érdekellentétét látni, ugyanis a népiek oldalán zsidó származású írók, költők is megszólaltak. Akkor hát miről folyt (folyik) ez az irodalmi diskurzus terminussal nehezen leírható vita, kik és milyen érdekek menték vívták? A magyar társadalom modernizációjáról vallott eltérő felfogások csaptak össze, sajátosan artikulálva a társadalmi lét különböző területeit – így mindenekelőtt a kultúrát – eltérően értelmező felfogásokat.

Az 1918–1919-es forradalmi kísérletek kudarcai, a történelmi Magyarország széthullása, a bethleni konszolidáció ellentmondásossága (Romsics 1991, 202) szükségszerűen vetette fel a társadalmi modernizáció kényszerét az 1920-as évek második felétől, s egyúttal az átalakítás filozófiai-gazdasági stratégiájának megválasztását is. S az eltérő gazdasági-politikai stratégiai érdekek az 1930-as évek szabadabb politikai légkörében azért is mutatkozhattak meg a nyilvános politikai küzdelem színterén, mert a hagyományosan jobb- és baloldal küzdőterén megjelent egy harmadik erő, amely szemben állt mindkét értékrenddel, s a társadalmi modernizáció harmadik útját fogalmazta meg filozófiaként és jövőképzetként. Az 1920-as évek második felében bontakozó népi eszmeiség, majd az évtized végén induló falukutató mozgalom azt az értelmiségi csoportosulást vonja maga köré, amely majd az 1930-as években népi írók mozgalmaként szervezi meg önmagát. A modernizáció kérdését a második világháború s az azt követő szovjet megszállás eldöntötte, így a vita is elült, legfeljebb a személyi konfliktusokban izzott tovább. Ám nem véletlen, hogy a szocializmus végnapjaiban lángolt fel újra, amikor ismét a társadalomátalakítás lehetősége és stratégiájának megválasztása merült fel. A népi-urbánus vita klasszikus korszaka – amelyben a későbbi elfogultságok, előítéletek is gyökeredznek – az 1930-as évekre esik.

A vita recepciója önmagában is meghaladná e tanulmány terjedelmét. Ugyanakkor nehezítik e recepció mai tisztázását azok az „atavisztikus”, ideológiai fogantatású vádaskodások, előítéletek, amelyek olykor nem hagyják érintetlenül a szakirodalmat sem. Másrészt az utókor tárgyilagos olvasatát befolyásolja a hozzáférési lehetőség, hisz a népi írók mozgalmáról tekintélyes szakirodalom szól, míg A Toll és a Szép Szó köré vonható urbánusokról ilyen nem áll rendelkezésre, legfeljebb egy-egy képviselőjükről olvashatunk tanulmánykötetet, kismonográfiát. Az 1948-ban hatalomra jutott politika ellenségnek tartotta a radikális polgári értelmiségként értelmezett urbánusokat s a népiek többségét, akiket a nacionalista, faji gondolkodás reprezentánsaként aposztrofált. Ugyanakkor e politika (természetéből következően) népiség és marxizmus feltételezett ideológiai szövetségére hivatkozva a népi tábor nem egy képviselőjével különbékét kötött, megpróbálván kiegyezésre késztetni őket, vagy legalább „útitársként” megnyerni. A szocialista rendszer kultúrpolitikája – noha egyes korszakaiban eltérő módon – épp ezért elhallgattatta a népi-urbánus szembenállást a maga diszkriminatív, más tekintetben viszont homogenizáló társadalom- és kultúrpolitikai céljainak megfelelően. Nem utolsósorban pedig azért, mert e vita – sokáig tabuként kezelt – egyik hangsúlyos eleme a zsidókérdés volt. Márpedig a kommunista mozgalomban – a diszkriminációk, majd a világháború, a holokauszt traumái következtében is – a magyar zsidóság jelentős számban képviseltette magát.

A vita meglehetősen szerteágazó volt. Sokan nyilvánítottak véleményt a legkülönbözőbb fórumokon. Az első attakként tekinthető Erdélyi-bírálat, Ignotus Pál írása a Nyugatban jelent meg (Ignotus 1928), amint itt látott napvilágot a második szakaszhoz tartozó Illyés-útirajz is (Illyés 1933). Ezzel együtt, a babitsi szellem jegyében, a folyóirat távol tartotta magát a sok tekintetben konkurenseként fellépő lapok (Válasz,Szép Szó) által gerjesztett csatározásoktól. A Válasz, a népi oldal lapja, amely a szerkesztők (Németh László, Fülep Lajos, Gulyás Pál, Sárközi György) nézeteinek árnyaltsága függvényében képviselte a népi gondolatot (Széchenyi 1997). A népi mozgalom reprezentánsai nem alkottak homogén politikai, ideológiai közösséget. Szabó Pál, Erdei Ferenc, Veres Péter szocializmussal rokonszenvező nézetei távol álltak Darvas József kommunista meggyőződésétől s még inkább a szélsőjobbra csúszott Erdélyi Józseftől. A mozgalomnak több érintkezési pontja volt „a magyar oktobrizmussal is” (Bibó 1986, 301), amely kapcsolatot elsősorban Illyés Gyula és Szabó Zoltán ápolta. A „fő ideológust”, Németh Lászlót intranzigens értelmiségi pozíciója távol tartotta nemcsak a politikai pártoktól, hanem az ideológiai elkötelezettségtől is. A Szép Szó az urbánus válaszok fóruma, a vitát ugyanis általában valamely népinek tekintett írás provokálta, élesztette. Németh László egyszemélyes folyóiratára, a Tanúra árgusan figyelt A Toll, a Zsolt Béla által szerkesztett lap, de a kolozsvári marxista Korunk is. A vita különböző szakaszaiban az akkori magyar irodalmi nyilvánosság úgyszólván minden fóruma teret adott valamely nézetnek a konzervatív Napkelettől és a Szekfű szerkesztette Magyar Szemlétől a Szocializmusig és a Magyar Életig.

A népi-urbánus vita kiteljesedése vitathatatlanul az 1930-as évekre esik (1933– 1938). Az 1920-as évek végén szárnyait bontogató népi mozgalom körüli disputák azonban okkal sorolhatók ide, amint a háborús készülődésben ugyan intenzitását vesztő s csak ritkán fellángoló vita szülte írások is. A háború utáni, a népiek egy részét (Németh László, Erdélyi József, Sinka István, Szabó Lőrinc) háborús bűnösnek tekintő urbánus revansvágyó írások is idetartoznak, ám – mint a korai korszakban is – a vita lényegi kérdései kevésbé exponáltak.

