Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Az új magyar zene terve

2. Az új magyar zene terve

Kodály 1914 és 1918 között írt művei nagyjából még az előző évek kompozíciós sorát folytatják: kamarazene (2. vonósnégyes, gordonkazongora-szonáta, Szerenád stb.) és dalok (Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, Ady verseire). Amint azonban a népzenei elem és a kodályi harmóniavilág fokozott összeérlelődésével a kompozíciók egyénibbé válnak, a támadások is sokasodnak. S itt Kodálynak arra kell gondolnia, hogy tulajdonképpen nem az ő személye, tehetsége vagy stílusa okoz nehézséget, s nem is csak az újítókkal szemben minden korban tapasztalható ellenállásról van szó. „Némelyekben az új magyar zene bizonyos művei a forradalom benyomását keltették. Eltekintve attól, hogy az igazi művész sohasem stiláris forradalmakat, hanem jó műveket kíván teremteni, inkább lehetne hagyománymegőrző munkáról beszélni” – írja 1925-ben (Vt I, 27.). A népdal nem ismerése az igazi akadály, mert „aki beleéli magát ebbe a zenébe, az jóval könnyebben érti meg az újabb magyar zenét” (Vt I, 25.).

Amikor Kodály pedagógiai, vagy inkább „nemzetnevelői” koncepcióját akarjuk felvázolni – mely oly mélyen befolyásolta a következő évtizedek zenei életét, sőt hatása világszerte észlelhető –, két utat járhatunk végig. Vagy a végső, kiteljesedett eszmére emelve tekintetünket, az egyes részek, elemek abbeli helyzetét ábrázoljuk, vagy azt a kronológiai sort tartjuk, amelyben e tényezők az életrajzban megjelennek, legalábbis Kodály írásainak tükrében. Ez utóbbit követve „a népdal feltámadása” a tervnek írásban elsőként megjelent gondolateleme (1918). „A népdalkultusznak nálunk a múlt században lefolyt korszaka nem jutott el az igaz megismerésig […] a népdal még nem mondta ki az utolsó szót: nem egy elavult stílus maradványa, nem a történelem holt relikviái közé való, hanem eleven élet.” (Vt I, 17.) A népdal feltámasztásának e gondolatrendszerben két indítéka van: egyrészt művészi értéke, másrészt az igazi nemzeti egységet, az igazi „közös lelki alapot” kifejező és megújító ereje. „A legtöbb német-francia vagy szláv népdal nem emelkedik a bájos vagy naivan-kecses esztétikai mértéke fölé; csinos mindennemű mélység nélkül. Ám vannak magyar dallamok, amelyek a magam és sok más számára ugyanolyan élményt jelentenek, mint egy beethoveni téma.” (Vt I. 26.). Ez az egyik indíték. A másik pedig: „A magyar népzene nem egyszerűen a népesség legnyersebb és legműveletlenebb osztályának zenéje. Ez a zene […] az egyetemes nemzetnek, műveltnek, műveletlennek egyaránt, kizárólagos zenéje volt.” (Vt I, 26.). „Köznép, parasztság […] hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészéből őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze.” (Vt I, 31.). „A székely dalokból és a hozzájuk többé-kevésbé közelálló más régi dallamainkból lassanként feldereng egy egységes magyar zenei nyelv képe, egy régi tradícióktól keményre csiszolt, monumentális stílusé, amely, ha darabokban hevertéből összeszedjük és eggyé illesztjük, még nagy fejlődés indítója lehet.” (Vt I, 19.)

A népdalból való megújulás programjának forrása tehát Kodálynál személyes értékélmény. A tennivalók három területen jelentkeznek. Egyik a zeneszerzés: „A mi egyetlen hagyományunk a népi zene. Ez természetesen nem pótolja minékünk Bachot. Ezzel szemben még előttünk áll a lehetőség, hogy ez a zene valaha a mi számunkra is egy nagy alkotó jelenséggé fog sűrűsödni.” (Vt I, 26.) A másik: A népdal megismertetése. „A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni.” (Vt I. 23.) A magyar népdal […] az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye […]” (Vt I, 34.). „Így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset. Visszaadja hiánytalanul, sőt meggyarapítva: aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett. És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.” (Vt I, 35.) Mindennek feltétele azonban a pontos, illúzióktól mentes megismerés. A magyar zenetudománynak tudomásul kell vennie a népzene történeti jelentőségét; a népzenekutatásnak a gyűjtés, lejegyzés, elemzés, rendezés fáradságos lépcsőin haladva teljes gazdagságában kell a nemzet elé tárnia ezt a kincset, az arra hivatottaknak pedig össze kell kapcsolniuk a kettőt, a történetet és a népzenét. „Nem lehet produktív zenetörténész sem, akinek ereiben nem pezseg az élő hagyományt.” (Vt II, 234.).

Ez a gondolatkör jelentkezik, variálódik Kodálynak az 1920-as évekből keletkezett írásaiban. Három mozzanatot emelünk ki belőlük. Egyik az, hogy a kodályi nevelési tervből a népdal művészi és nemzeti értékeinek elismerése és elismertetése jelentkezett elsőként. Mögötte pozitív és negatív, de személyes tapasztalat áll: az a feszültség, melyet saját értékélménye, vagyis a népdal becsének megtapasztalása és ugyanakkor a népdal világának (különösen műzenei megjelenésének) elég általános elutasítása között érzett. A másik mozzanat: az egész problémakörnek a magyar zene szociológiai és társadalomtörténeti összefüggésben való mérlegelése. Itt nyilvánvalóan Kodály, a bölcsész reflektál a zenész tapasztalataira. A harmadik pedig azoknak az eszméknek visszatérése, melyek száz évvel előbb ugyanúgy a nemzet megváltását, a magyar lélek kifejezését és megújítását, egy nagy nemzeti zene megteremtését várták az akkor magyarnak vélt zenétől.

