Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

9. fejezet - Szótár

9. fejezet - Szótár

Az alábbi szómagyarázatok a zenei szakkifejezésekben talán kevésbé jártas olvasót segítik. A szavaknak csak könyvünkben használatos értelmezését adják.

abszolút hangrendszer – a hangoknak a kottaírásban megjelenő és behangolt hangszerekhez viszonyított magasságrendje. Ellentéte a relatív rendszer (→).

akklamáció = felkiáltás; egy rövid szöveget (utasítást, választ stb.) megszólaltató, recitativ (→) jellegű, egyszerű motívum (→).

ambitus – hangterjedelem, tehát egy adott dallam vagy dallamszakasz legmélyebb és legmagasabb hangjának távolsága.

antifona – a zsoltárok (→) előtt és után éneklendő dallamos gregorián tétel.

antifonále – a zsolozsma (→) énektételeit tartalmazó kóruskönyv.

„Ars Nova” – a többszólamúságnak a XIV. század elején francia gyakorlatban megjelent „új technikája” (részletesen lásd a lexikonokban).

asclepiadicum, sclepiadesi vers – Aszklepiadész görög költő nevével jelzett antik (a középkorban is ismert, a XV–XVI. századi és a XVIII–XIX. századi klasszicizáló korszakokban felelevenített) versforma. Közismert példája Berzsenyi: A közelítő tél.

augmentálás – a ritmusértékek arányos megnövelése (pl. kétszeresére); ezáltal az egyes hangok nyomatéka megnövekszik.

betűjelzés – a népdalok formai elemzésénél használatos jelrendszer; az azonos dallamú sorokat azonos betűvel, a lényegükben azonosakat v mellékjellel (pl. Bv), a transzponáltakat számjellel (pl. A3, A3) kombinálva jelöljük.

bipódia – két ütem összekapcsolásával létrejövő dallamsor; ellentéte: tripódia.

bourdon, burdon – kitartott basszushangokat használó dallamkíséret.

cantor – a középkorban a zene, zenetanítás, liturgia dolgaiért felelős egyházi férfi; később hivatali méltóság, akinek felügyelete alatt zenei feladatait a succentor (= subcantor, alkántor) veszi át; kisebb helyeken továbbra is a cantor a templomi zenét ellátó személy; a XVII. század óta a nép énekét vezető és orgonával kísérő, általában világi zenész.

cantuale, cantionale, kantuále, kancionále – vegyes, liturgikusan nem meghatározott tartalmú egyházi énekgyűjtemény.

chanson de geste – középkori francia epikus ének, főleg hőstettekről, lovagi kalandokról.

cink – fából készült, ujjhelyekkel ellátott, a XVI–XVII. században népszerű fúvóshangszer.

Credo – misében énekelt hitvallás (vö. „miserészek”).

diatonikus – a szekundok (→ hangközök) egyenrangúságán alapuló hangrendszer; jellegzetes hangzást ad már négyhangos („tetrachord”) keretben is; a régi európai zene többnyire kvint vagy szext (→ hangközök) ambitusban használta („pentachord”, „hexachord” dallamok); az oktávkeretet teljesen kitöltve „hétfokságot” eredményez, mely a régi zene modális skáláiban (→) ábrázolható, s végül a XVII–XIX. századi dúr-moll hangnemrendszerhez vezetett. Ellentéte: pentatónia (→).

diszkant – a XVIII. századig általában kisfiúkkal énekeltetett szoprán szólam régebbi neve.

faux-bourdon – a XV. századtól alkalmazott, általában többszólamú (többnyire 3–4 szólam) technika: a dallam a legfelső szólamban van, a nyugvópontokon a dallamhang alatti kvartot és oktávot, a dallamhaladás közben a dallamhang alatti kvartot és szextet énekli a többi szólam.

fuga – a barokk zene egyik reprezentatív műfaja, melynek indítására jellemző, hogy a szólamok egymás után, azonos dallamokkal lépnek be oly módon, hogy az 1. belépő szólamban játszott témára a 2. belépő szólam a téma kvintáthelyezésével (A után A5) felel.

