Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei II.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

7. fejezet -

7. fejezet -

Könyv- és lapkiadás a felvilágosodás idején és a reformkorban

Az „arany metszésű, préselt papiros kötésű s tokba foglalt” (Bánóczi 1883, 24) kis könyvecskék külalakja a korabeli nyomdatermékek átlagához viszonyítva kifejezetten igényes. Más a helyzet természetesen, ha a megelőző évszázadok gondos kézműipari munkával készült kötéseivel hasonlítjuk össze őket, az Aurora azonban már a tömegcikké váló könyv és az ipari könyvelőállítás hajnalának a terméke, amikor a korábbi évszázadok kötészeti remekművei után a gyorsan és nagy példányszámban előállítható, egyszerű külalak terjedt el. Ami a tartalmat illeti, a Magyar Museumhoz képest csak akkor lehet visszaesésről beszélni, ha nem az almanachforma sajátos elvárásaira, hanem a később létrejövő irodalmi folyóiratok szerkesztési elveire figyelve mondunk róla véleményt. A könyv- és sajtótörténet nézőpontjából viszont Kisfaludy Károly vállalkozásának inkább az újszerűsége ötlik szembe. Almanachok ugyan már több mint fél évszázada jelen voltak és hódítottak a nyugat-európai nyomdatermékek piacán, a névadó francia L’Alamanach des Muses először 1764-ben jelent meg, de Magyarországon elszórt kezdemények után Kisfaludy évkönyve honosította meg és tette népszerűvé ezt a sajátos, könyv és sajtó határterületén álló kiadványtípust.

Kisfaludy évkönyvei a korai polgári nyilvánosság enciklopédikus közlönyeinek sorába tartozó Magyar Museummal szemben kizárólag az idő szórakoztató kitöltésére szánt szépirodalmi anyagot tartalmaztak. Az irodalomtörténészek elsősorban a romantikus eredetiségprogram megvalósítása (Szauder 1954, 37), a hazafias tematika és az esztétikai igényesség összekapcsolása miatt tekintették határkőnek az Aurora megjelenését a magyar irodalom alakulástörténetében. Kiemelték, hogy lapjain bontogatta szárnyait, Kisfaludy Károllyal az élen, a magyar romantika első nemzedéke (Horváth 1955, 24–32; Csetri 1980, 572–573), s ők, az Aurora-kör írói tették Pest-Budát az ország irodalmi központjává (Kenyeres 1938, 4; Kerényi 1983, 888). Megerősítették ugyanakkor Németh László megfigyelését, mely szerint azok a fiatal írók és költők, akik e programot valójában megvalósították (ma már kevésbé ismert alkotók mellett Bajza, Toldy és mindenekelőtt Vörösmarty), csak a húszas évek közepétől voltak jelen az évkönyv lapjain. A korábbi köteteknek így nem volt határozott arculatuk, az oldalak többségét a korábbi nemzedékek sokszor egymással is vitatkozó szerzői, Kazinczy, Kisfaludy Sándor, Schedius, Döbrentei stb. töltötték meg írásaikkal, míg a programban lefektetett és később kibontakozó irányt leginkább csak magának a szerkesztőnek az írásai képviselték.

Az Aurorával foglalkozó irodalomtörténészek nem hasonlították össze e köteteket a felvilágosodás hazai folyóirataival, következésképpen nem beszéltek színvonalkülönbségről sem; inkább a kiadványtípus és a szerkesztői program újszerűségét hangoztatták. Álláspontjuk teljes egészében jogos. Ugyanakkor az Aurora kapcsán Kazinczy és Batsányi 1789-ben megjelent folyóiratát emlegető Németh László kimondatlanul arra figyelmeztet, hogy Kisfaludy sorozatának a megjelenése egy olyan szerves folyamatba illeszkedik, amely a 18. század utolsó évtizedeivel kezdődött el, tétje pedig a modern, differenciált érdeklődésű olvasóközönség igényeinek megfelelő, differenciált olvasmánykínálat kialakulása volt. Jelen fejezet célja e nagyjából a 18. század végétől a 20. század elejéig tartó folyamat kibontakozási szakaszának, a könyv és a sajtó felvilágosodás és reformkori alakulástörténetének az ismertetése, kitekintéssel a rá következő fél évszázadra.

Az almanach, mint magyar neve utal rá, voltaképpen (év)könyv, és ily módon jól elkülönül a tipikus sajtótermékektől, a hírlapoktól és a folyóiratoktól, periodikus megjelenése mégis a sajtó történetének a részévé teszi. Ez azonban kivételes pillanat. Egyébként mindmáig érvényes és aktuális Dezsényi Bélának az a több mint fél évszázados figyelmeztetése, hogy „a sajtó egyszerűen más, mint az irodalom” (Dezsényi 1946, 67), éppen ezért a sajtó- és irodalomtörténet, illetve a történettudomány útjainak szükségképpen el kell válniuk egymástól. Különösen hibásnak tekintette azt a gyakorlatot, amely a sajtót „az irodalomhoz viszonyítva részben mint közvetítőt, irodalomszociológiai tényezőt, részben mint az irodalom alkonyának fenyegető árnyát, jövendő teljhatalmú utódját határozza meg” (50). Ami viszont az önállóvá váló sajtótörténeti kutatások célját illeti, Máté Károlyt idézte, aki óvott attól, hogy a megírandó sajtótörténet „(…) ismét a lapengedélyezések vagy a cenzúra története, esetleg a politikai küzdelmek újabb jellemzése [legyen] a hírlapi cikkek szemüvegén keresztül: magának a zsurnalisztikának, a zsurnalisztikai formáknak fejlődéstörténetére van szükség” (Máté 1929, 19). Ezt a történetet viszont érdemes a könyv alakulástörténetével párhuzamosan szemügyre venni. A világos elválasztásra ugyanis éppen azért van szükség, mert a két terület határos, az egymással határos területek közötti különbség pedig könnyen elmosódhat a róluk szóló leírásokban.

Az almanach sajátos formájának a kialakulása inkább a könyv, mint az időszaki sajtó történetébe illeszthető. A korábbi évszázadok nagy, sok esetben olvasópultot kívánó és könyvespolchoz láncolt (Kenéz 1960) fóliánsai után a 18. század második felétől kezdve a kisebb formátumú és vékonyabb, akár zsebben is hordható könyv hódított (Barbier–Lavenir 2004, 35; Wittmann 2000, 339). Ez a változás része annak az átalakulási folyamatnak, amelyet az olvasástörténészek az olvasás második forradalma címszó alatt szoktak emlegetni (Cavallo–Chartier 2000, 31–33; Wittmann 2000), s amely a 18–19. század fordulója körüli évtizedekben Magyarországon is lejátszódott. A könyv és a sajtó történetét pedig a mindkettőre irányuló, ugyanakkor a hosszú 19. század során alaposan átalakuló olvasói érdeklődés teszi egymással határos, egymást kölcsönösen befolyásoló narratívákká.

A 18. század első felétől kezdve tőlünk nyugatra a nyomdatermékek száma és az olvasási kedv egyaránt gyorsan növekedett, s újfajta olvasási mód alakult ki (Nusser 1991, 21–26; Barbier–Lavenir 2004, 31). Korábban kevés könyv létezett, ezeket az olvasni tudók többször is a kezükbe vették, és lassan, ízlelgetve, mormolva, memorizálva fogadták be őket. A Biblia, a különféle kegyes olvasmányok és tudós munkák eleve predesztináltak az ilyen jellegű befogadásra. Az analfabétáknak felolvasták a szövegeket, ami szükségképpen lassú, értelmező olvasást jelentett (Chartier 2000, 308–312). Az intenzív olvasásnak ezt a gyakorlatát most az extenzív olvasás váltotta fel: a megnövekedett és tematikailag gazdagabbá vált könyvtermés néma és gyors olvasási módot hívott elő, a gyorsan olvasók pedig egyre újabb olvasmányokat igényeltek. Sajátos katalizátora volt ennek a folyamatnak a nagy francia forradalom eseményeit kísérő számtalan kisnyomtatvány (Barbier–Lavenir 2004, 71), melyeket nem a megőrzés és az újraolvasás, hanem az aktuális tájékozódás reflexével vettek a kezükbe az emberek. Magyarországon a II. József halálát követően hirtelen felszökött röpirat- és brosúrairodalom (Csapodi 1942, 394, 397–98) feltehetően hasonló szerepet játszott. Az újdonság azonban nem csupán a politikai tárgyú kiadványok esetében vált önmagában vett értékké. A könyvek előállítása tartalmuktól függetlenül felgyorsult, a nagyobb példányszámban, szélesebb olvasórétegek számára előállított nyomtatványok pedig magukkal hozták a terjesztés átalakulását is.

A mennyiségi növekedés már a 18. század korábbi évtizedeiben megkezdődött. Franciaországban 1701 és 1770 között megháromszorozódott a könyvtermés, és az emelkedés a következő évtizedekben sem állt meg (Barbier–Lavenir 2004, 31). Németországban a lipcsei vásári katalógusok hasonló ütemű bővülést tükröznek (Wittmann 2000, 337–338). Nagyjából ugyanez mondható Európa műveltebb részének többi országáról, valamint az Egyesült Államokról (Barbier–Lavenir 2004, 51–59), és a tendencia felismerhető Magyarországon is. Csapodi Csaba vizsgálódásai szerint a Rákóczi-szabadságharc bukását követő mélyponttól kezdve (1712-ben mindössze 21 nyomtatvány látott napvilágot) a század végéig kisebb ingadozásokkal ugyan, de egyértelmű a növekedés. 1790 után az egy év alatt kiadott nyomtatványok száma már rendszeresen meghaladta a kettőszázat (Csapodi 1842), a bővülés tehát több mint tízszeres.