A népi-urbánus szembenállást a gazdasági-politikai átalakításról vallott modernizációs koncepciók különbsége idézte elő. (A fennálló rendszer bírálatában, a demokratizálódás, a szabad választások követelésében és általában a szabadságjogok kiterjesztésének igényében azonos véleményen voltak.) A két világháború közti Magyarországon a liberalizmus defenzívába szorult. A 19. századi nemzeti liberalizmus eszméje erejét vesztette, a polgári liberalizmusra súlyos teherként nehezült az októberi őszirózsás forradalom kudarca, a gazdasági, politikai összeomlás és az azt követő kommunista diktatúra. Az 1867-et követő gazdasági fellendülésben jelentős szerepet betöltő zsidó nagytőke képviselte liberális gazdaságfilozófia a modern kapitalizmus szimbólumává vált, s a baloldali érvrendszerben a társadalmi elnyomatás egyik okaként jelenik meg. A népiek által döntőnek tekintett agrárkérdésről, a nagybirtok modernizálásáról a polgári liberális értelmiségnek kevésbé volt megoldási javaslata.

A népi ideológia a társadalmi modernizációt nem a várostól, a polgárságtól várta, hanem a paraszti rétegek felemelkedésétől, a „néptől” és a népi kultúrától. Ez természetesen egyet jelentett a földreform szükségességével, amit – bár más érvekkel – a liberális eszmeiséget képviselők is támogattak. Az 1920-as évek elején létrehozott Földreform Szövetség a Rassay Károly-féle Kossuth Párt célkitűzését jelenítette meg, hogy a földreform minél szélesebb körben megvalósítható legyen. Ugyanakkor nem vitatható, a földosztás elve sérti a magántulajdonról vallott liberális felfogást, arról nem is beszélve, hogy a harmincas évek politikai légkörében megfogalmazódott az a félelem is, hogy a birtokviszonyok átrendezése csak a zsidók tulajdonában vagy bérletében levő földekre vonatkozik. Vitathatatlan, a népiek radikális földprogramja hozzájárult volna a társadalmi osztályviszonyok átrendeződéséhez és a történelmi sérelmek és igények orvoslásához, valamint a modernizációhoz. A törekvések radikalizmusa és talán az ideológiai háttere akadályozta, hogy a feudális viszonyokat ugyancsak lebontani akaró liberalizmusban nem találtak szövetségesre. Az urbánus érvelésben nemegyszer együtt jelenik meg a paraszti és a városi „proletariátus” mint a társadalom legalján levő elnyomott osztály. Vázsonyi Vilmos a „város parasztjá”-nak nevezte a kispolgári rétegeket (L. Nagy 1994). Ugyanakkor a parasztság nagy részének földtelensége, a feudális birtokviszonyok mégiscsak megkülönböztették a társadalom ezen osztályát. A népi írók programszerű követeléseiben is megfogalmazódott földosztás (telepítés) az urbánusok értelmezésében nem egyszerűen a társadalmi-gazdasági erőviszonyok átrendezését jelentette, hanem a népiek által a nemzet beszűkítését is. A polgári értelmiség a polgári értékrend egalitárius eszméi alapján vallotta azt a nemzetfelfogást, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát nincsenek előjogok, „magyarabb magyarok”, s a paraszti kultúra sem különb, mint a polgári, csak más.

A népiség politikai tartalma az 1925. április 2-án alakult Bartha Miklós Társaságban formálódott meg. Ez az akkor még jobboldali szemléletű egyetemi hallgatókat és fiatal értelmiségieket tömörítő társaság az irodalmi és tudományos tevékenységet az ifjúság hazaszeretetének és „faji öntudata” ápolásának szentelte. Alapszabályként ilyen célokat fogalmazott meg: „Foglalkozik a mindenkori jelen aktuális kérdéseivel, az elszakított területi magyarság helyzetével, a nemzeti kérdés történetével és bölcseletével, továbbá az internacionalizmus és a zsidókérdés elméletével, tudományos bázist nyújt nemzedékünk társadalmi szervezéséhez és mozgalmához” (Tasi 1995, 11). Ez a programmeghatározás tematizálja a jobboldali nemzetszemlélet úgyszólván minden lényeges kérdését, de nem érinti még a parasztság szerepét.

A földkérdés – az egyébként széles kitekintést nyújtó, politikatörténeti, filozófiai problémákat is taglaló – vitaesteken válik mind gyakoribb témává, s majd az 1928-as, Ady emlékének szentelt röpirat, az Ifjú szívekben élek foglalja össze az első nemzedéki deklarációnak is tekinthető álláspontokat. A vezető helyen Szabó Dezső írása szerepel (A jövő felé), tükrözve így azt a pozíciót, amelyet művei szemléletével és személyes hatásával az író kivívott a társaság életében. A röpirat cikkei, tanulmányai közül kiemelkedik (az ekkor még marxista s A Tollban is publikáló) Kodolányi János marxi, freudi és népi gondolatokat egyaránt ötvöző programvázlata, amely nem a kultúra elsődlegességét, hanem a földkérdés megoldásának primátusát vallja, a faji öntudatának teljességében levő nép megszervezését és „a magyarság jellemének, lelkiségének legjobban megfelelő életformák” megteremtését fogalmazza meg célként. A röpirat egyes tézisei nem maradnak válasz nélkül. Komlós Aladár a Századunkban bírálja az Adyt a fajvédelem jegyében értelmező álláspontot (Fajvédő volt-e Ady Endre?), azonosítva a zsidókérdést a fajvédelemmel (Komlós 1929, 311). A Nyugatban Szász Zoltán nemcsak Makai Károly inkriminált kijelentését („Azt tanultuk Adytól, hogy Magyarország a magyaroké és a magyar faj hegemóniáját kell diadalra vinni benne”) utasítja el, hanem a gazdasági problémák faji megközelítését is. A Szabó Dezső igényelte pozíciót, a „magyar magyarok” történelmi jogaiknak megfelelő érvényesülését Szász a magyar nacionalizmus anakronizmusának tartja, a numerus clausus kivitelezhetetlen kiterjesztéseként (Szász 1929, 625).

A korai népi mozgalom első megmutatkozása, az Ifjú szívekben élek, erőteljes Szabó Dezső-hatásként értelmezhető. A „visszaszabódezsősödés” (Lackó 1983, 173) időszakát éli Németh László is, aki ekkor kerül (először) közel a népi szemlélethez. Az irodalom – mint mesterénél is – a társadalomról való gondolkodás legfőbb színterévé lényegül át, különösen annak közösségi elhivatottságú változata. A Faj és irodalom (1927) beszédes példája nemcsak a nemzedéki útkeresésnek, hanem az irodalmi fogantatású analitikus gondolkodásnak is: „Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj” (Németh 1928a, 33). A „közénk vetődött” és „szétfutó népek” metaforája Trianon traumáját értelmezi a maga módján, amint a magyar állammal szembeállított faj elsődlegessége is a széthullásra adott válaszként értelmezhető. Németh László ekkori fajértelmezése mögött nem a biologizmus (mint mondja: „a vér vegyészei”) romanticizmusa, hanem Szekfű „történelmi népfaj” elmélete áll: „Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt” (35). Ugyanakkor ez a fajfogalom alkalmassá válik arra, hogy a költők „magyar vagy nem magyar voltának” eldöntésében katalizátorszerepet töltsön be. A tanulmány első kísérlete annak a 19. században fénykorát élő, herderi fogantatású karakterológiatan-adaptációnak, amely majd a Magyarság és Európa és a Kisebbségben sokat vitatott faj- és nemzettípusaiban teljesedik ki. A „népidegen színek” felvázolása mellett hangsúlyos kérdés a zsidó irodalom helye és szerepe.

