Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. A kismesterek

4. A kismesterek

A színházi zeneszerzők csak kisebb csoportját jelentik a gyarapodó magyar zenész- és zeneszerzőgárdának. Mellettük továbbra is jelentős szerepet játszanak az egyházkarnagyok, az egyre több elhelyezkedési lehetőséghez jutó hangszeres művészek és tanárok, gyakran egy személyben komponisták. A zeneélet új intézményei lassanként a zenei közéletben elfoglalt vagy éppen már a zeneszerzést főmunkaként végző zenész egyéniségeket is el tudnak tartani.

A XIX. század első felének egyik legjelentősebb hazai zeneszerzője éppen egy ilyen „önálló” zeneszerző, Spech János. Ő is a pozsonyi zenészkörből került ki; Haydn tanítványaként Bécsben töltött el egy időt, majd Pesten Podmaniczky báró házi komponistájaként működött 1809 után. A húszas évektől Párizsban és Bécsben élt, de műveinek többsége még Pesten keletkezett s jelent meg. Kantátái, miséje, vonósnégyesei, zongoradarabjai, oratóriuma, operái a „német” irányhoz kapcsolják, ám dalai (Kisfaludy Sándor, Kis János, Csokonai szövegeire) a romantikus magyar dalirodalom első kísérletét jelentik. Művei egyébként is sok szállal fűződnek a magyar kulturális élethez: gyászkantátái Prónai, Podmaniczky, Teleki emlékére íródtak, német operája Kisfaludy szövegkönyvét követi, egyházi zenéje magyar közéleti eseményekhez kapcsolódik.

A század fontosabb komponistáinak számbavételénél még mindig érdemes lesz gyakorlati zenei elfoglaltságuk szerint csoportosítva haladni. Ez ugyan egyre kevésbé határozza meg zeneszerzői érdeklődésüket, gyakran nyúlik át működési területük egyikből a másikba, mégis ezt javasolja egyrészt az, hogy a zenész társadalom rétegződéséről, a zeneélet tagozódásáról így könnyebb képet adnunk. De így kell tennünk azért is, mert zenéjük nagyrészt föltáratlan, előadatlan, s elemzések híján nehéz lenne zenei irányzatok szerint csoportosítani a szerzőket.

Az egyházzenei állásban levő karnagyok, orgonisták, kiemelkedő hangszeres zenészek változatlanul a komponistagárda technikailag legjobban képzett rétege, habár az egyházzenei alkotás a század folyamán egyre inkább elszigetelődik a kor áramlataitól, s egyfajta iskolásságba merevedik, amit a szándékolt érzelmi effektusok, az áhítatos hangvétel sem tud igazán átmelegíteni. De ezek a szerzők ugyanakkor más műfajokban is tevékenykednek. Gyakran éppen ők járnak élen a magyaros táncciklusok, karakterdarabok komponálásában, városuk zenekultúrájának megalapozásában vagy kiszélesítésében pedig bizonyára ők tettek még mindig a legtöbbet. Legjobb példa erre a győri Richter Antalé. Ő az, akit tizenegy jobbnál jobb jelentkező közül választott ki alkalmazásra a káptalan, s akit a pályázatnál kiváló hangú, gregoriánhoz is értő, orgonán, hegedűn, csellón, bőgőn játszó, generálbasszusban jártas zeneszerzőként jellemeznek. Előzőleg tíz évig (húsz éves kora óta) a kismartoni Esterházy-kórusban működött! Győri működése a székesegyház zenei életének is fénykorát jelenti, de a város zenekultúrájára is nagy hatással van: hangversenyeket rendez, oratóriumot vezényel. A győri kottatár több mint húsz – azóta is kiadatlan – művét őrzi, offertoriumokon, litániákon, antifónákon kívül A megtért csillag című kantátát is (énekhangokra, két fúvós zenekarra, üstdobra, orgonára). Richter Antal tanította zenére fiát, Jánost is, a századforduló világhírű magyar karmesterét (lásd később).