A kor európai könyvtermése nem csupán mennyiségét és külalakját tekintve változott, hanem nyelvét és tematikáját illetően is. A latin nyelvű kiadványok aránya csökkent, az élő nyelveken kiadottaké növekedett. Ami a tematikát illeti, a vallásos tárgyú munkák a 18. század folyamán fokozatosan visszaszorultak, helyüket a század vége felé egyre gyorsuló ütemben vették át a különböző tudományos, illetve szórakoztató olvasmányok. Az előbbiek között a történeti, földrajzi, természettani, pedagógiai és közgazdaságtani munkák vezettek, az utóbbiak körében pedig a regények váltak meghatározókká, melyeket gyakran sorozatokba gyűjtve kínáltak az olvasóknak (Barbier– Lavenir 2004, 32–36; Wittmann 2000, 338). Magyarországon a 17. században és a 18. század első évtizedeiben tapasztalható visszalatinosodás után, 1740-től kezdve folyamatosan emelkedett a magyar, a német és a szláv, csökkent a latin nyelvű nyomtatványok száma; tény azonban, hogy egészen a század utolsó évtizedéig a magyar nyelvű kiadványokkal szemben a latin nyelvűek maradtak többségben (Csapodi 1946, 100–101). A könyvtermés meghatározó hányadát a kegyes irodalom körébe tartozó olvasmányok tették ki. Trattner János Tamás 1817-ben közreadott áttekintéséből (Trattner 1817) kiderül, hogy a tankönyvek mellett még a 19. század második évtizedében is ezek jelentették a nyomdászok legbiztosabb jövedelmét. A 18. század második felétől kezdve azonban a vallásos munkákon belül a morálfilozófiai tematika került előtérbe, amely alkalmat adott a szerzőknek arra, hogy az e világi boldogság kérdését állítsák előtérbe, és olvasóikat mindinkább praktikus, a mindennapi életvezetést megkönnyítő tanácsokkal lássák el (Bíró 1976, 5–20). Fordítások és magyarítások formájában megjelent és gyors sikert aratott a regény. „Történetek és románok mely nagyon gyönyörködtetik édes magyar hazámnak tudós olvasóit, elegendőképpen meg vagyok győzettetve az eladott példányok számából” – fogalmazott a pozsonyi Füskuti Landerer egyik híradásában (Bükyné 1966, 18). Báróczi Kassandrája, Dugonics Etelkája a magyar irodalom első bestsellerei közé tartoznak. A 18. század végén, francia, osztrák és német mintára, feltűnt az első regénysorozat is, a Rózsa Szín Gyűjtemény (1798–1803), melyet hamarosan követett a Téli és Nyári Könyvtár (1805– 1813), megnyitva az utat újabb és újabb sorozatok előtt (Bükyné 1966, 18–20; Pogány 1978, 311–312).

A mennyiségi növekedés, a tematikai gazdagodás és a szélesedő kereslet a könyvkiadás körülményeinek radikális átalakulásához vezetett: egyre nagyobb teret nyert az olvasmányanyag piacorientált előállítása. A korábbi évszázadokban a könyvkiadás kézműipari tevékenység volt, a többnyire alacsony példányszámban megjelent munkák egy jól meghatározható, de kis létszámú, elit olvasói kör igényeit voltak hivatva kielégíteni, a nyomdaköltséget pedig mecénások állták. Nagyobb példányszámban, a szélesebb olvasóközönség vásárlóerejére számítva csak kalendáriumok, ájtatossági kiadványok és tankönyvek jelenhettek meg. Ám ezek is kézműipari módszerekkel, céhes viszonyok közepette készültek; előállításukra és terjesztésükre a nyomdászok, akik egyben kiadók és könyvárusok is voltak, igyekeztek kizárólagos jogot szerezni. A hatalom ebben a törekvésükben segítette őket. Privilégiumok nélkül nyomda nyitását a 18. században többnyire nem engedélyezték (Bükyné 1966, 10), hiszen ha egy-egy kiadványtípust egy-egy vállalkozáshoz kötöttek, az egyszerűbbé tette az ellenőrzést. Már csak azért is, mert a kizárólagos jogok birtoklása a nyomdászokat erős öncenzúrára késztette, a biztos jövedelmet garantáló privilégiumokat nem szívesen tették kockára renitens magatartással (Barbier–Lavenir 2004, 27).

Az előjogok odaítélésében esetenként „kultúrpolitikai” szempontok is közrejátszhattak: az egyetemi nyomda például 1779-ben Mária Teréziától megkapta a kizárólagos jogot a magyarországi nyilvános iskolákban kötelezően használatos tankönyvek kiadására (Käfer 1977, 109; Novák 1928, 13) azzal a feltétellel, hogy jövedelmének egy bizonyos részét egyébként kis kelendőségű hazai tudományos munkák kiadására köteles fordítani. Ezt a többi nyomdatulajdonos nem nézte jó szemmel. Trattner János Tamás még 1817-ben is arra panaszkodott, hogy a hazai könyvnyomtató műhelyek megélhetését veszélyeztetik az Egyetemi Nyomda kizárólagos jogai. Kifogásolta továbbá, hogy a debreceni könyvnyomtató műhely privilégiumot kapott az új református énekeskönyv kiadására. Ilyen körülmények között, írta Trattner, a többi nyomda számára csak a kalendáriumok maradnak a nagy példányszámban eladható kiadványok közül, az egymásnak támasztott konkurencia miatt azonban ezek kiadásából sem származhat komoly haszon (Trattner 1817, 79–80; Gárdonyi 1937, 339).

Az olvasóközönség bővülésével azonban a különböző előjogok veszítettek jelentőségükből. Tulajdonosaik persze, amennyire lehetett, igyekeztek megőrizni őket, amint igyekeztek megakadályozni azt is, hogy a fokozatosan bővülő piacra újabb vállalkozók törjenek be. Trattner, miközben harcolt az Egyetemi Nyomda privilégiumai ellen, jónak látta volna, ha „a’ Könyvnyomtató Műhelyek csak a’ Litteratura előmeneteléhez képpest szaporítatnának” (Trattner 1817, 79–80). Véleményét a nyomdászok még a következő évtizedekben is osztották, és rendre tiltakoztak, amikor működési területükön új vállalkozások igyekeztek megtelepedni (Gárdonyi 1930).

A nyomdatermékek piacának kialakulása természetesen nem jelentette azt, hogy minden könyvet vagy folyóiratot haszonnal lehetett megjelentetni. A 18. század végétől kezdve egyre erősödő feszültséget indukált, hogy az eladható és az értékes ritkán esett egybe. A mecenatúra éppen ezért nem szűnt meg a piaci viszonyok kialakulása után sem, de az egyéni támogatók helyét mindinkább intézmények (Akadémia, Kisfaludy Társaság) vették át. A nyomdászok számára a valódi nyereségforrást a 19. század folyamán azonban már nem a szubvenciók jelentették, hanem az írni-olvasni tudó tömegek vásárlóereje, így a profitorientáltan működő könyv- és lapkiadás elsősorban az ő igényeikre figyelve működött (Gulyás 1923, 176–179).

Magyarországon a helyzet kezdetben a német nyelvű olvasmányok kiadásának kedvezett, az olvasótábor bővülése mögött ugyanis elsősorban a hazai német olvasók számának növekedése állt (Léces 1959, 346). A reformkor fokozatosan magyarosodó közönsége persze már piacot biztosított a magyar nyelvű kiadványoknak is, az igazi vásárlóerőt azonban még sokáig az itteni német közönség jelentette. Az arányokat jól tükrözik Vahot Imre szavai, aki 1846-ban elpanaszolta a Pesti Divatlapban, hogy „nagy örömzajt kell támasztanunk amiatt, ha egynémely magyar regénynek 2-3000 vevője van, míg köztünk a külföldi regényekből 20-30 000 példány is elkel”. Írásából az is kitűnik, hogy a Pesten megjelenő német nyelvű divatlapoknak háromszor annyi olvasójuk volt, mint magyar nyelvű társaiknak (Bisztray 1967, 179). Egy szombathelyi kölcsönkönyvtár leginkább szépirodalmi művekből álló kínálatának pedig még 1851-ben is csak kicsiny töredékét (kb. tíz százalékát) tették ki a magyar nyelvű olvasmányok (Indali 1968).

Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a könyvnyomtatás és könyvkereskedés a 19. század második feléig német kézben volt, a könyvlistákon pedig elsősorban német nyelvű kiadványok szerepeltek. A kortársak egy része persze megcserélte az ok- és okozatot: úgy vélekedtek, hogy a német vállalkozók nem viselik a lelkükön a magyar nyelv és művelődés ügyét, nem látják el olvasmányokkal a magyar nyelvű közönséget. Vitkovics Mihály arról értekezett 1821-ben a Tudományos Gyüjtemény hasábjain, hogy érdeklődők lennének elegendő számmal, de nem jutnak hozzá a magyar nyelvű nyomdatermékekhez (Vitkovics 1821, 37). Eltekintve attól, hogy a reformkori könyvkiadás meghatározó vonalait tekintve nem ideológiai megfontolások mentén, hanem a tényleges keresletre figyelve működött, ennek a vélekedésnek konkrét adatok is ellene mondanak.

