Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. Liszt Ferenc és Magyarország

5. Liszt Ferenc és Magyarország

Liszt Ferenc (1811–1886) az első olyan zeneszerző, aki zsenialitásával kinőtt az ország zenekultúrájának keretei közül, egyetemes jelentőségűvé vált. De ezáltal nem szakadt el a magyar zenekultúrától, sőt minél idősebb, annál tudatosabban, s annál több szállal kapcsolódik mint zeneszerző és mint zenészegyéniség is hazánk életéhez. Itt természetesen csak ebből a szempontból ábrázolhatjuk pályafutását, vagyis csak a magyar zenetörténetre szorosabban tartozó mozzanatokat emeljük ki.

A Sopron megyei Doborjánban, tehát a legfejlettebb zeneélettel bíró országrészben született. Zenei nevelését apja, Liszt Ádám kezdi meg, aki – éppúgy, mint Erkel esetében – egy megbízható tudású zenekedvelő (sőt alkalomadtán zeneművelő) magyar réteg hagyományát közvetíti, ugyanakkor valamiképpen az Esterházy-rezidenciához is hozzákapcsolja a gyermek pályakezdetét: urasági tiszttartó, de egy ideig gordonkás is a kismartoni zenekarban, ismeri Haydnt és Hummelt, muzsikálja a kor sok kiváló művét. 1819-ben Esterházy Miklós herceg elragadtatva hallgatja a fiatal Liszt játékát, bár Liszt Ádám kérését, hogy fia neveltetése érdekében Bécsben kaphasson beosztást, gazdája megtagadja. A pozsonyi gróf Esterházy palotában tartott hangversenyen dől el a gyermek sorsa: öt magyar főúr ösztöndíjat szavaz meg taníttatására. Ha ez nem is elég a költségekre, elég biztatás Liszt Ádámnak arra, hogy hatalmas anyagi áldozatokat vállalva gyermekével Bécsbe költözzék. A rendkívül tehetséges, de egyelőre még zeneileg is, technikailag is kiegyensúlyozatlan gyermek tanítását Beethoven nagyhírű tanítványa, Czerny vállalja, aki – mint önéletrajzában írja – csaknem minden estéjét e fiúcskának szentelte; mechanikai készségét rendbe hozza és szilárd alapokra helyezi. „Sohasem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”. Énekre és elméletre Antonio Salieri oktatja, s első kompozíciója 11 éves korában jelenik meg Diabellinél, a bécsi komponista-kiadónál. Apja csakhamar nyugati hangversenykörútra készül vele. Előbb azonban Pesten játszik a 12 éves gyermek, kirobbanó sikerrel. „Ő a szép Mesterségek pállyáján Hazánknak nagy ditsőségére lészen” – írja a sajtó (l. Legány Dezső: A magyar zene krónikája, 262.). A koncerteken virtuóz darabok és rögtönzések mellett magyar szerzeményeket is előad, a Rákóczi-indulót, a Mohaupt-gyűjteményből vett Csermák-, Lavotta-, Bihari-átiratokat. (Egyébként már kisgyermek korában nagy figyelemmel hallgatta a Doborjánon átvonuló cigány muzsikások játékát.)

Párizsban egy kitágult, új világba kerül bele. Hihetetlen tempóban és sűrűségben lebonyolított hangversenykörútjai minden elérhető sikerrel megismertetik. Minden fontos zenésszel, amellett a kor sok vezető írójával, filozófusával, festőjével, közéleti személyiségével összebarátkozik (pl. Chopin, Berlioz, Victor Hugo, Heine, Musset, George Sand, Dumas, Lamennais, Delacroix). De a jelentős zenei áramlatokkal és művekkel is közeli kapcsolatba kerül. Zongorázik, komponál, ír, eszmélkedik, világméretekben tervez, „hírhedett zenésze a világnak” – mint majd Vörösmarty írja róla. Még odébb van az idő, mikor az is igaz lesz: „bárhová juss, mindig hű magyar”.

