Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

10. fejezet - Utószó a második kiadáshoz

10. fejezet - Utószó a második kiadáshoz

A könyv, amit az olvasó most kézbe vesz, 1984-ben jelent meg először. Azóta sokan olvasták (vagy éppen vizsgáztak is belőle), s míg közben szinte egy új nemzedék nőtt fel, ma már megszerezhetetlen. Ezért kérte a Planétás Kiadó hozzájárulásomat egy második kiadáshoz. Bár az elmúlt másfél évtized alatt mind a zene magyarországi helyzete, mind róla tudásunk sokat változott, némi gondolkodás után mégis a változatlan kinyomtatás mellett döntöttem. Most, hogy sok év után újra végigolvastam, úgy láttam, nagyrészt vállalhatom a könyvet: sem szemléletében, sem tényanyagában nem tudnék ma sem lényegesen mást mondani. Természetesen ezzel nem mondtam, hogy a könyv hibátlan, sem hogy a feladathoz nem lehetne másképpen hozzáfogni. Ha ma írnám, másképpen írnám, még stílusában is: valószínűleg kevésbé tömören (most olykor két-három szóba, egy-egy közbevetésbe olyan utalások, tények, árnyalások vannak besűrítve, amit az olvasó szívesebben venne kifejtve), talán egyszerűbben, tankönyvszerűbben, kevésbé „irodalmian”. De az már egy másik könyv lenne. Ezt jobb most így hagyni, s egy utószóra bízni a szerintem legfontosabb kiegészítéseket, itt-ott módosításokat. Annak az ideje is eljön majd, hogy egy egészen új, népszerűsítő magyar zenetörténetet megírjon valaki.

Ha a magyar zenetörténetről alkotott képünk sok ponton gazdagabb vagy más, mint a 80-as éveké, azt az újabb idők zenetudományi munkáinak és a feltárt művek előadóinak köszönhetjük. Megjelent a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyarország Zenetörténete I–II. kötete, a Musicalia Danubiana c. forráskiadvány-sorozat 17 kötete, Bárdos Kornél várostörténeti sorozata, nagyszámú részlettanulmány (főként a Zenetudományi Dolgozatokban és a Magyar Zenében), és sok mű ma már meghallgatható hanglemezeken. Célszerű tehát az utószóban az újabb kutatások szerint haladva felsorolni a változásokat.

*

A középkor dallamainak és forrásainak tüzetesebb vizsgálata és újabb kódexek felfedezése lényegében megerősítette a magyarországi liturgikus egyszólamúságról tett korábbi megállapításokat. Ma is úgy látjuk, hogy a magyar liturgia és liturgikus ének nem vezethető vissza egyetlen külföldi forrásra, központra vagy tájra. A kétségtelenül erős délnémet hatás mellett (s itt nem elég a korábban egyoldalúan kiemelt Sankt-Gallenre gondolnunk, hanem például Regensburg, Passau befolyásával is számolni kell) mind több bizonyságát látjuk a régies olasz minták jelenlétének, a régi cseh, lengyel liturgikus énekkel való közös pontoknak, sőt elvétve távolabbi minták jelenlétével is számolnunk kell (amit például egy tagadhatatlan normann dallampárhuzam igazol). Ennek ellenére megerősítve látjuk azonban azt a véleményünket, hogy az önálló, belföldi válogatás, szerkesztés, alkotás meghatározó jelentőségű volt. Némileg módosult az országon belüli hagyományok „térképe”. Az esztergomi és kalocsai tartomány mellett az elmúlt évtized kutatásaiból kirajzolódott egy fő vonalaiban „közmagyar”, mégis meglehetősen önálló délkeleti régió épe, mely mind az esztergomi tartományhoz tartozó Váradot, mind a kalocsai tartományhoz tartozó Gyulafehérvárt magába foglalta. A dallamföldrajzzal egybehangzó a liturgia-földrajzi kutatás (elsősorban a számítógépes CAO-ECE program) és a hangjegyírás-történeti kép tanulsága.

Néhány kiegészítő, módosító részletmegjegyzés:

Az Arnoldus-történet pontosításához hozzá kell tennünk, hogy a Szent Emmerán-zsolozsma nem Esztergomban készült, azt Arnoldus már készen hozta magával (miután kolostora nem fogadta kedvezően újítását). Egyébként e zsolozsmát nemrég kiadta David Hiley (Gistoria Sancti Emmerammi Arnoldi Cohburgensis circa 1030, Ottawa, 1996), s hanglemezen is megjelent (Historia Sancti Emmerammi – Dads Regensburger Emmerams-Offíziums; Schola Hungarica; CALIG 1996).

A Codex Albensisről az újabb vizsgálatok valószínűsítették, hogy nem a Regia, hanem a Iulia Albából való, vagyis erdélyi származású. Az ismert kódex-állomány mennyiségileg is számottevően gyarapodott: Prágából került elő az Esztergomi Missale Notatum „testvérkódexe”, az azóta már fakszimile kiadásban meg is jelent Esztergomi kottás Breviarium. Isztambulban egy nagyszerű kivitelű Anjou-kori antifonále mellett (az eddigi legteljesebb magyarországi zsolozsma-repertoár, sok haza kompozícióval), egy gyönyörű magyar-notációs XIII. századi Missale Notatum, egy metzigót írású XIV. századi hangjegyes kottás missale, egy értékes XV. századi ferences antifonále és több töredék került elő. A gregorián magyarországi meggyökerezését tanúsító források sora nemrég egy Gyulafehérváron előkerült, gyergyói graduáléval gyarapodott. Az írásos zenei kultúra magas szintjét, elterjedtségét további, újabban előkerült vagy feldolgozott kódextöredékek százai igazolják. Az új források hangjegyírásainak gondos elemzése gazdagította, árnyalta ismereteinket, de a középkori magyar hangjegyírás-történetről Szendrei Janka által kialakított összképet inkább megerősítette, mint módosította.

