Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

8. Az új stílusú magyar népdal

8. Az új stílusú magyar népdal

A nótairodalom elég lehangoló termését látva arra gondolhatnánk, hogy talán nemcsak a szerzőkön múlt a sikertelenség, hanem elmúlt már az ideje annak, hogy a széles kört érintő egyszólamú dal keretei közt művészi tartalom fejeződhessék ki. Véleményünk szerint ez nagy egészében így is van. Mégis volt zenei népkultúránknak egy olyan fellángolása, egy olyan szép búcsúja, mely megcáfolja a tétel általános érvényét. S ez az új stílusú magyar népdal kialakulása és elterjedése a XIX. század végén, a XX. század elején.

Az új stílusú magyar népdal keletkezési koráról hosszú és heves, de tanulságos vita folyt a zenetudományon belül. Ennek eredményeként azonban ma már talán elég világosan látunk e lényeges kérdésben, s voltaképpen a vita minden résztvevőjének van egy résznyi hozzájárulása a világosabb képhez.

Az új stílus legfeltűnőbb vonása: a „boltozatos” felépítés, vagyis az, hogy az első sor mélyebben (az alaphangra építve, vagy reá vezetve) helyezkedik el, a középső sorok viszont kiemelkednek ebből a rétegből, s általában a kvint hangot nyomatékozzák. A másik fontos vonás: az utolsó sor lényegében az elsőt ismétli, visszatérő, zárt, architektonikus forma keletkezik. Ez az elv világosan megnyilatkozik az AA5A5A szerkezetű dallamokban, s korábban ezt tekintették a fejlődés kiindulópontjának. Minthogy pedig az AA5 indulás is, a visszatérés elve is érvényesül már egyes késő középkori nyugat-európai dallamokban, a kettő együtt járva is a XVI–XVII. század egyes dalaiban és egyházi énekeiben, sőt az AA5A5A teljes alak szerepel a XVIII. századi magyar dalanyagban is, a kutatók egy része (Bartókkal ellentétben, aki a stílus XIX. század végi keletkezését állította) már a késő középkorra vagy a XVI–XVII. század tájára tetet az új stílus kezdeteit.

161. ábra - Szkárosi-melodiárium (1787)

kepek/161abra.png


De már Kodály – aki pedig felsorakoztatta a megfelelő műzenei, egyházzenei, külföldi analógiákat, sőt még a fúgák szokásos A+A5 indulásának hatásával is számolt – rámutatott arra, hogy az új stílus nem független a régitől, annak motívumai, hangnemi hajlamai megőrződnek – átalakultan – az újban is, sőt, mint gondolta, az új stílus előállhat akár régi stílusú dallamok átértelmezésével, oly módon, hogy az A5A5AA ereszkedő dallam strófahatárai eltolódnak. Vargyas Lajos összegezte mindazokat a jellegzetességeket, melyektől e dallamcsoportot valóban egységes stílusnak érezzük, s ebben az összegezésben a sajátos motivika ritmika, tempó, sőt elterjedtségi adatok is odalépnek a korábban hangoztatott szerkezetiek mellé.

Hozzátehetjük még, hogy éppen a kiindulásnak vélt AA5A5A forma nem túl gyakori, s nem is jellemző az új stílusban. Az AA5 kezdetű dalok szótagszáma általában alacsony, holott az új stílus a 11 és nagyobb szótagszámokat kedveli; az A sor ambitusa ilyenkor kicsi, holott a jellegzetes új stílusban már az első sor is szeptim, oktáv, néha még nagyobb terjedelmű. Az AA5 gyakoribb folytatása BA, holott a jellegzetes új stílusú dallamokban a kilépő második sor variálódva ismétlődni szokott stb. Az új stílus legjobban az ABBA formában fejezi ki lényegét, melynek már első eleme is tagozott, elég hosszú, nagy ambitusú sor, a második ennek még fölébe emelkedik, s általában kvinten végződik, a harmadik emezt ismétli, esetleg kissé variált visszavezetéssel a negyedik sorhoz. Ha pedig az A sor még hosszabb, s tagozottabb – ami ugyancsak nem ritkaság –, akkor inkább az AABA forma valósul meg. Ebben a keretben helyezkedik el tehát a jellegzetes ritmusú, dallamalkotású, belső tagolású új stílusú motivika, mely valóban sok ponton érintkezik – eltekintve a formától – a régi stílussal.

162. ábra - Járdányi: Magyar Népdaltípusok II. 107.

kepek/162abra.png


Mindezek alapján a történeti fejlődés a következő lehetett. A késő középkor óta valóban befogadtak olyan dallamokat (elsősorban egyházi közvetítés útján), amelyek megismertették a közgyakorlatot a visszatérés elvével és a második sor kiemelésével. Az így befogadott, alakított vagy mintájára újonnan keletkezett dallamok azonban még nem alkotnak egységes stílust, s nem is asszimilálódtak eléggé, nem terjedtek el általános magyar stílussá. A formaelveket tovább erősítették egyes XVIII. századi dallamok, s még inkább a XIX. században népszerűvé vált – ugyanezt a formaelvet szívesen használó – nóták, csárdásdallamok (vö. VI.7. Balázs Árpád).

