Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

6. Zenei élet a XIX. században

6. Zenei élet a XIX. században

A században jelentkező kis szerzők tömege elképzelhetetlen lett volna az általános zenei élet (zenetanítás, hangversenyek, kamarazene, zenei publicisztika) fellendülése nélkül. Hajlunk rá, hogy a zeneélet e kibontakozását a zenei intézmények kialakulását tekintsük a XIX. századi magyar zenetörténet legfontosabb eseményének.

A század elején még szűk körű zeneestekből lassanként modern, nyilvános, a polgári értelemben vett hangversenyélet bontakozik ki. Kiindulópontja eleinte még a rezidenciális vagy székesegyházi muzsikusok által rendezett, félig nyilvános „zeneestély”, amilyenről már Pécs, Győr, Tata, Kolozsvár esetében tettünk említést. De olyan kisebb városokban is találkozunk vele, mint a Békés megyei Gyula (a megyei főjegyző által rendezett zeneestek voltak a gyermek Erkel első jelentős zenei élményei). A veszprémi akadémiák, a pesti, pozsonyi hangversenyek már a mai értelemben vett belépőjegyes koncertek. Műsoruk még igen vegyes: általában több hegedűst, zongoristát, énekest léptetnek föl – nyilván a közönség megnyerése érdekében; zenekari darabok (nyitányok, szimfóniák vagy szimfóniatételek), áriák, dalok, virtuóz hangszerszólók elegyesen szerepelnek a programban. (Még Liszt is – aki először rendezett önálló szólókoncerteket – sokszor másokkal közös műsorban, sőt közben akár énekeseket, hegedűsöket kísérve szerepel.) Olykor még a tekintetben is vegyesek a hangversenyek, hogy hivatásos és amatőr előadók felváltva lépnek föl. A hivatásos és amatőr zenélés között a század első felében még amúgy sem éles a határ. De nincs éles határ a házi zenélés és a hangverseny közt sem. Van olyan koncerttípus, mely a házi zenét viszi kisebb-nagyobb közönség elé, s adott esetben a hallgatóság egyik-másik tagjai is beléphet a közös zenélésbe. A legkedvesebb ilyen rendezvény a Fáy István gróf (maga is jeles zongorista és műkedvelő zeneszerző) által 1830 és 1835 között szervezett fáji „Hangászati mulatságok”, melyek esztendőnként háromszor négy napon a környék zenekedvelői, „részint a közel lakó dilettánsok, részint rendes hangászok” részvételével tartanak, akik egymást hallgatják vagy zenekarrá egyesülnek. Az előadásokon Auber, Meyerbeer, Spohr, Bellini, Cherubini, Mozart, Rossini, Haydn, Moscheles művek szerepelnek, de hazai szerzőé (Zomb József) is, betétként pedig magyar nóták, keringők.

A hangversenyek rendezésében a fő támogató, vagy éppen kezdeményező erő a század eleje óta sok helyt megalakult zenészegylet (különféle neveken, mint Veszprém megyei Zenész társaság; Kőszegi Hangászegylet, Soproni Zeneegyesület, Kolozsvári Societas Musica és Muzsikai Szorgalom Társaság, Budai Zeneegylet stb.). Feladatuk vegyes: a zeneoktatásról gondoskodnak, közös éneklésre vagy hangszeres muzsikálásra szervezik tagjaikat, hangversenyeket rendeznek, a kottakiadást szorgalmazzák stb., tehát a később szétváló énekkari, zenepedagógiai, zeneszervezői jelleget még egyesítik. Nemegyszer belőlük alakul ki később a magyar zeneélet egy-egy időtálló intézménye. Az amatőr zeneművelés és a hivatásos zenélés még itt is szoros kapcsolatban van egymással. A Kőszegi Hangászegylet 19 tagja közül 8 hivatásos muzsikus. Jeles zenészek sem vetették meg, hogy élükre álljanak. A Pest-budai Hangászegylet vezetője pl. Urbany Frigyes hegedűművész, kvartettjátékos, zeneszerző volt. Így érthető, hogy időnként nagy vállalkozásokba is foghattak, a Kolozsvári Muzsikai Intézet pl. 1819-ben Mozart Requiemjét adja elő.