A hazai alkotások tekintetében megemlítjük, hogy bebizonyosodott több kisebb tétel magyarországi eredete; az isztambuli antifonáléban végre előkerült a talán legrégebbi önálló magyar kompozíció (Szent András és Benedek remeték zsolozsmája Mór pécsi püspök szövege alapján); a középkori magyar zeneszerzés legjobb alkotásáról, a nagy Szent István zsolozsmáról. A Hughes megállapította, hogy alkotója (legalábbis szöveg-, de feltehetően zeneszerzője is) egy Rainaldus nevű, egyelőre ismeretlen kilétű literátus.

A középkori többszólamúságról valló újabb adat vagy kottás emlék nem került elő. Így változatlanul úgy látom, hogy az organális többszólamúság általános elterjedtsége és a közép-európai kanciós többszólamúság szórványos jelenléte mellett az európai „nagy” többszólamúsággal csak a királyi udvarban, esetleg néhány XV. századi főpapi udvarban vagy talán kolostorban számolhatunk.

Nem látok okot a népzenei alfejezet módosítására sem. Megjegyzendő azonban, hogy egyre kevésbé tartom valósnak az ún. „volta” ritmus késő középkori táncból származtatását. E képlettel oly gyakran találkoztam azóta középkori és vokális népzenei példákban, mégpedig tánchoz nem kapcsolódó műfajokban, hogy hozzájuk képest a késő középkori táncalkalmazás (és annak reneszánsz továbbélése a gagliardában és rokonaiban) másodlagosnak látszik.

Kiegészítő bibliográfia

Mindenekelőtt felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy a Zenetudományi Dolgozatok valamennyi kötetében az előző évről/évekről részletező bibliográfia jelent meg, melynek tematikus és szerzői mutatói könnyű utat nyitnak egy-egy téma irodalmához. – Általánosságban felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy az MTA Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent Zenetudományi Dolgozatok évről évre közlik magyar zenetörténeti tárgykörben (is) a legfrissebben megjelent könyvek, cikkek jegyzékét.

Középkori zenetörténetünkről részletező, s mindenre kiterjedő tájékoztatást ad: Magyarország zenetörténete I. Középkor. (Szerk.: RAJECZKY Benjámin). Budapest, 1988. Az elmúlt években két fontos középkori hangjegyes forrásunk kiadása jelent meg: az esztergomi graduále („Bakócz-graduále”) és a XIII. század végéről származó esztergomi kottás breviárium (Breviarium Notatum Strigoniense), az előbbi átírásban, az utóbbi fakszimiléken, mindkettő SZENDREI Janka közreadásában és bevezetésével, a Musicalis Danubiana sorozat 12. illetve 17. köteteként. A magyarországi liturgia énekrendjének katalógus-szerű leírása: DOBSZAY L.–PRÓSZÉKY G.: Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae, Budapest, 1988. Erdéllyel, Kalocsával, Esztergommal foglalkozó fejezete. Az egyes forrásokból és zenei műfajokról újabb irodalom a Magyarország Zenetörténete bibliográfiájából, a Zenetudományi Dolgozatokból és a Magyar Egyházzenéből gyűjthető össze. (Megemlítjük itt SZENDREI J. és KÖRMENDY K. cikkeit a Váradi antifonáléról Zenetudományi Dolgozatok 1988, 9–20). Az isztambuli antifonáléról lásd SZENDREI J. cikkét a Magyar Zene 1989-es évfolyamában. A közeljövőben jelenik meg a Monumenta Monodica Medii Aevi sorozat V. köteteként a magyarországi (pontosabban: esztergomi és magyar ferences) antifonák összkiadása, valamint ugyanennek a sorozatnak Subsidia-kötetébena magyarországi Kyriale katalógusa (KISS Gábor munkája). A magyar szentek officiumairól lásd SZENDREI J. tanulmányát a Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról (Szerk.: FÜGEDI E.), Budapest, 1986. kötetben; a Szent István alleluják dallamairól ugyanő: Zenetudományi Dolgozatok 1989, 7–35. Az Ómagyar Mária-siralomról a legújabb állásfoglalás: DOBSZAY L. Zenetudományi Dolgozatok 1988, 9–20. A középkori népzene típusait a Magyar Népdalok Típuskatalógusa (Szerk.: DOBSZAY L. és SZENDREI J.) I kötetének (Budapest, 1990.), főként annak III. fejezete ismerteti.

Magyarországi gregorián és/vagy polifon tételeket tartalmaznak a következő újabb hanglemezek is: BECKET TAMÁS EMLÉKEZETE (HCD 12458), KARÁCSONYI ÉS HÚSVÉTI POLIFON VECSERNYÉK (HCD 12533), A BÖLCSESSÉG KÖNYVE (HCD 12534), HÚSVÉT HÍRNÖKE (HCD 12558), GREGORIÁN EGY FALUSI TEMPLOMBAN (HCD 12742), HUNGARIA SACRA (SLPX 31044), ÁDÁMTÓL ÁBRAHÁMIG (QUI 903032), ÁBRAHÁMTÓL MÓZESIG (QUI-903038), MAGYAR GREGORIÁNUM VII: AZ ISZTAMBULI ANTIFONÁLE (megjelenés előtt).

*

A XVI–XVII. század zenetörténetének könyvünk két, egymástól élesen elváló területre osztotta, s számolt egy közbenső, átmeneti kategóriával is.

Az első fő terület az akkori „királyi” Magyarország és Erdély lutheránus és katolikus városainak, iskoláinak reneszánsz, illetve kora barokk műzenei élete. A történeti adatok feldolgozása és a zenei források kiadása nézetünket árnyaltabbá tette. Sok új adatot tártak fel Bárdos Kornél városmonográfiái, doktori disszertációjában pedig megmutatta a szabad királyi városok sajátos szerepét. A toronyzenészek tartása e városok politikai jogállásának kulturális szimbóluma volt, s a toronyzenészek jelenléte (kiket természetesen a város és nem az egyház tartott el), a korszerű zenei fejlődés útját, az önálló hangszeres művészet, illetve a hangszerkíséretes (koncertáló) egyházi zene gyakorlatát tette intézményesen lehetővé. A toronyzenész az egyszerű jelző funkción túl a város legfontosabb hivatásos zenészeinek egyike lett, akinek közreműködésére a templomban és a közünnepélyeken éppúgy lehetett számítani, mit az iskolában és a civil igények kielégítésében.