A népi irodalom egy másik programadó írását az egyik barthás rendezvényen olvasta fel Németh László. A Magyar Föld kultúrestjén (1929. február 27.) hangzott el a Nép és író. A művészi individualitás és nemzeti közösség viszonyát ismét az a 19. századra visszanyúló szemlélet alakítja, amely az egyéniséget betagolja a kollektívumba, annak sorshordozójaként. Nem olvasható másképp a tanulmány sokszor idézett mondata, mint e szerep programszerű felvállalásaként: „Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett” (Németh 1929, 358). A nemzeti hagyományvilághoz való tartozás kötelezettsége – a népiség ezen esszenciális eleme –, a közösség kultúrateremtő szerepének primátusa azonban nem homályosítja el az író történelmi ítéletét: „Hol van ez a régi falu? Bomlik menthetetlenül” (357).

Ezen a Magyar Föld-programon a következő írók-költők szerepeltek: Bányai Kornél, Boros Sándor, Erdélyi József, Féja Géza, József Attila, Illyés Gyula, Simon Andor, Kodolányi János, Pintér Ferenc, Terestyéni György (Sebestyén 1981). A későbbi mozgalom előhada ez, amelyet ekkor a reformkövetelések szerveztek csoporttá. A barthások programjának középpontjában a falvak szociális helyzetének javítása és a földreform állt. Németh László átfogóbb reformban gondolkodott. Klebelsberg neonacionalizmusához íródott hozzászólása (Új reformkor felé) visszaigazolja az új irodalmi nemzedék ezen csoportosulásának küldetéstudatát: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író” (Németh 1928b, 536). Az elhivatott fiatalság alkotja Németh reformelképzelései szerint azt a középosztálybeli értelmiséget („a magyar tieres etatot”), amely a „nép érdekeit a politika fő szólamává tudja tenni”. A társadalomalakítás ilyen értelmiségcentrikus megközelítése persze felveti a nem népi, tehát a polgári liberális értelmiség szerepét és helyét is. Németh László azonban csak később válik a liberális kritika célpontjává, az évtizedfordulón az még a barthás nézeteket támadja. Zsolt Béla egyik megállapítása pontosan tükrözi a vita lényegének liberális értelmezését, egyben eltérő értékrend szerinti értékelését is. A rövid életű Új Magyar Föld első számáról írja: „Igen, ebben a füzetben vívódik az értelmesség, a tanultság, a nyugati orientáció azzal az ellenforradalmi fuvallattal, amely ezeket a fiatalembereket még fogva tartja” (Zsolt 1929, 6).

A népi-urbánus vitát – a húszas évekbeli csatározások után – a harmincas évekre két szemben álló tábor folytatta. 1934 májusában megjelent a Válasz, a népi irodalom folyóirata és a mozgalom egységét megteremteni hivatott szellemi centruma. Meggondolandó tehát az a felvetés, amely a vita igazi kiteljesedését a Válasz megjelenéséhez kapcsolja, mint olyan fórumhoz, ahol a népiek „válaszolhattak”. Másik, ugyancsak markáns álláspont szerint az igazi összecsapások Illyés Pusztulás című úti beszámolójával kezdődtek s a körülötte kibontakozott viszonylag széles körű vitával. Az is belátható, hogy a nézetek egyre radikálisabb különbözőségében Németh László Ember és szerep című írása volt a meghatározó, amely a korábban is érintett, olykor erősebb fogalmazásban is megjelenő zsidókérdésről nyíltan és érzékenységet sértőn beszélt. Ezt a szerteágazó és sokféle érvet megmozgató, sok folyóiratra kiterjedő vitát úgy tekinthetjük át, az értelmezhetőség szempontját is figyelembe véve, ha a két központi kérdésre koncentrálunk: a népi és polgári kultúra szembeállításával metaforizált társadalommodellek különbözőségére és az antiszemitizmus problémájára, ideértve a faj, fajiság fogalmának sokféle értelmezését.

„Népi vagy polgári kultúra?” – olvasható Hevesi András cikkének címében (Hevesi 1933) a későbbi korok olvasói számára értelmezhetetlen, a társadalom különböző rétegeihez kapcsolható műveltség, mentalitás, életmód egymást kizáró szembeállítása. A Féja Gézával folytatott vita lényege pontosan érzékelhető abban a szembeállításban, amely a polgári kultúra és a „fajiságra épülő kultúra” antinómiájában fejeződik ki. Féja a „felszínes polgári kultúrával” szemben a „magyar néplélek” kultúrateremtő erejét tartja meghatározónak, egy a társadalom egészét átfogó változás hordozójának: „A magyarság méltán tiltakozhatott, amikor henye úri ítéletek próbáltak pálcát törni felette, de mi nem ezt az ítéletet hozzuk, bennünk a magyar nép szólal meg s eljövendő parasztseregek léptei kopognak” (Féja 1933, 318).