Először az 1838-as pesti árvíz idején döbben rá, hová is tartozik. „Amikor megtudtam honfitársaim nyomorúságos helyzetét, nyomban értesítettem Haslingert, bécsi kiadómat, hogy jövök”; hangversenyekkel akarja segíteni a kárvallottakat. A szép gesztusoknál talán fontosabb, ami Liszt belső világában lejátszódik: „Megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak, s nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van […] Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen ezt az érzést” – írja Lambert Massart-nak címzett Úti levelében. Egyetemes és magyar zenekultúránk nagy szerencséjére ezt a felismerést nem egy látványos megtérés követi. Liszt az marad, aki volt, s élete végéig is az marad: világhorizontban gondolkodó, érző, zenélő és élő ember, világpolgár, akinek magas hőfokon égő átélő, érző és cselekvő tevékenysége befoglal mindent és mindenkit Európában. Éppen ezt az egyetemességet, a belőle fakadó természetes nagyigényűséget és nagystílűséget közvetíthette annyi kisszerűséggel megvert hazájának. Éppen e „világzene” reflektorfényét tudta ráragyogtatni arra a zenei anyagra is, melyet hazája felkínált, s melyet Liszt – hazafias érzéstől hevülve, de lehetőségeit, mint zenész is teljességgel felmérve – művészetébe belefoglalt.

Bécsben a magyarok javára ad koncerteket, de csak a következő év végén érlelődik meg a helyzet arra, hogy hazatérjen „vad és távoli” hazájába. Jellemző, hogy első koncertjét Pozsonyban tartja, s az azt követő vacsorán Batthyány gróffal, Széchenyivel, Zichy gróffal, Festetichékkel ismerkedik össze. Pesten Grill Jánosnak, a pesti Német Színház karmesterének kantátája köszönti: Liszt Ferenc, hazád büszke rád! Kívánságára a hangversenyjegyeket csak magyar nyelven nyomják – ugyanakkor Liszt csak franciául tud válaszolni a köszöntésekre. Egész további életére nézve döntő az a lelkesedés, mellyel őt és koncertjeit fogadják – természetesen különös szeretettel a magyaros fantáziákat és a Rákóczi-indulót. Az 1840 januári koncert után díszkarddal övezik, s mily sokatmondó Liszt válasza: „Ezt a kardot, melyet annak idején a haza védelmében hatalmasan suhogtattak, most gyenge és békés kezekbe tették le. Nem szimbólum ez? Nem azt akarják vele mondani: Magyarország, miután a csaták mezején oly sok diadalt aratott, most a művészetektől, az irodalomtól, a tudománytól, a béke barátaitól kíván új dicsőséget?” (Bártfay László visszaemlékezése a Fővárosi Lapok 1877-i évfolyamában.) A beszédet Augusz Antal báró tolmácsolta, az az Augusz, aki ettől kezdve évtizedeken át Liszt leghűségesebb magyarországi barátja, Szekszárdon újból és újból vendéglátója, magyarországi ügyeinek egyengetője lett. (Egyébként Augusz az egyik Liszt-koncerten betétként Schubert-dalokat énekel!) A hangversenykörút másik szervezője a pesti zeneélet ügybuzgó, s valóan sok érdemet szerzett spiritus rectora, Festetich Leó, aki majd az 1850-es években Liszt egyik legharcosabb ellenfele, akadályozója lesz. De most Liszt útja diadalút: Pest díszpolgára, Győr, Pozsony, Doborján – a szülőfalu –, Kismarton, Sopron köszöntik nem csökkenő lelkesedéssel.

Liszt újból beleveti magát az állandó utazásokkal járó virtuóz életmódba, s csak weimari letelepedése után, 1846-ban jár megint Magyarországon. Ismét találkozik Széchenyivel, akivel kölcsönös nagyrabecsülés köti össze. Nagy sikerű koncertjein nemcsak szokásos repertoárját játssza, hanem mindig megtoldja magyaros műveivel vagy rögtönzéseivel. Érdeklődni kezd az itthoni zeneélet iránt is. Megismerkedik a hazai zenészekkel és művekkel, májusban már Erkel Hunyadi-nyitányát vezényli Bécsben! Most már izgatja ennek az országnak dalhagyománya. „Magyarországi tartózkodásom alatt sok töredéket gyűjtöttem, amelyek segítségével újra össze lehetne állítani a zenei eposzát ennek a különös országnak, amelynek énekese, rhapsodosa akarok lenni.” Persze tudjuk, hogy valójában a cigányzenével és a század divatos magyar nótáival találkozhatott. Bizonyos, hogy ha a népdallal megismerkedett volna, ez messze ható kompozíciós gondolatokat is indíthatott volna benne. De kétségtelen, hogy saját zeneszerzői problémái szempontjából éppen elég indítást adott az is, amit így megismert. Hogy lelkesedésében később tudományos következtetésekkel is megpróbálkozott (Des Bohémiens et de leurs musique en Hongrie, vagyis: „A cigányok és zenéjük Magyarországon”), még ha ez tévútra vitte is, ugyanakkor pedig sokak felháborodását váltotta ki az országban, ezt nem csodálhatjuk annál a Lisztnél, aki szinte minden általa vezényelt jelentősebb bemutató után az illető műről elemző tanulmányt készített, a gyakorló zenésznek és a gondolkodó embernek belső egységét erősítvén.

