Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. A zenés színház

2. A zenés színház

A műzenének szélesebb körű hallgatóságot nevelni: e tekintetben a templom mellett (történelmi időrendet nézve: a templom után) legtöbbet a színház tehetett és tett. A látványosságra és cselekményességre kíváncsi közönség figyelmesen és élvezettel kivárja a nyitányt, az ária-, dal- vagy balettbetéteket, a cselekmény sodrása a végigzenélt operát is elfogadtatja. De nem csak a közönség oldaláról kínálkozik ez az út. A templomon kívül a színház köti le a legtöbb hivatásos zenészt; a színtársulatok nagyobb száma, a nagyrészt nemzetközi repertoár – megkönnyítve a vándorlást, s így az elhelyezkedési lehetőségeket – lassanként szélesebb réteggé növeli a főállású zenészek csapatát. A színház nyújtotta zenélési alkalmak átvezethetnek a hangverseny felé, az egyes felvonások között a színházi zenészek vagy vendégművészek önálló zeneszámokkal szerepelnek, a zenével kísért látványosságok (vagy látványossággal kísért zeneművek) már-már hangversenynek tekintendők. (Habár nyilván kuriózumnak számít az olyasféle ünnepély, mint az 1796. évi kassai, melyen egy színész József nádort jelenítette meg egy kerti obeliszken állva, feliratokkal és címerekkel környékezve, miközben „Meyer kisasszony egy Mozart-koncertet játszott nagy sikerrel”, majd a következő kép Károly herceget egy rajnai katonai tábor közepén hadiszekéren ülve ábrázolta, ezúttal a királyi ülnök és egy városi zenetanár által játszott hegedűkoncert duettel aláfestve, és így tovább; lásd Legány Dezső: A magyar zene krónikája, 118.). A XVIII.–XIX. század fordulóján a hangversenyeket, „akadémiákat” legtöbb helyt éppen a színházteremben szervezik, színházi zenészek közreműködésével.

Szükségszerűen a színház adta a leghatározottabb indítást a bemutatott zene „magyaros” jellegének hangsúlyozására is. A lefordított zenés betétek – bár máris a hatásos magyar színpadi prozódia kialakítására serkentettek – hamarosan átadták helyüket a közönség rokonszenvét közvetlenebbül kiváltó önálló magyar kompozícióknak.

Pozsonyban már a XVIII. század közepe óta játszanak olasz és német vándortársulatok. Ugyanitt a Wahr-társulat színdarabokon kívül operabetéteket, balettokat ad elő, sőt a műsor befejezéseképpen szimfóniát játszik, a Károlyi-ezred karmesterének szerzeményét. Sopronban a bécsi Berner-társulat mutat be többek közt Pergolesi-kisoperát (1774), majd a 90-es években Berndt társulata rendszeresen játszik zenés színdarabot, operát (Dittersdorfot, Mozartot is). A pesti Német Színház már két évvel ősbemutatója után, 1793-ban adja A varázsfuvolát. Ebben az évtizedben alakul a pesti és az erdélyi magyar színtársulat (az utóbbi Wesselényi Miklós nagylelkű támogatása folytán Kolozsvárt színházi központtá teszi). Az 1810-es években Miskolcon, Kecskeméten, Komáromban is működik társulat, s ezek, valamint az előbbiek, vendégszerepléseik révén az ország nagy részén éreztetik hatásukat. A kolozsvári társulat 1807 és 1814 között húsz operát és énekes játékot, tíz balettot mutat be. A színész és énekes az első időben még egyazon személy, s csak a 30–40-es években jelenik meg a hivatásos (esetenként már világjáró) énekes típusa. A zenei irányítást és hangszeres kivitelezést – valószínűleg elég egyenetlen színvonalon – többé-kevésbé tanult hazai és külföldi muzsikusok biztosítják. A színházi zenész azonban nem egyszerűen egy zenekari szólam megszólaltatója, hanem ért a gyors hangszereléshez, átiratkészítéshez, alkalmazáshoz, sőt nemegyszer maga is komponál betéteket, dalokat, közjátékokat. Emlékezünk, hogy színházi zenész volt egy ideig Csermák Antal (a Pest-budai Színház első hegedűse, itt kottát másol, kísérőzenét ír, hangversenyt rendez a színházban), Lavotta János (ugyancsak a Pest-budai Színházban, majd Kolozsváron muzsikadirektor). Az első magyar színtársulat zenei vezetője Szerelemhegyi (Liebenberger) András (szervező, fordító, betétdalok komponistája). A Pesti Színház karmestere a cseh származású Czibulka Alajos, dalok és táncok szerzője. Tanult zenésznek kellett lennie, mert egy ideig a belvárosi templom orgonistájaként és regens chorijaként is működött, egyházi művei is fennmaradtak. Mátray szerint „nagy muzsikus operista, muzsikaigazgató Pesten”.

Milyen zenét játszottak a társulatok? Az függött a színdarabok műfajától, a társulat szokásaitól, a közönségtől, s elég távol állhatott attól a megtervezettségtől, amit ma a zenés színpadtól elvárunk. Egyes színdarabokhoz hozzá tartoztak ugyan a dalbetétek, de ha úgy hozta a sor, nyugodtan kicserélték másokkal, amint hogy a fordítások is sokszor (különösen a vígjátékokban) inkább átiratoknak nevezhetők. Az ismert, sőt jelentős szerzőktől származó darabokat is az adottságok szerint átírták, hangszerelték a rendelkezésre álló együtteshez igazítva. A betétek eleinte külföldi szerzőktől valók, s a fordítás vagy átdolgozás által illeszkednek be a magyar darabba. Később viszont akár külföldi darabokhoz is készülnek betétek hazai szerzőktől. Természetesen minél inkább közeledünk az alkalmi zenés játékoktól a melodrámák és operák felé, annál szűkebb tér marad a helyi adaptációra.

