Ugrás a tartalomhoz

Funkcionális anatómia I.

János, Szentágothai, Miklós, Réthelyi (2006)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

4. fejezet - 3. fejezet. Az emberről általában

4. fejezet - 3. fejezet. Az emberről általában

3.1. AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

Az ember (Homo sapiens) az állatvilág gerinces (Vertebrata) altörzséhez, az emlősök (Mammalia) osztályához, a főemlősök (Primates) rendjéhez és ezen belül az emberfélék (Hominida) családjához tartozik. E család egyetlen ma élő faja a homo sapiens.

A főemlősök más családjaihoz való szembeötlő hasonlatosságai ellenére az ember az egész állatvilággal szemben különleges helyzetet foglal el. Ennek döntő oka az ember idegrendszerének kiemelkedő fejlettsége, amit már egymaga a közel egyforma vagy éppenséggel nagyobb testtömegű emberszabású majmokéval szemben mintegy háromszoros agyvelősúlya (1250–1400: 400–500 g) is világosan jelez.

Specifikusan emberi anatómiai sajátosság a valódi egyenes testtartás. Számos, ugyancsak két lábon járó, részben alacsonyabb rendű gerinces (pl. a madarak) alsó végtagjai az emberi guggoló testhelyzetnek megfelelő, tehát behajlított helyzetben vannak. Az emberszabású majmok alsó végtagjai részben nem teljesen kiegyenesítettek, részben egyenes testtartás mellett is hosszú felső végtagjaikra támaszkodnak, tehát nem szabadon két lábon járók. Az ember egyenes testtartása következtében felső végtagja a főemlősök fogókapaszkodó kezéből a fogó-műszer típusú kéz irányában alakulhatott át. Ezzel szemben ugyanezen rendben általános fogó-kapaszkodó alsó végtagkéz valódi járó lábbá módosult.

Az ember egyenes testtartásának nyilvánvaló biológiai előnyei – pl. a felső végtagnak a helyzetváltoztatás alól való felszabadulása – mellett komoly hátrányai is vannak. Ilyen pl. a zsigerek a négy lábon járó emlős egymás mögött felfüggesztett szerveivel szemben előnytelenebb egymás felett való elhelyezkedése, ami a hasfal alsó részének és a medencefenéknek erős megterhelésével jár, s az alsó hasűri zsigerek és az alsó végtagoknak a vénás keringés szempontjából hátrányosabb helyzetét vonja maga után. Hozzájárul ehhez a gerinc erős hosszirányú és az alsó végtag súlyos statikai igénybevétele. E biológiai „hátrányok” következményei az ember rendkívül sokrétű statikai vagy részben statikai okokra visszavezethető megbetegedéseiben jelentkeznek, ezért az egyenes testtartásból adódó speciális anatómiai viszonyokra és szerkezeti alkalmazkodásokra különleges figyelmet kell fordítanunk.

Másik speciális vonás az embernek a rágókészülék (fogazat, rágóizomzat) aránylagos visszamaradása, ami az arckoponya egészének nagyfokú redukciójával is együtt jár.

Tovább is lehetne sorolnunk az ember speciális vonásait, ezek nagy része azonban már nem elsődlegesen anatómiai, hanem egyúttal pszichológiai jellegű is – ilyenek pl. a szagló érzékszerv és központi készülékeinek nagyfokú, nem csupán relatíve, de abszolút értelemben is mutatkozó redukciója. Hasonló, bár nem oly szembeötlő, a hallószerv redukciója, viszont a látószerv más emlősökhöz viszonyítottan kiemelkedő fejlettsége. Ez utóbbi vonatkozásokban azonban a majom nagymértékben osztozik az emberrel ugyanazon fejlődési tendenciában.

Biológiai tekintetben még külön jellemző az emberre más hasonló testalkatú állatokhoz viszonyított lassú növekedése a teljes kifejlettségig (emberszabású majom: 6–7 év; ember: 18–20 év), és ennek megfelelően aránylag hosszú élet (emberszabású majmok: 25–30; ember: 80–90 év).

Sajátságos, hogy körülbelül azonos terhességi idő mellett az emberi újszülött több mint kétszeres nagyságú az emberszabású majommal szemben. A majom magzata testarányaiban lényegesen közelebb áll a felnőttkori viszonyokhoz, mint az emberé. A csimpánz törzse a születésétől a felnőttkorig közel kétszeresére, végtagjai alig több mint másfélszeresükre, az ember törzse több mint két és félszeresére, felső végtagja 3,3-szeresére, alsó végtagja pedig közel négyszeresére növekszik hosszirányban. Ebből arra lehet következtetni, hogy az ember a hozzá legközelebb álló élőlényhez viszonyítottan „fiziológiai koraszülésben” jön a világra. Ugyanerre utal az emberi újszülött nagyfokú tehetetlensége a majom újszülöttel szemben, amely azonnal meg képes kapaszkodni anyjának szőrzetében, az anya minden segítsége nélkül.

Mindezek a biológiai sajátosságok szükségszerű következményei az emberi agy hatalmas fejlettségének, amely már magzati korban a test aránytalanul nagy részének elfoglalását, és a méhen belüli fejlődés viszonylagosan korai megszakítását szükségszerűen vonja maga után.

Teljesen érthető, hogy ezek és más hasonló megfontolások lényeges elemei minden olyan elméletnek, amely az embernek még a hozzá származásilag közelálló emberszabású majmokkal szembeni specifikus biológiai különbözőségeinek oki magyarázatát óhajtják adni. Ilyen pl. a Bolk-féle „fetalizációs” elmélet (fetus: magzat), amely szerint a származástanilag rokon állatfajokkal szemben az ember fejlődése retardálódik, és a méhen kívüli életben is hosszú ideig vagy véglegesen is megőriz számos magzati vonást. A valóságban ez persze csupán más szavakba való öltöztetése annak, amit látunk, tehát a belső, az ok-okozati összefüggésekről nem mond semmit. Bármilyen érdekesek és fontosak is biológiai szempontból ezek a kérdések, az anatómia más irányú gyakorlati célkitűzéseinek megfelelően ezeket át kell hogy engedje az embertan (antropológia) speciális tudományának.