1846-ban a magyar délvidéket járja végig hangversenyeivel: Szekszárd, Pécs, Eszék, Újvidék, Temesvár az út, s több erdélyi hangverseny után utazik tovább kelet felé. A szabadságharc bukásáról gyászkompozíciókkal emlékezik meg. Magyar kapcsolatai az 50-es években erősödnek. Tanítványát, Hans von Bülow-t Pestre küldi, részletes utasítással, hogy kikkel ismerkedjék meg. Vörösmarty hozzá írt ódájára a Hungária szimfonikus költeménnyel válaszol.

1856-ban Lisztet kérik föl az esztergomi Bazilika felszentelési miséjének megkomponálására. Liszt nagy lelkesedéssel dolgozik a művön, melynek merészségei, Liszt belső emberi és zenészi átalakulásával járó új stílusvonásai megdöbbentik nem egy korábbi hívét is. Hosszas huzavona után mégis bemutatják a művet, s nemcsak Esztergomban, hanem Pesten is, Engeszer Mátyás kórusával. „Tegnap a misémet bámulatra méltóan adták elő a pesti Belvárosi templomban, amely alig tudta befogadni a kíváncsiak hatalmas tömegét.” Ez évi hazalátogatása alkalmával több jótékonysági célú hangversenyt ad, fontos karitatív és a zenekultúra haladását szolgáló ügy érdekében. Ez innentől kezdve állandó szokásává lesz – még akkor is folytatja, amikor egyébként zongoraművészi pályafutását befejezi –, s egyre több intézményt, közösséget, tehetséges művészt kapcsol össze Liszt szeretetreméltó személyével. 1858-ban újra itthon van, ekkor kerül szorosabb kapcsolatba a dalár-mozgalommal is, s ekkor veszik fel a ferences rend confraterei közé. 1859-ben jelenik meg a cigányokról és magyarországi zenéjükről szóló könyve, mely a sajtó nagy részét ellene fordítja. „Kimondjam-e? A cigányokról szóló kötetem körül támadt zenebona megéreztette velem, hogy sokkal igazabban magyar vagyok, mint ellenfeleim, a magyaroskodók…” – írja barátjának, Augusz Antalnak; s milyen sokaknak lehetne még utána is elismételni e szavakat.

A magyar zeneélettel és zenészekkel e kellemetlen közjáték után inkább még erősíti kapcsolatát (Augusz, Mosonyi, később a fiatalabb nemzedékből Mihalovich Ödön, Zichy Géza, Ábrányi Kornél stb.). 1870 után egyre több időt tölt itthon, Róma, Weimar és Pest közt osztva meg az évet. Most már állandó lakást tart Pesten, saját koncertjein, gyakori közreműködésein kívül figyelemmel kíséri a pesti koncertéletet, a bemutatókat, a zenei egyesületek, kórusok működését. A zene egykori koronázatlan királya az Angolkisasszonyok templomának iskolájában gyermekkórussal próbál… Az 1870-es években vetődik fel a Zeneakadémia megalakításának terve, s Liszt elnökké kineveztetése. Ettől vonakodik, nem tartja a tervet eléggé megalapozottnak. Végül mégis elvállalja, s a hátralevő években nagy buzgalommal alakítja ki zongorista osztályát, mellette mint elnök segíti a színvonalas tanári kar összegyűjtését. Liszt tanítványa Thomán István; Liszt javaslatára nevezik ki tanárrá Koesler Jánost, s így Liszttől Bartókhoz nemcsak a zene üzenetén át, hanem személyeken keresztül is híd ível.

A magyar zene Liszt közvetett és közvetlen segítsége nélkül sohasem juthatott volna el sem az előadóművészet századvégi szintjére, sem a zeneszerzés XX. századi feltündöklésére. Szinte nincsen a modern magyar zeneéletnek olyan intézménye, amely magában (vagy jogi elődjében) ne érezte volna Liszt jóakaratú figyelmét és támogatását.