Könyvünkben (IV.4.) elpanaszoltuk, hogy e városok zeneszerzőit inkább csak életrajzi adataikból s nem műveikből ismerjük. Azóta Szlovákiában Simbraczky, Markfelner művek, a Musicalia Danubiana sorozatban Rauch és Zarewutius kórusok jelentek meg; az Anna Hannsen Schumann gyűjtemény számos darabját átírta Ferenczi Ilona, s a művek átfogó elemzése is megtalálható a Magyarország Zenetörténete II. kötetében. Nyilvánvaló, hogy e kompozíciós gyakorlat a korabeli német, osztrák, cseh, sziléziai zenekultúra függvénye (olykor valójában nem is önálló kompozíciókról van szó, inkább átiratokról, amit ez egyik Zarewutius-darab esetében kiderült), de mindenképpen egy kellően művelt és a korral lépést tartó zenészréteg jelenlétét, hatását tanúsítja a létéért küzdő országban.

A másik terület az egyházi és világi egyszólamúság világa, a tovább élő gregorián és az új erőre kapott strófikus dal repertoárja. Tudásunk elsősorban a graduálirodalom tekintetében gyarapodott: a két Huszár Gál köteten kívül a Musicalia Danubiana-ban megjelent Ráday és Eperjesi Graduál mindenki számára hozzáférhetővé tette a repertoár egy részét. Ferenczi Ilona az egész repertoár katalogizálása alapján rajzolt róluk tanulmányaiban képet. Bíztató kísérletek történtek arra is, hogy e darabokat a zeneéletbe visszavezessék mind koncertszerű előadásban, mind templomi gyakorlatban.

A publikációk alapján némileg módosítanom kell a Huszár Gál kötetről írtakat (IV.6.). Először is: nem két kiadásról van szó, hanem egymással részben azonos két énekeskönyvről. Míg azonban az 1560-asban dominál a strófás gyülekezeti ének (a graduálanyag csak függelék), az 1574-es könyv egy gondosan szerkesztett, a liturgikus gyakorlatot tükröző és segítő „agenda” (részletes szertartáskönyv), gyakorlati eligazítással, liturgikus imádságszövegekkel, sok magyar nyelvű gregorián énekkel (köztük néhány, sehol másutt nem olvasható műfaj, pl. prefáció!) és a liturgikus rendbe szervesen beillesztett strófás gyülekezeti énekekkel. Ma már nem tartom a Huszár Gál gyűjteményt „evangélikus jellegűnek”; e korban még közös protestáns alapanyaggal kell számolnunk, s valójában csak az Eperjesi Graduálról mondható, hogy az időközben jelentékenyen gyarapodó énekkészlet evangélikus „kiadása” volt. Viszont fenntartom a graduálanyag keletkezési korára vonatkozó véleményemet: 1540 körül készülhetett a törzsanyag, amely persze azután még bővülhetett a századfordulóig, az Óvári, Batthyány, Ráday graduálok megjelenésének koráig. Noha Huszár Gál 1574-es könyvén kívül a XVI. századból valóban nem ismerünk graduálkönyvet, a zenetörténészeket gyakran megkísértő túlzó írástisztelet lenne emiatt későre datálni a repertoár létrejöttét. A történelmi konstellációt ismerve nehezen lenne elképzelhető, hogy a protestáns liturgikus éneklés „gregorián” útját ne az a protestáns lelkész-nemzedék alakította volna ki, amelynek saját (a latin nyelvhez fűződő) élménye volt az effajta liturgikus éneklés.

A magas műzene és a közhasznú egyszólamúság között félúton áll az a vegyes zenei anyag, melyet zenei érdeklődésű írástudók jegyezhettek le maguk számára. Táncok, hangszerre alkalmazott népszerű dalok vagy egyházi népének, szvittételek váltakoznak e könyvműfajban, mely a XVIII. században is tovább él. (Funkciójára nézve az irodalomtörténetből ismert énekverses jegyzetfüzetek műfajának megfelelője.) Korábban jórészt másodlagos híradások és szemelvényes példák alapján jellemezhettük e gyűjteményeket. Az azóta kiadott két forrás megerősítette a könyvünkben adott leírást (IV.13.). A XVII. század végéről származó Vietorisz tabulatúrás könyv igen egyszerű, dallam + basszus letétben (talán a hangszerjátékos rögtönzött akkordjaira is számítva?) vagy húsz magyar (és szlovák) szövegkezdetű világi dalt, mintegy negyven nyugatias és hatvan közép-európai táncot tartalmaz (általában sem ezek, sem azok nem haladják meg a 10–12 ütem terjedelmet), majd ezt másfélszáz szlovák (és néhány latin) címfelírású katolikus egyházi népének kétszólamú letétje és néhány rövid prelúdium követi. Függelékszerű a 70 rövid egy- és kétszólamú klarinó (= trombita) darab.

