Ugrás a tartalomhoz

Funkcionális anatómia I.

János, Szentágothai, Miklós, Réthelyi (2006)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

1. fejezet - Az ember saját testéről alkotott képzetei és történeti fejlődésük

1. fejezet - Az ember saját testéről alkotott képzetei és történeti fejlődésük

Az embernek már a történelem előtti időkben határozott képzetei voltak testének felépítéséről. A kőkorszakból származó emberábrázolások sokszor torzított, a nemi szerveket vagy a másodlagos nemi jelleget a szimbolikus absztrakcióig túlzó voltából biztosan következtethetünk arra, hogy ilyen irányú képzetek az ember gondolkodásának igen korán lényeges elemei lehettek. Biztos jelek vannak arra, hogy számos történelem előtti társadalomban végeztek orvosi beavatkozásokat (koponyalékelés, csonttörések beigazítása), habár ezek egy része inkább kultikus jellegű lehetett, semmint gyógyító célzatú. A napjainkig fennmaradt kőkorszaki vagy ehhez közel álló jellegű civilizációkban bonyolult anatómiai ismereteket feltételező műtéteket végeztek.

A reánk maradt történelmi kultúrákban az aránylag sokoldalú orvosi ismeretek ellenére rendszerbe foglalt anatómiai ismeret nem maradt, csupán más orvosi művekben elszórt megjegyzések találhatók. Adatok vannak arra, hogy a krotoni Alkmaeon (i. e. 500 körül) írt volna már anatómiai művet. Az élővilág jelenségeinek rendszerbe foglalásának első reánk maradt kísérlete Arisztotelésztől (i. e. 384–322) származik, aki az élőlények fejlődéséről (madártojás) is tett már megfigyeléseket.

Rendszeres, tehát a tudományosság igényével bíró, anatómiai ismeretekkel azonban csak a hellenisztikus kultúrában, elsősorban az alexandriai iskola idején (alapítva i. e. 320) szólhatunk. Az iskola kutatói rendszeresen végeztek boncolásokat emberen. Hérophilosz az agyvelőről és a környéki idegekről, az érzékszervekről, valamint az erekről bírt mélyreható anatómiai ismeretekkel. Kortársa, Erazisztratosz érző- és mozgatóidegeket különböztet meg, ismeri a szív billentyűit és a belek chylusereit. – Hosszabb szünet után anatómiai ismeretei és kutatásai alapján kiemelkedő Cl. Galenus (i. sz. 131–201) pergamoszi születésű római orvos.

Embert nem volt alkalma boncolni, így számos tévedése majmok boncolásából vont következtetéseire vezethető vissza. Jelentősek ismeretei az agyvelő, az agyidegek és a gerincvelői idegek köréből. Tőle származik a szív és a verőerek működéséről alkotott első tudományos – habár téves – elmélet, amely közel másfél ezer évig uralkodó maradt az orvostudományban. Tanait még a 17. század eleji orvostudomány is csalhatatlan dogmának tekintette.

A klasszikus ókori világ felbomlása ezeket a tudományos ismereteket csaknem a teljes feledésbe taszította, kizárólag az arab kultúrkör aránylag fejlett orvostudománya mentette át őket a késői európai középkor számára. A 13. és a 14. században elsősorban Olaszországban meginduló tudományos restauráció kezdeteihez a perzsa Avicenna (valójában Ibn Szina; 980–1037) művein keresztül jutottak vissza Európába a régi anatómiai ismeretek. Az anatómia művelése a 16. század elején már több olasz, francia és spanyol egyetemen virágzott. Döntő fordulatot jelent mégis Andreas Vesalius (1514–1564) brüsszeli születésű orvos Baselban 1543-ban kinyomtatott műve: De humani corporis fabrica libri septem. Ez a kiválóan illusztrált mű (fametszeteihez St. Calcar, Tizian tanítványa készítette a rajzokat) először ad reális, modern tudományos igényű képet az emberi test szinte valamennyi részének szerkezetéről.