A Féja által képviselt „új életirány” természetesen átfogóbb programot, társadalom- és nemzetpolitikát rejt magában, mintsem csak az agrárium és a falusi népesség problémáinak felkarolását. A kérdés valójában a kelet vagy nyugat alternatívája. A népi mozgalom egyes képviselői a maguk kulturális, társadalmi beágyazódása következtében más és más válaszokat adnak erre a kérdésre, de a harmadik utas társadalommodellt kétségkívül a társadalomfilozófiai rendszerben gondolkodó – annak minden hiányosságával, joggal vagy oktalanul bírált túlzásaival – Németh László teremtette minőségszocializmus-koncepció emblematizálja. Németh László a Korunkban megjelent, Jeszenszky [Molnár] Erik által jegyzett levélre (Jeszenszky 1933) adott válaszában nyílt egyértelműséggel határolja el magát a marxi szocializmustól, illetve annak szovjet modelljétől. „A marxizmus megteremtésébe beleölt zsenialitást nem lehet kisebbíteni” – írja. A másutt is megfogalmazott „szocialista vagyok, de nem marxista” álláspontot azonban kategorikus kijelentések adják vissza: „A marxizmus bűnei a szocializmus ellen: szellemi nyűgévé lett a mozgalomnak, elriasztja tőle a kor vezérszellemeit, s elzárja a kor vezérszellemeitől a mozgalomba kerülteket; bukott polgárokat ültet a munkásság nyakára, akik műveltségcsömörükben szembeállítják a feltörekvő emberi lehetőségekre kíváncsi munkást a hagyományokkal, melyet polgárinak bélyegeznek; lesüllyeszti a munkásvezetők színvonalát; s mint Oroszországban láttuk, a korlátoltság kiválasztását indítja meg köztük; a betű képmutatásra tanítja a »felszabadult« embert, tételfacsaró teológusokat és dogmákkal ölő csörtetőket táplál, az érzés és gondolkozás hűségét megbünteti” (Németh 1934c, 155–156). A látnoki mondatok a szocialista-kommunista mozgalomban meghatározó szerepet betöltő polgári származású értelmiség ellen irányulnak, és élesen szemben állnak azzal a baloldali illúzióval is, amely a szovjet gyakorlatot mint a jövő társadalmi modelljét idealizálta. A sokat vitatott Németh László-i „minőségszocializmus” gazdagságfilozófiai alapja okkal keresendő a Die Tat és Ferdinand Fried tanai között (Lackó 1985, 44). A Tanúban is ismertetett Tat-kör nemcsak Németh Lászlónak az antant-nyugat és a szovjet-kelet közti külpolitikai orientációját befolyásolta, hanem a kapitalizmust és a szocializmust egyaránt elutasító, a nagyiparra és a magángazdálkodásra épülő kétszektorú gazdaságpolitikai elképzeléseit is. A minőségeszme ortegai társadalomfilozófiája (Szegedy-Maszák 1985, 14–15) kiegészül azzal a technicista szemlélettel, amelyet az ugyancsak a Tanúban ismertetett Hendrik de Man Arbeit- freude elmélete ír le (Németh 1932).

A baloldalon direkt összefüggéseket látnak a minőségszocializmus, a sajátos, magyar harmadikút-koncepció és a német fasizmus között. A népiek legádázabb vitapartnere, Ignotus Pál nem ismeri el a harmadik oldal lehetőségét, mondván, hogy aki nem választ a jobb- és a baloldal között, az a hatalmat választja. A polgári baloldal radikális elutasító álláspontját megvilágítják az állandó németországi utalások, amelyek nemcsak politikai küzdelem számlájára írhatók, hanem szerepet játszanak a kétségkívül meglevő felületi hasonlóságok, amelyek a húszas évek végének németországi szellemi mozgalmai és a magyar harmadik oldal között fennállnak (Szabó 1990, 64–65). Azzal együtt, hogy a német terjeszkedést a népi mozgalom aggodalommal nézte, s külpolitikai elképzelései között épp ezért a föderatív állam, a „kelet-európai tejtestvériség”, a kis népek összefogása szerepelt (Balogh 1997; Kiss 1985, 102). A népiek társadalmidemokrácia-követelései semmiképp sem egyeztethetők össze azzal az államkapitalizmusra épülő, egypárti diktatúrával, amit a német fasiszta államrend jelent. A nemzetiszocializmus, a faji szocializmus ezzel együtt gyakori vád, amelynek magyarázatát nemcsak az érzékenységek és félelmek adják meg, hanem az is, hogy más filozófiai kontextusban és elméletiséggel gondolkozott és vitázott Németh László vagy Illyés, és másként Féja Géza vagy Veres Péter. Utóbbi különvitája Fejtő Ferenccel a „faji szocializmusról” azért is érdekes, mert két szocialista szellemiségű, a Válaszhoz és a Szép Szóhoz is tartozó, de a népiség, fajiság gondolati tartalmát sarkalatosan eltérően megítélő író disputájáról van szó (Fejtő 1937, 253–258; Veres 1937, 295–302).

A társadalmi modernizációról valló eltérő gondolkodásmódnak (és egyben a csoportérdekek szerveződésének) szemléletes dokumentumai a vitában külön történetet jelentő Új Szellemi Frontot értelmező írások. Az egyik oldalon egy rövid életű reform kísérleteként, a másikon a hatalommal való kiegyezés szándékaként jelenik meg a Gömbös Gyula és a népiek egy csoportja közti kapcsolatfelvétel, illetve a kormányzat és a népi mozgalom közti közeledés. A Zilahy-villában megesett találkozó és Gömbös demagóg reformpolitikájában (letelepítési programot, a nagytőke korlátozását ígérte, betiltotta a Nemzetiszocialista Pártot) céljaik támogatását látó írók kudarca szellem és hatalom paradigmatikus viszonyainak tanulságos példája is.

Az Új Szellemi Frontot Zilahy Lajos kezdeményezte s a Németh Lászlóval jó kapcsolatot ápoló Kozma Miklós (Lackó 1975, 60). A felülről jövő reform lehetősége azonban már Németh László programadó írásában – nem kevés kétellyel övezve – megfogalmazódik. A Reform (1935) előbb a kulturális („új nemesség”, iskolai oktatás), egészségügyi változtatások szükségességét, majd a gazdaság reformját írja le (telepítések, „minőségtermelés”, „minőségszövetkezetek”). A kisebbség kérdése („A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni”) nemcsak az elszakított magyarságra vonatkozik, de felveti a zsidókérdést is, amire egyértelmű válasz fogalmazódik: „Mondjuk ki világosan, hogy nem vagyunk antiszemiták. (…) A zsidót egy emberséges kor nem üldözheti azért, mert zsidó” (Németh 1935, 44, 52). A Pesti Napló és a Magyarország hasábjain megszólaló népiek – ki-ki a maga módján – a húszas évek vége óta formálódó politikai-gazdasági-népesedési programjukat boncolgatják. Miután jórészt kormánylapokban tették közzé mondandójukat, óhatatlanul gyanúba keveredtek, hogy „beszervezett irodalomról” van szó, s hataloméhségükben elvesztették józanságukat. Illyés – mintegy a Magyarokban lejegyzett ekkori gondolatainak esszenciájaként – fogalmazza meg látleleteit a pusztuló magyarságról. Írásának érzelmekre hangolt, lirizált tónusa kitűnik a vita puritán, politizáló szövegei közül. Értelmezésében a reform a szabadsággal egyenlő. Másképp értelmezi azonban a társadalom átalakítását Féja, aki a jobb- és baloldal tehetetlenségéből eredezteti saját nemzedékének alkotóerejét, s Magyarországot az „új humanizmus” Duna-völgyi teremtő erejeként képzeli, és megint másként Németh László. Mint írja: „A Rubicon a földkérdés.” A népi mozgalom sokszínűségét jelzi a vitában megszólaló Nagy Lajos vagy Sárközi György írása, amint Pap Károlynak a beolvadásról közzétett meditációi is.