gagliarda – a kései reneszánsz és barokk korban kedvelt ¾ ütemű táncfajta (vö. volta →).

giusto – pontos, megszabott ritmus; ellentéte: rubato (→).

giusto sillabique – népzenei elemzésben használatos kifejezés: egyenletesen lüktető kis értékekből aszimmetrikus ütemekbe (pl. 7/8, 3+3+2/8 stb.) csoportosított giusto-ritmika.

görbekürt – XVI–XVII. századi, oboaszerű, de görbülő fúvós hangszer.

graduale – 1. a mise olvasmányát követő díszes gregorián énektétel. 2. a graduálekönyv magyaros névformája, mely a későbbiekben a válogatott gregorián dallamokat magyar szöveggel ellátó protestáns kóruskönyvek sajátos elnevezésévé lett.

gregorián – a római egyháznak a késő antik kultúra keretei közt kialakult, s a XV. századig továbbfejlődő egyszólamú kultikus zenéje, melyet a hagyomány Nagy Szent Gergely pápa (VII. sz. eleje) nevéhez kapcsol.

hangközök – két hangnak a hétfokú rendszerben (vö. diatónia →) mért távolsága: prim = 1 hang távolság, szekund (2), terc (3), kvart (4), kvint (5), szext (6), szeptim (7), oktáv (8), melyet az első hang azonos értelmű áthelyezésének hallunk.

hármashangzat – két egymásra helyezett (egyszerre vagy egymás után megszólaltatott) tercből álló, hallásunkban egységként észlelt hangzat.

hexachord lásd: diatónia.

himnusz – főként a zsolozsmában (→) énekelt, a IV. századtól ismert strófás (verses) liturgikus ének, leggyakrabban 4 (egyenként 4 jambusból álló, 8 szótagos) sorból álló versszakokban.

introitus – misekezdő gregorián ének.

invokáció = megszólítás, lehívás; kérő, esedező, felszólító tartalmú felkiáltás, szólóénekes által előadott egyszerű recitatív motívummal (→), melyhez többnyire a közösség refrénje kapcsolódik.

izometrikus – azonos számú ütemből álló sorok (ellentéte: heterometrikus). Ugyanígy: izoritmikus (azonos ritmusú), izoszillabikus (azonos szótagszámú).

kadencia = zárlat; a népzenei elemzéseknek Bartók és Kodály óta fontos mérőeszköze: a számsor egyes tagjai az egyes dallamsoroknak a dal záróhangjától mért távolságát mutatják (arab számokkal, ill. ha ezeket oktávval mélyebbre helyezzük: római számokkal). Az utolsó sort általában nem jelöljük (=1), tehát a kadenciaképlet tagjainak számánál a sorok száma eggyel nagyobb. Ha azonban a dal nem valódi alapján zárulna, akkor kitesszük az utolsó sor mutatószámát is, aláhúzással megjelölve.

kanció (cantio) – nem liturgikus tartalmú, főként a diákok, később a nép által énekelt latin vagy anyanyelvű strófás egyházi ének. A XVI–XVII. századtól kezdve a nem liturgikus anyanyelvű egyházi népénekeknek (olykor: emelkedettebb hangulatú világi énekeknek is) megjelölése.

kánon – olyan többszólamú szerkesztésmód, melyben az egyik szólam meghatározott késéssel pontosan utánozza a másiknak dallamát.

kontákion – a bizánci egyházi zene igen kedvelt strófikus-refrénes himnusz-műfaja.

kontratenor – a fődallamot hordozó tenor szólam ellenpontja: vele nagyjából azonos fekvésben éneklő szólam a középkori többszólamúságban.

könyörgés – a római liturgiának a klasszikus retorika szabályai szerint fogalmazott rövid imádsága, melyet a pap mint a közösség hivatalos képviselője recitál.

kvadrát kottaírás (notáció) – Elsősorban Dél- és Nyugat-Európában használt középkori gregorián kottaírás, melynek alapegysége a négyzettel vagy téglalappal ábrázolt hangfej; saját elvek szerint szerkeszti több hangos figurációit. Ebből fejlesztették ki a többszólamú és ütemes zene európai írásmódját is.

kvart, kvint – lásd hangközök.

kvintváltás – szorosabb értelemben: egy dallamsornak (esetleg kisebb szakasznak) kvinttel (lásd: hangközök) lejjebb való pontos vagy lényegében azonos megismétlése. A „szabályos” kvintváltó dallamokban a 3–4. sor az 1–2. sornak kvintválasza. Tágabb értelemben a kvinttel feljebb helyezett ismétlést is hívják kvintválasznak.

lamentáció – Jeremiás próféta siralmai, melyeket ünnepélyes recitációs dallamon énekeltek a nagyheti liturgiában.