E helyütt a további fejlődésnek csupán néhány kiemelkedő állomását jelezhetjük. Újabb, szinte Vesalius művéhez hasonló fordulat volt William Harvey (1578–1657) 1628-ban megjelent Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus című műve, melyben a vérkeringést – ahogyan azt ma is lényegében ismerjük – először leírja. – A mikroszkópos anatómia kezdetei Marcello Malpighi (1628–1694) működésére vezethetők vissza. A beteg életében észlelt tünetek és a boncoláskor tapasztalt elváltozások összefüggéseit először Giovanni Ballista Morgagni (1682–1771) padovai tanár tanulmányozza részletesen. 1761-ben megjelent műve: De sedibus et causis morborum per anatomen delineata címmel a kórbonctan kezdetét jelzi, de egyszersmind az ókornak és a középkornak a testnedvekre alapozott homályos betegségi képzetei helyett a szerveknek mint anatómiai, működési és a megbetegedésekben való részvétel tekintetében egységként való felismerésének állomása. Újabb lényeges előrelépés ebben az irányban François Xavier Bichat (1771–1802) munkássága, aki Anatomie générale c., 1801-ben megjelent művében a szerkezet, a működés és a patológiai reakció alapegységét egy nagyságrenddel tovább mozdítja. A „szövet” konkrét hisztológiai képzetét (amely csak az 1840–50-es években alakul ki) nem ismerve, de mintegy anticipálva, a szervnél kisebb, illetve egyben általánosabb egységek jelentőségét ismeri fel az életfolyamatokban. A sejtet mint az élőlényt felépítő alapegységet Schleiden (1838) a növényi, majd az állati szervezetben Th. Schwann ismerte fel, ehhez csatlakozott a sejt kóros reakciókban egységként való szereplése lehetőségének felismerése R. Virchow (1850) (celluláris patológia).

Az anatómia fejlődését természetesen döntően befolyásolta az élőlények egységes származásának (filogénia) elmélete, melyet jelentős előzmények után Ch. Darwin 1859-ben megjelent Origin of species (A fajok eredete) című művében fejtett ki, egyszersmind helyes irányt mutatva a további kutatásnak és alapját adva az élővilág egységes szemléletének. E vezető elmélet után nyert csak igaz célt és értelmet az élőlények felépítését összehasonlítás alapján vizsgáló összehasonlító (komparatív) anatómia. – Az élőlények alakbeli és szerkezeti tulajdonságai megismerésének és megértésének másik alapvető gyökere az öröklés celluláris mechanizmusainak tisztázása. Ennek kezdetét jelentik G.Mendel 1863-ban közzétett első rendszeres kísérletei, és az általa megállapított alapvető törvények, amelyeknek sejten belüli strukturális alapjait napjainkig tartó és a biológiai kutatás legalapvetőbb ágazatait szinte első vonalban foglalkoztató további fejlődés tisztázza.

A modem szerkezeti kutatás a biológiai alapkutatás egész mai beállítottságának megfelelően két fő fronton folyik. Az egyik irány a legújabb technikai eszközök nyújtotta lehetőségek birtokában egyrészt a szubmikroszkópos nagyságrend felderítésében és eddigi határainak további kitolásában fáradozik. E vonatkozásban ma már sok helyen érintkezik a morfológia és a biokémia, amennyiben bizonyos nagyobb molekulák, sőt, ezek egyes részeinek a morfológiai elemekhez viszonyított helyzetét és elrendeződését kezdjük megismerni. Ennek megfelelően a morfológiai jelenségek leírásának helyét fokozatosan az alapjukat képező molekuláris szerkezetek megismerése váltja fel. A biokémiában épp napjainkban kibontakozó és a molekulák átadható töltéseire, tehát elektronokra alapozott új szemlélet ilyen módon a morfológia további fejlődését is közvetlenül érinti. – A másik alapvető kutatási irány a szerkezet és az információ kapcsolata a biológiában. Bármennyire szerteágazó és sokféle részletterület tartozik is a kutatás eme frontjához, mégis közös bennük a szerkezeti jelenségek információértéke az információ kezelésének és az életfolyamatok szabályozására való felhasználásának problematikája. Legyen az a chromosomák szerkezetének kutatása vagy a fejlődés során fellépő lokális sejtszaporodás, csoportos sejtmozgás vagy szöveti differenciálódás ok-okozati elemzése, vagy akár a humorális és a neurális szabályozás bármilyen strukturális vonatkozású problémája, a kérdésnek más felvetése és egyben további megmunkálása csak akkor lehet korszerű, előremutató és igazán eredménnyel biztató, ha az információ és a szabályozás modern elméleteivel és a belőlük leszűrt általános törvényszerűségekkel számol.

