Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

7. fejezet - VII. A XX. századi magyar zene

7. fejezet - VII. A XX. századi magyar zene

1. Bartók és Kodály pályakezdése

Egyikük Pozsonyból, másikuk Nagyszombatból érkezett Budapestre, hogy Thomán István, illetve Koessler János tanítványa legyen a Zeneakadémián. Mintha Erkel vagy Liszt életrajzának kezdetét olvasnánk. Mindketten zenélő középosztálybeli családból jönnek. Bartók Béla (1881–1945) apja Nagyszentmiklóson iskolaigazgató, gordonkán és zongorán játszik, műkedvelő zenekart szervez; a gyermek első zongoratanára édesanyja. Azután egy egyházkarnagynál, majd a gimnáziumi zenetanárnál tanul, de legfőbb tanítója önmaga lehetett. 11 éves korában már Beethoven Waldstein-szonátájával hangversenyezik. Ezután kerül Pozsonyba, sok igényes darabot zongorázik, összhangzattant tanult, a pezsgő zenei életű városban hangversenyeken, operaelőadásokon okul. Itt ismerkedik meg Dohnányi Ernővel is, aki nagy befolyással van fejlődésére. Önéletrajza szerint 18 éves korára „aránylag jól ismertem már a Bachtól Brahmsig terjedő zeneirodalmat”. Első kompozíciói (kamarazene, zongoradarabok, dalok) az utóbbi szerző hatása alatt készültek. 1899-ben kerül be a Zeneakadémiára; Thománhoz zongorára, Koesslerhez zeneszerzésre jár. A német romantikáért lelkesedő zeneszerzőként (Brahms után Wagner, majd Richard Strauss hatnak rá) és nagy tudású zongoristaként becsüli már igen hamar az iskola, a tanárok, a szűkebb zenei közvélemény. Bekerül a legjobb zenészek társaságába, és Sándor Emma (Kodály későbbi felesége) szalonjában megismerkedik Kodály Zoltánnal.

Kodály Zoltán (1882–1967) apja vasúti tisztviselő volt Kecskeméten, majd Galántán, Nagyszombatban. „A szülői otthonban a klasszikus mesterek kamaraművei, Galántán pedig a nép dalai szabtak irányt Kodály kibontakozó zenei érdeklődésének.” (Szabolcsi Bence) Nagyszombati gimnazistaként zongorát, hegedűt, gordonkát tanul, a gimnázium zenekarában játszik, misét, nyitányt, kamaradarabokat ír eddigi zenei élményei alapján. Ő 1900-ban jön Pestre, s Koessler zeneszerző-növendéke lesz, egyúttal az egyetem bölcsészkarán magyar-német szakos tanári oklevelet szerez (eszmevilágának fejlődésére nagy hatással vannak az Eötvös-kollégiumban eltöltött évek, s a XX. század kiemelkedő tudósaival, szellemi vezetőivel ott létrejött kapcsolat), majd doktorál. A népdal iránt már diákkora óta érdeklődik, persze egyelőre csak a XIX. századi gyűjtemények alapján. Megismerkedik azokkal a fonográffelvételekkel, melyek Vikár Béla erdélyi gyűjtőútjának eredményeként először adtak hallható képet az élő népdalról, s először tárták föl a felszínes és elterjedt nóta-népdal alatt rejtezett ősibb zenei rétegeket.