Volt alkalmunk kiemelni a színházak szerepét is a magyar műzene életfeltételeinek biztosításában, mind az opera, mind a hangversenyforma tekintetében. Így szinte törvényszerű, hogy két legfontosabb zenei intézményünk is a színház kereteiből nőtt ki. A Pest-budai Színházban rendszeresen adtak zenés daljátékokat, operákat. Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Játékszín, majd Nemzeti Színház operarészlege Erkel irányítása alatt gondoskodik több évtizeden át az operaműfaj elég magas szintű műveléséről. Az 1860-as évektől folynak az előkészületek, hogy e részleg a színházból kiválva önálló operaházzá alakuljon. 1875-ben kezdődtek el a munkák, s 1884 szeptemberében a Bánk bán egy felvonásának, a Hunyadi-nyitánynak és a Lohengrin első felvonásának előadásával megnyílt az Operaház (Podmaniczky Frigyes intendáns, Erkel Ferenc főzeneigazgató), hogy hamarosan európai rangra emelkedjék. A Nemzeti Színház zenekarának hangversenyei alapozták meg a Filharmóniai Társaság létrejöttét is (1867), mely Erkel Ferenc, majd fia, Erkel Sándor vezetésével (és jelentős külföldi karmesterek, szólisták közreműködésével) a budapesti hangversenyélet nagy támasza lett.

A megélénkült hangversenyélet hazánkban is elősegítette az előadóművészet fejlődését, az önálló szólista-előadó típusának megjelenését. Immár nem kell zenekari tagnak lenni egy hegedűsnek ahhoz, hogy hangszerjátékából megélhessen. Viszont olyan új tulajdonságokkal kell rendelkeznie, olyan szemkápráztató virtuozitással kezelnie hangszerét, hogy még a mélyebb zeneértés híján levő közönséget is elragadtassa.

Említsük itt meg a már tárgyalt zeneszerző-hangszeresek mellett például Reményi Ede nevét, aki a magyar származású kiváló bécsi hegedűtanár, Böhm József iskolájából került ki (éppúgy, mint a szintén magyar származású világjáró Joachim József). Európai körútjain a magyar zene lelkes terjesztője Joachimmal együtt nagy hatást gyakorol a fiatal Brahmsra is. Reményi 1860–1870 között az ország zenei életének népszerű egyénisége, Liszt gyakori zenélő társa. Később – külföldi évei alatt – is hazatér hangversenyezni. Neki és társainak érdeme, hogy a századvég fejlett hangszeres kultúrája (a sokáig jó nevű magyar hegedűs iskola is) alapozást, mércét s támogató közvéleményt nyerhetett. A század közepére a régi színész-énekes típus mellett megjelenik a hivatásos, sokszor világjáró énekművész típusa is (pl. Hollósy Kornélia egy ideig a Torinói Opera tagja, Rossini-, Verdi-, Erkel-operák hősnője; Schodelné Rozália Kolozsvárott, azután Pozsonyban, Bécsben tanult, Németországban, később Angliában is ünnepelt koloratúrszoprán, 1837–1840, majd 1843–1849 között a Nemzeti Színház énekese). Az önálló előadóművészek közé sorolhatjuk az első magyar kamaraegyüttest, az 1827 és 1839 között Pesten működő Táborszky-vonósnégyest is.