Ignotus Pál vehemens és a rá jellemző csipkelődő gúnnyal átitatott írása az új nemzedék elhivatottságát és „ellenforradalmiságát” kritizálja (Ignotus 1935, 389–396). Ignotus a „nép-nemzeti hajsza” örököseinek tartja mai ellenfeleit, akik mindenki ellen fellépnek, ha az nem hajlandó a hatalom szolgálatába állni. Reform csak baloldali lehet – erre épül a cikk egész gondolatmenete. Ignotus Pál neve sokszor szerepel a népi-urbánus vitában. A Brassói Lapoknak adott nyilatkozata olyannyira elmérgesítette a Szép Szó és a Válasz viszonyát, hogy Sárközi választás elé állította munkatársait: népiek maradnak vagy urbánusok (Lackó 1988, 331).

Az Új Szellemi Front elleni harcban Ignotus társa Kárpáti Aurél, Bálint György mellett József Attila. A költő két alkalommal is bekapcsolódik a vitába. Hogy József Attila – aki a Pusztulás-vita idején hallgatott – miért vállalt ilyen politikai aktivitást, az talán elsősorban személyi okokkal magyarázható: Illyés és Németh László inspirálhatta. Ugyanakkor az Új Szellemi Front című írásának baloldalisága, marxi fogalomhasználata egyértelműen jelzi politikai, szellemi hovatartozását. A marxi tanokra ekkor már kritikával tekintő József Attila egykori társait nem a régi-új barát, Ignotus Pál szemléleten keresztül vizsgálja, hanem megőrizve népiségének radikalizmusát és marxizmusának alapértékeit, sajátos egyéni követelményeket támaszt. A szociáldemokrácia és a polgári baloldal elkülönülési szándékának tudható be, hogy a József Attilának teret adó Szocializmus ugyanazon számában Mónus Illés sokkal megértőbben szól a népiek szándékáról.

A vitát nem lehet leszűkíteni a magyar–zsidó szembenállásra: ebben úgyszólván mindenki egyetért, aki a kérdést érinti. Abban azonban már eltérnek a vélemények, hogy mennyire volt jellemző az antiszemitizmus a népiekre, illetve mennyire diabolizálta az urbánusok érzékenysége, fenyegetettségérzete a vitában megjelenő egyes állításokat. „A zsidókérdésben és az antiszemitizmus megítélésében a népi írók nézetei józanok, higgadtak, emberségesek voltak, vagyis a zsidóság hátrányos megkülönböztetését, üldözését és megsemmisítését elítélték, az antiszemitizmust haszontalannak és kártékonynak tekintették” – jellemzi Borbándi Gyula (Borbándi 1989, 390) a népiek zsidókérdésben elfoglalt álláspontját, megengedve, hogy voltak nem differenciált kijelentések, s Erdélyi Józsefet hozza fel például. Ezzel szemben az egykori vitaellenfelek és az utókor megállapításaiban még a leginkább européernek tartott Németh Lászlóról (Csepeli 1997, 181) és Illyésről (Ungvári 1994, 169) is mint antiszemitákról olvashatunk. Az antiszemitizmus érzete differenciáltan és olykor hiperérzékenységgel mutatkozott meg az egyes reakciókban, amelyek a népi mozgalom zsidósággal, fajisággal kapcsolatos megnyilvánulásait övezték. A fokozott reagáláskényszer abból a történelmi veszélyeztetettségből táplálkozott, amelyet a zsidóság sorsában őrzött, s amelyre a kommün bukása utáni megaláztatások emlékével, a numerus clausus tudatával az asszimiláns magyar zsidóság állandó veszélyérzetet tanúsítva reagált. Erre vonatkozik Bibó István megállapítása: „(…) ennek az etnikai különbségtudatnak bármiféle megnyilvánulását különösen irritálónak tekinti az asszimiláns zsidó álláspont, amelyik a maga beolvadási vagy azonosulási törekvésének vagy megkülönböztetés elleni tiltakozásának a tagadását veszi ki minden ilyen etnikai különbséget hangsúlyozó vagy egyáltalán megemlítő álláspontból” (Bibó 1986, 304).

A zsidó származású értelmiség kultúrateremtő és -közvetítő ereje a magyar művészeti életben – különösen az irodalomban – elfoglalt helyzete és számszerű aránya a századelő óta disputa tárgya. Ritka kivétel az olyan tárgyszerű elemzés, mint Bibó Istvánnak a magyarországi zsidókérdésről írott munkája: „Ami végül a zsidóknak az ország gazdasági és politikai és szellemi életében való térfoglalását illeti, ez egyenes függvénye a magyar társadalomfejlődés megakadásának, melynél fogva a magyarság alsó osztályai, mindenekelőtt a magyar parasztság többsége, teljességgel feudális-arisztokratikus keretek között rekedt meg, míg a magyarországi németség és zsidóság a maga belső világában egy feudális elemektől mentes, lényegében polgári társadalmat alkotott” (Bibó 1984, 254). Szokás Szabó Dezsőt idézni mint e disputa gerjesztőjét, ám az irodalmi antiszemitizmust jól érzékelteti Horváth János Ady-felfogása is, amely a költő modernségét zsidók inspirálta és támogatta irányként értelmezi, s amely a Nyugatot „hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása”-ként írja le: „Ez írócsoport valódi tehetségei nem zsidók, ellenben a csoport többi nem-zsidó tagjaival együtt aktív értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták” (Horváth 1921, 45). Ady eltévedtsége, zsidók általi megtévesztettsége a húszas évek közepe óta tárgya az irodalmi diskurzusnak (vö. Monostori 2003, 19–51). A zsidókérdés rendkívüli problematikusságát érzékelteti, hogy a zsidó irodalom helyét és szerepét nem csak a nem zsidó származásúak vitatták. Másrészt az asszimiláció sem írható le egyirányú folyamatként. „A zsidó asszimilációnak legalább olyan fontos komponense volt a magyar nemzettudat interiorizációja, mint a magyar nyelvé” (Veres 2003, 192).

A Huszadik Század 1917-es körkérdése óta időnként felszínre kerültek azok a nézetek is, amelyek élesen szemben álltak a „hivatalos” zsidó irodalommal. A Toll, a Századunk magukat magyarnak valló zsidó származású liberálisai identitásukat nem az asszimilációtól, hanem a gettósodástól féltik, a „galíciai vonásoktól” – ahogy Szász Zoltán fogalmazza (Szász 1929, 31). Ignotus Heine példáját idézi, mondván, stílustalanság volt tőle, hogy el akarta takarni kulturális gyökereit: „A zsidó zsidó – s ha valamit meg kell tanulnia, úgy azt, hogy nyugodjon bele, hogy az” (Ignotus 1929a, 23). A belső vita feszültségpontjait leginkább Ignotus Pál és Braun Róbert eszmecseréjében érzékelhetjük. Braun a zsidók kishitűségét bírálja (Braun 1929, 18), önfeladásukat, a fiatalabb Ignotus pedig a „zsidó zsidókat”, akik úgy akarnak imponálni az antiszemitáknak, hogy túlteljesítik azok elvárásait (Ignotus 1929b, 25).