Jelentősen megváltozott a Kájoni kódex megítélése, amikor hosszadalmas és nehéz kultúrdiplomáciai erőfeszítés eredményeképpen sikerült a teljes forrást fakszimilében és átiratban kiadni. Míg korábban a gyűjteményből csak a népies („magyar”, „oláh”, „cigány”) táncokat, dalokat ismertették a példatárak, most egy hatalmas terjedelmű és műfajilag igen gazdag repertoár tárult elénk. Túlnyomó részben olasz, német szerzők egyházi műzenéinek tabulatúrás átiratát olvassuk, amellett egyházi népénekek, szerényebb igényű egyházi kompozíciók (litániák, Credok stb.) szolgálják a gyűjteményt használó kántor igényeit, végül Kájoni érdeklődését tükrözik a különféle, hol a szvittételekhez, hol a népies hangszerjátékhoz közel álló táncok. A gyűjtemény a műzenei átiratokban sem hibátlan, a helyi jellegű művek kottáiban meg éppen gyakori az összhangzattani hiba. Nehéz megítélni, hogy ez Kájoni zenei képzettségének fogyatékosságával magyarázandó-e, vagy egy „népies” előadásmódot akar-e megjeleníteni. Mindenesetre a Kájoni-kódex így, a maga összetettségében jó tükre egy kornak, egy vidéknek és egy zenei érdeklődésű szerzetes ismeretanyagának.

Kiegészítő bibliográfia

E kor zenetörténetéről részletező, s mindenre kiterjedő tájékoztatást ad: Magyarország zenetörténete II. kötete (Szerk.: BÁRDOS K., Budapest 1989). Néhány fontos forráskiadás is megjelent az elmúlt évek során; közülük kiemeljük az Eperjesi és Ráday graduál átírását (mindkettő FERENCZI I. munkája, a Musicalia Danubiana 9. illetve 16. köteteként). Gyakorlati célokra jól használható e tárgykörben a ReZem által megjelentetett „Protestáns Graduál” című kiadvány is (Budapest, 1996). A kor műzenéjéből Rauch András (még Magyarországra jötte előtt komponált) háromszólamú társasénekei, továbbá Zakarias Zarewutius latin és német nyelvű egyházi kompozíciói (dupla kórusra) jelentek meg a Musicalia Danubianában (az előbbi MURÁNYI Róbert Árpád, az utóbbi SAS Ágnes közreadásában, a sorozat 2. illetve 8. köteteként). Jelentős esemény volt a Kájoni kódex fakszimilét is, átírást is tartalmazó kiadása (PAPP Ágnes és SAVIANA Diamandi közös munkája, Musicalia Danubiana 14. kötet). Megjelent továbbá FERENCZI Ilona és Marta HULKOVA közreadásában a teljes Victorisz-kézirat is, mint e sorozat 5. kötete. HUSZÁR Gál 1960-as kiadványát fakszimilében az Akadémiai Kiadó adta közre (Budapest, 1983), az 1574-es énekkönyvet pedig az MTA Irodalomtudományi Intézete (Budapest, 1986). – A kor műzenéjére és műzenei életére vonatkozólag legfontosabb irodalom BÁRDOS Kornélnak a következő fejezet kapcsán részletezett várostörténeti monográfiasorozata. BÁRDOS Kornélnak a szabad királyi városokra vonatkozó legfontosabb munkája csak kéziratban olvasható (Szabad királyi városaink és mezővárosaink zenei struktúrája és zenei élete a 16–17. században, 1541–1686; a Tudományos Akadémia kézirattárában), de kisebb cikkei is képet adnak e kultúráról (Zenetudományi Dolgozatok 1982, 75–84 és 1983, 103–109; Magyar Zene 1982 5–9, Diakónia 1983, 75–79, Zenetudományi Dolgozatok 1984, 13–16, 1985, 73–82, 1986, 45–51; 1989, 131–146.). A bártfai gyűjtemény tematikus jegyzékét MURÁNYI R. Á. adta ki (Thematisches Verzeichnis der Musiksammlung von Bartfeld/Bártfa, Bonn, 1991). – Az erdélyi fejedelmi udvar zenéjéről elsősorban BARLAY Ö. Szabolcs Magyar Zenében megjelent cikkei hoznak új adatokat (1975, 173–182; 1976, 134–160; 1978, 3–24; 1978, 298–313; 1978, 335–360). Mellettük megemlítendő BENKŐ Andrásnak a Művelődéstörténeti Tanulmányok-ban (Szerk.: CSETRI E., JAKÓ Zs., TONK S.) megjelent cikke (Bukarest, 1979, 94–106). HOMOLYA Istvánnak Bakfark Bálintról szóló könyvéhez kiegészítésként olvasandó KIRÁLY Péter cikke a Magyar zene 1985. évi folyamában (406–430). A témához kapcsolódik KIRÁLY P. könyve: A lantjáték Magyarországon a XV. századtól a XVII. század közepéig (Budapest, 1995). – A protestáns graduálokról (a kiadott források bevezetőin kívül) lásd még a következő cikkeket: SZENDREI J. (Zenetudományi Dolgozatok 1995–1996, 198–240), FERENCZI I. (Zenetudományi Dolgozatok 1982, 46–49 és ugyanott 1985, 61–71.) Huszár Gál könyveiről lásd CSOMASZ TÓTH K. cikkét a Magyar zenében (1981, 176–208). – A hanglemezkiadványokból Bakfark Bálint fantáziáinak új Hungaroton-felvételét kell itt megemlítenünk. (12771-5).

*

A XVII–XVIII. század fordulójának kiemelkedő eseményeként mutattuk be Esterházy Pál zeneélet teremtő tevékenységét. Ezt, s Esterházy zenei tanultságát továbbra is elismerve, Esterházynak mint zeneszerzőnek méltatása az újabb kutatások fényében revízióra szorul. A Harmonia Caelestis kiadói munkálatai közben ugyanis Sas Ágnes azt igazolta, hogy a gyűjtemény jó pár darabja átvétel (vagy átdolgozás) külföldi (pl. cseh) mintákból, s valószínűsítette, hogy a gyűjtemény egésze inkább Esterházy valamelyik zenészének, mint magának a főúrnak munkája (előkerült a nyomtatvány metszőpéldánya is). Ez nem azt jelenti, hogy Esterházy nem vett volna részt a gyűjtemény megalkotásában: biztos, hogy a kezdeményezés, a mecénási támogatás a mélyen vallásos és műveltségvágyó főúr javára írandó; valószínű, hogy a szövegek egyik-másika is tőle, a latin nyelvű versírásban amúgy is jeleskedő, műkedvelő politikustól származik, s végül nem zárhatjuk ki, hogy a vegyes eredetű gyűjteményben vannak olyan darabok, amelyek többé,kevésbé az ő művének mondhatók. Az biztos, hogy a gyűjteményt saját szerzői nevével jelezte, s a kor felfogása szerint erre akkor is érdemes volt, ha nem a későbbi értelemben veendő „opus”-ról van szó.