Hasonlóan intenzív marad a zeneélet a pécsi székesegyházban. Itt Novotny Ferenc, majd 1806 után a kiváló Lickl György (†1843) tartja fenn a zenélés színvonalát, s gazdagítja klasszikus stílusú darabokkal a pécsi és más templomok egyházzenei repertoárját. Lickl tanítványa volt Schmidt Péter, 1831 óta a székesegyház komponistája, aki egyházi műveken (köztük három magyar stílusú férfikari misén) kívül magyar szövegű kórusműveket, magyaros zongoradarabokat, zenei tankönyvet is írt a század második felében. Pécs egyházzenei élete a század egész folyamán jó kezekben van, s a század végén itt jelentkezik először hazánkban a német Cecília-mozgalom hatása, a Palestrina-stílus felélesztésével és a nagyhírű pécsi énekiskola megalapításával. Veszprémben is egymásnak adják át a zenei tapasztalatokat jó képességű zenészek. Kemény Ferenc, aki 1800 és 1826 között karnagy, nemcsak a székesegyház zenéjét tartja jó kézben, s gyarapítja „könnyed, dallamos, homofon, itt-ott magyaros fordulatokkal átszőtt” művekkel (Zenei lexikon) a veszprémi templomi repertoárt, de 1813 óta megrendezett muzsikai akadémiákkal, jó vendégművészek meghívásával, Haydn-, Mozart-, Beethoven-művek bemutatásával a város profán zenekultúráját is áldozatosan szolgálja. Munkatársa az a Ruzitska Ignác (hegedűs, majd Pozsony és Hédervár után Veszprémben is egyházzenei vezető), aki Sebestyén Gézával együtt a legátfogóbb verbunkosgyűjtemény, a Veszprém vármegyei nóták kiadását szorgalmazta, s maga is komponált vagy feldolgozott ilyen anyagot. Az akadémiák szólistája a hegedűs, fagottos, 1833-tól vezénylő Kleinmann József is. Jellemző, hogy egyházi műveken, miséken kívül ő is magyar táncokat komponált. A harmincas években működik itt orgonistaként Stirszky János is, megint csak egyházi művek és magyar táncok szerzője.

Hasonló zenészegyéniségek a kisebb helyeken is megjelennek már: ilyen pl. Lang Adalbert Kalocsán, a sok egyházi művet alkotó, úgy látszik igen jól képzett zenész pap, Gabrielli Tamás Vácott, az egyházi zenén kívül operát, szimfóniát, kamarazenét alkotó Limmer Ferenc Temesváron, de a század második felében működő utódaik is (Behm József, Antos Károly) képzett muzsikusok. Sokoldalú, korában nagyra becsült zenész a paksi születésű Arnold György, ötven éven át a szabadkai városi templom karnagya. Egyházi műveken kívül operát, színjátékbetétet, zenekari nyitányt írt, de magyar táncait fölvették a Ruzitska-féle nagy gyűjteménybe is.

A pesti Belvárosi templomnak a XVIII. században tevékenykedő Bengráf után is akadtak jó zenészei. Itt dolgozott a XIX. század elején előbb orgonista, majd regens choriként a cseh származású Czibulka Alajos (akiről a színházzal kapcsolatban már írtunk), később itt működött Seemann József orgonista (misék, requiemek, oratóriumok szerzője), Bräuer Ferenc karnagy (korábban Hummel tanítványa, Kállay Miklós nagykállói zenekarának vezetője; egyházi művek, nyitányok, kórusok, magyar variációk), azután a század közepétől hosszú időn át Engeszer Mátyás, akinek jelentősége nem is kompozícióiban van, inkább a pesti kórusélet fejlesztéséért kifejtett munkájában. Liszt tisztelője, a Liszt Egylet alapítója. Az ő kórusa énekel a budapesti Liszt-bemutatókon, Lisztnek mindig nagy megelégedésére – és az „előadhatatlan műveket” bírálók bosszúságára.

A budai Nagytemplom zenéjéről a nagy tudású Seyler József Antal gondoskodik: Csehországból érkezett, s budai működése után Rudnay hercegprímás meghívására Esztergom újkori zenei életét alapozza meg (egyházi műveken kívül magyar és német dalokat, balladákat ír). Esztergomi utóda Bécsben tanult fia, Seyler Károly lesz, a század második felének rendkívül termékeny zeneszerzője, kinek műveit külföldön is gyakran előadták. „Stílusa, ha korának modorosságaitól nem is mentes, az átlagtermésen jóval felülemelkedik” – írja Harmath Artúr, a Zenei kislexikonban. De jó utódot talált Seylernek a budai templom is Adler Györgyben (egyébként Erkel apósa), akinek egyházi művein kívül nyomtatásban is számos szerzeménye megjelent: variációk, zongoradarabok, dalok német és magyar nyelven. A Pozsonyban is folyamatos egyházi zene művelői közül Thiard-Laforest Józsefet (1841–1897) emeljük ki, aki saját művein kívül pl. Beethoven Missa Solemnisét is dirigálta.