A népi-urbánus szembenállásban az emlékezetes Németh László–Hatvany Lajos-pengeváltás jelentette a zsidókérdésről való nyílt beszéd kezdetét. Németh László már a „készülődés” idején is több tanulmányt szentelt a zsidókérdésnek. A kultúra primátusának logikájából következően a nemzeti fejlődés alapjaként a kulturális (irodalmi) kontinuitást tekintette. Németh a „polgári értelmiség” megjelenését már Kazinczyék korára tette, de a 19. század vége s a Nyugat indulása jelentette azt a fordulópontot, amikor is – értelmezése szerint – az értelmiségi pozíciókat elfoglalta az asszimiláns magyar zsidóság, túlreprezentálva társadalmi súlyát és számarányát. A Nyugat húsz esztendeje – amit a Magyar Szemlének szánt, s amit a cikk antiszemitizmusa miatt Szekfű visszautasított –, a Költő és mecénás (ezt a Napkelet „filoszemitizmusa” miatt nem közölte) című írásaiban a „saját” nemzeti értelmiség kívánalmát fogalmazta meg (Németh 1934b, 47). Erre az időszakra tekint vissza a vajdasági Kalangya című folyóiratban közzétett Ember és szerep, amely a korábban csak lappangó zsidókérdést exponálja. „A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok, s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye” – utal az irodalmon is túlmutató társadalomtörténeti összefüggésre, majd az irodalomban betöltött szerepek tisztázására szólít: „Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás” (Németh 1934b, 46). A szóhasználat („helyére szorított”) kétségkívül szerencsétlen és a definiálatlan fogalom, jelezhette a magyar irodalomból való kiszorítás, a zsidó irodalomba való bezárás, a gettósítás veszélyét is. Ezzel együtt Németh László gondolkodása nem tekinthető különvéleménynek, extrém jobboldaliságnak, mint Lackó Miklós írja: „Németh nem volt elfogultabb, előítéletekkel telibb, mint nemzedéktársai többsége. De sokkal nyíltabban beszélt, s ezért álláspontjában egy egészen fiatal generáció nézetei elemezhetők” (Lackó 1983, 185). Hatvany Lajos válasza már címével is elmérgesítette a vitát (A szellem különítményesei). A Nyugat-nemzedék szimbolikus alakja nem kertel, s visszautalva Németh korábbi tanulmányaira (elsősorban a Faj és irodalomra), a társadalmi összefüggésekre mutat rá: „Szóval Németh László szerint az a magyarul író teljesít magyar kötelességet, aki a vezető réteget kicserélni igyekszik.” Hatvany a zsidó irodalom történetiségét és a zsidónak született magyar irodalmi tudatát hozza fel érvként: „Egyedül a magyar szónak látom minden árnyalatát, hallom minden zöngését s fogom fel egész értelmét” (Hatvany 1934). Németh László viszonválasza (Egy különítményes vallomása) hangütésében Hatvany cikkének folytatása. Németh elhatárolja magát a hitlerizmustól, s megismétli a Debreceni Káté fajértelmezését („A népet többnyire tökéletlenül fedő élettani változat nem lehet eszmény; a nép sorsához illő magatartás: igen”), demonstrálva, hogy nem antiszemita. A zsidósághoz való viszonyát tehát nem faji, elvi megfontolások magyarázzák, hanem az a tipológia, amelynek végén a „Harmadik típus, a Hatvany Lajosoké” áll. Nyilvánvalóan az új értelmiség pozicionálásának szándéka mozgatja az érvelést, megtörni a zsidóság kulturális monopóliumát, felszámolni azt a helyzetet, amikor „a műveltség zsidó privilégium volt”, „amikor ők voltak itt az egyetlen »új nemesség«” (Németh 1934a, 282).

Az új irodalmi nemzedék zsidóellenes érzületének szimptomatikus értékű jelzése Németh László Hatvany Lajossal folytatott kemény és az emocionális, metaforikus beszédmódból következően történelmileg nemegyszer definiálhatatlan fogalmakkal operáló vitája. A „különítményes pör” érzékelhetően kilép az irodalom világából. Természetesen nem zárható ki a személyes ellenszenv sem, amely az indulatos vádakat fogalmazta, ám Németh László kétségkívül beszűkítő, a „mi-ők” dichotóm nemzetfelfogását a személyességen túl a társadalomtörténeti okok is motiválták. Előbbire Babits utal éleslátással és (ugyancsak személyes konfliktusoktól tápláltan) éles szavakkal. A Tanút szemlézve írja Németh Lászlóról: „Prokrusztészi konstrukcióval elfoglalva az egész világot bizonyos gyanakvással nézi; s fő kritikusi ösztöne ez a gyanakvás. A tanú fél, hogy meg akarják vesztegetni, vagy inkább a bíró, hogy kódexét megvetik, s ítéletei előtt meg nem hajolnak” (Babits 1978a, 30). A gyanú a „Hatvany Lajosok” metaforával jelzett zsidó származású értelmiséget veszi célba, s a nemzet elhamisításának meglehetősen irracionális és történelmi tényekkel nem igazolható félelméből származik. Ezen érzékenységet táplálhatta valamiféle nemzedéki trauma, amely a Trianon okozta történelmi veszteségtudatból, a becsapottságérzetből, a magunkra maradtunk fóbiájából származhat. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a „helyére szorított” jelző óhatatlanul is a másodrendűséget, a megtűrtséget jelenthette az érintetteknek, a magyar kultúra meghatározó szellemi pozícióit képviselő értelmiségieknek, egy, az antiszemitizmust nyíltan felvállaló társadalmi rendben. A társadalmat s a kultúrát antagonisztikusan szétdaraboló kor számlájára írható az a differenciálatlan szemlélet, ahogyan a személyiség, a társadalom bonyolult összetettségét szépirodalmi műveiben oly kifinomult érzékenységgel ábrázoló Németh László a vita hevében beszorítja magát az etnocentrikus gondolkodásmód keretei közé: ahogyan a „mi” védelme az „ők” „helyére szorításába” megy át. S ezen gondolkodásmód következményeként értelmezhetjük a Kisebbségben (1939) fajtipológiára épülő, a „híg magyarokat” „országbitorlással” és a magyar szellem elnyomásával vádoló okfejtéseit. A népi-urbánus vita tematizálásában Németh László – szellemi különállása ellenére is, távol tartva magát a „sznoboktól és parasztoktól” – meghatározó szerepet játszott. Ekkori ideologikus gondolkodásmódjának, világképének értelmezése ma is eltérő, olykor apologetizáló magyarázatokat, olykor túlzó vádakat szül. Babits írta róla a Kisebbségben kapcsán: „Nagy tehetségek hisztérikus felelőtlenséggel másutt is voltak már. De ezek nem lettek nemzeti prófétákká. Ami máshol és máskor legfeljebb mulatságos vagy gondolatizgató paradoxon lenne, azt ma nálunk egy nyugtalan és szomjas fiatalság figyeli, katasztrófa előtti hangulatban, lesve a megváltó igét” (Babits 1978b, 606).

