Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3.

3.

S mivel a viharok nemcsak a zeneéletnek ártottak, de annak dokumentumait is nagyrészt elpusztították, a zenetörténet-írás csak lassan, sok fáradsággal jut el addig, hogy megkísérelje egy összefüggő kép felvázolását. Az adatok egyik része: tudósítások, emlékek, írásos feljegyzések zenei eseményekről, zenészekről, kifizetett honoráriumokról, ünnepségek és látványosságok zenélő résztvevőiről, zenét is érintő utasítások, szertartásrendek stb. Az első ilyen adatokat a fáradhatatlan szorgalmú XVIII. századi történész, Pray György bányászta elő, a XIX. századi írók használták fel s közvetítették a XX. századi zenetörténészekhez. Az azóta előkerült adatok nagy része is történészektől, az irodalmi, könyvészeti, liturgiai stb. tudományok művelőitől való. Számuk megsokszorozódna, ha a még rejtőző jelentések szervezett felkutatására elegendő pénz és alkalmas ember adódna.

A felhasználható források másik csoportja: a hangjegyes – esetleg csak szöveges – feljegyzéseké. Ezek feltárása a múlt században kezdődött el, s főleg Mátray-Rothkrepf Gábor, Bartalus István és Bogisich Mihály irányította rájuk a figyelmet. Ám éppen csak mutatóba írtak át mai hangjegyekre egy-egy darabot, azt is többnyire hibásan. Elemzésre, értékelésre már alig futotta erejükből. De ezt nem is lehetett még elvárni, hiszen minden megállapításnak az összehasonlítás adja meg a biztonságot, ahhoz pedig nem elég szemelgetni, hanem jelentős anyaggyűjteményekből, corpusokból kell kiindulni. Így mindenképpen idő előtt volt, hogy Fabó Bertalan a XX. század elején – kevés anyaggal és sok lelkesedéssel – megírta a magyar zene (illetve „népdal”) történetét.

Annál is inkább korai volt e kísérlet, mert éppen a könyv megjelenésének idején kezdte meg Bartók és Kodály népzenénk tudományos igényű gyűjtését és feldolgozását, az pedig a 20-as évekre lett világossá, elsősorban Kodály számára, hogy a magyar zenetörténetet a népzenei anyag tanulságai nélkül megírni nem lehet.

A XX. század eleje több szempontból is fordulatot hozott. Ez időtől kezdve mutatták fel a társtudományok az első olyan kutatási eredményeket, melyekre módszertanilag is, informatíve is támaszkodhatott a zenetörténeti érdeklődés. Nem véletlen, hogy a népzenekutatás említett fejlődésétől eltekintve éppen a történettudományok felől elindult szerzők jelentettek meg néhány hasznos, most már maradandó részeredményt tartalmazó kistanulmányt (pl. Isoz Kálmán, Haraszti Emil).

A külön utakon folyó munkák Szabolcsi Bence sokoldalú tehetségében és erudíciójában találkoztak össze. Kiművelt és biztos ízlésű zenei érzékéhez egyetemes zenetörténeti látókör társult, a klasszikus filológián edződött módszeressége hiánytalan szakértelemmel mozgott a könyvtári források között; de Kodály fogékony elméjű tanítványaként a népzene és zenetörténet szinoptikus (együttlátó) tárgyalásának eszméjét is eredményekkel igazolta. Egymaga több zenei adatot tárt föl és elemzett, mint az addigi kutatók együttvéve; s ugyanakkor, mikor gyengéd szeretettel forgatta kezében zenetörténetünk emlékeit, egyetemes műveltsége olyan fölényt biztosított számára anyaga fölött, mely megóvta őt sok elődjének aránytévesztő és naiv értékítéleteitől.

Az 1920–1930-as években jelentek meg a középkori énekmondókról, Tinódiról, a históriás énekről, a XVII. századi főúri zenélésről, a XVI–XVII. század tánczenéjéről (s még sok más apró témáról) szóló tanulmányai, azután a történeti és zenei elemzést imponálóan egyesítő monográfia a XVIII. századi diákmelodiáriumokról, s betetőző mesterműként a magyar romantikáról szóló tanulmánysorozat. Szabolcsi szinte egymagában teremtette meg a tudományos igényű magyar zenetörténet-írást, és egyedül vállalhatta, hogy röviden összefoglalja most már egységes életrajzba zenénk fejlődésmenetét (A magyar zenetörténet kézikönyve, 1947; első változata a Zenei Lexikon számára, 1930–1931.). A megelőző részlettanulmányokon szerzett mély anyagismerettel, ugyanakkor egyéni látással és csillogó irodalmi stílusban megírt munka tudománytörténeti jelentőségű, s az olvasót lebilincselő hatású marad akkor is, ha egyes részleteit – talán koncepcióját is – nézve, eljárt fölötte az idő.

Mert ugyanakkor az is tény, hogy Szabolcsi szinte csak önmaga kutatásaira támaszkodhatott. Bármily nagy anyagot ismert például a XVI. századra vonatkozóan, ez kicsiny része volt a kor tényleges forrásállományának. Teljesen feltárt, rendezett, elemzett, összehasonlító vizsgálat útján értékelt anyagcsoportot egyetlen publikáció hozott ez időben – szinte program- és ígéretként egy majdani szervezett magyar zenetudomány számára: a XVIII. századi melodiáriumoknak Bartha Dénes által összegyűjtött és kiadott dallamrepertoárja. Bartha Dénesnek volt köszönhető az első gondosan előkészített forráskiadás is: Szalkai László 1940-es iskolai jegyzetének magyarázatokkal és néhány fakszimilével bővített latin nyelvű szövegátírása.

