Ugrás a tartalomhoz

Immunológia

Anna, Erdei, Gabriella, Sármay, József, Prechl (2012)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

II-es típusú túlérzékenységi reakció

II-es típusú túlérzékenységi reakció

A II-es típusú reakciót a különböző sejtekhez, szövetekhez valamint az extracelluláris mátrixhoz kötődő IgG és IgM izotípusú antitestek idézik elő. Ezek az Ig-k az esetek többségében autoantitestek, ritkábban idegen anyag ellen termelődő, de a saját struktúrákkal keresztreagáló ellenanyagok. Az antigén lehet a célsejt valamely membránkomponense, vagy pl. sejthez kötődő gyógyszer-bomlástermék is. A sejtfelszíni antigénnel reagáló ellenanyagok aktiválhatják a komplementrendszert vagy kiválthatják az ADCC (Antibody Dependent Cellular Cytotoxicity) reakciót, ami a target pusztulásához vezet (18.1. táblázat és 18.8. ábra). Az ilyen folyamatok közül a legismertebb a transzfúziós reakció és az újszülöttek hemolitikus betegsége (anémia), de II-es típusú túlérzékenységi reakció alakul ki számos autoimmun betegség során is, amikor a szöveti antigénekhez kötődő autoantitest indítja el a kóros folyamatot (18.1. táblázat, lásd később, 23. fejezet).

18.8. ábra. A II-es típusú, ellenanyag-közvetített túlérzékenységi reakciók mechanizmusa. A sejtfelszínhez kötődő, IgG-izotípusú ellenanyag citotoxikus reakciót (ADCC) közvetít, melynek effektor sejtjei leggyakrabban NK-sejtek és makrofágok. Szintén a célsejt líziséhez vezet a komplementrendszer aktiválása az antigénhez kötődő (esetenként IgM-izotípusú) ellenanyag által.

Transzfúziós reakció a nem megfelelő donorból származó, inkompatibilis vér átömlesztésekor jön létre, amikor a recipiens szervezetében a donor vörösvérsejtjeivel reagáló ellenanyag van jelen, és ez kötődik az eritrocitákhoz. Ismert, hogy az eritrociták membránjában található proteineket és glikoproteineket – hasonlóan a magvas sejteken megjelenő MHC-molekulákhoz – számos allél kódolja. Egy adott vércsoportantigént hordozó egyén immunrendszere a másik allél által kódolt vörösvérsejt-felszíni molekulát idegennek ismeri fel, és ellenanyagválasszal reagál. Számos ellenanyag termelődését – így pl. az ABO-vércsoport antigénjeivel reagáló antitestekét is – a normál bélflóra mikroorganizmusai váltják ki. Pl. egy B-vércsoportba tartozó egyén a szervezetében élő mikroba A-hoz hasonló epitópja ellen ellenanyagot termel, de a B (vagyis “saját”) epitóppal szemben toleráns. Így, ha A-antigént hordozó vörösvérsejtek jutnak a B-vércsoportú egyén szervezetébe, akkor a kötődő ellenanyagok komplementmediált lízis révén elpusztítják azokat. A transzfúziós reakció, vagyis az intravaszkuláris hemolízis következtében lázas állapot alakul ki és hemoglobin jelenik meg a vizeletben. A vörösvérsejtekkel reagáló ún. izohemagglutininek általában IgM típusúak, tehát jól aktiválják a komplementrendszert. A többi (azaz nem AB) vércsoportantigén ellen általában csak többszöri transzfúzió esetén alakul ki immunválasz, és ilyenkor legtöbbször IgG izotípusú ellenanyag termelődik. A vörösvérsejteken kívül (különösen többször terhes nők és politranszfundált egyének esetében) fehérvérsejtek és trombociták is károsodhatnak.