Az elmúlt másfél évtized alatt leginkább a XVIII. század tekintetében gazdagodott zenetörténeti tudásunk. Bárdos Kornél várostörténeti könyvei a már előbb megjelent Pécs, Tata, Győr után Sopron, Eger, Székesfehérvár zenekultúrájáról is érzékletes képet festettek. Bárdos, továbbá magyar és szlovák kutatók adatgyűjtései egy-egy (főként felvidéki) kisváros szerény, de eleven zenei életéről adtak hírt. A királyi városok sajátos helyzetét XVIII. századra nézve is bőségesen dokumentálta és elemezte Bárdos doktori disszertációja.

S ha azt éreznénk, hogy e színes kép csak beszél a zenéről, de azt felidézni nem képes, a városi kottatárak katalógusa e könyvek függelékében valóságos felhívás volt a zenei feldolgozásra. A művek átírása (szólamkottákból olvasható partitúrákba való összeírása) a 80-as évek során a Zenetudományi Intézetben fokozott tempóban folyt, művek tucatjai váltak tanulmányozhatóvá, s néhány kiemelkedő szerző egy-egy műve nyomtatásban is megjelent. Így megismertük az egyes zeneszerzőknek nemcsak az életrajzás (amely szintén sokféle adattal gyarapodott), hanem érdeklődési körüket, az általuk művelt műfajokat, az általuk komponált művek jegyzékét, sőt stílusukról, kvalitásukról, zeneszerzői egyéniségükről is képet alkothatunk. A XVIII. században Magyarországon működött szerzők közül Istvánffy Benedek bizonyult a legtehetségesebbnek, képzettsége, leleményessége ma is élvezhető zenével ajándékozott meg minket; de Bengráf József finom, választékos kamarazenéje, Zimmermann erőteljes vonószenekari textúrája Druschetzky hatásos hangszerkezelése és biztos formaképzése, Fúsz már romantikába hajló dalinvenciója, Depisch egyszerű, de ízléssel kialakított, praktikusan jól használható zenekaros egyházzenéje, és még több más szerző bécsi klasszikus stílusú életműve a XX. századi hangversenyéletben is megállta helyét.

E „bécsi” irányzódású műzene ellenpólusa ismét az egyszólamúság, de most már egyre inkább retrográd hatású és csökkenő értékű egyszólamúság. Itt is összetett repertoárról van szó, melyet jó lenne a stílusaik, műfajaik és eredetük sokféleségében szemlélni. Sajnos a melodiáriumok közreadása és elemzése terén az elmúlt évek alatt szinte semmi sem történt. Azonban annyit talán érdemes megemlíteni, hogy a népzenében tovább élő XVIII. századi dallamok kimutatása jobban felhívta figyelmünket a diákdalok szociológiai helyzetére, népzenénk stiláris sokféleségére, s a XIX. századi népzenei fordulat XVIII. századi előzményeire.

A XVIII–XIX. század fordulóján végbement tánczenei „forradalom” történetéről még mindig Szabolcsi leírása a legszemléletesebb. Azonban anyagismeretünk azóta jelentősen gyarapodott: Papp Géza több tucat magyar táncot adott ki a XVIII. század végéről, így a verbunkos kialakulásának és hatásának útja egyre könnyebben tanulmányozható. Megjelenés előtt álló nagy tánckatalógusa bizonyára arra fogja inspirálni a zenetörténészeket, hogy pontosabban megrajzolják a „verbunkos” stílus keletkezésének, elterjedésének, külföldi visszhangjának történetét, és a mai népzenében továbbélő darabok tanúságát is figyelembe vegye.

Kiegészítő bibliográfia

Az olvasót leginkább érdeklő, s legfontosabb irodalmi gyarapodás egy sor XVIII. századi magyar zenetörténeti forrás zenészek által közvetlenül felhasználható kiadása. Elsőként Esterházy Pál gyűjteményét, a Harmonia Caelestist említjük, amely a Musicalia Danubiana 10. köteteként jelent meg (SAS Ágnes munkája; a második kiadás újabb kutatásainak eredményeivel bővült!). A Musicalia Danubiana 3. köteteként jelent meg Istvánffy Benedek kisebb egyházi műveinek gyűjteménye (VAVRINECZ Veronika közreadásában), a 13. kötetként pedig egyik nagymiséje („Missa Sanctificabis Annum Quinquagesimum – Missa Sanctae Dorotheae”; DOBSZAY L. és SAS Á. munkája). Ugyancsak a Musicalia Danubiana sorozatban jelent meg Druschetzky 10 fúvóspartítája (6 fúvóshangszerre, 4 kötet, SOMORJAY Dorottya közreadása), Bengráf 6 vonósnégyese, Deppisch egyházi kompozícióinak válogatása (6. és 11. kötet, mindkettő SAS Á. munkája) és Zimmermann 12 vonóskvintettje (15. kötet, MEZEI J. kiadása). E kiadások bevezető tanulmányai egyúttal az adott téma legkorszerűbb írásos feldolgozását kínálják. A műzenei életre vonatkozó adatokat BÁRDOS Kornél gyűjtötte nagy szorgalommal, s adta közre várostörténeti monográfia-sorozatában. A könyvünk bibliográfiájában megemlítettek után jelentek meg még a következők: Sopron zenéje a 16–18. században (Budapest, 1984), Eger zenéje 1687–1887 (Budapest, 1987), Székesfehérvár zenéje 1688–1892 (Budapest, 1993). Bárdos könyveit kiegészíti számos rövidebb cikk, tanulmány tőle, valamint Sas Ágnestől, Várhidi Klárától, Szacsvai Kim Katalintól, a Felvidék zenetörténetére vonatkozóan pedig jelentős előrehaladást hozott a szlovák kutató által (többnyire szlovák nyelven) megjelentetett, de itt fel nem sorolható könyvek és cikkek. Minderre vonatkozóan az olvasó részletes tájékoztatást fog kapni a Magyarország Zenetörténetének remélhetően rövidesen megjelenő III. kötetében. A sajátos stílusú ferences többszólamúság emlékeinek jegyzékét MURÁNYI Róbert Árpád gyűjtötte össze és publikálta nemrég (Thematisches Verzeichnis der Kompositionen in den franziskaner Handschriften in Ungarn, Budapest, 1997). A század végén nyomtatásban megjelent magyar táncok eddigi legteljesebb kiadása a Musicalia Danubiana 7. kötete: Hungarian Dances 1784–1810 (PAPP Géza közreadásában).