Az itt megtelepedett német kiadók időről időre kísérleteztek magyar nyelvű munkák kiadásával és terjesztésével, de rendre kudarcot vallottak, különösen akkor, amikor a magasirodalom művelőit igyekeztek nyilvánossághoz segíteni. Hartleben 1803-ban telepedett le Pesten, eredetileg magyar munkákkal próbálkozott, majd a sikertelenséget látva áttért a német könyvek kiadására. 1857-ben megjelent katalógusában valamennyi általa korábban megjelentetett könyvet felsorolta, közöttük a már nem kaphatókat is. A kiadványok döntő többsége német nyelvű, a magyar nyelvűek közül leginkább a triviális irodalom körébe tartozók arattak sikert (azaz szerepeltek az elkeltek listáján), pedig Hartleben megjelentette Csokonai, Bajza, Eötvös, Garay János, Jókai, Kemény, Petőfi munkáit is. Nem járt jobban Kilián György sem, aki az 1840-es években Kisfaludy Károly, Kazinczy és Vörösmarty munkáit segítette napvilágra, de megfelelő érdeklődés hiányában az 1850-es években kénytelen volt többször mélyen leszállított áron kínálni e kiadványait, abban a reményben, hogy költségei legalább részben megtérülnek (Gárdonyi 1930, 65–66; 81–82).

A hazai irodalom- és művelődéstörténetek többnyire mégis a magyar nyelv térnyerésének – egyébként kétségtelen – jeleit vették számba a korszakról értekezve. Eközben idézhettek lelkes kortársi nyilatkozatokat; Kisfaludy például így fogalmazott az Aurora hirdetésében: „Nemzeti nyelvünk előmenetelei I. Ferencz királyunk uralkodása által oly szembetűnők, hogy néhány évek alatt a Hazai Literatura századot haladni látszatik. A Tudomány pártfogása Nagyjainkat, az olvasás szeretete Nemeseinket, a munkásság gyakorlása íróinkat egészen elfoglalta s a Magyar Kultúra Arany-kora hatalmas lépésekkel felénk közelít” (Bánóczi 1883, 22). A német nyelvű olvasóközönség meghatározó voltának látszólag ellentmondanak azok a már emlegetett adatok, melyek szerint nem csupán a könyvtermelés növekedett folyamatosan a 18. század során, hanem a magyar nyelvű könyvek aránya is. Az 1791–1800 közé eső évtizedben például 898 latin, 408 német és 975 magyar nyelvű nyomtatvány látott napvilágot (Csapodi 1946, 101). A látszólagos ellentmondást egyrészt az okozhatja, hogy a példányszámokról nincsenek biztos adataink, márpedig az olvasóközönség létszáma és összetétele szempontjából nem mindegy, hogy egy könyvből hány darabot lehetett értékesíteni. Másrészt figyelembe kell venni, hogy a korai időszakban a könyvek jelentős részét nem értékesítés céljából állították elő, azaz mögöttük nem volt valós kereslet. Erre az a fejtegetés figyelmeztet, amellyel a Kilián testvérek a német Mess-Catalogok mintájára kiadott könyvjegyzéküket vezették be 1798-ban. Véleményük szerint korábban azért nem lehetett ilyen listát közrebocsátani, mert a szerzők többnyire maguk adták ki munkáikat mecénások támogatásával, melyek alig kerültek könyvárusi forgalomba, a nyomdák pedig megrendelésre dolgoztak, saját kiadványokkal ritkán próbálkoztak. Most viszont változott a helyzet, a nyomdák kiadói és terjesztői tevékenységet folytatnak, így létrejöttek a könyvjegyzék publikálásának a feltételei (Gárdonyi 1930, 61–62).

Ez a fejtegetés a mecenatúrán alapuló (Bükyné 1966, 19) és a piacorientált könyvkiadás elválasztásának szükségességére hívja fel a figyelmet: a nem profitorientált könyvkiadás szektorában megnövekedett ugyan a magyar nyelvű kiadványok száma, s ez világosan tanúskodik a Magyarországon alakulóban lévő, korai polgári nyilvánosság nemzeti orientációjáról, a piaci haszonra dolgozó könyvkiadók számára azonban e kisszámú és elit olvasóközönség még sokáig nem képezett komoly keresletet. A helyzet lassú változásáról, a magyar nyelvű olvasóközönség piaci tényezővé válásáról éppen az Aurora kiadási körülményeinek alakulása tanúskodik. Az almanachok a fejlettebb olvasóközönséggel rendelkező országokban komoly hasznot hoztak, és Kisfaludy kifejezetten a jó üzlet reményében látott hozzá az évkönyv tervezéséhez (Bánóczi 1883, 12–13; Fenyő 1955, 22–23). Öntudata a modern, piacról élni akaró szerkesztőé. Amikor Festetich gróf 1822-ben a mecénás szokott gesztusával fölül akarta fizetni az általa megrendelt példányt, Kisfaludy tiltakozott. Konkurense, Igaz Sámuel viszont köszönettel elfogadta a neki juttatott ötven forintot az általa kiadott zsebkönyvért, még dicsekedett is vele. „Nem csak két jellem, hanem két kor tükröződik ebben” – kommentálta az esetet Bánóczi (Bánóczi 1883, 33).

A következő években azonban kiderült, hogy az almanach kiadása korántsem briliáns üzlet. A potenciális vevőket még mindig a régi módon, közvetítőkön keresztül kellett becserkészni, egyrészt mert kevés volt a könyvkereskedő, másrészt a vállalkozás nem bírta el azt a tizenöt százalékot, amit a viszonteladók levontak a bizományba átvett és eladott példányok árából (Bánóczi 1883, 33–35). Kisfaludy leveleiben egyre többször emlegette nehézségeit, majd nem sokkal halála előtt, 1830-ban eladta a kiadási jogot Trattner vejének, Károlyinak. Ekkor sem kötött különösebben jó üzletet, azaz a vállalkozás piaci értéke még mindig meglehetősen alacsony volt. Mégis igaza lehet Bánóczinak, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy magának az adásvételnek a létrejötte fontos változást jelöl: egy profitorientált kiadó immár potenciális üzletet látott egy magyar nyelvű kiadvány rendszeres megjelentetésében (Bánóczi 1883, 36–37).

A modern szakirodalom, amikor az olvasás második forradalmáról beszél a 18. század utolsó évtizedei kapcsán, világossá teszi, hogy az olvasási mód változása nem járt együtt mai értelemben vett olvasó tömegek kialakulásával. „Az olvasás tényleges mennyiségi demokratizálódása csupán száz évvel később következett be” (Wittmann 2000, 325). A felvilágosodás idején a fő cél éppen az írástudásnak mint a műveltté válás eszközének a terjesztése, az olvasás megkedveltetése volt. A kor teoretikusainak ugyanakkor szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy az sem olvas feltétlenül, aki olvasni tud: az írásbeliség évszázadai alatt ugyanis az írott nyelv túlságosan fogalmivá, emiatt nehezen befogadhatóvá vált. Új feladatának ellátására éppen ezért meg kellett újítania szemiotikai eszköztárát (Schulte-Sasse 1980, 89–93), modern kifejezéssel élve, a mediális írásbeliségnek a koncipiális szóbeliség elemeivel kellett feltöltődnie (Benczik 2001, 134–142).

Ami azonban jól követhető az élőbeszédben, az nem feltétlenül lesz problémamentesen befogadható írott formában. Az ebből adódó feszültségek a belletristának széles területet biztosítottak a sajátosan szépirodalmi (esztétikai) hatás elérésére, a kialakításra kerülő struktúrák egy része azonban a nem kellőképpen művelt olvasó számára már befogadási problémát okozott. Goethe Werthere még tömegolvasmány volt, Schlegel Lucindéje vagy Novalis Heinrich von Ofterdingene már nem. A feszültségek kezelése, az olvasási kedv növelése érdekében a felvilágosodás teoretikusai hajlandók voltak legitimálni a tömegolvasmányokat, az utile et dulce közhelyének jegyében arra számítottak ugyanis, hogy az olvasást megkedvelő tömegek egy idő után a magasirodalom befogadóivá válnak.