A század vége felé s e jelen század elején működő egyházkarnagyok mint zeneszerzők nem hagytak már jelentős nyomot a magyar zenetörténetben, de saját területükön az előadói kultúra és a zenetanítás (egyesek a zenetudomány) becsületes munkásaiként tevékenykedtek (pl. Kersch Ferenc, Vavrinecz Mór, Sztára József, Járosy Dezső, Nitsch József, König Péter, Demény Dezső).

A zeneszerzők egy másik csoportja a hangszeres művészek és tanárok közül került ki. Már a század elején láttunk ilyeneket Pozsonyban; Csokonai A reményhez című versének megzenésítője, Kossovits József a kassai gordonkás volt. József nádor udvari zongoraművésze (az 1820-as években), főhivatásként szólóhangszeres zenésze volt a bajor származású Winkhler Károly, akinek virtuóz zongoradarabjai közt magyarosokat is találunk. Cseh származású, egy ideig Bécsben élő (itt Beethovennel is megismerkedett), majd 1816-tól, 21 éves korától fogva Magyarországon tevékenykedő, sokoldalú hangszeres művész Batka János, zongoradarabok, német és magyar szövegű dalok szerzője. (Fia, a Pozsonyban élő ifj. Batka János a hazai zenetudomány egyik első jelentős alakja, Pozsony zenetörténetének kutatója, Hummel életrajzírója.)

A század első felében Pécsett több, zeneileg igen művelt hangszeres is tevékenykedik, köztük egyik-másik eredményesen foglalkozik zeneszerzéssel is. Leghíresebb a Baranya megyében született Amtmann Prosper volt. Falusi, majd pécsi egyházzenészektől tanult zenét. Húsz éves korában Bécsbe megy, az Operaház első fuvolása lesz, de rendszeresen hazajár (Pécsre és Pestre) hangversenyezni. Nagysikerű nyugat-európai hangversenykörutak után 1840-ben visszatér Pécsre, s egy rövidebb megszakítással itt él, koncertezik és komponál haláláig (1854). Koncertjeiben állandó partnere az ugyancsak Pécsett tanult, s jelentős külföldi sikerek után hazatért vak fagottművész, Weidinger Imre. Amtmann virtuóz fuvolavariációkon és versenyműveken kívül szépen kidolgozott egyházi műveket, magyar indulót, a kora romantika hangjait idéző német dalokat, s ennél jóval gyengébb magyar dalokat írt; c-moll nyitányát elemzője (Szkladányi Péter) „igazi vérbő”, jól hangszerelt romantikus zenének emlegeti. „Talán ha Amtmann ezen az úton marad zeneszerzésben, a XIX. század első felének jelentősebb zeneszerzőjeként tartanánk számon.” (Fejezetek Pécs világi zenéjéről…, 115.)

151. ábra - P. Amtmann: Meine Heimath

kepek/151abra.png


152. ábra - P. Amtmann: Nemzeti dal

kepek/152abra.png


Az 1840-es és 50-es évek zenei életének jeles alakjai közé tartoztak a Doppler testvérek. Az idősebb, Ferenc is, az ifjabb, Károly is fuvolaművész, s pesti tartózkodásuk (1858-ig, illetve 1862-ig) után mindkettő külföldön lett nagy sikerű szólista, továbbra is fenntartva kapcsolatait hazánkkal. Ferenc operákat, színműveket, balettokat írt, de zongoradarabokat, magyar szövegű kantátát (Bajza József versére) is. Károly is főleg színházi komponista (több darabban mindketten együttműködtek (Erkellel); de ő is ír kamarazenét, hangszeres szólódarabokat. A század közepének egyik legígéretesebb zenész egyénisége a nemesi származású, ugocsai születésű Székely Imre. Egy ideig a Teleki család zenetanára, azután 1846 és 1852 között külföldön hangversenyezik, Londonban műveit is kiadják. 1852-től zongoraművészként rendszeresen idehaza koncertezik, a Nemzeti Zenede nagy hatású zongoratanára, sokféle irányban próbálkozó zeneszerző. (Zongoradarabjai között magyar idillek mellett prelúdiumok, fúgák, invenciók, de karakterdarabok is akadnak; érdekli a szimfonikus és kamarazene is.) Termékeny zeneszerző az 1850–1870-es években a korábban Bécsben hangversenyező Bakody Lajos zongorista, zenekritikus. Zongora-karakterdarabokon kívül kamarazenével, „drámai orgonaszonátával”, sőt szimfóniával is próbálkozott. Európai hírű hegedűművész a temesi születésű Huber Károly magyar operák, kardalok, továbbá kamara- és hegedűdarabok szerzője. Hangszeres tudását nemcsak 1853-as Hegedűtana közvetítette az utókornak, hanem fiának, Hubay Jenőnek, a XX. század magyar hegedűsiskola fejének virtuozitása és pedagógiája is.

