Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

7. A magyar nóta

7. A magyar nóta

Ha e fejlődő zeneélet mégsem számíthatott elég széles rétegre, pártolóra és élvezőre, ha mégsem foghatta át az egész magyar vidéket és egész magyar társadalmat úgy, mint kellett volna (s e hiány bélyegeit minden részében, kezdeményezésében, alkotásában hordoznia kellett) – ennek okait a XVIII. század történelmi örökségében kell keresnünk. Abban ugyanis, hogy a tanult magyarok zöme zenei igényeit inkább az egyszólamú dallal – vagy hogy e fogalmat elkülönítsük a romantikus daltól, mondjuk inkább így: nótával elégítette ki. Az iskolázottak magasabb rendű zenei igényének hiánya, a közvetítő középréteg vékonysága egyben azt jelenti, hogy még hosszú időnek kell eltelnie, mire a zenei kulturálódás lehetőségei az alsóbb néprétegek számára is megnyílnak.

Láttuk az V. fejezetben, hogy a magyar iskolázott réteg – a VI. fejezetben szemléltetett kivételeket leszámítva – nagyjából közös dallamélmények, repertoár hozományával lépett át a XIX. századba. Ez tükröződik a XVIII. század végének és a XIX. század elejének dalgyűjteményeiben. Ez a repertoár lassú ütemben tovább gyarapszik, a század elején. Nem nagyigényű, de még viszonylag szolid, a hatásvadászattól tartózkodó, ízléses dalokkal gazdagítja a középosztály – s rajtuk keresztül a paraszti néptömegek – daltudását:

157. ábra - Kerényi: Népies dalok 13.

kepek/157abra.png


Két tényező módosítja azonban e dalkészlet stílusát, szerepét, értékelését. Egyik a XIX. századi magyaros táncdivat, melynek dallamkészlete vagy inkább hangvétele a dalanyagba is átvándorol. A „mulatós” hangulat lép a XVIII. században még uralkodó lírai helyére, a sorméretek megduzzadnak, a ritmusokat, dallamszerkesztési szkémákat (például transzpozíciók) átveszi a hangszerestől az énekelt tánc. Emez viszont visszakerül a hangszeres együttesek, cigányzenekarok repertoárjába, s a kettő ötvözetéből jön létre a századközép csárdás-zenéje.

158. ábra - Kerényi: Népies dalok 82.

kepek/158abra.png


A másik tényező: a népköltészet „felfedezése” a XIX. század első felének irodalmában. A nyugat-európai népiesség (Herder írásai, angol és skót balladák stb.) Magyarországon fölerősödik a reformkori nemzeti érzület motívumaival. A nép a nemzet ősi jellemvonásainak megőrzője, dalai a tiszta, idegen hatástól mentes magyar lelkület, temperamentum, ízlés tükröződései. A költészetnek a népi egyszerűségből kell megújulnia, a zenének is ebből a forrásból merítve kell visszamagyarosodnia.

Csakhogy a „nép”-fogalom éppoly tisztázatlan, mint amilyen ismeretlen az a népzene, melyről annyit beszélnek, írnak, melyet utánozni akarnak. A népi dal nem más, mint az a hagyományos dalkészlet, melyet e nemzedék, mondhatni, gyermekkorából ismer, nagyrészt tehát a XVIII. század dalkincse. Népi volta inkább csak a szerző ismeretlenségéből nyer megerősítést, s a műzenével való szembenállásától hangulati és érzelmi alátámasztást. Az irodalomban ez az irány egyrészt népies témák kultiválását, másrészt „népköltészeti” ritmusfajok, képek, kifejezésmódok alkalmazását, bizonyos népi egyszerűségű stílusirányt jelent. Ugyanolyan jelmezes költészet, mint a népélet idillikus képeit kedvelő korabeli festészet. A zenében még nehezebb az eset, hiszen a magyar népzene sajátos stílusai szinte teljesen ismeretlenek. A Tudományos Akadémia ugyan megalakulása után csakhamar szorgalmazza a népdalgyűjtést, de akciója jórészt csak irodalmi anyagot hoz felszínre (azt sem tisztázott gyűjtési metodikával), kottás gyűjtemények csak a század másik felében készülnek, s fölöttébb vegyes tartalmúak (Bartalus István, Limbay Elemér, Színi Károly, Arany János dalgyűjteménye stb.). Olyan, viszonylag jó módszerrel összegyűjtött hiteles anyag, mint Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteménye (1891) kivételt jelent ebben – a melodiáriumok eljárásmódját nem sokkal túlhaladó – kollekcióban. Egyébként a köztudatra is, a nótaszerzőkre is szinte nagyobb hatást tett a kuruc dalok divatja (Káldy Gyula kevés hitelt érdemlő gyűjteménye), mint a népdaloké.