A felvilágosodás idején kialakult modell tehát az elit olvasók, a korai polgári nyilvánosság körének fokozatos és folyamatos bővülésével számolt, az olvasási morál azonban nem a teoretikusok elképzeléseinek megfelelően alakult. Azok a jelenségek, amelyeket az olvasás második forradalma címszava alatt foglalhattunk össze, gyakorlatilag a korábban egységes irodalmi nyilvánosság felbomlásához vezettek. A feudalizmus reprezentatív nyilvánosságának és a kialakuló polgári nyilvánosságnak az olvasója egyaránt jó anyagi háttérrel rendelkező, művelt olvasó; másként fogalmazva, az írni-olvasni tudás képességének megszerzése egyben a magas műveltség jele volt. Az új olvasók többsége viszont frissen megszerzett tudását nem a teoretikus elképzeléseknek megfelelően használta: nem azért vagy elsődlegesen nem azért olvasott, hogy művelje magát, hanem azért, hogy kellemesen tölthesse ki megnövekedett szabad idejét, azaz szórakozzon (Nusser 1991, 25). Ez gyakorlatilag annak a folyamatnak a kezdetét jelentette, amelynek során az egységes és magasan művelt polgári nyilvánosság kettészakadt, belőle éppen a polgárság profitorientált gondolkodásmódja által is siettetve elkülönült a populáris nyilvánosság (Bürger–Schulte-Sasse 1980). A folyamat kezdete, a luhmanni rendszerelmélet terminusait hasznosítva, a szépirodalom elkülönüléseként írható le. A korábban létező egységes irodalomfogalomból, melynek belső értékmérője a hasznos/haszontalan binaritása volt, de amely az utile et dulce közhely jegyében egy ideig képes volt integrálni a szórakoztató írásműveket is (Schulte-Sasse 1980, 84–87), most kiválik a belletrisztika, amelynek szerepköre a szórakoztatás, belső értékmérője (kódja) pedig az érdekes/unalmas kettőssége (Plumpe–Werber 1993, 28–35). Szórakozni és szórakoztatni persze sokféleképpen lehet, és ami érdekes az elit olvasó számára, az könnyen unalmasnak bizonyulhat a populáris olvasóközönség körében. Ez ugyan fordítva is igaz, ám mivel a populáris olvasók száma jóval gyorsabban növekedett az elit olvasókénál, az utóbbiak szórakozási igényeinek kielégítésével szemben a populáris elvárások kerültek előtérbe. A populáris olvasók „átnevelése” még sokáig a magas irodalom teoretikusainak illúziója maradt, a profitorientált könyvkiadás azonban, oldalán a megélni igyekvő, sőt esetenként már igen jól élő, profitorientált íróval (Nusser 1991, 21–28), többé nem megtéríteni, hanem kiszolgálni igyekezett őket.

Az így elkülönült, mindjárt magas és triviális részekre szakadt szépirodalom természetesen a könyvkultúra része maradt. De már elkülönülése pillanatában fontos kihívással kellett szembenéznie: a szintén elkülönülten működő időszaki sajtóéval. Az Európában már korábban, nálunk magyar nyelven éppen ebben az időben létrejött időszaki sajtó kódja ugyan nem az érdekes/unalmas, hanem az információértékű / nem információértékű, de egy hírlapot lehet olvasni az érdekes/unalmas kódja szerint is: érdekes az, ami információértékű. Az persze, hogy ki mit tart információértékűnek (érdekesnek), szintén nagyon különböző lehet, s ezeknek a különböző igényeknek a jegyében a sajtó nagyon különböző típusai jöttek létre a 19. század állandóan változó környezetében, egészen a bulvársajtó megszületéséig.

Elkülönülésének pillanatában minden új médium, hajtva az önlegitimáció kényszerétől, a régiekhez való hasonlóságát hangsúlyozza, ami megfigyelhető a nyomtatott szövegek két formájának, az alkalmi kiadványnak és az időszaki sajtónak az elkülönülése esetében is. Kezdetben csak alkalmi kiadványok léteztek, majd a 17. század elejétől kezdve Európa egyre több országában jelentek meg rendszeresen hírlapok. A könyvek az archivált tudás szimbólumai voltak, míg a sajtó nem a maradandó és megőrzendő, hanem az aktuálisan hasznos jegyében jött létre. A nagy kereskedőházak nem működhettek friss információk nélkül, éppen ezért megszervezték maguknak a hírszolgálatot, az első újságok pedig mintegy a kereskedelmi tevékenység melléktermékeként láttak napvilágot (Kókay 1979, 19). A hírek megszerzése pénzbe került, ami pénzbe kerül, az áru, ami áru, azt értékesíteni lehet, a hírek értékesítésére pedig megszületett az újság (Habermas 1999, 74). „Nem az egységes könyv töredezett szét cikkekké, hanem az újság egyes számai álltak össze könyvekké, amikor azokat bekötötték” – fogalmazott Dezsényi Béla (Dezsényi 1946, 50–51). Szavai egyrészt világossá teszik könyv és sajtó különbözőségét, másrészt utalnak arra, hogy az elkülönült sajtó kezdetben a könyvhöz igyekezett hasonlítani. Amikor egy-egy évfolyamát bekötve kínálta olvasóinak, azt sugallta, hogy a hírlap nem más, mint részletekben készülő könyv. Kötetbe kötve kínálta lapjának nyitó évfolyamát Rát Mátyás, az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó (1780–1788) első szerkesztője is (Rát 1781). Miután azonban világossá vált, hogy a megjelenése pillanatában jól eladható hírlap könyvként alig értékesíthető, s hogy a legitimáció szempontjából sincsen szükség az egybekötött formában való megjelenésre, a sajtó végérvényesen átállt a maga sajátos, a könyvétől különböző és a könyvvel sokszor ütközésbe kerülő alakulástörténeti pályájára.

Az újságok kezdetben nem csupán évfolyamaik kötetbe gyűjtésével fejezték ki, hogy a könyvekhez mérik magukat, hanem önleírásaikkal is. A Magyar Hírmondó előfizetési felhívásából kiderül, hogy a lap megjelenésétől ugyanúgy a polgári nyilvánosság körének bővülése várható, mint a könyvolvasás terjedésétől. Rát Mátyás bevezető mondataiban az európai országok példájára hivatkozott: „Nincsen már Európában egy országos nemzet is, aki (…) emlékezetes dolgok felől szóló híreket (…) ne olvasná” (Rát 1779a, 41). A magyar nemzet viszont úgy él, mint féreg a dióban, nem tudja, mi történik körülötte, a tudatlanság pedig a tunyaság és munkátlanság melegágya.

A tudós világ, az alakulóban lévő polgári nyilvánosság képviselői között voltak olyanok, akik hitelesnek érezték az ilyen önleírásokat. Pápay Sámuel például dicsérte „az úgy nevezett Újságírást” (Dezsényi 1946, 47), mások viszont gyorsan felismerték az időszaki sajtó és a könyv közötti különbséget. Veszélyt sejtettek, mert úgy vélték, hogy az aktuális érdekesség elvonhatja a figyelmet a valóban hasznostól (Wittmann, 2000, 340–341). A veszélyérzet okait, a pro és kontra érveket 1821-ben Bitnitz Lajos a következőképpen foglalta össze: „A’ folyó írások’ hasznáról már régóta különbözők az ítéletek. Tagadhatatlan, hogy azok az ő sokaságok és a bennek előforduló tárgyoknak különbféleségek által a’ tudomány’ valódi müvelésétöl könnyen elvonhatnak, hogy az olvasásokhoz szokottság az erőt feszítő tudományos foglalatosság ellen unalmat szül, hogy azokkal a’ köz ítélet’ félre csavarítására, a’ hamis és ízetlen vélemények’ elterjesztésére viszsza-élhetni. Ellenben azon tetemes hasznokat se lehet meg nem esmerni, mellyek az illy helyesen elrendeltt intézetekből szármoznak (…) sőt ezek ama veszélyeket sokkal feljűl múlják. (…) általok a’ műveltségnek a’ nemzet’ minden rendei közt elterjedése hathatósan elömozdítatott, (…) Óhajtani lehetne, hogy ezen írások a’ szükségen feljűl ne szaporítassanak (…) mert (…) így az olvasó közönség elejébe alávaló csekélységek terjesztetnek, csak az olvasó mulattatására ’s unalmának ölesére fordítatik minden igyekezet, és némelly olvasok (…) könnyen azon bal gondolatra vetemedhetnek, mintha ezen bábjátékok ’s nyomorékok’ olvasása által az emberiség’ legfontosabb ügyével foglalatoskodnának” (Bitnitz 1821, 54–55).

Bitnitz véleménye szerint tehát a sajtónak fontos szerepe lehet a polgári nyilvánosság bővítésében, ugyanakkor figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyek az olvasó mulattatására szolgáló periodikus kiadványok terjedésében rejlenek. Ezek a veszélyek mit sem különböznek azoktól, amelyek a nyilvánosság egységét a könyv formában terjedő trivialitás részéről fenyegették. A 19. század későbbi évtizedeiben mégis gyakran születtek olyan gondolatmenetek, amelyek a magas műveltséget a sajtó terjedésétől és a könyvolvasás háttérbe szorulásától féltették (Schöpflin 1908; Szajbély 2005), Bitnitz azonban még nem állította szembe az időszaki kiadványt a könyvvel. 1821-ben született gondolatmenetének tárgya nem a sajtó általában, nem is annak korai formája, a hírlap, hanem a folyóirat, s ez a tény arra figyelmeztet, hogy az időszaki sajtó alakulástörténetét az elkülönült sajtó területén belüli újabb elkülönülések történeteként érdemes szemügyre venni.