Először Pozsonyban láttuk, hogy a zeneszerző megélhetését egy általános zenetanári foglalkozás is biztosítani képes. A vidéki zenetanár a város zeneéletének központi alakjává növekedhet, s a hangversenyélet a komponistát is megszólaltatja benne. Így Kolozsvár XIX. század eleji zenekrónikáiban ismételten találkozunk Grosz Péter (Groszpetter) József nevével. 1821-ben például „orcheszterre alkalmazott eredeti magyar karéneké”-ről ír az újság, „melyet a maga nemében talán a legelsőnek lehetne mondani, mivel csaknem minden szavait maga a muzsika is egész kellemetlenséggel magyarul fejezte ki, s így azon vastag előítéletet, hogy a magyar nyelv nem muzsikára való, nyilván megcáfolván […] – a közönségben – méltán gerjeszthette azt a kívánságot, hogy bár ilyent többször és többet is hallhatna.” (Legány Dezső: A magyar zene krónikája, 211.)

Kassán Zomb Ferenc már a harmincas években, mint főnemzeti iskolai zenetanár talál elhelyezkedést; a környék zeneéletének szervezője, amellett számos kamarazenei mű alkotója. (Hasonlóképpen tevékenykedik Kolozsvárott Ruzitska György.) Zenetanárként működik (egy ideik magán-zeneiskolát tart fenn) Pesten a tolnai születésű Merkl József. Színházi zenén kívül négy vonósnégyest, hegedű–zongora-szonátát, magyaros Impromtut írt (az 1840–60-as években). Az iglói Thern Károly (sokoldalú zenész egyéniség) egy leánynevelő intézet tanára, majd a pesti egyetemre kerül, aztán felváltva külföldön és itthon működik; ismertebb színdarabbetétein kívül számos magyaros kamaramű és zongoradarab szerzője. Sorolhatnánk tovább a század második felében működő tanár-zeneszerzőket (mint Nemesovics Antal, Feigler Géza, a Nemzeti Zenede tanára, Mayrberger Károly, a zenekedvelő mérnökből zeneakadémiai tanárrá lett Beliczay Gyula stb.).

Ki kell azonban emelnünk a sorból a század második felének nagy hatású, magas képzettségű budapesti zenészét, Volkmann Róbertet. 24 éves korában érkezik Magyarországra, már mint széles látókörű zenész. Magántanár, 1852 után néhány évet Bécsben tölt, majd ismét visszatérve Pestre, elismert zeneszerző, 1875-től a Zeneakadémia tanára. Azok közé tartozik, akiknek minden bemutatója jelentős esemény, akiknek zenei tudása és egyénisége egy magasabb, a század elejének kedves-vidékies szemléletén felülemelkedő zeneművészet imperativusát jelentette a következő nemzedék számára. Azok közé a tanárok közé, akik a századforduló Budapestjét zeneileg felnőtt várossá, az európai nagyvárosok társává segítették emelni. A romantika nemzetközileg is jelentős szerzője, szimfonikus és kamaraművek, operák, szólóművek, dalok alkotója. Német művészetet akart művelni Magyarországon, de darabjai – éppúgy, mint tevékenysége – elszakíthatatlanok a magyar kultúrától. Állandó és intenzív kapcsolatban állt személyekkel és intézményekkel, egyes darabjai magyar eseményekhez és tisztelt alakokhoz kapcsolódnak. Néhány művében a német romantika technikáját magyaros motívumokkal kívánta egyesíteni.

153. ábra - Volkmann R.: F-moll vonósnégyes I.

kepek/153abra.png


Nyilván a kisebb kúriákon megforduló zenetanítóknak, a nyomukban támadt zenei érdeklődésnek, amatőr zenélésnek, zeneesteknek hatása a műkedvelő zenész értelmiségiekben támadt komponálókedv. A többségükben nemesi szerzők műveit nem annyira önmagukért lenne jó megismerni, hanem mert belőlük egy nem nagy, de ígéretes réteg zenei műveltségére következtethetnénk. Ilyen szerzők pl. Amadé Tádé gróf (zongorista, improvizáló, nagyobb formátumú zongoraművek, vonósötös szerzője), Földváry Miklós (földbirtokos; kantáta, nyitány, magyar dalok és kórus, német opera), Bajzáth György báró (nyomtatásban is megjelent egyházi művek), Fáy Antal (zongoradarabok), Hunyadi János (orvos, Volkmann barátja; zongora- és kamaradarabok, magyar táncok), Prónay István (földbirtokos; zongoradarabok, „nagy magyar szimfónia”) stb. Érdemes megemlíteni Bezerédj Amáliának, az első magyar énekes óvodai könyv (Flóri könyve) szerzőjének nevét is: énekelt, hárfázott, a veszprémi „akadémiákon” Mozart-zongoraversenyt játszott, s állítólag komponált is.

