Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

12. Összegezés

12. Összegezés

Végül is Istvánffy százada volt ez, vagy Maróthié, vagy a kialakuló és felfedezett verbunkosé? Könnyű lenne azt válaszolni, mindazé, amit a három névvel jelezünk, s e válasszal kitérni az elől, hogy megvizsgáljuk, mi volt a három viszonya egymáshoz, és mit jelentettek a zenetörténeti folyamat egészében. De kitérni azért sem lehet, mert a zenetörténet-írásban a vagy-vagy már elég élesen jelentkezett, a „nemzeti-nemzetietlen” jelzések már értékítéletet is magukba foglalni látszanak. Nem is zenetörténeti kérdésről van itt szó végeredményben, hanem XVIII. századi kultúránk (sőt társadalomtörténetünk) egészének megítéléséről, mely a különféle történeti tudományokban meg-megújuló vitatémaként jelentkezik. A pangás és a gyarmati elmaradottság százada? A nemzetietlenség korszaka? A barokk külsőségek térhódításának korszaka? Vagy ellenkezőleg: a nagy újjáépítés ideje? S helyes-e egyáltalán e század egészét a kuruc-labanc ellentét szemüvegén át nézni?

A XVIII. század elején megtelepített (vagy a XVII. századi állapothoz képest meggazdagított), majd lassanként kivirágzó műzenét – mint „németes irányt” – a zenetörténetek néhány udvarias mondattal félre is tették. Számszerűen is tekintélyes zeneszerzői termésének vizsgálata mindmáig meg sem indult. A „németes” jelző kétféleképpen is érthető: egyrészt a zenészek származását jelölve, másrészt a stílust.

Ami az elsőt illeti: a XVIII. századi templomi és rezidenciális zenésznevek között valóban túlnyomó többségben német (néha szláv) nevűeket látunk. Még olyan helyeken is, ahol a XVII. században gyakrabban felbukkannak magyar nevek (pl. Győrben), a XVIII. században megritkulnak. Nem is lehetett ez másképpen. A török egy kipusztult, elnéptelenedett országot hagyott hátra, s még a termelő lakosság is annyira megfogyatkozott, hogy csak erőteljes telepítésekkel lehetett a gazdasági rekonstrukcióhoz munkaerőt találni. Ez az a kor, amikor az összlakosságban a nem magyar ajkúak aránya 50% fölé emelkedik! Még kevésbé várható el, hogy a polgári jellegű szakmák ellátásához (s a zenész is ilyennek számít) jól képzett magyar népességcsoport találtassék nagyobb számban (ettől a kortól kezdve telepszik meg az országban a nagyszámú német és cseh iparos is!). Pedig az ország most nem kevés szakértőt igényel. Sőt éppen az a megindító, hogy milyen lelkesedéssel, milyen hévvel kezdődik meg az újjáépítést, amely építőket, iparosokat, de ugyanígy festőket, szobrászokat, zenészeket is kíván.

A külföldi zenészek jövés-menése voltaképpen az igényesség, áldozatkészség jele. A jövevények nagy része megtelepszik, s mint említettük, gyermekeik, tanítványaik révén rohamosan emelkedik az országlakosok közt a zenészek aránya. Érdekes, hogy a század végéig tartó bevándorlás mellett – mely, megismételjük, a zenei élet állandó bővülésének, gyarapodásának jelzője – a zenészek többsége egyre inkább bár idegen nevű, de itt született, itt tanult emberekből kerül ki. S itt arra is ügyelnünk kell, hogy a XVIII. század még nem azonosította a hungarust a magyarral. Hungaria volt ennek az országnak a neve, s gazdag élete magába foglalt sokféle nyelvű, szokású, kultúrájú lakost – s azoknak minden teljesítményét. Csak a XIX. század eleje felé éleződik ki a nemzetiségi kérdés, nagyrészt éppen az elkülönítő „nemzeti” karakterek hangsúlyozása miatt, s a Hungariát egybetartó latin helyébe lépő hivatalos magyarnyelvűség reakciójaképpen.

Ahogy a XVIII. század építő lendületével a nagy szegénység után meglepő gyorsasággal a korábbi pusztaságban középületek, templomok, kastélyok, kúriák emelkednek, ahogyan az idegenből jött építőmesterek itt hagyták a magyar kultúra javára kezük nyomát, s itt hagyták tanítványaikat, úgy a rezidenciális és székesegyházi zenészek igazi alkotása sem más, mint a többre törekvő magyarországi zenekultúra, a műveltség terjedése, a zeneélet intézményeinek megteremtése. Ez volt az az alap, melyen a XIX. század egy felnőtt korú zenei intézményrendszert teremthetett – nem véletlen, hogy előszörre éppen melyik városokban –, vagyis kialakította egy XX. századi modern zeneélet feltételeit. Nem félünk kimondani: Bartók, a zenész végső soron a Klein Henrikek, Bengráfok, Fusz Jánosok, Riglerek tanítványa; nélkülük elképzelhetetlen lett volna az a környezet, melyben Bartók Bartókká növekedhetett.

