Ugrás a tartalomhoz

Immunológia

Anna, Erdei, Gabriella, Sármay, József, Prechl (2012)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

Sejtszaporulat a gyulladás területén

Sejtszaporulat a gyulladás területén

A gyulladás folyamatában számos sejtféleség vesz részt: neutrofil granulociták, makrofágok, vérlemezkék, endotélsejtek, fibroblasztok, hízósejtek. Ezek egy része már eleve a gyulladás területén található (makrofágok, hízósejtek), mások azonban a folyamat megindulásának hatására vándorolnak oda (granulociták, limfociták). Ez utóbbiak el kell hagyják az érpályát ahhoz, hogy a gyulladás helyszínén kifejthessék hatásukat. Az ép kapillárisfalakon való átlépést nevezzük extravazációnak; ezt a gyulladás helyszínén képződő kemotaktikus hatású mediátorok indítják el, mint az IL-8, C5a, a fibrin degradációs termékei, valamint a bakteriális vagy mitokondriális eredetű formil-metionil peptidek.

A gyulladás területén a szövetekben, az ereken kívül képződő kemokinek az endotélsejteken keresztül, transzcitózissal jutnak az érpályába. A gyulladás következményeként az endotélsejtek felszíne egyenetlenné válik („wrinkling”), és az abluminális felszínükön megkötődő citokineket kaveolákban, transzcitózissal szállítják a luminális felszínhez, ahol azok felszabadulnak, vagy a membránkitüremkedések felszínéhez kötötten maradnak. Az aktivált endotélsejtek maguk is termelhetnek kemokineket, valamint fokozódik felszínükön a szelektinek családjába tartozó adhéziós molekulák expressziója (lásd 4. fejezet). A P-szelektinek szinte azonnal, az E-szelektinek néhány óra elteltével jelennek meg nagyobb számban, és a neutrofil granulocitákon kifejeződő mucinszerű adhéziós molekulákhoz kötődve előkészítik a szorosabb kapcsolat kialakulását. Az ér lumenében elég magas lokális IL-8 koncentráció alakul ki ahhoz, hogy az érfalon gördülő leukocitákat aktiválja, melyek ezután egyre szorosabban kötődnek integrin receptoraikon keresztül. Az integrinek (LFA-1, Mac-1) affinitása a granulocitaaktiváció következtében megnő, és az endotélsejteken megjelenő ICAM-1-molekulákhoz kapcsolódva biztosítják a granulocita kitapadását az érfalhoz. A leukociták a kemokingrádienst követve kilépnek az érpályából az endotélsejteken képződő pórusokon vagy az intercelluláris junkciókon át (diapedesis), és az extracelluláris térben vándorolnak tovább (8.5. ábra). Megjegyzendő, hogy hasonló mechanizmus irányítja és segíti a limfociták mozgását a homing során is.

8.5. ábra . A granulociták extravazációja. A gyulladás területén a felszabaduló mediátorok hatására az endotélsejteken fokozódik az adhéziós molekulák kifejeződése, elősegítve a gyulladásban résztvevő sejtek kitapadását, majd kijutását az erekből a szövetekbe (extravazáció). A folyamat korai szakaszában szelektinek és mucinok vesznek részt, melyek hatására a leukociták az endotélsejtekhez tapadva, azokon „végiggördülnek”. Az ICAM–LFA-1 kapcsolat erősíti az endotélhez való adhéziót, a sejtek megállapodnak, majd újabb molekuláris kölcsönhatások segítségével átjutnak az érfalon. Ezután a kemotaktikus anyagok növekvő koncentrációjának irányában haladnak, így jutva el a gyulladás helyszínére.

A neutrofil granulociták felhalmozódását a gyulladás helyén egy másik tényező is segíti. LPS-injektálást követően a neutrofilek száma átmenetileg csökken a vérben – ezt a sejtek érfalhoz való kitapadása okozza – majd ezt követően jelentős növekedés, azaz granulocitózis mérhető. Ennek oka fokozott kiáramlásuk a csontvelőből, a gyulladásos citokinek, elsősorban GM-CSF hatására. A csontvelőből történő mozgósítás másik következménye, a sejtszámnövekedés mellett, hogy fiatalabb, éretlen alakok is megjelennek a keringésben.

Gyulladásgátló terápiák

A hagyományos gyulladáscsökkentő szerek – mint a szteroidok és a nem szteroid gyulladásgátlók – mellett megjelentek a gyulladásos mediátorokat célzottan semlegesítő molekulák is. Rekombináns monoklonális ellenanyagokkal, receptorantagonistákkal és szolúbilis receptorok segítségével kivédhetőek a TNFα, C5a vagy az IL-1β hatásai. Ezeknek az úgynevezett biológiai terápiás szereknek az autoimmun betegségek kezelésében van egyre fontosabb szerepük. Megjegyzendő azonban, hogy a gyulladási citokinek semlegesítésének a látens fertőzések fellángolása lehet a következménye.