Esterházy Pál Harmonia Caelestise több hanglemezfelvételt is megért (Hungaroton SLPED 11433-5, 311489). Istvánffy Benedek fent említett művei hanglemezen is hozzáférhetők (SLPD 127339 és HCD 31723), s megjelent hanglemezen egy Druschetzky mű is (SLPD 12874).

*

A XIX. század zenetörténetből sok részletismerettel lettünk gazdagabban az elmúlt évek során. Legfontosabb ezek közül a Liszt életével kapcsolatos új dokumentumok, Liszt egyes műveinek keletkezését szemléltető adatok feltárása. Sok új részletet tudtunk meg a korabeli zeneélet fejlődéséről (hangversenyek, dalárdák, hangszerépítés, kottakiadás története), a népies dal egyes kottás emlékéről is. Mivel azonban a „kismesterek”, a hazánkban működő, név szerint ismert zeneszerzők művei változatlanul kutatatlanok és előadatlanok, a századról alkotott összképünk lényegesen nem változott meg.

Kiegészítő bibliográfia

XIX. századi zenetörténetünk tárgyában összefoglaló mű nem jelent meg. Az újabb Erkel-irodalomból megemlítjük NÉMETH Amadé: Az Erkelek szerepe a magyar zenében – Az Erkel család szerepe a magyar zenei művelődésben c. munkáját (Békéscsaba 1987), a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 1. kötetét BÓNIS Ferenc szerkesztésében (Erkel Ferencről és koráról, Budapest, 1968; könyvünk bibliográfiájában tévesen Magyar Zenetudományi Tanulmányok címen szerepel), de érdekesség kedvéért megemlítünk néhány olyan régi munkát, melynek ma már jobbára tudománytörténeti értéke van (ÁBRÁNYI Kornél: Erkel Ferenc élete és működése, Budapest, 1865; D’ISOZ Kálmán: Erkel Ferenc, Budapest, 1910; KARÁCSONYI István: Erkel Ferenc, a magyar opera megteremtője, Budapest, 1941; D. NAGY András – MÁRAI György: Az Erkel család krónikája, Gyula, 1942). A Liszt-irodalomból kiemeljük ECKHARDT Mária katalógusát: Liszt Ferenc hagyatéka a budapesti Zeneművészeti Főiskolán (Budapest, 1. kötet: 1986, 2. kötet: 1993), valamint a „Liszt Ferenc Kiskönyvtár” három kötetét (1982, 1984, 1990). LEGÁNY Dezső megkezdett sorozatát folytatva megjelent a „Liszt Ferenc Magyarországon” következő kötete is, mely az 1874–1886. éveket tárgyalja (Budapest, 1986). Itt említjük meg a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 3. kötetét BÓNIS F. szerkesztésében „Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére” címmel (Budapest, 1973). A század zeneéletéhez a könyvünkben említett „A magyar zene krónikája” c. dokumentumgyűjtemény (LEGÁNY D.) Érdekes adatain kívül MAJOR Ervin: Fejezetek a Zeneakadémia történetéből c. könyvére (Budapest, 1992) és a TALLIÁN Tibor szerkesztésében megjelent: A budapesti Operaház 100 éve c. gyűjteményre (Budapest, 1984) hívom fel az olvasó figyelmét. Végül a zeneélet alsóbb régióiról színes történeti ábrázolást ad BATTA András: Álom, álom, édes álom… Népszínművek, operettek az Osztrák-Magyar Monarchiában c. könyve (Budapest, 1992).

Most sem tudjuk vállalni, hogy a század zenéjéből (elsősorban Liszt megjelent műveiből) teljes diszkográfiát adjunk. A már kiemelt lemezek mellett azonban felhívjuk a figyelmet a Bánk Bán és a Hunyadi László újabb felvételeire (Hungaroton, 31054-5, 11581-3), a további Erkel-műveket tartalmazó Hungaroton 31322 lemezre. Mosonyi-műveket tartalmaznak a Hungaroton 1166, 1304 és 12443 sz. lemezei. Goldmark-nyitányok jelentek meg a 12552 hanglemezen.

*

A XX. századot illetően természetesen legvonzóbb téma a zenetörténész számára a két nagy mester, Bartók és Kodály élete és életműve. A hagyatékukat őrző két archívum egyben folyamatos kutatómunka műhelye is. Életrajzuk egyre részletesebben kirajzolódik; levelezésük, írásaik (most már vázlatok, feljegyzések) nagyrészt nyomtatásban is hozzáférhetők. A Bartók-kéziratok másolatainak hazánkba érkezésével már hitelesen tanulmányozhatók egy-egy mű korábbi és későbbi vagy párhuzamos leírásai, s így megismerhetők a nagy művek kiformálódásának fázisai, esetleg a már kész mű utólagos átjavításai, átalakításai. Somfai László és tanítványai sikerrel dolgoztak a Bartók-művek „forrásláncainak” összeállításában, megalapozva ily módon a várva-várt Bartók-összkiadást is. E történeti-filológiai munkákkal párhuzamosan más írók Bartók és Kodály személyiségének, művészetének lélektani, szociológiai, esztétikai értelmezésére törekvő tanulmányokat tettek közzé.