Liedertafel – német férfikari egyesületek neve (XIX. sz.), melyek a könnyű társas énekek művelésén kívül a baráti szórakozás kereteivé is váltak. Magyarországon e forma egyúttal egy nem magas igényű kórusrepertoárt is terjesztett.

litánia, litániázó éneklés (→) műfaj, mely változó szövegű, szólista által megszólaltatott invokációból (→) és a közösség által hozzákapcsol, állandó refrénkiáltásból áll.

Meistersinger(= mesterdalnok) – a XIV–XVI. században Németországban működő, polgári eredetű, céhekbe tömörült ének- és szövegköltők, előadók.

melizmatikuks – melizma: egy szótagra kerülő több hangos dallamfiguráció; a melizmatikus tételek a dallam egészét átszövik melizmákkal.A melizmás éneklés nem utólagos díszítés, hanem ősi előadási fajta.

menzurált gregorián – XV–XVII. századi törekvés az ősi, szabad ritmusú gregorián dallamok ritmizált (tehát 1:2, 1:3 időarányok szerint „menzurált”, modernizált) előadására, illetve dallamában hasonló jellegű, de már eleve menzurált ritmusú tételek komponálására.

miserészek – a mise hangosan megszólaló tételeinek egy részét a pap vagy más szereplő adja elő szóló recitációban (könyörgések, olvasmányok, a mise középpontjában álló, retorikus szövegű, díszes recitációjú szöveg, a „prefáció”). A kórustételek két csoportba oszthatók. Egyikben a szöveg állandó („állandó miserészek”, „ordinárium”): Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus. A másik csoportban az illető napnak sajátja a tétel („változó miserészek”, „proprium”): Introitus, Graduale, Alleluja (vagy Tractus), Offertorium, Communio műfajok (változó szöveggel).

modusok – modális hangrendszer, hangsorok – a hétfokú (lásd: diatónia) gondolkodás középkori (fokozatos átalakulásokkal a XVII. századra a dúr-moll rendszerbe torkolló) formája, melyben a dallamok keretét az oktávig terjedő skálák jelentik. A gyakori hangsorokat így tekinthetjük át: KIS TERCCEL – nagy szekunddal, kis szexttel = eol, nagy szekunddal, nagy szexttel = dór, kis szekunddal, kis szexttel = frig. NAGY TERCCEL – tiszta kvarttal, kis szeptimmel = mixolíd, tiszta kvarttal, nagy szeptimmel = ión, bővített kvarttal, nagy szeptimmel = líd.

monódia – egyszólamúság; sajátos értelemben: a XVII. században elterjedt kifejezési mód egy vezető énekszólammal, azt alátámasztó basszussal és a basszus által szabályozott akkordmenettel.

motet – a XIII. századtól kialakuló, liturgikus és költött szövegekre írt, általában egy hivatalos dallamot (cantus firmus) felhasználó többszólamú egyházi mű.

motívum – rövid, viszonylag zárt zenei gondolat, mely a dallamhangoknak az egyes stílusokra jellemző kapcsolatait is magába zárja.

nona – a zsolozsmának délután 3 órakor (régi órabeosztás szerint: a 9. órán) énekelt rövid szakasza.

officium, zsolozsma – a római liturgiának a mise mellett másik kiemelkedő énekes szertartása, mely naponkénti 8 alkalomra szétosztott zsoltárokból (→), recitált olvasmányokból áll.

oktáv – lásd: hangközök.

olvasmány – a római liturgiában a mise és az officium keretében elhangzó hosszabb tanító szöveg, melyet egy szólista (lektor) az antik felolvasási szokásokból örökölt fordulatokkal mintegy értelmezve recitál (→).