A zeneélet állandó táplálója természetesen az iskola volt, mely ugyan még mindig szorosan kapcsolódott a gyakorló zeneélet intézményeihez (zenekarok, színházak), de a magánoktatás és az egyletek által fönntartott iskolák közvetítésével az önálló városi zeneiskolák irányába haladt. Kolozsvárott például a muzsikai egyesület a lakosság áldozatkész támogatásával alapít konzervatóriumot, tehát magasabb fokú kiképzést nyújtó intézetet. Krüchten József budai zeneíró, a magyar zeneéletről szóló cikkében (Musikwesen in Ungarn, először a mainzi Caecilia című folyóirat, 1826. 5. kötetének 20. füzetében jelent meg) kassai, szepesi, keszthelyi, pécsi, váradi, budai, pozsonyi, zágrábi, selmecbányai, pesti zeneiskolákról beszél, s ehhez még az egyházi iskolák, líceumok zeneoktatását, valamint a magánoktatást is hozzá kell számítanunk. „Az előzően említett nyilvános intézmények tanárain, a kórusvezetőkön és az alájuk tartozó zenészeken, valamint a hihetetlen sok magántanáron kívül […] alig van Magyarországon kisváros vagy fontosabb mezőváros, amelyben ne találhatnánk egy vagy több zenetanárt […] Pesten, a legfelsőbb iskola székhelyén, mely általában több mint ezer tanulót számlál, azok jelentős része muzikális […] Ugyanez áll a négy királyi Országos Akadémiára is […] Ezek a tanítók persze nem mind Kirnbergerek vagy Albrechtsbergerek, Bachok vagy Mozartok […] De melyik országban nincsenek zenei kontárok? Bécsnek is megvannak a kontárai, ugyanúgy, mint Pestnek, de bizonyára Magyarországon is vannak igen derék, sőt kiváló hangművészek minden ágban, s ha a tanítók tömegével érzékeltetni lehet legalábbis a tanulni vágyók tömegét, akkor az előzők nagy száma bizonyítja […], hogy nálunk általános a zeneművészet iránti szeretet.” (Közli Legány Dezső: A magyar zene krónikája, 177–178.)

A Pest-budai Hangászegylet – mely Schedius Lajos egyetemi tanár, lelkes zenebarát vezetésével alakult és sok nagy siker hangversenyt rendezett – 1840-ben énekiskolát alapít (javára Liszt is hangversenyezik), mely fokozatosan bővül hangszerek oktatásával, s a növendékek száma a kezdeti 73-ról tíz év alatt 253-ra emelkedik. 1867-ben vette fel a Nemzeti Zenede nevet. Kiváló tanárok hosszú sora (Engeszer Mátyás, Menner Lajos, Thern Károly, Hubert Károly, Székely Imre, Bloch József, Aggházy Károly stb.) és általuk rendezett magas színvonalú hangversenyek igazolják kulturális szerepét. Az eddigi társadalmi kezdeményezések megkoronázása volt, amikor 1875-ben megalakult az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia. Még jelképnek is szép, hatásában pedig a századforduló eredményeinek biztosítója, hogy elnöke Liszt Ferenc, igazgatója Erkel Ferenc lett.

A zeneiskolákkal párhuzamosan megindult az önálló magyar zenepedagógiai irodalom megteremtése. A különféle hangszeres és elméleti iskolákat felsorolni itt nincs helyünk, csak néhányat emelünk ki jellemzőül. Az első magyar nyelvű zongoraiskola 1802-ben jelent meg: Gáti István (amatőr zenész) A kótából való klavírozás mestersége… című munkája. Dömény Sándor tanárának, a pesti Malovetzky Jánosnak német zongoraiskoláját fordítja magyarra (1827), majd etűdsorozatot szerkeszt korabeli szerzők műveiből. Korai zeneelméleti próbálkozások után (mint pl. a Járdánházy-melodiárium harmonizáláskompendiuma, Balla Antal összefoglalása, Fogarasi Pap József értekezése a zene és matematika összefüggéséről, valamennyi még a XVIII. század végén), a már több terepen is szerepelt Bartay András harmóniatankönyvét (1835), Győri Sándor (mérnök és matematikus) hangközszámítási tanulmányait (1853, 1858) említjük meg példaként. A század végén s a következő elején megjelent nagyszámú hangszeres metodika, zeneszerzéstan, zeneelmélet (pl. Bloch József, Chován Kálmán, Bartalus István, Herzfeld Viktor stb. művei) méltatása már a zenepedagógia-történet feladata. Említésük itt csak azt igazolja, hogy a XIX. század második felére a zene valóban fejlett, önálló szakmaként él Magyarországon. A 90-es évekre már az általános, közoktatási zenepedagógia is kap szakembert a nagy szorgalmú, a zenetudományban is jártas Sztankó Béla személyében. (Működése átnyúlik a XX. századba.)