Arra a kérdésre, hogy miért volt oly kevés a magyar nevű zenész, holott a költők, politikusok, jogászok, tanárok zömmel törzsökös magyar családokból valók, később próbálunk válaszolni. Ami viszont Istvánffy, Bengráf és a többiek zenei stílusát illeti, ez egyszerűen nemzetközi stílus volt, mint mindenütt Európában. A XVIII. századig nem a különösség és eredetiség, hanem a megmunkáltság szintje a művésszel szemben támasztott alapkövetelmény, s így a nemzeti jegyek sehol sem tolakodtak előtérbe; inkább csak valami megmagyarázhatatlan ízlésfajtát, temperamentumot, meg persze nyelvi divatokat jelentettek az egészen belül. A „tedescák”, a „polonézek” is inkább csak egy koloritot, sokszor külsőséges elemet jelentettek a műben, de a stílusok egész tartalmát nem érintették. A XVIII. század elején egyszerűen a nemzetközi barokkot művelték nálunk is – többféle árnyalatát. A század végén pedig a zene mindenütt annyira Bécs megérdemelt tekintélyéhez igazodott, hogy furcsa lett volna, ha éppen nálunk nem ez a meghatározó. Voltaképpen a XVIII–XIX. század fordulóján éppen a stílus felbomlása, a klasszikus egyensúlyra való ráunatkozás, a bevált eszközöktől való menekülés (a zenén kívüli okokkal együtthatva) vezet a „nemzeti” jelleg favorizálásához. Az pedig igazán nem állítható, hogy zenészeink ekkor ne fordultak volna érdeklődéssel a magyaros motívumok felé.

Hungaria kultúrája tehát gazdagságot, intenzív művelést kívánt. Munkásaitól azt várta el, hogy ebben buzgalommal részt vegyenek, „érdemes” honfitársként jó emléket hagyjanak maguk mögött. Az érdemek közé tartozik a XVIII. század végétől kezdve a magyar jellegzetességek iránti érdeklődés is. Még itt sem arról van szó, hogy a zenei stílus egészében váljék magyarossá, hanem hogy a művek sorában ott legyenek a magyaros darabok is. Jól tükröződik ez abban a nekrológban, amelyet Fusz Jánosról ír a német anyanyelvű, de magyarul író, „nagy érdemű” hungarus, Krüchten József: „Nem egyedül a bölcs igazgató, nagy vitéz, érdemes tanácsadó, okos tisztviselő és mély gondolkodású tudós, hanem azok is a nemzet díszére élnek, kik a szép mesterségekben magokat mások felett jelesen megkülönböztetik […] Nem fog tehát, úgy hiszem, senki azon megütközni, ha Hazánk egyik nagynevű hangszerzőjéről nyilván megszólamlom, s hálaadásból hamvait azon tisztelettel illetem, melyet éltében közöttünk méltán érdemlett. Minden munkái ezen érdemes és a külföldtől egyaránt becsült magyar művésznek […] tisztelettel és tapsolással jutalmaztattak az értelmes művészektől, musika esmérőktől és csinosabb emberektől […] A Haza benne jeles és hív fiát vesztette, ki mint a nemzeti musikai előmenetelnek egyik legnevezetesebb dísze, méltóvá tevé magát, hogy emlékezete áldásban maradjon […]” S jellemző az efféle apróság is: „Visszakívánkozott tehát Hazájába, melyet ím e szakavra: Sey mir gegrüsst Pannonien mein theures Vaterland (Üdvözöllek Pannónia, drága hazám) szerzett gyönyörű cánonnal fiúi tisztelettel köszöntött […] Beszélte Fusz a nemzeti nyelvet is, és mit tehetett volna ennek énekeire nézve, ha a nemzeti poesis fáradságát kívánhatta volna […]”