organum – a legrégibb s legegyszerűbb európai többszólamúsági technika neve; a vezető szólamhoz kvart, kvint, oktáv hangközöket (nagyrészt párhuzamokat) éneklő 2–3 szólamú együttes. Ebből fejlődik ki (a szólamok némi önállósításával) a XII–XIII. századi francia organumtechnika.

parlando – a beszéd, a szöveg ritmusát fokozottabban figyelembe vevő énekes előadásmód.

passió – Jézus szenvedéstörténete, melyet díszesebb olvasmánydallamon (→) recitálnak.

pasztoráció – lelki gondozás.

pentaton, pentatónia(= ötfokúság) – öt különböző hangból épülő, szekundokat és terceket (lásd: hangközök) kombináló hangrendszer. A magyar zenében a félhang nélkül ötfokúság játszik nagyobb szerepet (melyet megszólaltathatunk a zongora fekete billentyűin). A pentatónia érzete akkor is megmarad, ha az ötfokúságnak csak 3–4 hangos szelvényét halljuk. Viszont akkor is érvényesülhet, ha a terceket súlytalan átmenő hangok töltik ki. Ellentéte: diatónia (→).

pentatonizáló – a dallamokat a pentaton (→) hallásmódnak megfelelően variáló eljárás.

periódus, periodizálás – általában nyolc ütemű forma, két zenei gondolat szoros egysége, egymást kiegészítő szerepe, mely zártság érzetét kelti. A periodizálás: zenei gondolatoknak a periódus formaérzete szerinti összefoglalása.

prefáció – lásd: miserészek.

prima – a zsolozsma (→) reggeli (prima = 1. óra) szakasza.

pontifikále – püspöki szertartások szövegeit és énekeit tartalmazó könyv.

processzionále – a körmenetek énekanyagát tartalmazó könyv.

pszalmodikus, pszalmódia – lásd zsoltározás, zsoltár.

pszaltérium –zsoltároskönyv.

puzón – harsona (e szóalakban főként annak XV XVIII. századi formája).

recitáció, recitálás – az ünnepélyes, stilizált – közösségi vagy egyéni – szövegmondásból kifejlődő énekbeszéd, melynek ritmusa, tagolása, motívumai a szöveg előadásának rendelődnek alá. Az alkalmazás, a szituáció szerint több fajtája lehetséges (pl. hirdető, felolvasó, emelt hangon esedező, szónokló stb.). Fokozatos átmenetek útján különféle zenei formákkal is érintkezhet.

regál – kis hordozható orgona.

rekordáció(= emlékeztetés) – középkori diákszokás, melyben kisebb csoportok házakhoz járva, énekkel emlékeztettek a közelgő ünnepre, vagy köszöntöttek névnap stb. alkalmával.

relatív rendszer – az „abszolút rendszerrel” (→) szemben egy adott zenemű, dallam, részlet hangjainak kizárólag egymáshoz való viszonyát kifejező elméleti kategória. Gyakorlati megjelenítésére szolgál a szolmizáció, melynek szótagjai (dó – illetve a középkorban: út –, re, mi, fa, sol, la, – az újkorban még hozzá: ti) egymáshoz viszonyítva egy fixált, de összességükben bármely magasságba elhelyezhető rendszert alkotnak.

responzórium – gregorián műfaj, olvasmányokra következő, díszes melizmatikájú (→), szólista és kórus váltakozásával előadott ének.

rubato – a kimért, számarányokkal meghatározható ritmussal (giusto) szemben a dallamrészletekhez, a zenei kifejezéshez igazodó szabadabb ritmika.

sapphicum, szaffikum – Szappho görög költőnőről elnevezett antik (később is szívesen használt) versforma. Ismert példája Berzsenyi Dániel: Osztályrészem.

sequentia – római liturgia viszonylag kései műfaja. A IX. században az alleluják függelékeként alakul ki (legkiválóbb képviselője a szentgalleni Notker), a XII. században Franciaországban verses műfajjá alakul (párizsi Szent Viktor kolostor), zenéje is modernebbé, egyúttal népiesebbé válik. Túlnyomórészt szillabikus dallam, szövege – szemben a többi miserésszel – szabad költemény. Alkalmazása nem kötelező, a repertoár a helyi hagyomány szerint váltakozik.