Az újszülöttek hemolitikus betegsége akkor jön létre, ha a fejlődő magzat vörösvérsejtjei immunizálják az anya szervezetét (18.9. ábra). Ez leggyakrabban az Rh (D) antigének esetében történik meg, ha Rh (D) negatív anyában Rh (D) pozitív magzat fejlődik. (Megjegyzendő, hogy más vércsoportantigének (leggyakrabban a K-antigén) is kiválthatnak hasonló reakciót.) Az ilyenkor termelődő IgG izotípusú ellenanyagok átjutnak a placentán, és a következő, szintén Rh (D) pozitív magzat vörösvérsejtjeit károsítják. Ez a hemolitikus reakció megelőzhető a veszélyeztetett anya szervezetébe juttatott anti-RhD-ellenanyag segítségével (Rh-profilaxis). Az antitestet az első Rh-pozitív magzat megszületése után oltják az Rh-negatív anyába azzal a céllal, hogy a szülés során az anya vérkeringésébe jutó inkompatibilis eritrocitákat eliminálják. Így a következő terhesség esetében nincs jelen az Rh (D) negatív anya szervezetében az Rh (D) pozitív vörösvérsejtekkel reagáló antitest, és így nem károsodik a magzat.

18.9. ábra. Újszülöttek hemolitikus betegségének kialakulása. Az Rh- vörösvérsejteket hordozó anyában fejlődő Rh+ magzat eritrocitái a szülés folyamán szenzibilizálják az anya szervezetét, aminek eredményeként abban anti-Rh (D) ellenanyag és az Rh (D) antigénre specifikus memória B-sejtek képződnek. Egy következő terhesség során, amikor szintén Rh+ magzat fejlődik, az anya szervezetében lévő memóriasejtek aktiválódásának eredményeképpen anti-Rh (D) ellenanyag termelődik, ami a placentán átjutva a magzat vörösvérsejtjeinek oldódását okozza.

Hasonló folyamat játszódhat le bizonyos gyógyszerallergiák esetében is. Ilyenkor az érzékeny egyedek vörösérsejtjeihez vagy trombocitáihoz kötődő gyógyszerszármazékokkal reagáló antitest aktiválja a komplementkaszkádot, ami hemolitikus anémia, ill. trombocitopénia kialakulásához vezet.

Számos kóros autoimmun folyamat során az immunrendszer túlzott működése vezet súlyos szövetroncsoláshoz, mint pl. a vesegyulladással járó Goodpasteure-szindróma esetében, amikor a veseglomerulus alapmembránja ellen termelődik ellenanyag (23. fejezet). A gyulladás kialakulását és a környező sejtek pusztulását az antitest és az aktivált komplementfaktorok közvetítésével kötődő neutrofil granulociták idézik elő. Ilyenkor – ellentétben a “normális” fagocitózissal – a sejtek nem képesek bekebelezni a nagyméretű “targetet”, és granulumaik tartalmát – egyebek között számos enzimet – a környezetbe ürítik, így károsítva a szövetet. A “frusztrált fagocitózist” a 18.10. ábrán mutatjuk be.

18.10. ábra. Fiziológiás és “frusztrált” fagocitózis. A kórokozó eliminálásához vezető fagocitózis során az ellenanyaggal és komplementfragmentumokkal opszonizált mikrobát a fagocitasejtek Fc- és komplement-receptorok közvetítésével bekebelezik, és enzimjeikkel lebontják. Ha azonban az opszonizált target olyan méretű, amelyet a fagocita nem képes bekebelezni (pl. endotélium), akkor a sejtaktiválás eredményeként a környezetbe ürülnek az enzimek, amelyek a környező szövetet roncsolják. Ez a “frusztrált” fagocitózis.

Abban az esetben, ha az autoantitest egy sejtfelszíni receptorhoz kötődik, akkor az adott sejt funkciója többféleképpen is megváltozhat. A myasthenia gravis esetében az idegsejtről az izomsejtre történő neurotranszmissziót blokkolják az acetilkolin-receptorhoz kötődő autoantitestek és így gátolt a természetes ligandum kötődése és a sejt funkciója. A TSH-receptor esetében pedig a kötődő antitest serkentheti a pajzsmirigy hormontermelő sejtjeinek működését, és hipertireózis alakulhat ki (18. 11. ábra).

18.11. ábra. Autoanitestek által kiváltott II-es típusú reakció. A sejtfelszíni receptorhoz kötődő autoantitest hatására az adott sejt funkciója többféleképpen is megváltozhat. a) Myasthenia Gravis esetében az acetilkolin-receptorhoz (AchR) kötődő autoantitest gátolja az idegsejtről az izomsejtre történő neurotranszmissziót. b) A TSH-receptorhoz kötődő antitest serkentheti a pajzsmirigy epitélsejtjeinek hormontermelését.