Hasonlóképpen tisztázatlan a „nép” fogalma is, éppen a „nemzetivel” való keveredés miatt. A XX. században is nem kevés gondot okoz majd annak megállapítása, mit s miért tekintsünk autentikus népi anyagnak, mi a kritériuma annak, hogy a kiválasztott énekes a „nép” daltudását képviseli. A XIX. században a népfogalomba mindenki beleértődik, aki a nemzeti szellemet magában érzi és őrzi, aki a magyar lélek mélységeiből merít dalaiban, aki az akkor eszmélkedő új magyar öntudat sorsközösségébe tartozik, aki megvetve az idegenmajmolást, a cifraságokat, a nép szívéből, a nép egyszerű hangján tud beszélni stb. Még a tanultság sem okvetlenül hátrány, ha bele tudja magát élni a nép lelkivilágába. Hogy mit jelent a „népi” – népi eredetet, népi karaktert, a nép számára szántat vagy közismertet – mindez nagyrészt tisztázatlan. Annál is inkább, mert hiszen a nép egyszerre eszménykép és forrás, és ugyanakkor művelendő, „csinosítandó” pedagógiai tárgy. Nem is a „hiteles” népdal e zenei mozgalom tárgya, hanem az eszményített (vagyis a kor ízlése szerint megjavított) népi dal.

A népiesség e hulláma kapóra jött annak az öntudatra ébredéshez már elég tanult, zenéhez viszont keveset értő, nagyrészt középnemesi származású (kisbirtokos, tisztviselő, katona, majd a polgárosodás előrehaladtával kisértelmiségi) rétegnek, mely a maga nótakultuszát most prolongálta és nemzeti programmá avathatta az új ideák nevében. Szívükből a nóták kiméretlenül hömpölyögnek elő; az igazi magyar, ha lelkesedik, ha víg, ha mulatni van kedve, máris képes arra, hogy minden mesterkéltség nélkül dalban törjön ki. A zeneértés, kottaolvasás, harmóniaismeret igazán nem feltétele annak, hogy dalköltővé legyen az ember, sőt inkább akadály, mely útjába áll a magyar temperamentumnak. A nótaszerzés a század közepe után a legnépesebb foglalkozási ággá válhatna, ha foglalkozás volna, s nem éppen abban lenne ereje, hogy „mindenki művészete”.

A nótaszerzők nagy része – a műzene művelőivel ellentétben – magyar származású. Általában kúriáján éldegélő nemes ember, akinek érdeklődési köre a megyeközpontig, vagy a szomszédos kúriáig terjed. E szűk látókör magyarázza az ítélőképesség fogyatékosságát. Összehasonlítás híján mindegyik jelentős dalszerzőnek tudja önmagát és dicsőíti társát. A „magyar Schubert”, „hazánk lánglelkű dalnoka” – az efféle minősítések csak úgy röpködnek a levegőben.

Holott a nóták vizsgálata mutatja, hogy valójában szó sincs mesterkéletlen, a szívből szabadon előtörő komponálásról. Nagyon is kész szöveg- és dallamformulák újravariálásával, újraszerkesztésével keletkezi az új nóta, s innen olyan gyakran tapasztalható közhelyszerűsége, egyhangúsága is. És természetesen innen a számos plágiumper is, a szerzőség homálya, hiszen „X. Y. eredeti népdalai” – eltekintve a címben rejlő belső ellentmondástól – többnyire olyan elegyet jelentenek, melyben az átvételt és a tudat alatti utánköltést egymástól elhatárolni alig lehet.

A nóták lejegyzése, harmonizálása – dilettáns szerzőkről lévén szó – egy-egy szerény képzettségű zenészre marad. Ismét újabb terepe az újraköltéseknek, az átalakításoknak és szerzői vitáknak. Viszont éppen ebben a bizonytalanságban – nem tagadható –, valamilyen értelemben valóban „népi” jelleg fedezhető fel: itt valóban sokan és sokáig énekelnek egy dalkincset (ahogy Bartók posztulálta a népdalt), bizonyos közösséget fejez ki és alakít ennek kultusza s keletkezése, gyarapodása egy összecsiszolódott stílusalap, közkincsformula alapján történik. (A „spontán” nótaszerzőkedv szociológiai és esztétikai jellemzőjét legjobban a XX. századi amatőr ifjúsági gitáros szerzők mintájára tudjuk szemünk elé állítani. Bármily furcsa, még a zene jellegében is sok a hasonlóság.)