Az elkülönülések mindig valamilyen újonnan kialakult, sajátos olvasói igénnyel, a kialakult érdeklődési területen megmutatkozó speciális információigény betöltésével hozhatók kapcsolatba. Az első, 17. század elején megszületett hírlapok szerepköre az aktuális információk terjesztésére korlátozódott, s e tematika hosszú ideig változatlan maradt. Az érdeklődés differenciálódása azonban a Lajtától nyugatra már a 18. század során felgyorsult. Amennyiben az ekkor létrejövő médiumokat egy funkcionális modellnek megfelelően kívánjuk rendszerezni, úgy négy elsődleges szerepkört különíthetünk el: a praktikus és hasznos tudás közvetítését, aktuális információk terjesztését, földrajzi és kulturális térségek felmérését (egyrészt a tapasztalás mindinkább empirikussá váló, másrészt a szórakoztatás kontextusában), valamint a szaktudományos eredmények megvitatását és terjesztését. Ezekből azután másodlagos funkciók vezethetők le, mint például: a politikai és társadalmi ellenőrzés kidolgozása, a morálisan orientáló, világszemléletet formáló tudás közvetítése a szekularizálódás idején és a nemzeti/területi identitás biztosítása (Fischer–Haefs– Mix 1999, 12).

A Magyar Hírmondó programját tanulmányozva világossá válik, hogy ezek a szerepkörök nálunk nem fokozatosan alakultak ki, hanem egyszerre jelentkeztek. Már a lap imént idézett, első előfizetési felhívásából is kitűnhetett, hogy a hír fogalmát Rát igen tág értelemben használta: nem csupán a világnak viszontagságairól akar tudósítani, hanem az új találmányokról, a tudósok munkáiról is. A második előfizetési felhívás pedig egészen egyértelművé tette a lap széles érdeklődési körét. Hazai híreket elsősorban olvasóitól remélhetett, közülük is első helyen a tudósokat kérte arra, hogy „obszervatióikat (melyekkel nem mindenkor lehet egész könyvet tölteni) véle közleni ne sajnálják…”. Kérte továbbá a nyomdászokat, hogy tudósítsák a megjelenő könyvekről, hírt szándékozott adni az egyetemeken, akadémiákon születő disszertációkról, egyházi személyek közreműködésével a népesebb helységek lélekszámának alakulásáról. Nyilvánosságra akarta hozni a különböző jeles alkalmakkor elhangzott beszédeket, versezeteket, és különös hangsúlyt kívánt fektetni a gazdasági hírekre (Rát 1779b, 46–47).

A sajtó szerepkörök mentén történő tagolódása azonban hamarosan megkezdődött Magyarországon is: e folyamat jegyében jöttek létre, a bővülő hírlapkínálat mellett (Magyar Kurir, 1786–1793; Bécsi Magyar Hírmondó, 1789–1803 stb.), az első enciklopédikus tartalmú folyóiratok: a Magyar Museum (1788–1793), az Orpheus (1789–1790), a Mindenes Gyüjtemény (1789–1792) és az Uránia (1794–1795). Folyóiratok Nyugat-Európában természetesen régóta léteztek már, kezdetben szintén enciklopédikus tartalommal; az érdeklődési köröknek megfelelő differenciálódás csak később következett be (Wilke 2000, 73). Nálunk erre egészen a reformkor utolsó évtizedéig kellett várni, amikor megjelent az első ismeretterjesztő szaklap, a Magyar Gazda (1841–1848). Az igazi elkülönülés ideje az 1850-es évek közepén jött el, amikor valódi szakmai és tudományos lapok láttak napvilágot, mint például a Magyar Nyelvészet (1855–1862), a Törvénykezési Lapok (1857–1859); a Tanodai Lapok (1856–1861), a Gyógyászat (1860–1944) és a Statisztikai és NemzetgazdaságiKözlemények (1861–1871).

A szaklapok létrejöttét megelőzően azonban, már az 1820-as évektől kezdődően, fontos elkülönülések játszódtak le a magyar sajtó területén, melyek egyrészt a pusztán szórakozásra vágyó olvasóközönség megerősödéséről, másrészt a politika iránti érdeklődés növekedéséről és a cenzúra lazulásáról tanúskodnak. A megelőző évtizedben, a magyar jakobinus szervezkedés 1795-ös elfojtását követő visszaesés után létrejött első folyóiratok jellegükben még nem különböztek a korábbi, enciklopédikus tartalmú periodikumoktól. A TudományosGyüjtemény (1817–1841) és az ErdélyiMuzéum (1814–1818) programírásait tanulmányozva megállapítható, hogy mindkettő a polgári nyilvánosság körének bővítéséhez igyekezett a maga sajátos eszközeivel hozzájárulni; a sajtó tehát, miközben sokan attól tartottak, hogy elvonja a figyelmet a könyvolvasástól, ekkor még kevésbé szolgálta a populáris olvasóközönség igényeit, mint a könyvkiadás. Az 1820-as évek elején azután, Kisfaludynak a könyv és a sajtó határterületén helyet foglaló Aurorájával elkülönült a tartalmát az érdekes/unalmas kódja mentén szelektáló, kifejezetten szórakoztató szerepkörű szépirodalmi almanach. Az a szórakozás azonban, amelyet az évkönyv közleményei, egyebek mellett a fiatal Vörösmarty munkái kínáltak, nem elégítette ki a szélesebb olvasóközönséget. Az üzleti siker a populáris nyilvánosság kiszolgálását, a nyilvánosság kiszolgálása pedig egyrészt a közlésre kerülő szépirodalmi anyag trivializálódását, másrészt a szépirodalom érdekes/unalmas kódja mentén befogadható hírek közreadását követelte meg. E kétféle igényt kielégítő, sajátosan enciklopédikus tematikával jött létre 1833-ban az első hazai divatlap, a Regélő, oldalán Honművész címet viselő melléklapjával. A laptípus sikerét mutatja, hogy amíg a Kisfaludy halála (1830) után a Bajza által szerkesztett Aurora lassú haldoklásnak indult, majd 1836-ban megszűnt, addig 1835-ben Rajzolatok címmel újabb divatlap indult. Ez ugyan 1840-ben eltűnt a palettáról, a Regélő azonban, előbb RegélőPestiDivatlappá (1842), majd Pesti Divatlappá (1844) alakulva egészen 1848-ig megjelent. Mellette pedig a negyvenes években újabb divatlapok keletkeztek: az Életképek (1843–48) és a Honderű (1843–48).

Valójában nem a mai, képek sokaságát és szabásmintákat közlő divatlapokhoz hasonló kiadványok voltak ezek, noha a negyvenes években első oldalukon már rendszeresen közöltek egy-egy divatképet is, hanem inkább a későbbi magazinokra emlékeztető, bőséges szépirodalmi anyaggal rendelkező, ugyanakkor lapjaikról a komoly tudományt és a politikát kizáró orgánumok, melyek közönséget keresve a „nővilág” felé fordultak, céljuk bevallottan a mulattatás. Szerkesztőik ugyanakkor a hazai kultúra szolgálatára hivatkozva igyekeztek legitimálni üzleti vállalkozásaikat, melyeket egyébként nem volt könnyű rentábilisan működtetniük. Az előfizetők száma általában ötszáz és hétszáz között mozgott, az ezret csak kivételesen érte el. A szerkesztő mellett egyetlen rosszul fizetett segéd dolgozott, a munkatársak még nem újságírók, hanem újságba író, határidőket nem ismerő írók voltak (Schöpflin 1908), akiket kezdetben egyáltalán nem, később meglehetősen gyengén fizették. Ilyen körülmények között a kiadói munka kemény robotot jelentett. Míg a korai, levelezői újságírás még a beérkezett hírek puszta közreadásán alapult, addig most a szerkesztő a vállán hordja a lapot; ez az állapot átmenetnek tekinthető a profi belső és külső újságírókat foglalkoztató, a feladatkörök pontos elkülönülésén alapuló szerkesztőségek kialakulása felé. Magyarországon ennek első csírája a Bajza–Toldy–Vörösmarty-triász által jegyzett Athenaeum (1837–41), illetve a Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlap (1841– 1844), a helyzet azonban az 1840-es évekre a divatlapok kiadása terén is kedvezőbbé vált. Valódi szerkesztőségek ugyan e területen még nem alakultak, de felnőtt egy új, már a divatlapokon iskolázott és az üzleti alapon működő irodalmi élethez szokott nemzedék, melynek tagjai (Petőfi, Jókai, Pákh Albert stb.) képesek voltak határidőre és magas színvonalon dolgozni. Kifejezetten élvezték azt, hogy nincsenek kiszolgáltatva többé a mecénások kénye-kedvének, munkájukért viszont tisztességes honoráriumot követeltek. Az őket kihasználni igyekvő, ingyenmunkához szokott szerkesztőkkel természetesen meg kellett vívniuk a maguk harcát: a Tízek Társaságának története éppen úgy bizonyítja ezt, mint az a vita, amelyet Jókai az Életképek szerkesztőjeként vívott Vahot Imrével, aki akkor a konkurens Pesti Divatlapot irányította (Jókai 1965, 184–191; 710–719).