De nem korlátozódott a kutatás a két meghatározó mesterre. Fiatal zenetudósok szorgoskodtak megalkotni a „második vonal” néhány egyéniségének pályarajzát. Ezek, s a zeneélettel (hangversenyélettel, zenepedagógiával, állami zeneigazgatással) kapcsolatos dokumentumok közzététele nem hozott ugyan azonnal lényeges módosulást a század első feléről alkotott képünkben, de folyamatosan előkészíti egy új szintézis létrejöttét.

Természetes, hogy az olvasó most elsősorban két témában várna tőlünk új állásfoglalást. Az első: az 1945 utáni évtizedek megítélése most, a rendszerváltozás után. Lehet, hogy csalódást okozok az olvasónak, de egészében véve nem tudom és nem akarom módosítani azt, ami a könyvben megjelent. Ugyan sok olyan részletmozzanatról tudunk ma már, ami másfél évtizede még ismeretlen volt. De ameddig a 80-as évek elején el lehetett menni, elmentem a „szocialista” zenekultúra kritikájában. Amit pedig a szocialista zenekultúra erényeként feltüntettem (megkülönböztetve egymástól a teljesítményeket a mögötti ideológiától és politikai szándékoktól), azt ma is így látom. A pluralista-liberalista nyugati világgal szemben egy diktatúrának előnye, hogy értékeket (is) deklarálhat, s azok terjesztésére, elfogadtatására hatósági intézkedéseket tehet, intézményeket és pénzforrásokat mozgósíthat. Az irányítók személyükben lehettek műveletlenek, a műveltséget kihasználhatták politikai célokra, önkényesen és hatalmi mániák jegyében válogattak értékek között, „támogattak, tűrtek és tiltottak”, értelmeztek és félreértelmeztek műveket; mégis a szocializmus ideológiai axiómái elvileg magukba foglalták a nagy művészet elismerését, elismertetését és értékelését. Szűk határok között, de mégis folyamatos, kiszámítható életteret garantáltak zenekaroknak, kórusoknak, zeneiskoláknak, kutató műhelyeknek, koncert-agentúrának, komolyzenei rádiózásnak. Az igazság megkívánja a politikai negatívumok és kulturális pozitívumok (továbbá kulturális negatívumok) elfogulatlan megkülönböztetését.

A másik, joggal „elvárt” fejezet az utolsó 15 év zenetörténete lenne. Sajnos ennek megírását már másoknak kell átengednem. Az 1983-ban még fiatal zeneszerzők ma már itthon is, nemzetközileg is befogadott, érett generációvá növekedtek, azóta felnőtt egy újabb, az európai (és amerikai) zenei törekvéseket jól ismerő nemzedék, s talán van olyan kritikus, aki ki tudná emelni közülük a legtehetségesebbeket, legígéretesebbeket. Én nem vállalom.

Viszont néhány szót még kell írnom a zenei élet átalakulásáról. Amiről könyvem végén (VII.7.) mint új jelenségekről írtam, akkor még alig lehetett észlelni a mindennapi zenei gyakorlat folyamatossága mögött. Ezek azóta meghatározóvá váltak. E tekintetben könyvem utólag inkább futurológiának, mint zenetörténetnek bizonyult.

Ismét csak pozitív és negatív tényekről van itt szó. Az elnyert szabadság korlátlan teret kínált a zeneszerzőknek, számos új zenekar, kamarazenei társaság, régi vagy kortárs zenei együttes, hangversenyrendező szerv megalakítására adott indítást. Kifejlődött az a technika és az a pénzügyi forrásrendszer (például a Nemzeti Kulturális Alap), mely a privát-kezdeményezésű zenei mozgások életfeltételeit szerényen, de mégis reményt keltően biztosítja.

Ugyanakkor e nyereséggel veszteségek állnak szemben: azok a működési formák, keretek, intézmények, melyek csak sok éves vagy inkább sok évtizedes folyamatossággal tudnak működni és gyümölcsöt hozni, közben válsághelyzetbe, nemegyszer életveszélybe kerültek. Lehet pénzt szerezni egy ifjúsági zenei versenyre, de a legnagyobb nehézséggel lehet csak fenntartani egy zeneiskolát, annak hangszert vásárolni, épületét karbantartani. Lehet pályázni egy rövid lejáratú zenetudományi projektre, de valójában alig lehet folyamatos, nyugodt munkát végezni. Ma nem az elmélyült, munkáján töprengő, munkálkodó tudós vagy művész az eszmény, hanem a tudós- vagy művészmenedzser, aki munkaidejének legalább felét pályázatok és jelentések írásával tölti. A művészt oly mértékben köti le egzisztenciájának építése, hogy ez már-már lélektanilag is veszélyezteti a bensőséges zenei munkára való képességét. A zeneélet „fejlődése” egy értelmetlen spirálban történik: minél többen igyekeznek zenekart szervezni maguknak, arra növekvő mennyiségű pénzt szerezni, ezt egyre több és magasabb igényű program vállalásával igazolni, majd a többletvállaláshoz többlettámogatást találni. Annak lehetősége látszik elveszni, hogy amit csinálunk, azt csináljuk egyenletes szinten vagy egyre kiválóbban. A zenei élet nem fejlődik, hanem hiszterizálódik.