Az emberi test szerkezete azonban nem kizárólag orvosi vagy biológiai szempontból érdekli az embert. Történelem előtti kezdetektől fogva az emberi test ábrázolása a képzőművészeti alkotásvágy egyik fontos tárgya. Minthogy pedig a test idomait – habár kívülről nem látható módon – anatómiai tényezők, úm. csontok, izomzat, inak és pólyák, felületesebb erek, valamint a bőr alatti zsírpárna határozzák meg, az emberi vagy állati test művészi ábrázolásának, akár öntudatlan megfigyelés, akár tudatos elemzés alapján, anatómiai tények igen lényeges elemét képezik. A művészi ábrázolás célja sohasem a természet utánzása, hanem pl. a képzőművészet esetében elsősorban a természet valamilyen motívumán a művész és társadalma képzeteinek közlése, illetve rögzítése. Így értelmezendő pl. a prehisztorikus emberábrázolásban az ember egyes testrészeinek, elsősorban a nemiséggel kapcsolatos bélyegeknek eltúlzása és ezzel a termékenység (nő), illetve a teremtő erő (férfi) szimbolikus ábrázolása.

Valószínűleg kultikus gondolatok rejlenek a legtöbb ősi művészetben található betegségi, illetve betegábrázolásokban (pl. a közép- és dél-amerikai és afrikai művészetben), amelyek során sokszor minden orvosi leírásnál jobban fogják meg a betegség képét. Sokszor a beteg helyett egyedül a megbetegedett szerv ábrázolására szorítkoznak, ami az idők folyamán szimbolikusan módosulhat.

Ilyen pl. az ókori és a középkori művészetben az anyaméh plasztikus ábrázolása, mely eleinte elég jól visszaadta az emberi méh anatómiai alakját, idővel azonban módosulva, a varangy alakját veszi fel.

A klasszikus ókor képzőművészetében a ruhátlan emberi test kifejezetten naturális ábrázolása a görög szobrászat törekvése. Számos anatómiai tévedésükből tudjuk, hogy a görög szobrásznak nem lehettek valódi anatómiai ismeretei. A testarányokat sok tekintetben megváltoztatták egyrészt harmonikusabb összbenyomás keltésére (pl. a fej megkisebbítése, a lábon a 2. ujj leghosszabbra és a férfi nemi szervek „kisfiús” típusú ábrázolásával stb.), másrészt az elhelyezés és megvilágítás torzító hatásainak tudatos semlegesítésére ellentétes torzításokat alkalmaztak (pl. a „görög orr” a magasan elhelyezett szobor alulról való szemlélése folytán jelentkező perspektivikus torzulást csökkenti; az egyik végtag behajlított és a másik nyújtott helyzete esetén a szemlélő felől jelentkező rövidülést némileg javító torzítást alkalmaztak, a Milói Vénusz árnyékba eső testfele jóval szélesebb, mint a megvilágított stb.). Ezzel a természetben elő sem forduló ideális és harmonikus szépség összbenyomását érték el.

Tényleges anatómiai ismeretek tudatos alkalmazásával a reneszánsz nagy mestereinél találkozunk. Sőt, ezeknél anatómiai ismeretek szerzése és a funkciós viszonyok megértésére való törekvés lényegesen megelőzi az orvostudomány hasonló törekvéseit. Leonardo da Vinci nagyszámú anatómiai rajza nem csupán korukat megelőző anatómiai részletismereteket tartalmaz, hanem az izmokat vagy egyes részeiknek hatókomponensekre való bontása és ezekkel való helyettesítése, csontszerkezetek statikus szerepe, a szív és a szem szerkezetére vonatkozó képzetek stb. kialakítása tekintetében a funkcionális anatómia sokkal későbbi fejlődését anticipálja. A képzőművészeti alkotást anatómiai ismeretekkel támogató „művészeti anatómia” ezekből a kezdetekből fejlődött ki. Érthető módon a művészeti anatómia klasszikus ismeretanyaga elsősorban azokra a szervekre és szervrendszerekre korlátozódik, amelyek vagy lényegükből eredően (csontvázrendszer, izomrendszer), vagy pedig felületi elhelyezkedés következtében (egyes erek, zsírpárna, pólyák) a test külső idomait determinálják.

A mai modern képzőművészeti törekvések, amelyeknek fontos motívumai a külső megjelenési forma mögött a konstrukciós elvek megláttatása, másrészt az egy nézetből való szemlélet helyett a tér dimenzióinak felbontása és egymás melletti síkszerű ábrázolása (pl. Picassónál), természetesen már nem nélkülözhetik a struktúra és a funkció egységeinek mélyrehatóbb és az alapelveket feltáró elemzését.