A Tízek Társaságának körébe tartozó írók tevékenysége nyomán a magas irodalom pozíciókat szerzett a populáris nyilvánosság fórumain belül, bizonyítva ezzel, hogy nem csupán a populáris irodalom, hanem a magasirodalom közönsége is bővült a 19. század folyamán. Ahhoz azonban, hogy sikeresek lehessenek, egyrészt a reformkor utolsó éveinek kivételes időszakára, másrészt a divatlap bejáratott kereteire volt szükség. Azok a vállalkozások, amelyek a forradalmat követő másfél évtizedben a magasirodalom közönségére számítva különültek el, és a sajtó újabb típusát létrehozva szépirodalmi-kritikai folyóiratokban üzentek hadat a reformkori divatlapok utódai (Hölgyfutár, 1849–1864; Remény, 1851; Délibáb, 1853–1854; Divatcsarnok, 1853–1863 stb.) által képviselt populáris nyilvánosságnak, mint a Pákh Albert és Gyulai Pál által kiadott Szépirodalmi Lapok (1853) vagy az Arany János által szerkesztett Szépirodalmi Figyelő (1860–1862) és a Koszorú (1863–1865), rendre bukásra voltak ítélve.

A divatlapok sikere, mely hazafias szólamaik ellenére világossá tette a populáris nyilvánosság létét és bővülését, cselekvésre késztette a polgári nyilvánosság képviselőit. A kérdés most már az volt, hogy az olvasáshoz szoktatott, de nem megfelelő olvasmányokkal táplálkozó közönséget miként lehet elvezetni a magaskultúrához. A lehetséges válaszok egyikeként jött létre 1837-ben az Athenaeum, amely Figyelmező című melléklapjával, külalakjával, enciklopédikus tartalmával és periodicitásával egyaránt a divatlapokra emlékeztetett, ugyanakkor egészen más jellegű olvasmányanyagot tartalmazott. Előrajzában a szerkesztők az irodalom, a nyelvtudomány, a filozófia, az élet- és társadalmi viszonyok, az erkölcstudomány, az esztétika, a pedagógia, az oktatás, a történelem, az ország- és népismeret, a statisztika, a jogtudomány, a közgazdaságtan, a természettudományok és az ipari felfedezések körébe tartozó írások közlését ígérték, a melléklapban pedig mindezen területek kritikai szemléjét (Kókay 1979, 496–497). Ezt a sokfelé ágazó tematikát a liberalizmus vezéreszméje fogta egybe, melynek a lap első magyarországi műhelyeként is leírható (Lukácsy 1965). A főlap hetente kétszer, csütörtökön és vasárnap jelent meg, a Figyelmező egyszer, kedden. Ára mérsékelt volt, előfizetőinek száma hamarosan meghaladta az ezret, munkatársaié pedig 1840-re elérte a százhúszat, köszönhetően a viszonylag magas, ívenkénti 16 pengő forintos honoráriumnak. A lapnak külön kiadóhivatala volt, tehát a divatlapokkal ellentétben nem a szerkesztő lakásán szerkesztették, az előfizetések és kézbesítések ügyét külön munkatárs intézte, ő korrigálta a nyomdai levonatokat, és kötelessége volt meghatározott időpontokban a kiadóhivatalban tartózkodni (Kókay 1979, 498–499).

A szerkesztők szándékait azonban a polgári nyilvánosság képviselői közül sokan nem értették, és azok közül is jó néhányan, akik értették, csak fanyalogva támogatták (Kölcsey 1960, 764–765). Pedig Bajza a lap első számában megjelentetett Gondolatközlés és annak eszközei című tanulmányában eleve igyekezett eloszlatni a napi- és hetilapokkal kapcsolatos előítéleteket. Úgy vélte, az emberiség haladása a gondolatközlés gyorsaságán múlik, és amióta a lassú könyvek mellett megjelentek az időszaki iratok, „Az eszmék ezernyi sokasága jő és megyén, s megtelik velők az egész levegő” (Bajza 1837, 188). A nagyszerű eszközt sokan ugyan felelőtlenül használják, de ez nem ok arra, hogy hátat fordítsunk a zsurnalizmusnak, amely most már létezni fog a világ végezetéig. Inkább élnünk kell az általa biztosított lehetőséggel. Érvelését azonban sokan nem fogadták rokonszenvvel, szemére hányták a szerkesztőknek, hogy akadémikus létükre zsurnalizmusra adják a fejüket, komoly könyvek közreadása helyett lefokozzák a tudományt, és hasznot hajtó vállalkozásba fognak (Bajza 1838, 385–389).

A viták tehát megint könyv és sajtó szembeállításához vezettek, s ez az ellentét a magyarországi hírlapírás átalakulását, a referáló sajtó világos politikai irányvonallal rendelkező, közvéleményt formáló és közvéleménynek hangot adó sajtóvá válását ugyancsak körülveszi. Az elkülönülés első jelei a harmincas évek elején mutatkoztak, amikor Széchenyi ösztönzésére létrejött a Jelenkor politikai tekintetben (1832–1848) című hírlap, Kossuth pedig megkezdte kéziratos újságjának, az Országgyűlési Tudósításoknak (1832–1836) a terjesztését. Kölcsey jogosan utalt arra hivatkozott levelében, hogy politikai zsurnálok kiadására ekkor még nem volt lehetőség, a hatalom ugyanis csupán a referáló lapok létét tűrte meg, a politikai cikkek közlésének megakadályozására pedig I. Ferenc 1831-es utasítása külön is felhívta a cenzorok figyelmét (Kókay 1979, 369). Ilyen körülmények között a reformmozgalom kibontakozásának helyszíneiről, a megye- és országgyűlésekről semmitmondó hírek láttak napvilágot. A Jelenkor kezdeti időszakában kísérletet tett e keretek áthágására, 1833. január 5-i számában háromoldalas tudósítást közölt az országgyűlésen történtekről, az országgyűlési naplóról és a cenzúráról folytatott vitáról. Néhány alsótáblai követ tiltakozása nyomán azonban a cenzort nyugdíjazták, a lap pedig kényszerűen visszatért a kurta országgyűlési hírek közléséhez, míg Kossuth megbizonyosodott a kéziratos Országgyűlési Tudósítások fontosságáról (Kókay 1979, 376).

A valódi politikai sajtó elkülönülésére az 1840-es évek elejéig kellett várni, amikor üzleti és hatalmi érdekek különös találkozásaként létrejött a Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlap. Megjelenését a kortársak részéről gyanakvás vette körül: nem értették, hogy az a Kossuth, aki kéziratos újságírói tevékenysége miatt nemrég szabadult börtönéből, miként juthatott most hivatalosan engedélyezett laphoz, melynek tulajdonosa ráadásul a bécsi kormányzattal és titkosrendőrséggel bizalmas kapcsolatokat ápoló Landerer Lajos. Az udvart nyilván az motiválta, hogy Kossuth tevékenységét könnyebb lesz megfelelő keretek között tartani egy hivatalosan létező, Landerer tulajdonában álló és cenzúrázott lap élén, mintha ismét a törvény hézagait kihasználva folytatná tevékenységét (Diószegi 1988, 28–30). Landerernek viszont üzleti vállalkozása fellendítéséhez volt szüksége Kossuthra, mert tudta, hogy a jól ismert szerkesztővel lapja komoly népszerűséget érhet el. Reményeiben nem kellett csalódnia: a Pesti Hirlap korábban nem ismert bevételeket hozott tulajdonosának és szerkesztőjének egyaránt. Kossuth ugyan Landerer nyereségét látva mindvégig elégedetlen volt saját jövedelmével (206–210), a kor szokásos szerkesztői-újságírói honoráriumaihoz képest azonban neki sem volt oka panaszra.

A sikerhez természetesen nem csupán a szerkesztő népszerűségére, hanem kivételes újságírói tehetségére és szervezőkészségére volt szükség. A hetente kétszer megjelenő lap szerkesztésének koordinálását Kossuth mindvégig a kezében tartotta, ugyanakkor már profi belső munkatársakat foglalkoztatott (Frankenburg Adolf, Láng Ignác, Stuller Ferenc, Gyurmán Adolf, Molnár Sándor, Schultz-Birányi Ákos, Vörös Antal), akik megbízható alkotóközösségbe szerveződtek. Modern szerkesztőséget alakított ki tehát, és profi módon formálta lapjának arculatát. Az arculatformálás valójában profiltisztítást jelentett: Kossuth nem szórakoztatni, hanem informálni és alakítani akarta közönségét, éppen ezért a szépirodalmat teljes egészében száműzte lapjának hasábjairól, és nem szolgált a belletrisztika érdekes/unalmas kódja mentén befogadható színes hírekkel, tudósításokkal, riportokkal sem (Kókay 1979, 669, 675). Habermas terminológiájával élve, az irodalmiból politikaivá váló polgári nyilvánosság okoskodó lapját hozta létre, melynek keretei közé jól illeszkedett a vezércikk általa meghonosított műfaja (Habermas 1999, 110–115).