Ekkor már Bartóknak is megvolt első találkozása a székely népdallal. A német romantikán felnőtt Bartókot a század eleji nemzeti felpezsdülés, az osztrákellenes hullám vezette először a nemzeti zene útkeresésére. Voltaképpen ez alig haladta meg a XIX. századi ideálokat, csak éppen az érzelmi hév volt nagyobb és őszintébb, mint a hangulatokat kereső elődöknél. Bartók, a „novarum rerum cupidus” – ahogy Kodály jellemezte (Vt II, 452.) –, aki mindig végére akart járni a problémáknak, aki oly fogékony a megszokottat áttörő alkotások iránt (ez magyarázza Richard Strauss lenyűgöző hatását itt), komolyan akarja venni ezt a nemzeti-romantikus programot, mint alkotói feladatot; világnézetének kifejeződését látja benne. Ez tükröződik Kossuth-szimfóniájában, 1. zenekari szvitjében. De az egész életében működő, önmagát nem kímélő igazságvágy miatt nem elégíti ki sem a Strauss-hatás, sem a verbunkos örökség. „Mikor úgy látta, hogy ez a stílus nem termékeny magasabb műfajok számára, indulatosan igyekezett lerázni magáról.” (Vt II, 451.) A csalódás és alkotóválság idején is megmarad a kereső szenvedély, mely érzi, hogy egy külső, de erejével magasabb rendű nyilatkozhassék meg, hogy belül kavargó képzeteinek rá kell kristályosodniuk egy kívülről adott szálra, hogy a nemzeti zene „mámor – legfeljebb álom” (Széchenyi formáit föl kell váltania a valóságnak. 1904-ben hall először székely népdalt (igaz, csak töredéket), s mint aki szimatot kapott, megindul utána. Megkezdi Vikár Béla fonográfjainak lejegyzését. A legjobbkor éri Kodály hatása, aki 1905-ben már megkezdi a rendszeres falujárást. Ez kimozdítja abból az életmódból, melyet zenész elődeitől örökölt. Személyesen akarja megtalálni azt, amit a gyűjteményekben hiába keresett, az igazi népdalt – és egyúttal az iránytűt egész életéhez. 1907-ben Erdélybe megy, s egy nagy csomó pentaton népdallal tér vissza. Módja van összevetni Kodály mátyusföldi gyűjtéseivel. Felosztják maguk között a terepet, s most hét év intenzív gyűjtőmunka következik. Kodály a Felvidéket, majd Csík megyét és Bukovinát járja, Bartók Székelyföldet és Dél-Dunántúlt. Kiterjeszti érdeklődését a hazai nemzetiségekre is: a szlovák és román népzene is Bartóknak köszönheti első alapos, tudományos módszerű, reprezentatív gyűjteményeit.

Az utolsó pillanatban indultak. Habár egyes vidékeken mindmáig eredményesen kutatnak a gyűjtők, mégis azt mondhatjuk, hogy a századforduló volt az utolsó alkalom, hogy még az ország nagy területein virágzásban találhatták a népkultúrát. Ami ma már legtöbb helyen a távoli gyermekkorból előkeresett emlék, az akkor még szokáskereteivel együtt élő valóság. De természetesen akkor sem – talán sohasem – „tiszta forrás”, hiszen oly sokszor kell fáradságos munkával feltárniuk a sokféle zenei „iszap” alól az üdítő vizet. És ez valóban „üdítő” mindkettejük számára. Ennyiben, mint tudósok is megmaradtak művészeknek, zeneszerzőknek. A nyugati féltekén a népzenegyűjtés sok helyt olyan tudósok munkaterülete lett, akik számára a teljesség, a válogatás nélküli megrögzítés, a pontos megismerés volt a legfőbb szempont. A „nép” számukra szociológiai valóság volt, s mindaz a zene, amivel e nép élt, népzene. Bartók és Kodály sem keveri össze az anyag megörökítésekor a tudományos és gyakorlati szempontokat. Lejegyzéseik, rendszerezési munkájuk túl is megy tudományos pontosság dolgában tudós kollégáikén. De zeneszerzőként megéreznek valamit abból a tudományos igazságból is, amelyhez az esztétikai értéken keresztül vezet az út. Ha nem is könnyű meghatározni, mi az a „hiteles” népzene, de éppen a késő romantikával és a nemzeti romantika manírjaival való szembeállítás révén tudnak eligazodni – ha egyes esetekben nem is tévedhetetlenül, de általában mégis eljutva a történeti igazságig – a népkultúra értékes és értéktelen, régi és új, virágkorhoz és hanyatláshoz tartozó jelenségei között.