Népivé lesz még egy szempontból e dalanyag: az urak mulatozásai, a cigányzenekarok, a népszínműbetétek révén e repertoár nagy része lehatolt az eddigi népzenét hordozó paraszti rétegek körébe, azok befogadják, sőt lelkesen fogadják, élnek vele, maguk is alakítják. Népzenénkbe kitörölhetetlenül belenyomódott e népies daltermés, a magyar nóta hatása, s nehéz érveket találni, hogy azt onnan kidisputáljuk – függetlenül attól, hogy milyen véleménnyel vagyunk esztétikai értékéről.

A magyar nóta kultusza tehát elsősorban szociológiai jelenség, s valamit mélyen föltár a magyar társadalom egy széles rétegének fölszereltségére, s lateiner műveltségnek és a zenei műveletlenségnek együttélésére, egyfajta „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szemlélet következményeire vonatkozólag. Ez az, amiről Kodály ezt panaszolja majd: „Az a muzsika, amely nem tűri a pohárcsengést, vajmi keveseknek kellett. Pedig ez a Rubicon, ezen kell átkelni annak, aki a magasabb zene birodalmába akar behatolni.” (Kodály Zoltán: Visszatekintés – a következő oldalakon e rövidítéssel jelezve: Vt II, 467.) És másutt: „Hogy a nép beéri 20–70 szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, ez nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége nem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva műveletlenség.” (Vt II, 255.)

A XIX. századi nótatermést nagyjából három korszakra oszthatjuk. Elsőbe tartozna a szakasz elején említett egyszerűbb (a XVIII. századot folytató) dalanyag és a csárdást előkészítő táncnóták csoportja. A második korszakban (nagyjából az 1840-es évek után) már érezhető a romantikus dal és verbunkos távoli, felszínes hatása. A nóták egyre inkább egy rejtett harmonikus érzékből származnak, lassanként megjelennek az érzelmes-érzelgős kromatikus vezető- és váltóhangok, a sorok hosszúsága növekszik, a ritmusokba és hajlítgatásokba a verbunkos elemei lopakodnak. Kikristályosodik a két fő típus: a hallgatóké és a csárdásnótáké. E korszaknak van néhány jelentősebb hatású, termékeny szerzője, akik egyik-másikánál a dallaminvenciót el kell ismernünk, s akiknek dallamait a nép is szívesen befogadta. Ilyen pl. Egressy Béni (az ismert színész és librettista; népszínművek, csárdások, magyar nóták), Simonffy Kálmán (aki, bár katona, később főjegyző, a zene ügyének nagy pártfogója, daláregylet szervezője, a Zeneakadémia megalapításáért dolgozó képviselő – ennyiben tehát kiemelkedik a nótaszerzők átlagából), Szentirmai Elemér (gazdálkodó, szolgabíró, népszínművek és dalgyűjtemények szerzője), Palotási (Pecsenyánszky) János jegyző (népszerű nóta- és csárdás-komponista) stb. A számos kisebb jelentőségű nótaszerző nevét, bármily népszerűek voltak is korukban, nem érdemes felsorolnunk.

159. ábra - Kerényi: Népies dalok 35. (Egressy B.)

kepek/159abra.png


A harmadik korszaknak a századforduló idejét nevezhetjük, s átnyúlik a XX. századba. A magyar nóta a magyar dzsentri és nagyrészt a magyar értelmiségiek zenei alapélménye marad; s alig akad jegyző, orvos, katonatiszt, aki meg ne írná a maga akáclombos kis falujáról szóló nosztalgikus nótáját. A belőlük kibontakozó világkép – annak ellenére, hogy átgondolatlan sablonok halmaza – jellemző egy kor és egy réteg kevés reális érzékkel rendelkező, kissé effeminált lelkületére és ízlésére. Zeneileg nézve e korszakot, az ambitus növekedése, a romantikus harmóniák felbontásából származó, meglehetősen nyakatekert – főleg moll – dallamsorok kedvelése, a terjengős kezdősorból és mértéktelen csúcspontot képező harmadik sorból kialakított AABA vagy AA5BA formák, a szeszélyes rubato előadás – s egy ennek megfelelő cigányzenekari kíséretmód – jellemzi. Általános elterjedtségre a múlt század végén Dankó Pista, e században Fráter Loránd és Balázs Árpád dalai jutottak.

160. ábra - Balázs Árpád

kepek/160abra.png