Az 1920-as évek végétől kezdve jelentkezik egy új motívum. Kodályt kétségkívül megrendíti, hogy az új magyar zene elutasításában az egyébként egymással ellentétes két nagy réteg találkozik: a zeneileg művelteké, akiktől idegen emezek magyarsága, s a magyar középosztályé, melynek zenei műveltsége viszolyogva fordul el a népdal „mélységétől”. „Magasabb ízlésű, német zenekultúrában élő zenészközönségünk érdekes egzotikumnak elfogadja, de tőle fölmelegedni nem tud. Erre előbb zenében is meg kellene tanulnia magyarul” írja már 1919-ben (Vt I, 19.). Másrészt: „Az a magyar társadalom, mely kitűnően ismeri a fajbor és a kocsisbor él.” (Vt I, 38.) Ez időtől fogva fejti ki annak a szakadásnak diagnózisát, melyet előző fejezetünk végén idéztünk. S ettől az időtől jelentkezik határozottan az a meggyőződés, hogy a magyar zenekultúra terjesztése csak akkor remélhet sikert, ha egyáltalán a zenekultúra terjedésében jelentős előrehaladás történik. A „magyarság és zenei műveltség mintha nem férne meg együtt. Műveltség annyi, mint idegenség, magyarság annyi, mint műveletlenség […] magyar zenei műveltség, sok évtizedre, talán évszázadra szóló programot jelent.” (Vt I, 175.)

Ezzel egy időben kezdi hangsúlyozni azt az elvet is, hogy a magyar zene kultusza nem szakíthat el minket Európától, meg kell ismerni a világ zenéjéből mindent, ami érték. „Ezer éve Európához tartozunk. Ha nem akarjuk, hogy ezt kétségbe vonják, magunkévá kell tennünk a nyugat-európai zenei hagyomány minden értékét […]”

Most méri fel az eszközöket is, hogyan lehet a maga életvitelébe belecsontosodott középosztályt és a zenei műveltségtől elzárt alsóbb rétegeket a zene közelébe vinni. Egymást érik a kóruskultúrát népszerűsítő megnyilatkozásai, mert hiszen „nekünk tömegeket kell a zenéhez vehetni” (Vt I, 42.), s az ének az a hangszer, mellyel „eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok éltető közelségében, csak legyen, aki vezet” (Vt I, 42.). A kóruséneklés célja: a legnagyobb mesterek legnagyobb alkotásait vinni el mindenkihez. A zenei tömegnevelésnek az éneklésre kell építenie: „a felszaporodott zeneiskolákból sincs haszna a nép széles rétegeinek […] a zenélést egyoldalú, gépies-hangszeres irányba terelik […]” (Vt I, 269.). Ahogy az ének a kórusformában kapja meg értelmét, a nemzeti és emberi szolidaritást kifejező és erősítő hatását, ugyanúgy a hangszertanulást is szíve szerint csak a kamarazenében látja célhoz érkezettnek: „Valamely nagyváros zenekultúrájának egyik legbiztosabb fokmérője a kamarazene” (Vt II, 347.).

S csak most jut el Kodály az iskolához, melyre következő éveiben a legtöbb figyelmét, energiáját és alkotóerejét fordítja. „Az általános iskola felé fordult a figyelmem. A húszas években világossá vált előttem, hogy zenei tömegnevelés csak innen indulhat ki.” (Vt I, 254.) Az iskolának azonban megalkuvás nélkül a legjobbhoz, a legértékesebbhez kell utat egyengetnie. „A felnőttek rossz ízlését aligha lehet megjavítani, a korán kifejlett jó ízlés viszont nehezen rontható el” (Vt I, 198.).

„Vessünk véget annak a pedagógusbabonának, hogy a tananyagban csak valami hígított művészetpótlék való […] Meg kell fordítani a tételt: csakis művészi érték való a gyermeknek!” (Vt I, 41.). Csakhogy ehhez egyrészt az iskola becsületét, másrészt a zene becsületét kell helyreállítani. El kell ismertetni egyrészről, hogy „fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója” (Vt I, 43.), hogy tehát zenekultúra nem épülhet felülről, mint történt eddig. Másrészt el kell ismertetni azt, hogy a zene „föltétlenül szükséges az ember fejlődéséhez […] nem valami nélkülözhető élvezeti cikk” (Vt I, 334.).

Még egy tétel kimondása szükséges ahhoz, hogy a teljes eszköztár előttünk álljon: a zene mivoltának helyes megfogalmazása. A tiszta zenei gondolat, melyhez a ritmus–dallam–harmónia pontos felfogásával nyílik út, olyan fejlesztő tényezőket kíván, melyek nem vezetik mellékutakra a növendéket. A zene nyelve, mely a nem ismerőnek olyan „megfoghatatlan”, nem a programon, a zenén kívüli asszociációk hozzá keverésén át lesz megközelíthető, hanem azzal, hogy „foghatóvá”, érzékletessé válik. Ezért kulcsa a zeneértésnek a kiművelt hallás, a kottaírás és -olvasás képessége, mely sok – fáradságos, de mindig örömteli – gyakorlást kíván. Így jutunk el a harmincas évek végére a szolmizálás, később a szolfézs, végül a zenei általános iskola ajánlásához.

De miközben a program így egyre gyakorlatibb lesz, technikáját is megteremtő, aközben szélesül is – az ízlés, tradíció, lelki integráció motívumaival a féltett humánum és a féltett magyarság érdekeit védő. „A rossz zene megingatja az erkölcsi törvényben való hitet” (Vt I, 306.).