Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2.

2.

„És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után…” De valóban hallgatnak a fegyverek közt a múzsák? A magyar irodalom története mintha az ellenkezőről tanúskodna. A török idők a nemzeti nyelvű irodalom kibontakozását érlelik. Ugyanaz a nap sütött a költőre, mint a zenészre – s mégis, összemérhető-e zenénk a magyar líra értékeivel? Van-e Balassi rangú komponistája a XVI. századnak? Mit ér zeneileg a kollégiumi dalízlés, összevetve egy ugyaninnen kikerülő Csokonai poézisével? Kortársa-e igazán Berzsenyinek Lavotta?

Jól rávilágít e kérdés a zene életfeltételeire, s így arra is, hogy a zene és a történelmi adottságok között alapvetőbb kapcsolat van, mint pusztán az, hogy ábrázolja-e a zene a maga korát. A zenének ugyanis oly nagymértékben életfeltétele a közösség rendezett, hosszú időn át zavartalan élete, hagyományvonalának töretlensége, a tudás átadásának megszakítatlan és széles áradása, mint talán egyetlen művészeti ágnak sem. Úgy gondolom, ez a zene sajátos elvont nyelvével, a zenében való gondolkodás különleges technikájával függhet össze. Az ember, míg él: gondolkodik, beszél, vitázik, találó szavakat keres; iskolázása elsősorban a nyelvi valósággal s annak vizuális képével (a betűvel) hozza kapcsolatba. Innen fölívelni a költészet, a művészi szóhasználatszférájához, ez még a – viszonylag – magányos lélekben is megteremhet. A lírai mű megszülethet két csata közt vagy egy fogadóban, kávéházi asztalon, négy-öt művelt ember fellegvárában vagy éppen egy isten háta mögötti falusi kúrián.

A képzőművészetek sokkal inkább függvényei a társadalom anyagi jólétének. De itt a mű egyszeri tárgyiassága jelent mégis valami támaszt. A tárgy hozható-vihető, megvásárolható, idegen földről is – akár az alkotás, akár alkotója. Vagy más esetben kibontakozhat akár a napi „termelő” (fúró-faragó) tevékenység, kézművesség talajáról (pl. ötvösművesség).

A zenésznek – akár komponista, előadó, tanár – sokkal inkább kell az intenzív, intézményes szakmai élet közege, mint bárki másnak. Hosszú évekbe telik, míg magát a zenei nyelvet megtanulja, iskolázásának – még ha egy mester közvetítésével is – kollektív hagyományba kell őt beavatnia. Értékítélete, minőségérzéke csak nagyon lassan, tapasztalatok tömegét összevetve alakul, s e tapasztalatok megszerzésének rendes útja a zenehallgatás. Márpedig ehhez sok és jó produkcióhoz kell hozzáférnie, vagy legalábbis jó mesterek környezetében tevékenykednie. Fejlődése zenésztársakat kíván, zenekarokat (melyen fönntartása az építkezések költségeivel mérhető, csakhogy nem egyszeri alkalommal, hanem évről évre); állandóság kell ehhez és ugyanakkor fluktuáció – a kiesett zenész helyébe máris ott kell állnia három jelentkezőnek; ha pedig egy zenész valami miatt nehéz helyzetbe kerülne, 100 kilométeren belül új lehetőséget – vagy inkább: lehetőségeket – kell találnia, nagyjából emehhez hasonló igényekkel, működési térrel, társakkal, hogy tovább folytathassa, tovább csiszolhassa begyakorolt stílusát, technikáját. A falusi jegyző az ország legnagyobb költője lehet. Igazi zenész nem lehet valaki mellékállásban. A puszta közepére palotát lehet álmodni, megvalósítása anyagiakon múlik. A zene magjának évtizedekig kell növekednie dús táptalajban, hogy végre értékes termést hozzon. Mindez olyan rendezett intézményhátteret, felvevő közösséget kíván, mely a zenét feltűnő módon a közállapotok függvényévé teszi.

Ilyen értelemben intenzív, folyamatos és kiterjedt zenélésre jó példa a magyar zenetörténetben – legalábbis az utolsó századokban – a cigánybandáké. Olyanok amilyenek: de volt összeérlelt stílusuk, hagyományuk, volt rájuk igény; elegen voltak ahhoz, hogy a fluktuáció és a stabilitás – egymást feltételező – követelményét kielégítsék. Még lesz róluk szó – most csak azért említettem őket, hogy az olvasó maga elé idézze, milyen közegre lett volna szüksége a magasabb műzenének is. S ebből belássa, miért kellett a zenének annyira megszenvednie a történelem viharait.