A népi-urbánus vita mítosza átörökített olyan megrögzült félreértéseket, amelyeket a vita hevében született elfogult vagy szándékosan torzító megállapítások szültek. Az urbánusokat érintő gyakori vád, hogy érzéketlenek a nemzet, a „sorskérdések” iránt, s az „idegen”, nem magyar származású polgárság nem a magyar érdekeket tartja szem előtt. A népiek harmadikutassága is teljes félreértésen alapul, ha abban nem látjuk a polgárosodás igényét. A népieket gyakran illették a nacionalizmus, az antiszemitizmus vádjával, míg az urbánusokra a filoszemitizmus árnyéka vetült. Természetesen mindkét oldalon megfogalmazódtak szélsőséges vélemények, s a politikai és vitakultúra is sokféle módon árnyalta az álláspontokat, összességében azonban igaznak tekinthető az a vélekedés, amely a népi mozgalmat egészében nem tekinti kirekesztőnek, zsidóellenesnek, de az urbánusok magyarságtudatát, a magyar nemzethez való tartozás igényét sem vonja kétségbe. „(…) a magyar populizmusnak, illetve »harmadikutas gondolkodásnak« ugyan valóban voltak a két világháború között antiszemita vagy az antiszemitizmushoz legalábbis közel álló, a népi misztikát, paraszti romantikát valló képviselői, alapvetően azonban a magyar populizmus nem volt se antiszemita, se romantikus. A magyar populizmus legjobb képviselői legfőképpen antifeudálisok voltak, a nemzeti-rendi Magyarország, a nagybirtok, az úri keresztény középosztály kritikájára vállalkoztak, s egy a magyar sajátosságnak megfelelő hazai polgárosodást sürgettek” – írja Szelényi Iván (Szelényi 1990, 276). Az ugyanis semmiképp se vitatható, hogy az 1920–1930-as évek éles vitáiban szemben álló értelmiségi rétegek diskurzusa a polgárosodásról szólt.

Az Európához való felzárkózás módját – éppúgy, mint a 19. században, jókora megkésettséggel – a polgárosodás jelentette. Ennek útjait, alternatíváit azonban jelentős nézetkülönbségek övezték. Az, hogy a nyugati típusú polgári társadalmat mintának tekintő értelmiség a legfőbb kritériumnak tekinti a tulajdon, a vállalkozás szabadságát, az individuális jogokat, a demokratikus polgárjoguk biztosítását, s nem tulajdonít megkülönböztetett jelentőséget e polgári társadalom nemzeti jellegének, az a mintának tekintett, fejlett polgári társadalmak ideájából s nem ezen értelmiség származásából adódik. A nemzeti szellemiség kitüntetett szerepe a népi oldalon, a másik modernizációs elképzelésben, természetes reakciója a nemzeti függetlenség történetileg évszázadokra elfojtott vágyának, a visszaszerzett állami önállóságot tápláló nemzeti identitás erősödésének, erősítésének. Az pedig, hogy e hangsúlyozott nemzeti karakter az új modell, a harmadik út megteremtésének igényéhez kapcsolódik, történetileg majdnem szükségszerű. Az elfojtott és ki nem élt nemzeti identitást nem pótolhatta annak a fejlett nyugat-európai államnak a kultúra- és társadalom-lélektani modellje, amely épp ezen nemzeti identitás alapján jött létre legalább egy évszázaddal korábban. Másrészt a „kert-Magyarország”, a parasztszövetkezet társadalmi és gazdasági egységként való értelmezése és társadalomépítő szerephez való juttatása meglehetősen indokolt válasz lehetett arra a szakadékra, amely a fejlett gazdaságú nyugat-európai államokat a magyar valóságtól elválasztotta. Az, hogy a népi oldalon a közép-európaiság oly hangsúlyos szerephez jut, az nem a „neobarokk” társadalom politikai ambíciójának (közép-európai hatalmi státus) a támogatását jelenti, hanem Európa ezen részének sajátos politikai, társadalmi, gazdasági viszonyainak sorsközösségként való értelmezését, a nyugati és a szovjet társadalomtól való különbözőség percepcióját. A vita tétje tehát az volt, hogy milyen szemléletű polgárság fogja az elengedhetetlen társadalmi modernizációt irányítani, s mely társadalmi rétegek alkotják meg – vagy újra – ezt a polgárságot, illetve milyen szerkezetű lesz ez a társadalom. Azt a vitát ugyanis, amely a népi vagy a polgári kultúra primátusáról, autenticizmusáról szólt, valójában a nemzeti identitásra épülő parasztpolgár (vagy nemzeti polgár) és a „világpolgár” kultúra-, társadalom- és gazdaságformáló szerepének eltérő megítélése táplálta.

Az ellentét a politizáló értelmiséget osztotta meg (nem értve ide a kommunistákat, akiknek véleményformáló ereje a harmincas években csak korlátozott mértékben nyilvánulhatott meg), noha a vitába olykor a táborokon kívülről is bele-bele szóltak (Babits, Jászi, Fülep, Szekfű). A táborokat megkülönböztető fogalmak („népi”, „urbánus”) természetesen csak szimbólumszerepüknek tesznek eleget, hisz pontatlanul jelzik az odatartozókat. A népiek közül sem mindenki népi származású, értelmiségiként mindannyian városban – leginkább Budapesten – éltek. „Azt hiszem, Halász Gábor volt köztünk, aki először használta az »urbánus« szót irányjelzőnek és értékelőnek; ő a művelt magyarság hagyományát féltette a parlagiasság kultuszától, melyet – legalábbis akkor – a népiesség erőltetésével egybefüggőnek látott” – írja Ignotus Pál a vita történetére visszatekintve (Ignotus 1970, 472), utalva az urbánus megnevezés átértelmezésére, illetve politikai-kulturális szimbólummá növesztésére.

Meglehet, Ignotus emlékezete filológiailag valós tényt rögzít, azonban az urbánushoz és annak magyar megfelelőjéhez, „a városhoz” sokkal több ellenséges vagy pejoratív értelmezés tapadt. Folyamatában is érzékelhető (Lengyel 1994, 103–167), hogyan válik a modern nagyváros, Budapest az idegenség szimbólumává, a „híg-magyarok” és a „jött-magyarok” képviselte kulturális és politikai gondolkodásmód, eszmerendszer különbözőségének megtestesítőjévé. Budapest nemcsak a kapitalista nagytőke, a zsidó tőke koncentrációjának színtere e felfogásban, hanem a magyarság szellemétől „idegen” oktobrizmus, baloldaliság, forradalmiság szálláscsinálója is. Így lesz aztán „bűnös várossá”, s az urbánusok, a modernitás nyugati értékrendjének képviselői így válnak a „nemzetidegen” eszmék hordozóivá a vitában a népiek nem egy megszólalásában.

