Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

Bevezetés

Bevezetés

Tartalom

1.
2.
3.
4.

1.

Vajon mivel kelthetne kedvet a szerző a magyar zene történetének megismeréséhez? Iskolai emlékeinkből Tinódi neve sejlik föl, azután a verbunkos említése; csak alig-alig száz-százötven éve, Erkeltől kezdve valami olyan, amit igazán zenének szoktunk hívni. A hangverseny-látogató napról napra találkozik Bach, Beethoven, Schubert műveivel, de ha valamiféle „Régi korok zenéje” című, szinte ismeretterjesztő célú koncertsorozatban felbukkan egy-egy magyar mű, inkább kuriozitás az, semmint zenei élményvilágunk rendes tápláléka. Sőt még a zenésznek is csak elméleti jelegű, kötelező tárgya a magyar zenetörténet, míg napi gyakorlata-gyakorlása a külföldi nagymesterek körül forog. Inkább megdöbbenni és elszomorodni való história ez: mikor Olaszországban Palestrina írja szubtilis polifon műveit, nálunk a végvári vitézek tetteit adja hírül a rossz rímű vers és igénytelen dallama. A mi Szenczi Molnárunk egy Monteverdinek kortársa, Baché meg itthon Maróthi György. Amikor csak 200 kilométerrel nyugatabbra Bécs a nagy zeneszerző triászt ihleti, nálunk – így tudjuk – Biharitól van elragadtatva az ország.

Mit ad mégis az olvasónak e szegényesnek látszó zenetörténeti folyamat megismerése? Mindenekelőtt látni fogjuk, hogy az utóbbi évek kutatásainak fényében nem is olyan szegényes e történet. Egyenetlen, fejlődésében megtörő, de koronként mégis virágba boruló zeneélet. A magyar zenetörténet épülete sokszor valóban romhalmaznak tűnik, de az ormok közül itt is, ott is előbukkan egy-egy hajdani műremek tanújele. Sokszor persze nem azon a módon készült, ahogy a nyugat-európai minták alapján elvárjuk, de szépségét a szépség sajátos volta nem csökkenti – nekünk kell rá fogékonnyá válni.

Továbbá: a zenetörténet nem egyenlő a zeneszerzők történetével. Inkább a zeneélet története az, mely magába foglalja a zenetanítást, zenehallgatást, a népzenét és a templomi közösségek énekét, az amatőr házi muzsikálást, a kóruséletet, az előadóművészet színvonalát és intenzitását, a hangversenyéletet és -repertoárt, s mindezzel együtt: a napi használatra komponáló kismestereket és az egyetemes jelentőségre emelkedő nagyokat egyaránt. Mindezt együttvéve a magyar zenetörténet nagyon is érdekes folyamat, még zökkenőit, hiányosságait látva is az; a maga különlegességeivel még akkor is tanulságos volna, ha abszolút és egyetemes értéket nem tudna felmutatni.

Ugyanakkor: a zenetörténet a magyar történelem szerves része. Sajátságai a magyar politikai, társadalmi, kulturális élet következményei; törekvései e nemzet szellemi erőfeszítéseinek részét teszik. Irodalmunk és a zene között a legszorosabb kapcsolat mutatkozik századokon át, kulturális intézményeink története összefonódik a zenéével. Sőt a zeneélet árnyoldalai is éppúgy hozzátartoznak műveltségünk történetéhez – és örökségéhez – miként a vereséges csaták is önfenntartó küzdelmeinkhez. A magyar zenetörténet nem érthető meg a magyar történelem nélkül, de nemzeti történetünk ismerete sem teljes a magyar zeneélet ismerete nélkül.

S végül egy külön ok a zenésznek is, hogy figyelmet szenteljen a régi századoknak: elődjeiről, kollégáiról lesz itt szó. Rá kell ismernie az ő problémáikban a mi problémáinkra, meg kell éreznie a rokon vonásokat az ő s a mi törekvéseink, tenni akarásunk és elkeseredéseink között. Nincs a mai zenei közéletnek olyan pontja, mely igazán érthető és jól megítélhető lenne e történelmi tudat – ismeretek által kialakított szemlélet és tájékozódási ösztön – híján.