Nem könnyű meghúzni a határt, melyen túl Liszt „magyar” darabjait találjuk, s e határ nem is ugyanott húzódik az egyes alkotó korszakokban. Az első magyar fantáziák egyidősek a virtuóz zongoradarabok, átiratok, zongoraversenyek gazdag romantikus termésével: az 1830-as évek végétől sorakoznak. A minden hatásra fogékony Liszt, a zongora ura úgy hódol velük hazája közönségének, hogy egyúttal be is kebelezi a magyar „stílt” zenei világába. Ha nem tudnánk, hogy mögöttük gyermekkori élmények állnak, s ha az életrajz nem tudósítana a műveket kiváltó tudatos elhatározásokról, akár tekinthetnénk őket annak az egyetemes elsajátító „étvágynak” részeként, mellyel Liszt önmaga művévé dolgoz fel verset és festményt, különféle eredetű zenei élményeket, stílusokat és darabokat. Ha Auber, Bellini, Donizetti, Paganini nyersanyagává lehet a Liszt-fantáziának, miért ne lehetne azzá Erkel zenéje, vagy a Rákóczi-induló, vagy a kor divatos magyar dalai és táncai? A galoppok és valcerek társaságában helyet kaphat a Heroischer Marsch im ungarischen Stil (Hősi induló magyar stílusban) vagy a Magyar Rohaminduló is. Valójában azonban inkább „európai” darabok ezek, melyek zeneileg nézve szinte talált tárgyként kezelik a magyar motívumot. A fantáziák magyar dalokból, táncokból összeállított sorozatait a nagystílű formálás, elegáns hangszerkezelés, erőlködés nélküli, a szó jó értelmében nagyvilági megjelenés a nemzetközi koncertvilágban elfogadható, életképes művekké avatja. Mérhetetlenül tökéletesebb kivitelében, egy nagyformátumú művész fantáziáján átszűrve, de voltaképpen a XVIII. század végi magyaros táncszvitek utódai még ezek.

Talán 1850 körül húzhatunk korszakhatárt. Tudásából, differenciált harmóniavilágából, hangszerérzékéből semmit sem felejtve, Liszt mégis elmélyültebb zeneszerzővé válik ezekben az években. A kompozíció kiemelkedik a közvetlen – a zongorista Liszt pódiumsikereit kiszolgáló – praktikum szerepéből: a nagy szimfonikus költemények és szimfóniák, a felfedező utakra induló rejtélyes zongoradarabok, a Liszt stílusát átalakító egyházi művek, oratóriumok idejébe lépünk. A magyaros vonás is kezd újat jelenteni a szerző számára, eszmeileg is, zeneileg is. A csillogó nemzeti hangulatok helyett a magyar sorshoz, eseményekhez, személyekhez, végső soron a történelmi magyarsághoz való bensőséges kapcsolódás kap hangot (pl. az 1849-es tragédia emlékére készült Funérailles. (Temetés) a Hungaria című szimfonikus költemény, az esztergomi bazilika felszentelését köszöntő Missa solennis stb.). A témájuknál, jellegüknél fogva szándékosan a magyar valósághoz közelítő művek ugyanakkor a magyaros ritmuselemeket, motívumokat, hangközhasználati különlegességeket az eddigieknél szervesebben beépítik a nagyromantikus szellemben koncipiált mű szövetébe. (Jellemző például, hogy a Funérailles-nak legnyugatiasabb részébe, az Asz-dúr szakaszba is mennyire besugárzik – a mű szerves építkezésének folyományaképpen – a magyaros rész egy-egy karakterisztikus hangköze, így a mű szervezését szabályozó mély 6. fok.) A magyaros elemek tehát nem dallamidézetek vagy karakterek felszíni jelenlétével tüntetnek, hanem a szerző egyéni stílusába ereszkednek alá, s ott már kölcsönös egymásra hatás módján egyesülnek a korszerű zenei nyelvvel.

155. ábra - Liszt F.: Hungária (Szimfonikus költemény)

kepek/155abra.png


S ez nem vezet beszűküléshez: nagyon is összhangban áll azzal a folyamattal, mely Lisztet az európai hagyománnyal elmélyültebb és tágasabb kapcsolatba hozza. De ennek a folyamatnak elemzése már az egyetemes zenetörténetre tartozik.

A Mosonyi gyászmenete, a Magyar történelmi arcképek Széchenyi-, Deák-, Teleki-, Eötvös-, Vörösmarty-, Petőfi-, Mosonyi-portréja, a Petőfi szellemének, a Magyar király-dal, s hasonló művek sorozata Liszt tudatos orientációjának folytatását jelzi életének utolsó két évtizedében. De fontosabbnak tartjuk a zenei fejlődés tanúságát, mely független a címadás, a tematika magyarságától. A „magyar” előzmények is hozzájárulnak ahhoz, hogy Liszt stílusa egyre redukáltabb, lényegre szorítkozóbbá válik, ugyanakkor az alapelemekből egyre gazdagabb szövevényekhez jut: egyéni, sőt bizonyos értelemben a korabeli romantikus mesterekkel ellentétes irányú, a XX. századot előlegező lesz. Az a hallásmód, melyet Liszt a „magyaros” művekben magáévá tett, a gregorián, Palestrina, Bach, a klasszika, a romantika minden vívmányának asszimilálásával együtt már ízig-vérig áthatja a szerző hallásmódját.