A másik gond már a zene recepcióját és megbecsülését érinti. Korábban azt tanultuk: legyen a zene mindenkié (a zenén itt Mozartot, Beethovent értettük). Azután következett: ami mindenkié, az a zene. Majd: Mozart nem lehet mindenkié, és nincs is okunk különbséget tenni Mozart és bármi „zene” értéke között. A magasabb műveltség természetesen a múltban is viszonylag keveseké volt, de a társadalom legalább elvileg elfogadta, hogy a magasabb műveltség olyan érték és mérték, amely felé tartani kell és lehet. Van objektív érték, még ha a szubjektumok nem is élnek vele. Az utóbbi 8–10 évben a zenei érték objektivitásának meggyőződése ingott meg, e megingás minden következményével.

Természetesen mindez nem magyar jelenség. Magyar jelenség az volt, hogy bizonyos pozitív és negatív világjelenségek érvényesülését lassította, késleltette a mesterségesen fenntartott államrendszer. Ez ma megváltozott, azzal is súlyosbítva, hogy hazánkban fejletlen az a polgári réteg, amelynek életformájához tartozna a művészi zene élvezése és pártolása, s ezt mint tradíciót őrizni, generációkon át továbbadni is képes lenne.

Ám az igazi zenész és mindaz, aki megtapasztalta, hogy Bach, Mozart, Bartók, sőt a maguk módján a kis mesterek is a csodák földjére vihetnek át bennünket, tudják, és napról napra megélik, hogy van vitathatatlan érték, van tökéletesség, hogy ezek az értékek egymást védik és igazolják. Tudják, hogy ha emellett kitartanak, akkor kincsüket maguk számára az új körülmények között is megtarthatják, s bárkivel csorbulás nélkül megoszthatják. Ez lenne a magyar zenetörténet igazi fővonalának továbbvitele. S hogy ez átvészelés-e vagy csökönyös ragaszkodás, ígéret-e a jövőre vagy rezervátum: ez már a holnap magyar zenetörténete. Sőt a holnap világtörténelme.

Kiegészítő bibliográfia

Ha a XIX. század esetén sem vállalkoztunk teljes bibliográfiára és diszkográfiára, ez még kevésbé lehetséges a XX. század esetében. Egyrészt Bartók és Kodály művészetének felmérhetetlen irodalma és műveik számlálhatatlan felvétele jelent meg az utóbbi évtizedekben, másrészt az őket követő zeneszerző-generációt idéző cikkek és hanglemezek szelektálását már az igazságtalanság elkerülése végett sem vállalom. Így Bartók esetében meg kell elégednem azzal, hogy TALLIÁN T. Cantata profana – az átmenet mítosza (Budapest, 1983) és Bartók fogadtatása Amerikában 1940–1945 (Budapest, 1988) c. könyveire hivatkozom (sajnos SOMFAI Lászlónak a Bartók-filológiát megújító könyve magyar nyelven nem hozzáférhető). Bartókra és Kodályra vonatkozó visszaemlékezésekből és tanulmányokból kiemelném SZABOLCSI B. írásainak gyűjteményét: Kodályról és Bartókról (Közreadja: Bónis F., Budapest, 1987), BÓNIS F.: Hódolat Bartóknak és Kodálynak c. cikkgyűjteményét (Budapest, 1992), BREUER János: Bartók és Kodály – Tanulmányok századunk magyar zenetörténetéhez c. írását (Budapest, 1978), a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok sorozatban megjelent Kodály-emlékkönyvet (Szerk.: BÓNIS F., Budapest 1997). A Bartókkal egyidős, vagy kissé ifjabb nemzedékre vonatkozóan illő kiemelnünk BERLÁSZ M.–DEMÉNY J.–TERÉNYI E. monográfiáját Veress Sándorról (Budapest, 1982), BREUER J.: Fejezetek Lajtha Lászlóról c. munkáját (Budapest, 1992), külön megemlítve BERLÁSZ Melinda számos kisebb, részben a Zenetudományi Dolgozatokban, részben a zenei folyóiratokban megjelentetett tanulmányát Lajtha László életéről és munkásságáról. Bár sok tekintetben elavult, fontos dokumentum a század közepének és második felének szerzőiről a Mai magyar zeneszerzők sorozat; hasonló tematikájú új sorozat elindítása a közeljövőben várható. Végül a század zeneéletéről legtöbbet a közvetlen dokumentumokból tudhatunk meg. Szerencsére ilyen dokumentumok ma már mindenki számára elérhetők a következő kiadásokban: BERLÁSZ M.–TALLIÁN T.: Iratok a magyar zeneélet történetéhez 1945–1956 (Budapest, 1985) és 1986); ugyanők: Iratok a magyar zeneoktatás történetéhez 1945–1956 (Budapest, 1984), TALLIÁN T.: Magyarországi hangversenyélet 1945–1958 (Budapest).

Bartók és Kodály műveiből még egyetlen évben világszerte megjelenő felvételeit sem lenne itt helyünk felsorolni. Meg kell azonban említenünk a Bartók saját zongorajátékát megörökítő Hungaroton lemezeket (12326-31), a Kodály vezényletével megszólaló Kodály-művek felvételét (12410-12) és a „Kodály Zoltán kórusművészete” c. sorozatot. A század közepének és végének magyar zeneszerzői (külföldi társaikkal összehasonlítva) sokkal szerencsésebb helyzetben vannak hangfelvételek tekintetében, úgyszólván valamennyien saját szerzői lemezzel vagy lemezekkel dicsekedhetnek. Ezek felsorolására nem vállalkozunk. Talán indokolt azonban különbséget tenni Bartók és Kodály néhány kortársa javára: Dohnányi-művek hallhatók a Hungaroton 11624, 11853, 12149, 12553, 31252 sz. lemezein; Weiner kamaraműveit a 1277, 11396, 11748, 12225 sz. Hungaroton-lemezeken hallgathatjuk, zenekari művei a 115265, 12115 lemezeken jelentek meg, Lajtha kórusai és szimfonikus művei is elérhetők (11965, 11564, 12018).

E rövid felsorolás természetesen nem pótolja azt az adósságot, hogy a magyar zenetörténet diszkográfiájának illő lenne minél hamarabb megjelennie.