Kossuth vezércikkei nem csupán szerzőjük nézeteit tették világossá egy-egy aktuális kérdésről, hanem egyféle reformprogrammá álltak össze. Közvéleményt formáló szerepük igen nagy volt, s ezt a kortársak közül sokan aggodalommal figyelték. Széchenyivel az élen úgy vélték, hogy a hírlapok feladata csupán az események gyors, pontos és hiteles hírüladása és kommentálása, a hosszabb távú programok megfogalmazása már az elmélyültebb munka eredményeként születő könyv feladata (Diószegi 1988, 152–161). Kossuth és Széchenyi vitája éppen ezért leírható könyv és napisajtó vitájaként is (Balás P. 1943, 8–9). Széchenyi először könyvben (Kelet népe, 1841) szállt szembe Kossuthtal, mire vitapartnere megjegyezte: „Nem tudom, irtak-e hírlapi modor ellen könyvet valaha” (Balás P. 1943, 15). Fáy András, aki Kelet népe nyugaton című kétívnyi röpiratával Széchenyit támogatva szólt bele a vitába, úgy vélte, hogy Kossuthnak a birtoktalanság ügyében írott vezércikke szent ügyet érint, de annak tárgyalása nem a zsurnalisztika, hanem könyvirodalom mezejére tartozik (Balás P. 1943, 17; Diószegi 1988, 153–154). Kossuth Hirlapkör című vezércikkében (1841. augusztus 18.) fejtette ki ellenvéleményét (Diószegi 1988, 152–157), míg Dessewffy Aurél a konzervatív Világ hasábjain Széchenyi mellett érvelt (Ferenczy 1887, 72–77). A folyamat azonban megállíthatatlannak bizonyult, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy Széchenyi, könyvének hatástalanságát látva, végül hírlapi polémiára kényszerült Kossuth ellen (Gergely–Veliky 1974, 10–11; Diószegi 1988, 159).

A politikai sajtó megszületése tehát profiltisztulással járt együtt: a hírértékű / nem hírértékű jegyében minden egyéb kiszorult az újságokból, s ez nem csupán a Pesti Hirlapra igaz, hanem többé-kevésbé elmondható konzervatív ellenlábasairól is. A klasszikus polgári nyilvánosság politikára figyelő orgánumait azonban a környezetükben zajló átalakulások hamarosan elkülönült állapotuk részleges feladására késztették. A késztetések kétfelől érkeztek: egyrészt a gazdaság, másrészt a szépirodalom oldaláról. A közönség növekedésével párhuzamosan az újságkiadás is profittermelő vállalkozássá fejlődött, és így minél több olvasó megszerzésére kellett törekednie, a populáris szépirodalomnak a hírlapokba való visszaengedése pedig újabb, a száraz politikai hírek, közérdekű információk és kommentárok iránt kevéssé érdeklődő rétegek megnyerésével kecsegtetett. Európában Emil de Girarden ismerte ezt fel elsőként, aki 1836-ban alapított La Presse című politikai lapjának tárcarovatában közölni kezdte Balzacnak A vénlány című regényét, ugyanakkor az újság árát szokásos szinthez képest felére csökkentette. Ily módon sikerült már indulása évében 10 ezer olvasóra szert tennie, 1845-ben pedig 23 ezren, 1854-ben 35 ezren fizettek elő a lapra (Barbier– Lavenir 2004, 163).

A recept a könyvkiadásból származott. A könyvek korábban drágák voltak, megvásárolni keveseknek volt lehetőségük, ugyanakkor a megnövekedett olvasói érdeklődésről tanúskodott az első kölcsönkönyvtárakat körülvevő érdeklődés. Ez indította Gervais Charpentiert arra, hogy végiggondolja: miként lehetne a könyveket olcsóbban előállítani. A megoldás a példányszám növelése volt. Rájött arra, hogy a könyvkiadásnak vannak bizonyos állandó, a példányszámtól független költségei (szerzői honorárium, szedés stb.), ezek magasabb példányszám esetében többfelé oszlanak. Költségcsökkentő tényezőnek bizonyult a sűrűbb szedés bevezetése is. Elősegítette a példányszám növelését a sorozatok kiadása, amelyeknek darabjairól az olvasók eleve tudták, hogy mit várhatnak tőlük, s így biztos olvasókörrel rendelkeztek (Barbier– Lavenir 2004, 94–95). Mindennek nyomán Franciaországban megkezdődött a könyvek ipari méretekben való előállítása, miközben az ár 1848 és 1870 között negyvennyolc százalékkal, 1870 és 1910 között pedig további huszonhárom százalékkal csökkent. A hírlapkiadás terén azonban az igazi jövedelmet – és Girarden előzetes számításának alapját – nem az előfizetői díjak, hanem a reklámbevételek jelentették (Barbier–Lavenir 2004, 163).

Girarden példáját mások is hasonló sikerrel követték, Magyarországon először Dessewffy Emil, a konzervatív Budapesti Híradó szerkesztője. 1844. december 13-án lapja címoldalán nyílt levélben fordult Jósika Miklóshoz, és kérte, engedje át számára Akarat és hajlam című regényének folytatásokban való közlési jogát. Azt, hogy az ötletet a francia példa sugallta, nem is titkolta (Keresztúrszki 2003, 174–175). Aligha véletlen ugyanakkor, hogy Girarden ötletére éppen egy konzervatív lap szerkesztője figyelt fel Magyarországon, hiszen a Kossuth által bevezetett Pesti Hirlap eleve megfelelő olvasótáborral rendelkezett. Természetes az is, hogy az ötlet ellen éppen Szalay László, a Pesti Hirlap akkori szerkesztője tiltakozott igen hevesen, már a regény közlésének megindulása előtt (Keresztúrszki 2003, 175). Amikor pedig a Budapesti Híradó 1845 januárjában valóban megkezdte a regény közlését, Szalay ismét tiltakozott. Úgy látta, hogy Dessewffy eljárása azt a magyar sajtót fenyegeti, mely „épen azóta fejlődött ki, mióta Kossuth Lajos a’ novellákat ’s a’ mindenféle versezeteket onnan kizárta”, és a hazai zsurnalisztikát „oda vezeti vissza, hol az azon boldog emlékezetű napokban állt, mellyben a’ Nemzeti Újság ’s Jelenkor Hasznos mulatságaival ’s Társalkodójával örvendeztettük közönségünket” (Keresztúrszki 2003, 177).

A szépirodalomnak a sajtóba való visszatérését a politikai nyilvánosság elkülönült fórumát féltők ellenérzéssel fogadták, nem örvendeztek azonban a szépirodalom magas kánonának képviselői sem. Karl Kraus 1910-ből visszatekintve irodalom és újságírás 19. századi történetére, úgy vélekedett, hogy a tárca műfaját Franciaországból német földre importáló Heine valójában annak a látszólag elegánsan könnyed, valójában korcs kultúrának a terjesztőjévé vált, amelyben az olvasás puszta időtöltés, az újság pedig kényelmes kitérő az igazi irodalom, a könyv elől (Szajbély 2005, 69–70). A zsurnalizmus a tárca rovatában a művészet képét ölti magára, elhiteti a közönséggel, hogy irodalmat olvas, miközben puszta ornamentikává degradálja az irodalmi formákat. Sas Ede Nagyváradról keltezett, a Pesti Naplóban 1908. január 29-én megjelent levelének megfogalmazása szerint „Az újságírás megfordított Saturnus: az irodalom gyermeke és fölfalja az ő édesapját”, és Kosztolányi is a könyv pusztulásáról, a napisajtó felelősségéről és feladatairól értekezett a Nyugat 1925-ös évfolyamában (Kosztolányi 1971).

A szerepkörök keveredése, irodalom és újságírás elkülönült létének részleges felszámolódása tehát mind a magasirodalom, mind a magasújságírás képviselőit irritálta. Jól látták, hogy az elit kultúra terjesztése iránt elkötelezett polgári nyilvánosság elkülönült fórumait fenyegetik a kevésbé művelt olvasóknak adott koncessziók, a folyamat azonban nem volt visszafordítható. A francia sajtó végérvényesen Girarden útjára lépett, a párizsi napilapok összesített példányszáma 1836 és 1847 között 80 ezerről 180 ezerre emelkedett, s ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy „(…) a puszta üzletnek tekintett zsurnalizmus kivégezte az érvelő újságírást” (Barbier–Lavenir 2004, 163). A processzus a század második felében a bulvárlapok megszületésével teljesedett ki, amikor a Le Petit Journal (1863), a Le Petit Parisien (1876), a Le Journal (1892) és a Le Matin (1883) a folytatásos regényközlés mellett egyre nagyobb teret szentelt az apró színes híreknek, a bűnesetek és a bűneseteket követő, szenzációs bűnperek taglalásának (Barbier–Lavenir 2004, 165). Magyarországon a bulvárosodás folyamata ugyan valamivel lassabban bontakozott ki, de a század utolsó évtizedében az Esti Újsággal (1896–1917) a pesti utcán is megjelent a bulvársajtó, melynek egyre szaporodó és egymással is konkuráló mutációi (Esti Hírlap, 1897; A Nap, 1904; Az Est, 1910) már a 20. századba vezetnek át.

E század médiatörténete számára azonban már nem könyv és újság, hanem nyomtatott és elektronikus médium egymás mellett élése és ellentéte lesz a meghatározó tényező.

Hivatkozások

Bajza József (1837) „Gondolatközlés s annak eszköze. Bevezetés az Athenaeumhoz”, in Badics Ferenc (szerk.) Bajza József összegyűjtött munkái, IV, Budapest: Franklin, 186–195.

Bajza József (1838) „Athenaeum miatti zajgások”, in Badics Ferenc (szerk.) Bajza József összegyűjtött munkái. IV, Budapest: Franklin, 385–489.

Balás P. Elemér (1943) A Széchenyi–Kossuth-ellentét hírlapi vitájuk tükrében, Kolozsvár: Nagy Jenő és Fia.

Barbier, Frédéric–Lavenir, Catherine Bertho (2004) A média története. Diderot-tól az internetig, Budapest: Osiris.