A „németes irány” vagy helyesebben fogalmazva: a korszerű, magasabb szintű zene művelése csak az egyik alternatíva. Régi pártfogói az egyházak és a kultúra felsőbb formáival Bécs hatására megbarátkozó főnemesek, újabb mecénásai pedig a polgáriasuló városok meg a köznemességnek egy szűkebb, fejlettebb rétege. Ugyanakkor a számra és súlyra jelentékenyebb kis- és középnemesi rétegek, a kollégiumok neveltjei, a hozzájuk igazodó csekély értelmiség, a mezővárosi polgárság – tehát az a társadalmi tényező, melyet Kosáry Domonkos nagy szintézise (Művelődésünk a XVIII. században) a második szintnek nevez – más törekvéseket hordoz és támogat. Egy meglehetősen egységes, szilárd időbeli hagyománnyal is, belső kohézióval is rendelkező csoportot alkot, s ez tükröződik zenéjében is. Ragaszkodik az egyszólamúsághoz, a dalszerű keretekhez. E dalirodalom fejlődése folyamatos, meglehetősen tradicionális, megőrizve a korábbi századok magyar – sőt részben népi – jellegzetességeit. Erről a zenéről elmondható, hogy van társadalmi bázisa. Ami e zenét „korszakos jelentőségűvé teszi, az a […] nagy többségében református keleti és erdélyi magyarság létében és tudatában ragadható meg. Ez a magyar lakosság nyelvi és műveltségi hagyományában egységes, osztályhelyzetét tekintve főleg közép- és kisnemességből, továbbá mezővárosi paraszt-polgárságból és falusi jobbágyságból összetett […]” (Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György…, 9. és köv.). Iskoláik „a nemzeti tradíció és a kulturális haladás elfalusiasodott, de mégis hiteles őrhelyeivé lettek”.

Viszont ijesztő az aránytalanság e réteg kiváló irodalmi, retorikai, nyelvi műveltsége és zenei ízlése között. Fáy Andrást mint gyermeket még apjának öreg jobbágyai vizsgáztatták latinból; Jókai öreg Garamvölgyije visszavonultságában Horatiust olvasgatja. Ugyanakkor erről az egész rétegről elmondható, hogy a korszerű és igényes zene „neveléséből szinte teljesen kimaradt, ahol pedig mégis előfordult, meg kellett rekednie az iskolán kívüli fuvolázgatás, a cigányprímástól tanult hegedülés vagy a naturalisztikus zongorázás fokán. Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyesfajta zenélés anyaga nem a kor magasabb rendű muzsikájából került ki.” (Csomasz Tóth Kálmán)

Maróthi kezdeményezése tartalmában korszerűtlen és zeneileg elég igénytelen volt. Ha nem találkozik ellenszenvvel és visszautasítással, ha pedagógiája sikerrel jár, zeneileg akkor is zsákutcába vezet. Ám ugyanakkor ez a zenélés minél többeket bekapcsoló, minél szélesebb körű akart lenni, nem korlátozódva arra a tíz-tizenöt szakzenészre, akit a püspök vagy főúr megfizet. Maróthi úgy gondolta, hogy az általa propagált többszólamúság a válogatott ifjakról a kollégium egészére, onnan a gyülekezetre, végül a falusi közösségekre is ki fog terjedni.

A „németes” iránynak fő baja tehát nem az volt, hogy „németes”, hanem hogy nem volt elég széles háttere. Földrajzilag is kis területre szorult össze, és szinte semmi polgári közvetítő réteggel nem bírt, mely az ország életegészébe fölszívta volna a magasabb igényű zenét. Ezért lett zenei fejlődésünk a következő időszakban is viszonylag lassú menetű, és sok ellentmondással, egyenetlenséggel terhelt. A „második szintből” kellett volna kiemelkednie nemcsak a műzenét igénylő, hallgató, megfizető, házi muzsikában is magáévá tevő közönségnek, hanem az önálló magyar zenésznemzedéknek is. A mondottak után érthető, ha erre nem késztette sem életmódja (nagyrészt vidéki birtokain és birtokaiból élő nemesekről lévén szó), sem pedig neveltetése (egyoldalú nyelvi-irodalmi-jogi orientáció). A XVIII. század vége felé a nemesség zöménél még feltűnőbb lesz az „ősi hagyományhoz ragaszkodó reflex, a felvilágosult törekvésektől és művelődési eszméktől való elzárkózás, a rendi nacionalizmus meghatározó ereje.” E nemzeti föllángolásnak lesz majd kifejezője (az elsősorban őket kiszolgáló cigányzenészek gyakorlatában kiformálódva) a századfordulótól kezdve a verbunkos zene, a dalkeretekhez kötött zenei érdeklődésnek következménye pedig a „magyar nóta” egyeduralma a XIX. században éppen a magyar származású, iskolázott társadalmi csoportok többségében.

Ez az a pont tehát, ahol világosan kirajzolódik az a rendellenesség, amelyet majd Kodály diagnosztizál: a művelt nem eléggé magyar, a magyar nem eléggé művelt. Másképpen így fogalmazhatjuk: ami zeneileg magasrendű, annak magyarországi társadalmi alapja túl szűk, amivel pedig az akkori széles középosztály él, zeneileg nem elég értékes, s még kevésbé fejlődőképes. A mélyben pedig (a „harmadik szinten”) tovább él a népzene, őrizve régies szépségeit, s itt-ott megérintve az újabb hatásoktól.

Vajon nem pontos zenei vetülete-e ez történelmünk nagy ellentmondásának? Mily nehezen tudott egységbe fonódni a polgári haladás ügye és a rendi ellenállásban edződött hazafiság!