A népzene hatása nem egyszerre mutatkozik a két szerzőnél, s nem egyféleképpen. Már itt ki kell jelenteni, hogy megtévesztő az a fogalmazás, hogy Bartók és Kodály a népzenéből kifejlesztettek egy modern magyar műzenei stílust. De tartsunk egyelőre időrendet.

Kodály első jelentős művét 1906-ban mutatják be (Nyári este). A népdal élménye először a feldolgozásokban és a népi vagy klasszikus költőktől származó versekre készült dalokban jelentkezik. A zongora- és kamarazenében jól követhető, miként formálódik ki (egy-egy beleillesztett népi dallam vagy pentatonizmus ellenére) a késő romantikából és az 1907-től érezhető Debussy-hatásból leszűrődő egyéni harmónia- és dallamvilág. A népdal Bartóknál is először a feldolgozásokban jelentkezik (Három csíkmegyei népdal, Gyermekeknek stb.), azt is keresgetve, miképpen illeszthető össze az örökölt harmóniakészlet az új dallamanyaggal, vagy esetenként harmóniává sűríthetők-e a népzene dallami tapasztalatai. Inkább a századelő általános zenei áramlatai érezhetők – de jól kiérlelt, máris mesteri formálókészséggel, nagyszerű hangszereléssel – olyan önálló nagy művekben, mint az 1. vonósnégyes, a Két arckép, a Két kép. Voltaképpen tehát még tapasztalható ugyanaz a kettősség, amit a századvég jelentős szerzőinél láttunk: a nagy művek nemzetközi stílusiránya, a magyar (itt már népzenei) anyagnak pedig kis karakterdarabokban való megformálása. Az első nagyobb szintézisre A kékszakállú herceg vára készteti – szinte kényszeríti – a szerzőt: a szöveg a népdal deklamációjának és motívumainak asszimilálását kívánja, az operaforma viszont az eddig tanult összes zenei eszközök sűrített felhasználását.

1907-ben Bartókot is, Kodályt is kinevezik a Zeneművészeti Főiskola tanárának. Tehetségüket, zenei tudásukat akkor sem vonják kétségbe, ha idegenszerűnek tűnik is egy-egy mű, vagy egy-egy részlete. Ők maguk azonban érzik, hogy tevékenységük a zenei közéletet is érinti, sem a folklorisztikai munka, sem a zeneszerzés nem folytatható légüres térben. Egyik esetben a közismertté válás, a tudományos köztudatba való bevitel lenne szükséges, a másik esetben viszont azt az űrt kellene eltüntetni, ami az új zene és annak előadói között egyre inkább növekszik. Így születik meg a magyar népzene egyetemes gyűjteményének terve, mely első változata szerint a magyarországi nemzetiségek zenéjét is magába foglalná. A terv megvalósításához azonban nem kapják meg a szükséges támogatást, 1914 után pedig a világháború kitörése a gyűjtőmunkának is véget vet. Szórványos későbbi felvételek (és Bartók későbbi török útja) ellenére azt mondhatjuk, hogy kettejük hősies gyűjtő korszaka ezzel lezárult.

Ami a modern zene koncertlehetőségeit és előadógárdájának kinevelését illeti, a tízes évek elején végre kezdtek gyülekezni azok a fiatal hangszeresek, akik az új zene szolgálatába álltak (pl. Waldbauer–Kerpely vonósnégyes). Bartók és Kodály az Új Magyar Zene-Egyesület (UMZE) megalakításával, Bartók állandó zongorista közreműködésével is (Debussy, Ravel, Kodály és saját művei) igyekezett a koncertéletet a kortárs zenével felfrissíteni. Hiába támogatta azonban e törekvéseket egy fiatalabb zenekritikus nemzedék (Csáth Géza, Kovács Sándor, Molnár Antal), a hivatalos zeneélet, a közönség, a kritika egyre inkább elutasította a romantikával lassanként szakító zenét. Bartók és Kodály számára az 1914 körüli évek egy korszak végét jelentették, s visszavonulást követeltek a munkaszobájukba. Nem volt azonban terméketlen e visszavonulás. Mindkettejükben azalatt érlelődött ki az, ami már több mint bátor kezdeményezés.