A hazai alkotás két irányban indul el. A német singspielek, melodrámák, operák mintája nyomán a magyarországi műzenei élgárda is megkezdi a színpadi dalok, áriák, nyitányok, sőt teljes operák komponálását. A már említett Fusz János Pozsonyban írja Pyramus és Thisbe című melodrámáját, Watwort című operáját, nyitányait; Bécsben adják elő Isaak című melodrámáját, egy zenei paródiáját stb. A Németországból jött pesti karmester, Kleinheinz Xavér Ferenc az 1810-es években több opera, daljáték kísérőzene szerzője (de írt kamarazenét, zongoratokkátát, egyházi kompozíciókat, kantátát, dalokat is). 1801-től működik Pesten a cseh származású Vincent Tuczek is; több mint húsz színpadi művét adták elő Pest-Budán. Magyar születésű, de bécsi zeneszerző Adolf Müller, aki a század közepén hatszáznegyven színdarabhoz írt kísérőzenét, melyből Magyarországon is népszerűvé vált néhány. Hosszabb magyarországi működés után Bécsben lett termékeny opera- és daljátékkomponista Ferdinand Kauer is, általában az ő zenei betétjeivel énekelték a korai magyar színjátszás sikerdarabját, az Inkle és Járikót.

Legrégibb operának Chudy József Pikkó herceg és Jutka Perzsi című darabját szokták tekinteni. Chudy pozsonyi énekes, később Erdődy János pozsonyi színházának karmestere, majd a Pest-budai Színházhoz kerül. Több (főleg német) színdarabhoz írt muzsikát, sajnos a magyar „szomorú víg opera” (vagy talán inkább dalbetétekkel ellátott zenés színdarab) kottája nem maradt fenn. Mindenesetre az 1793-ban Budán bemutatott darab hamarosan igen népszerű lett. A Kolozsváron működő Ruzitska József színházi zenész munkája a Kótsi Patkó János színigazgató szövegkönyvére írt Béla futása (1822) és a Kemény Simon című daljáték, magyaros ízű, verbunkos motivikájú dalokkal.

149. ábra - Ruzitska J.: Béla futása (1822)

kepek/149abra.png


A kolozsvári, majd a pesti társulat karmestere az 1830-as évek ismert színházi szerzője, Heinisch József: operák, nemzeti daljátékok, balettok komponistája. Ebben az időben működik a Pesti Színháznál Grill János is, aki szintén színdarabok kísérőzenéjét, dalbetétjeit írja, nagyrészt német nyelven. (De írt egyházi zenét is, a hazalátogató Liszt Ferencet pedig 1839-ben az általa komponált férfikari kantátával fogadták.)

A két lehető irány tehát: a nemzetközi operai divat követése, vagy a rövidebb magyar nyelvű dalbetétek alkalmazása. A korszellem egyre inkább az utóbbinak kedvezett, különösen amikor maga a színjáték is a nagy nemzetközi témáktól a hazai valóság (vagy vélt valóság) felé fordult: amikor a népinek tartott tárgyak jutnak a színpadra, hogy a széles közönség lelkesedését is kiváltsák, az irodalomban mutatkozó népies iránynak is hódoljanak. Ezekhez a „népszínművekhez” magyaros jellegű dalbetétek készülnek, többségük abban a stílusban, melyet – mint a XVIII. századi „melodiárium”-melodika folytatását – egy későbbi szakaszban akarunk tárgyalni. Ilyen népszínműbetétek gyártása zenészek és félig tanult zenekedvelők tucatjait foglalkoztatja egészen a század végéig. Pacha Gáspár színházi karmester, Szerdahelyi József énekes, a magyar zeneéletben sokszínű szerepet játszó Lembergből jött Doppler testvérek (egyébként jó hangszeresek is) e komponistacsoport szakmailag képzettebb részét jelentik. A század közepétől kezdve alig összeszámlálható az önkéntes, többnyire dilettáns dalgyártó neve.

Rámutat a fönt említett kettősség a magyar opera megírásának nemcsak személyi, de tárgyi adottságaira is. Már a Béla futásában azt látjuk, hogy a „magyaros” jelleg vagy a nyelv egy lehető prozódiai felfogásának ritmikai kivetítésében jelentkezik (pontozott ritmusok kedvelése, inkább táncos, mint ariózus ritmusképzés), másrészt a dalszerű keretekhez való ragaszkodásban. Vagyis: a verbunkosnak és a népies dalnak az élményvilága határozta meg (elég szűk határokkal!), mitől érez a szerző és közönsége magyarosnak egy „áriát”. Csakhogy e határok útját állják szélesebb formaív, egy nagyobb szabású zenei gondolat, igazi operai hangvétel kibontakozásának.

Az egyetlen szerző, aki az ellentmondásnak végére akar járni, s azt szintézisben feloldani: Erkel Ferenc. De eredményes működése ellenére azt kell gondolnunk, hogy a korai színjátszásban még együtt élt opera és magyaros daljáték útja véglegesen kettévált. A század közepe után az opera egyre inkább a nemzetközi áramlatokhoz igazodik (Fáy Gusztáv, Pichler Bódog, Bőhm Gusztáv, Mihalovich Ödön), míg viszont a daljáték végleg a népszínművek zenei és ízlésbeli deformitásaiba fullad.