Így Szabolcsi egyes fejezetekben saját átfogó részkutatása alapján írt meg egy-egy bekezdést; másutt nem tehetett többet, mint hogy a véletlenszerűen előkerült adatokat, itt-ott megjelent apró cikkek tanulságait megnyerő fogalmazókészségével összefűzze. (Különösen feltűnő ez a középkori fejezetben.) De az út ki volt jelölve, a munka tekintélyes része elvégezve, s akik a folytatásba kívántak beállni, azoknak a példa, a módszer és a mérce megadatott.

Az 1947-es Szabolcsi-könyv nem csak azért határpont zenetörténet-írásunkban, mert az első komolyan vehető összefoglalással lezárt egy korszakot (voltaképpen egy kiemelkedő életművet is), de azért is, mert egybeesik egy új, most már magánkezdeményezések fölé emelkedő kutatási korszak kezdetével. Ezekben az években indulnak azok a tudományos vállalkozások, melyek már szervezett keretek között, állami támogatással, tudományos testületek ellenőrző-támogató tekintete előtt hozzák tervszerűen felszínre múltunk értékeit. Mily különös ellentmondás: míg elvben soha nem volt ennyire kérdéses a mának a tegnaphoz való viszonya (elutasítás-e az vagy folytatás?), gyakorlatban talán soha nem áldoztak annyi pénzt és verejtéket múltunk feltárására, mint e néhány év alatt. A Zeneakadémián 1951-ben megnyílt zenetudományi szak neveltjeit ugyan rádió és kiadók, újságok és a zenei közélet irodaasztalai várták munkával, a tanszak jótékony hatásaiból azonban időnként még a magyar zenetörténeti kutatás is érezhetett egy keveset. A népzenei gyűjtések köre kiszélesedett, megjelentek az összkiadás (Magyar Népzene Tára) első kötetei, Lajtha László gyűjtései, s ha lassan, de mégis követőkre talált Kodály és Szabolcsi a népzene történeti vizsgálata terén.

Megjelentek az első, tudományos idényű kritikai kiadások: egyes forrásokból (pl. Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz Énekek; az első magyar hangjegyes könyv, a Codex Albensis fakszimile közreadása, Arany János dalgyűjteményének kritikai kiadása), forráscsoportokból (a XVI. század dallamaiból Csomasz Tóth Kálmán, a XVII. századból Papp Géza, középkori himnusz- és sequentia-dallamokból Rajeczky Benjamin; 3 magyar rímes officium kiadása Falvy Zoltán munkája stb.). Sajnos hangjegyes forrásaink zöme még így is kiadatlan, sőt részben feltáratlan – alig menthető mulasztása ez zenetudományunknak.

Amennyire hasznos volt az elinduláskor, hogy Szabolcsi egy személyben átlátta egész zenetörténetünk tájait, annyira szükséges volt most már, hogy az egyes korszakok, témakörök specialistákra találjanak. Működésüket tanulmányok, cikkek tisztes sora jelzi. Hogy csak néhány nevet említsünk: a népzenével történeti szempontból foglalkozott Lajtha László, Vargyas Lajos, Rajeczky Benjamin, Domokos Pál Péter, Szomjas-Schiffert György, Szendrei Janka; összegző mű is jelent meg e tárgyban. A középkori kutatást Falvy Zoltán, Szigeti Kilián forráskutatásai mozdították el a holtpontról, s történészek nyújtottak jelentős támogatást (Mezey László, Zolnay László, Kubinyi András) – hogy az utóbbi évek kutatásai az egész terület felméréséhez, s történeti képünk újrarendezéséhez vezessenek (Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka – megtiszteltetés e sorok írójának, hogy munkájukhoz társként csatlakozhatott). A XVI. század egyszólamú kultúrája Csomasz Tóth Kálmánban, a XVII. század Papp Gézában találta meg nemcsak közreadóját, hanem tekintélyes kutatóját is. A 70-es évek nagy eseménye Bárdos Kornél várostörténeti sorozata; fényében másként látjuk már a XVIII. századi magyar zenetörténet alapkérdéseit. Szabolcsi kezdeményezéseit folytatták a XVII–XIX. századi hangszeres (főleg tánczenei) anyagát feltáró tanulmányok, kiadások (Bónis Ferenc, Domokos Pál Péter, Papp Géza). A fáradhatatlan adatgyűjtő, Major Ervin munkáját pedig a XIX. század kutatásában Legány Dezső és mások folytatták. A XX. század valójában csak most vált kutatási témává – központja a Somfai László által vezetett Bartók Archívum. S nem is említettünk még sokakat, köztük a nemrég munkába állt fiatalabb kutatókat; mindannyiuk közös érdeme, hogy ma már magyar zenetörténet-írásról, mint állandóan termelő tudományágról beszélhetünk.

Új ösztönzést adott e munkának a Magyar Tudományos Akadémia nagy terve: az ötkötetes Magyar Zenetörténet előkészítése. Voltaképpen ez a terv serkentette a középkorkutatást, a városmonográfiák sorát, ennek érdekében szervezte meg adatgyűjtő aprómunkáját az MTA Zenetudományi Intézete, s kezdte meg a XX. század zenetörténet dokumentációját egy munkaközösség.