A század közepén olyan nevekről is hallunk, akik elsődlegesen a zeneélet szervezésében, vagy éppen sokoldalú (tehát nem egy munkaadóhoz lekötött) tevékenységben tűntek ki, s tevékenykednek amellett zeneszerzőként is. Ilyen Pető János (zongoradarabok szerzője), a pesti zeneélet szinte minden pontján fáradhatatlanul buzgólkodó Bartay András (zeneiskola, Nemzeti Színház; később külföldön; operák, mise, oratórium, magyar táncok, dalok). E nemben a legkiemelkedőbb az 1840-es évektől fogva Mosonyi Mihály. Mosonyi (eredeti nevén Brand) is Nyugat-Magyarországról származott. Pozsonyban tanul, és barátja, Turányi Károly (később sacheni karnagy, jónevű egyházi zeneszerző, magyaros táncsorozatoknak is alkotója) van nagy hatással az autodidakta, de egyre komolyabban tanuló Mosonyi zenei fejlődésére. 1842-től Pesten a zenei élet nagyra becsült alakjává lesz; egyik fő összekötő Liszt és a magyar zeneélet között. Első művei (szimfóniák, egyházi művek, kamarazene, opera) a „németes” irány jól képzett művelőjének mutatják. Az 1850-es évektől kezdve azonban neofita buzgósággal fog hozzá egy új, tisztán magyar elemekből fölépítendő műzene megteremtéséhez. Magyaros zongoradarabok után A tisztulás ünnepe az Ungnál című kantáta, majd az Ünnepi zene, a Szép Ilonka és az Álmos című operák mintegy gyakorlati illusztrációi is annak a programnak, melyet mint zenei író cikkeivel hirdetett. Komolysága, zenei műveltsége, célratörő zeneszerzői iránya korában is nagy hatású, s műveit az utókor számára is figyelemre méltóvá teszi.

154. ábra - Mosonyi M.: Hódolat Kazinczy Ferenc szellemének

kepek/154abra.png


Sajnos e témánál ma a szerző alig vállalkozhat többre, mint a nevek és egyéniségek számbavételére, mert – mint mondtuk – a művek maguk még feltárásra, előadásra, elemzésre várnak. Azonban a magyarországi zeneszerzés fő problémája a véletlenszerűen elénk kerülő szemelvényekből is megérezhető. A klasszicizmus és a korai romantika kitaposott útjain haladó szerzők (vagy inkább művek) általában tisztes, jól elkészített, nemes hangú zenét állítanak elénk, melytől bizonyos nagystílűség jelzője sem tagadható meg. Mintha alig kapcsolódnának azonban ehhez akár ugyanazon szerzőknek „magyaros” darabjai, táncsorozatai, dalai, melyek ha nem is okvetlenül merevek és erőltetettek (mint főleg a vokális anyagban), de legalábbis megmaradnak a hangulatzene körében. Még egy Mosonyinál is mintha különválna egy és ugyanazon darab faktúrájában egy szétszabdalt, ugyanakkor felületen maradó magyaros motivika s a mű intencionált nagy formája. Vagyis a magyar táncból és kisebb részben a magyar dal (nóta) hagyományából vett motívumok nem tudnak igazán stílusalkotó erővé érlelődni.

Ebben azonban nem csak – sőt, talán nem is főleg – a zenei anyag a hibás. Könnyű lenne ezt a hiányérzetet arra vezetni vissza, hogy a megtalált „magyar” anyag nem volt igazán magyar, hogy a nemzeti gyökereket keresve nem találták meg azt a zenei valóságot, melynek fölfedezése a XX. század elejére várt. Hogy nem csak erről van szó, azt egy negatív és egy pozitív bizonyíték is alátámasztja. A negatív, a XX. század tapasztalata: az „igazi magyar zene” a népdal műzenévé építése pontosan ugyanazzal a nehézséggel járt, mint a XIX. század magyaros zenéje esetében, s az össztermést nézve ugyanolyan hiányérzeteket kelthet, mint emezé. A pozitív bizonyíték viszont: Liszt Ferenc – az, amivé Liszt zeneszerzői egyéniségében e magyaros alapanyag vált.