Közben azonban a régi stílusokból is kiváltak olyan újabb ágak, melyek a dallamképzés, ritmika (főképpen a szélesebb, negyedléptékű, pontozott, ún. alkalmazkodó ritmus) szempontjából előkészítették az új stílust. Mindezek az új elemek bekerültek a népi gyakorlat, a mindennapi csiszoló énekpraxis „kohójába”, a régi stílus hangnemi, dallami hagyományaival egyesültek, s végül is létrehozták az új, kikristályosodott stílust. A XIX. század feljegyzései közt még nyoma sincs; a XX. század eleji gyűjtések tapasztalata az, hogy az öregebb énekesek és a leginkább hagyományőrző területek még nem ismerik. Ennek alapján arra lehet következtetni, hogy bár az új stílus előzményei már a XVI–XVII. századtól kezdve megjelenhettek, a XVIII–XIX. században pedig felgyorsult a dallamfejlődés, maga a klasszikus új stílus a XIX. század végének népművészeti terméke. Egyes területeken hamarosan szinte minden mást elsöprően népszerűvé vált, de egyes vidékekre (pl. Nyugat-Magyarország, Erdély) csak a XX. század folyamán, itt-ott szinte az utolsó évtizedekben hatolt be.

Meglepő, hogy egy olyan korban, melyben a népzene értéktermelő képessége már kimerülni látszott, amikor nagy mennyiségű selejtesebb dallammal telítődött, sőt ezek váltak talán legnépszerűbbé, ilyen mérvű megújulásra, „szökőárszerű”, „forradalmi” változásra (Bartók) stílusteremtésre volt még képes a népkultúra. Ennek nyilvánvalóan fontos társadalmi okai lehettek. A zenei változás nem áll magában a népkultúra egészén belül. Nagyjából egyidős és okaiban össze is függ a néptáncban, népi tárgykultúrában bekövetkező változásokkal. „Az analóg változások mögött a paraszti magatartásnak, a paraszti társadalomnak a megváltozása sejthető” – írja Hofer Tamás, a kérdés kutatója. „Kilépés a régebbi jobbágy-paraszti közösségek viszonylagos zártságából, önellátásából, lassan módosuló hagyományőrzéséből […] Úgy tűnik, e korban parasztok és nem parasztok növekvő tudatossággal érzékelték a kultúra osztályok-rétegek szerinti és regionális különbségeit […] Ebbe a tudatosságba új mozzanatot hozott a nemzeti kultúra kiépítése.” Ugyanakkor a változás-gazdagodás e korban nem járt a paraszti életformának és közösségnek gyors felbomlásával, tehát az új hatásokat és kezdeményezéseket még képesek voltak feldolgozni, csiszolni, közösségi érvényű stílussá érlelni. „Viszonylagos jómód, a falukon belül növekvő osztálykülönbségek és a falusi kultúra formáinak még a paraszti életstílus keretein belül folyó differenciálódása és kidolgozása jellemzi ezt a szakaszt.” (Magyar Zene 1981, 70–5.)

A stílus országos jelentőségűvé válásához még egy mozzanat kellett. Csak viszonylagos állandóságban élő közösségek tudnak divathatásokat saját ízlésük szerint kiérlelt egységgé formálni, korábbi hagyományaikkal összhangba hozni. De csak egy bizonyos mobilitás tudja az újat a tágabb közösség színe elé vinni, azzal elfogadtatni. Ezt a mobilitást két olyan eszköz is segítette a XIX. század végén, mely a nép nagy tömegeit megmozgatta, más vidékek hasonló rétegeivel kapcsolatba hozta, együtténeklésre késztette anélkül, hogy magukat a közösségeket felbomlasztotta volna. Egyik volt az általános hadkötelezettséggel járó közös katonáskodás, másik pedig az elszegényedés által kikövetelt „summázás”. Az utóbbival a zártság-nyíltság együttese különösen szemléletes, hiszen egy faluból kikerült 30–40 főnyi asszonycsapat közösen kél útra, hogy két-három hónapra munkát vállaljon az ország más vidékén. Összetartozásukat megőrzik, ugyanakkor együtt élnek, dolgoznak és énekelnek más vidékekről jött, további hasonló csapatokkal. Valóban, az új stílusú népdalok tekintélyes része szövegében is hordozza a katonáskodás és a summásélet motívumait.

Végül az új stílus kialakulása zenetörténetileg is tanulságos. Arra mutat ugyanis, hogy a népet bizonyos fajta „felülről jövő” zenei hatások e korban elérték (színház, szórakoztató zene), de mindennapi élete tulajdonképpen még most is a „magasabb” rétegektől mérhetetlen távolságban, a csendes mélyben zajlott. Ott, ahol még a régi hagyomány motívumai és stílusformáló ereje működött, a zenetörténeti folyamatoktól csak felületesen érintve.