Bánóczi József (1882) Kisfaludy Károly és munkái, 1, Budapest: Franklin.

Bánóczi József (1883) Kisfaludy Károly és munkái, 2, Budapest: Franklin.

Benczik Vilmos (2001) Nyelv, írás, irodalom, kommunikációelméleti megközelítésben, Budapest: Trezor.

Bíró Ferenc (1976) A fiatal Bessenyei és íróbarátai, Budapest: Akadémiai.

Bisztray Gyula (1969) „Folyóirataink példányszáma és olvasóközönsége az 1840-es és 50-es években”, Magyar Könyvszemle 83: 177–183.

Bitnitz Lajos (1821) „Az újságlevelek’ és tudományos folyóirások’ eredetéről”, Tudományos Gyüjtemény (12) 54–71.

Bükyné Horváth Mária (1966) „A Landerer-család és nyomdászati vállalkozásai”, Magyar Könyvszemle 82: 10–27.

Bürger, Christa–Bürger, Peter–Schulte-Sasse, Jochen (szerk.) (1980) Aufklärung und literari- sche Öffentlichkeit. Mit Beiträgen von Reinhart Meyer, Jochen Schulte-Sassa, Rolf Grimminger, Gerd Kiep, Christa Bürger, Onno Frels, Wolfgang Promies, Burkhardt Lindner, Frankfurt/M.: Suhrkamp.

Cavallo, Guglielmo–Chartier, Roger (2000) „Bevezetés”, in Cavallo, Guglielmo–Chartier, Roger (szerk.) Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, Budapest: Balassi, 9–43.

Chartier, Roger (2000) „»Népi« olvasók, »népszerű« olvasmányok a reneszánsztól a klasszicizmusig”, in Cavallo–Chartier 2000, 305–320.

Csapodi Csaba (1942) „Könyvtermelésünk a XVIII. században”, Magyar Könyvszemle 66: 392–398.

Csapodi Csaba (1946) „A magyarországi nyomtatványok nyelvi megoszlása 1800-ig”, Magyar Könyvszemle 70: 98–104.

Csetri Lajos (1980) „Utószó”, in Csetri Lajos (szerk.) Kisfaludy Károly válogatott művei, Budapest: Szépirodalmi, 567–577.

Dezsényi Béla (1940) „Írók, szerkesztők, kiadók és nyomdák viszonya 1845-ben”, Magyar Könyvszemle 64: 172–175.

Dezsényi Béla (1946) „Sajtó és irodalom”, Magyar Könyvszemle 70: 45–69.

Diószegi György (1988) Kossuth Lajos üzenete. Pesti Hirlap – anno 1841–1844, Budapest: Népszava.

Fenyő István (1955) Az Aurora. Egy irodalmi zsebkönyv életrajza, Budapest: Akadémiai.

Ferenczy József (szerk.) (1887) Gróf Dessewffy Aurél összes müvei, Budapest: Méhner Vilmos.

Fischer, Enst–Haefs, Wilhelm–Mix, York-Gothart (1999) „Einleitung: Aufklärung, Öffent- lichkeit und Medienkultur in Deutschland im 18. Jahrhundert”, in Fischer–Haefs–Mix (szerk.) Von Almanach bis Zeitung. Ein Handbuch der Medien in Deutschland 1700–1800, München: Beck, 9–23.

Gárdonyi Albert (1930) Régi pesti könyvkereskedők, Budapest: Stephaneum.

Gárdonyi Albert (1937) „Magyar író és könyvkiadó a XVIII. század végén”, Magyar Könyvszemle 61: 339–341.

Gergely András–Veliky János (1974) „A politikai közvélemény fogalma Magyarországon a XIX. század közepén”, in Fehér András (szerk.) Magyar történeti tanulmányok, VII. (Acta Universitatis Debreceniensis De Ludovico Kossuth Nominatae Series Historica XVIII.) Debrecen, 5–42.

Gulyás Pál (1923) „A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig, III. A legújabb kor. Bessenyei fölléptétől a trianoni békéig”, Magyar Könyvszemle 30: 176–199; 31: 13–71.

Habermas, Jürgen (1999) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása, Budapest: Osiris.

Horváth János (1955) Kisfaludy Károly és íróbarátai, Budapest: Művelt Nép.

Indali György (1968) „Egy kölcsönkönyvtár állománya a Bach korszak kezdetén”, Magyar Könyvszemle 84: 76–80.

Jókai Mór (1965) Cikkek és beszédek (1847. január 2.–1848. március 12.), Szekeres László (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Käfer István (1977) Az egyetemi nyomda négyszáz éve (1577–1977), Budapest: Magyar Helikon–Egyetemi Nyomda.

Kenéz Győző (1960) „Könyvek leláncolása Magyarországon 1556-ban”, Magyar Könyvszemle 76: 432.

Kenyeres Imre (1938) „Bevezetés”, in Kenyeres Imre (szerk.) Aurora. Hazai almanach, Budapest: Officina.

Kerényi Ferenc (1983) „Utószó”, in Kerényi Ferenc (szerk.) Kisfaludy Károly válogatott művei, Budapest: Szépirodalmi.

Keresztúrszki Ida (2003) „»…de azért nem irok gyárilag…« A folytatásos regényközlés megjelenése a kultúrtermékek 19. századi magyar piacán”, in Dajkó Pál–Labádi Gergely (szerk.) Klasszikus magyar irodalomtörténet, Szeged: Tiszatáj, 171–194.

Kosztolányi Dezső (1971) „A magyar könyv pusztulása”, in Nyelv és lélek, Budapest: Szépirodalmi, 366–374.

Kókay György (szerk.) (1979) A magyar sajtó története, I. 1705–1848, Budapest: Akadémiai.

Kókay György (szerk.) (1981) Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság, Budapest: Gondolat.

Kölcsey Ferenc (1960) Összes művei, 3, Budapest: Szépirodalmi.

Léces Károly (1959) „A pesti magyar olvasó-kabinet megalapítása és könyvállománya”, Magyar Könyvszemle 75: 343–356.

Lukácsy Sándor (1965) „Az Athenaeum, a szabadelvűség műhelye és terjesztője”, Magyar Könyvszemle 81: 333–339.

Máté Károly (1929) Sajtó és tudomány, Budapest: Dunántúl Egyetemi Nyomda (Minerva Könyvtár XXIV.).

Németh László (1935) „Aurora”, Tanú 10: 301–308.

Novák László (1928) A nyomdászat története, IV. könyv: XVIII. század, Budapest: Világosság Könyvnyomda.

Nusser, Peter (1991) Trivialliteratur, Stuttgart: Metzler.

Pogány Péter (1978) A magyar ponyva tüköre, Budapest: Helikon.

Plumpe, Gerhard–Werber, Niels (1993) „Literatur ist codierbar. Aspekte einer systemtheoreti- schen Literaturwissenschaft”, in Schmidt, Siegfried J. (szerk.) Literaturwissenschaft und Systemtheorie. Positionen, Kontroversen, Perspektiven, Opladen: Westdeutscher Verlag, 9–43.

Rát Mátyás (1779a) „Előre való tudakozás”, in Kókay 1981, 41–42.

Rát Mátyás (1779b) „A magyar hírlelő levelek eránt való tudósítás”, in Kókay 1981, 43–49.

Rát Mátyás (1781) „Elöljáró beszéd gyanánt való utolírás”, in Kókay 1981, 55–56.

Romhányi Károly (1937) A magyar könyvkötés művészete a XVIII–XIX. században, Budapest: Turul.

Schanze, Helmut (2001) „Integrale Megiengeschichte”, in Schanze, Helmut (szerk.) Handbuch der Mediengeschichte, Stuttgart: Kröner, 207–281.

Schulte-Sasse, Jochen (1980) „Das Konzept bürgerlich-literarischer Öffentlichkeit und die hitorischen Gründe seines Zerfalls”, in Bürger, C.–Bürger P.–Schulte-Sasse 1980, 83–115.

Schöpflin Aladár (1908) „A magyar író”, Nyugat 1: 310–315.

Szajbély Mihály (2005) „Irodalom és zsurnalizmus. Karl Kraus és Schöpflin Aladár írásai, mint az irodalom médiatörténetének forrásai a 20. század elején”, Tiszatáj 59: 66–74.

Szauder József (1954) „Bevezetés”, in Szauder József (szerk.) Kisfaludy Károly válogatott művei, Budapest: Szépirodalmi, 5–76.

Trattner János Tamás (1817) „Magyar Országi Könyvnyomtató Műhelyek’ 1817-dikbeli álla- potjok”, Tudományos Gyüjtemény (12): 78–86.

Vitkovics [Vidényi] (1821) „A magyar könyvek terjesztésérűl”, Tudományos Gyüjtemény (9): 35–48.

Waldapfel József (1930) „A hazai hírlap- és folyóirat-irodalom történetéhez”, Magyar Könyvszemle 37: 55–89.

Wilke, Jürgen (200) Grundzüge der Medien- und Kommunikationsgeschichte. Von den Anfän- gen bis ins 20. Jahrhundert, Köln–Weimar–Wien: Böhlau, 2000.

Wittmann, Reinhard (2000) „Az olvasás forradalma a 18. század végén?”, in Cavallo–Chartier 2000, 321–347.