E kifejlett zeneélethez tartozik, hogy a gyakorlathoz fűződő ösztönös reflexiók végiggondolt, módszeresen kidolgozott írásokban hatóerős formát nyerjenek. Modern zeneélet zenei sajtó, kritika és zenetudomány nélkül nem képzelhető el. Zenei témákkal a XIX. századi sajtó gyakran foglalkozik, elsősorban híranyagában. A méltató és kritikai rovatokat is megtaláljuk már a század elején, legalábbis a haladottabb városok újságjaiban. A század közepén Brassai Sámuel, a híres magyar polihisztor ír színvonalas kritikákat – és polemikus cikkeket Liszt cigány-könyve ellen. Az első jelentős magyar zenei folyóirat, az 1860 és 1876 között megjelent Zenészeti Lapok, melynek szerkesztését zeneéletünk buzgó szervező egyénisége, Ábrányi Kornél végezte, munkatársai pedig az önálló gondolkodású Mosonyi Mihály és zenetudományunk egyik első művelője, Bartalus István voltak. 1874 és 1876 között kiemelkedő zenekritikákat írt a nagy irodalmár, Péterfy Jenő.

A hazai zenetudomány megkezdte a magyar zenetörténet kutatását is. Első lelkes munkása Mátray Gábor volt, s ígéretes, nagyra törő utóda (a népdalgyűjtő utakra is vállalkozó), sajnos félbetört pályájú Szénfy Gusztáv. A holt kották életre támasztásával Bartalus István és Bogisich Mihály fáradoztak.

A templomi kórusokból, a református „kántusokból”, a zeneegyleti karokból nőtt ki a XIX. század második felében felvirágzott énekkari vagy korabeli nevén dalármozgalom. E kórusélet persze nagy szélsőségekben mozog. Egy-egy templomi kórus képes és hajlandó részt venni a legigényesebb koncertéletben is. Ugyanakkor falusi többszólamú karok alakulnak, vagy a régi kántusgyakorlatból örökölt többszólamúság művelésére (egyesületszerűen már a 30-as években), vagy a Liedertafel mozgalom magyar megfelelőjeként. Ezek voltaképpen sokoldalú baráti körök, mulatságban és kölcsönös segélyezésben, vidám együttlétekben és monumentális dalárfesztiválokban találva kifejezési formákat. Az általuk énekelt anyag klasszikus szerzők népszerű műveinek kórusátiratától és hazai szerzők romantikus vagy magyaros kardalaitól kezdve „népdal”-feldolgozásokig terjedtek. Szervezésük, patronálásuk országos közügynek számított, minden jelentős zenészünk részt vállalt benne a maga módján, Ábrányitól Erkelig, Mosonyitól voltaképpen Lisztig. Népszerűségüket jól tanúsítja, hogy pl. a Pécsi Dalárdának már alakulása évében (1862) 38 működő tagján kívül 346 pártoló tagja van. Az 1868. évi dalárünnepélyen hatvan dalárda képviseltette magát, 1000 kórustaggal. A mozgalom terjedését egyrészt a kisebb falvakban is megalakult egyletek, másrészt az ipari egyletekben, munkástársulásokban létrejött énekkarok tanúsítják.

Végül megemlítjük, hogy a fejlődő zeneélethez fejlődő „háttér” tartozik; a kiszolgáló szakmáknak is vele kell fejlődniük. Ide sorolható a század folyamán felfutó magyar hangszeripar (pl. Beregszászy Lajos, Lédeczy Sándor zongoragyáros, Brandl Károly, Nemessányi Sámuel hegedűs, Jankó Pál zongorista és akusztikus tudományos kísérletei a zongora átalakítására), továbbá a kottakiadás, zeneműárusítás, kölcsönzés (pl. Grimm Vince kiadó, műkereskedő, kölcsönkönyvtár, Rózsavölgyi cég stb.).