Spruchdichter – a későközépkori német énekes közgyakorlatban hagyományos dallamfordulatokra alkalmi, aktuális stb. versezeteket mondó költő.

succentor – lásd cantor.

számozott basszus – a XVII–XVIII. században alkalmazott eljárás, mely a kíséret akkordjait a basszussal s a basszushoz kapcsolódó hangokat fölébe írt számokkal jelöli.

szekund – lásd: hangközök.

szekvencia – rövid dallam, motívum megismétlése magasabb vagy mélyebb fokon.

szextakkord – a hármashangzat „megfordítása” (melyben az akkord terce kerül a basszusba). A faux-bourdon technikában (→) önálló, nem leszármaztatott akkordként szerepel.

szillabikus – a dallam minden hangjához külön-külön szövegszótagot kapcsoló.

szinkópa – az ütem súlytalan hangjának a rákövetkező súllyal való összekötése, ami a hangsúlyok állandó rendjét megbontja.

szólamkeresztezés – a koraközépkori többszólamúságban szokásos eljárás: két szólam általában oktáv hangközről megindulva egymással szemben haladnak (ellenmozgás), s a szakasz végére mindkét szólam a másiknak kezdőhangjára érkezik.

szolmizáció – lásd: relatív rendszer.

tenor – a fődallamot, megadott dallamot (cantus firmust) „tartó”, éneklő főszólam.

terc – lásd: hangközök.

tónus – 1. A középkori zeneelméletben az alaphang és az ambitus (→) által meghatározott hangnem. A középkori elmélet 8 tónust ismer. 2. Olyan elvont dallamképlet, melyre különféle recitatív műfajok szövegeit lehet alkalmazni, pl. olvasmánytónus, zsoltártónus stb. 3. Ehhez hasonló jelentésű a középkori énekmondók által használt „Ton”: a legismertebb szöveggel jelzett hagyományos dallamok, melyek variálva más szövegekre is átvihetők.

tractus – a gregorián gyakorlatban a nagyböjti időben az alleluját helyettesítő, ősi melizmatikus zsoltározás.

tripódia – három ütemből álló sor, formai szakasz. A „bipódiához” (→) képest ritkább.

tropus – szöveg- vagy dallambetoldás liturgikus énekbe. Tropizálás: szövegtropus alkalmazása, leggyakrabban oly módon, hogy a hivatalos liturgikus ének melizmájának (→) minden hangjához az önálló megfogalmazású szöveg külön-külön szótagokat illeszt.

ütempáros zene – két 2/4 ütemből álló motívumok laza, füzérszerű egymás után sorolása. Közeledhet a zárt formához, leggyakrabban úgy, hogy 2–2 ütempár szorosabb kapcsolatba lép, s a 4–4 ütem periodizálva (→) fűződik össze.

verzikulus – a gregoriánban szólista és kórus váltakozásával énekelt, egyszerű dallamú, összekötő funkciójú párvers.

virginál – a XVII. században kedvelt, a billentyűkhöz szerelt pengetőkkel megszólaltatott, zongoraszerű hangszer.

voltaritmus – egy olasz tánc nevén számon tartott, két ¾ (3/8) ütemből álló képlet. A két ütemben a főhangok (szöveges példában a szótagok) száma: 3+2, illetve aprózással abból kifejlesztett.

votiv mise – a napi ünneptől független, valamely jámbor szándékkal mondott, énekelt mise.

zsoltár, zsoltározás – a zsoltár a zsidó vallásos költészetből a keresztény énekgyakorlatba átkerült, szabad ritmusú (prózai jellegű), ősi, liturgikus énekben legfontosabb műfaj. Mivel minden versszaka két tagot fűz egybe gondolatritmus által, a zsoltár tónusok (→) formailag kiegyensúlyozott, ívelő dallammá alakított recitativ modellek. A zsoltárversszakokat két félkórus váltakozva énekli („zsoltározás”).

zsolozsma – lásd: officium.