A népieket vitaellenfeleik gyakran illették a harmincas években a völkisch jelzővel, minden alkalommal utalva a szó politikai konnotációjára. A 19. század végi német ifjúsági völkisch-mozgalom és a szó magyar megfelelőjével jelzett csoportosulás közti párhuzam azonban félreértelmezés, amint a hitlerizmushoz való odasorolás is a vita túlzása, mintsem valós szellemi rokonság. Az újabban használt populizmus megnevezés is közösséget sejtet, részben a történetileg hasonló reformmozgalmakkal, részben pedig a szó mai jelentéséből adódó, a politikai (szélső)jobboldal integrálta nézetekkel. A populizmus szó politikai jelentése a mai demokráciákban jobboldaliságot takar, értékítélete negatív, ezzel szemben a népiség társadalmi, gazdasági nézetei baloldali jellegűek.

Hivatkozások

Babits Mihály (1978a) [1933] Kritikus és judicium: Esszék, tanulmányok, II, Budapest: Szépirodalmi, 30–31.

Babits Mihály (1978b) [1939] Pajzzsal és dárdával:Esszék, tanulmányok, II, Budapest: Szépirodalmi, 602–621.

Balogh Sándor (1997) „A népiek külpolitikai nézetei”, in Népi mozgalom és a magyar társadalom, Budapest: Napvilág, 151–354.

Bibó István (1984) [1948] „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után”, in Zsidókérdés asszimiláció antiszemitizmus, Budapest: Gondolat, 135–295.

Bibó István (1986) Levél Borbándi Gyulához: Válogatott tanulmányok, III, Budapest: Magvető, 325.

Borbándi Gyula (1989) [1983] A magyar népi mozgalom, Budapest: Püski.

Braun Róbert (1929) „Zsidónak lenni”, A Toll 1: 17–18.

Csepeli György (1997) „A népi gondolkodás paradox antiszemitizmusa”, in Népi mozgalom és a magyar társadalom, Budapest: Nagyvilág. 180–187.

Féja Géza (1933) „Ime, Hungária. A holnap léptei”, Korunk Szava 3: 317–318.

Fejtő Ferenc (1937) „A »faji« szocializmusról”, Szocializmus 27: 253–258.

Hatvany Lajos (1934) „A szellem különítményesei”, Újság 10: 9.

Hevesi András (1933) „Népi vagy polgári kultúra?”, A Toll 5: 93–102.

Horváth János (1921) Aranytól Adyig, Budapest: Pallas.

Ignotus Pál (1929a) „O mon goye”, A Toll 1: 22–24.

Ignotus Pál (1928) „A’ propos Erdélyi József”, Nyugat 21: 16.

Ignotus Pál (1929b) „Kétféle önérzet”, A Toll 1: 24–26.

Ignotus Pál (1935) „Az Új Szellemi Front körül”, Századunk 10: 389–396.

Ignotus Pál (1970) „Elvek, frontok, nemzedékek”, Irodalomtörténet 52: 633–643.

Illyés Gyula (1933) „Pusztulás. Úti jegyzetek”, Nyugat 26: 189–205.

Jeszenszky [Molnár] Erik (1933) „Nyílt levél Németh Lászlónak a Tanú szerkesztőjének”, Korunk 8: 861–863.

Kiss Gy. Csaba „»Tejtestvérek« – Németh László Kelet-Európa-felfogásának néhány összetevője 1945 előtt”, in A mindentudás igézete, 102–119.

Komlós Aladár (1929) „Fajvédő volt-e Ady Endre?”, Századunk, 311–314.

L. Nagy Zsuzsa (1994) „A liberális pártok nemzetfelfogása a két háború között”, Világosság 5–6: 190–203.

Lackó Miklós (1975) Válságok és választások, Budapest: Gondolat.

Lackó Miklós (1983) Szerep és mű, Budapest: Gondolat.

Lackó Miklós (1985) „Minőségszocializmus, magyarság, korszerűség – a Tanú korai időszaka”, in Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) A mindentudás igézete: Tanulmányok Németh Lászlóról, Budapest: Magvető, 32–54.

Lackó Miklós (1988) Valóságigény, racionalizmus, szakszerűség, „túlasszimiláltság”: Korszellem és tudomány, Budapest: Gondolat.

Lengyel András (1994) Utak és csapdák, Budapest: Tekintet.

Monostori Imre (2003) Helykeresések, Budapest: Nap.

Németh László (1928a) „Faj és irodalom”, Napkelet 6: 33–43.

Németh László (1928b) „Új reformkor felé”, Napkelet 6: 535–539.

Németh László (1929) „Nép és író”, Napkelet 7: 357–359.

Németh László (1932) „A kapitalizmus vége”, Tanú 1: 25–35.

Németh László (1934a) „Egy különítményes vallomásai”, Tanú 2: 277–288.

Németh László (1934b) „Ember és szerep”, Kalangya 2: 1–57.

Németh László (1934c) „Marxizmus és szocializmus”, Tanú 2: 81–88.

Németh László (1935) „A reform”, Tanú 3: 4–56.

Népiek és urbánusok – egy mítosz vége? (1990) Budapest: Századvég.

Romsics Ignác (1991) Bethlen István, Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Sebestyén Sándor (1981) A Bartha Miklós Társaság 1925–33, Budapest: Kossuth.

Szabó Miklós (1990) „A parasztromantikus harmadik út”, in „Népiek és urbánusok – egy mítosz vége?” 60–69.

Szász Zoltán (1929) „Halljad, Izráel”, A Toll 1: 27–32.

Széchenyi Ágnes (1997) „Sznobok és parasztok”: A Válasz, 1934–1938, Budapest: Argumentum.

Szegedy-Maszák Mihály (1985) „Az esszéista Németh László értékrendjéről”, in A mindentudás igézete: Tanulmányok Németh Lászlóról, Budapest: Magvető, 7–32.

Szelényi Iván (1990) „Körkérdés a népi-urbánus ellentétről”, in Népiek és urbánusok – egy mítosz vége?, 275–281.

Tasi József (1995) József Attila és a Bartha Miklós Társaság, Budapest: Ecriture-Galéria.

Ungvári Tamás (1994) „ A liberális egyezség: asszimiláció”, Világosság 35: 159–174.

Veres András (2003) „Magyar–zsidó irodalom: definíciós kísérlet”, in Távolodó hagyományok, Budapest: Balassi.

Veres Péter (1937) „»Faji« szocializmus vagy »tiszta« szocializmus”, Szocializmus 27: 295–302.

Zsolt Béla (1929) „Fából vaskarikát csinálni”, A Toll 1: 4–6.