A szerves építkezés, a kibontakozó nagyforma, a harmóniai építkezésnek a dúr-moll rendszertől már-már elszakadó végtelen tágassága, az egyes hang jelentőségének és felelősségének megnövekedése, a mindig jelenlévő szuverén zenei gondolat mérhetetlen magasságba emeli e műveket mindama kísérletek fölé, melyeket akár Mosonyiék is egy magyar műzene kialakítására folytattak. E művekben egy tiszta európai szellem beszél, mindazt felszíva és mindazon túljutva, amit előtte az évszázadok produkáltak. Hogyan tud ebbe mégis – most már nem színezetként, hanem alkotóerőként – belépni az a „magyaros” motivika, melynek magyarságát is, műzenei alkalmazhatóságát illetően is előbb kétségeink voltak?

Liszt voltaképpen alkotóelemeire bontja ezt az adott stílust, vagy inkább modort, s annak a korszerű zenei programnak a szempontjából nézi-hallja, mely ifjúkorától kezdve foglalkoztatja, s minél idősebb lesz, annál kíméletlenebbül hajtja előre. Hogy csak egy példát idézzünk: a bővített szekund hangköz a verbunkos zenének amolyan csillogó jelvénye, a „cigány-hangsor” karakterisztikuma. Használata a XIX. századi magyar kismestereknél általában a zene felszínén járó koloritás, nemegyszer modorosság. Egy szabványos moll-darabban nem lesz stílusteremtő erő az, hogy 4. fokát megemelve a terc és kvart között – valamint a 6. és 7. fok között – bővített szekundot képeznek. Liszt számára azonban olyan eszközzé válik, mely sajátos módon, mélységes komolysággal és meggyőző erővel szinte iránytű egy európai léptékű zeneszerzési felfedező út során. E hangköz (vagy enharmonikus megfelelője, a kiterc) teremti meg, élővé tehet hangnemen belüli és hangnemek közti rendkívüli viszonyításokat. A megemelt 4. fok és a természetes 7. fok, valamint a megemelt 7. fok és a terc közt jelentkező szűkített kvart ugyanígy a hangnemi kapcsolatok bővítésének, ugyanakkor a megnagyobbodott birodalom megszervezésének eszközévé lehet, oly eszközzé azonban, amelyet nem mesterségesen hoztunk létre, hanem mintegy a motivikából, a zene dallami alapanyagából vezet le a szerző. Végső soron a tizenkét hang egységes kezelése, az egyes hangok önállósítása (punktuálása), tehát a XX. század tonális forradalom felé irányítja a fantáziát, de megindító természetességgel.

156. ábra - Magyaros skála és belőle származtatott jellegzetes liszti hangstruktúrák:

kepek/156abra.png


Érdekes általános tanulság is kínálkozik a késői Liszt fejlődésrajzából. A verbunkos elemek beépítése ugyanúgy hat gondolkozásmódjára, mint a régi európai zenével való megismerkedés. A lényeg ugyanis most nem az, hogy mennyire hitelesen magyar zene a verbunkos, hanem az, hogy egy korszerű zenei anyagot egy tőle idegen anyaggal kell a szerzőnek összeépítenie. S ilyenkor – úgy látszik, törvényszerűen – elválik a kis és nagymesterek útja. Az előbbiek kezében az „idegen” anyag színezet csupán, a hangulati szférában marad. A nagyoknál e polaritás egy kíméletlen szétbontásnak, az anyag teljesebb megismerésének elindítója. A kétféle „stílus” szintézisével – ha a lebontás folytán szintézisre alkalmassá válnak – új stílus ígérete nyilatkozik meg, ugyanakkor egy keményebb strukturális ötvözet lehetősége. Ez az, ami összhatásában tiszta szellemiséget, a zenén túlmutató komolyságot sugározhat.

Magyar volt-e Liszt? Ennél terméketlenebb kérdést aligha tett föl a zenetörténet. Liszt igazán egyetemes, korok és népek fölé nyúló alakja Európának, ugyanakkor a magyar zenei élettől megtermékenyülő, azt megtermékenyítő zseni. Ő teljes hittel vallja magát magyarnak, holott egész Európát is szellemi sejtjeibe építette. Párizs, Róma, Weimar és Pest – a francia romantika a katolikum, a német kultúra, a Zeneakadémia között helyezkedik el Liszt, s ez nem nyelvhasználat és nem családfa kérdése.