Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

10. A XVIII. századi daltermés

10. A XVIII. századi daltermés

A kollégiumi ifjúság természetesen világi zene nélkül nem lehetett meg. Zenélő kedvét nem a Maróthi-féle Collegium Musicumokban élte ki, hanem abban a gazdagon burjánzó egyszólamúságban, mely a magyar melosz történetére is oly nagy hatást gyakorolt. A XVIII. század ugyanis fordulópont a magyar dal (és a magyar népdal) történetében. Egészen újféle stiláris hatások érik, de műfaji összetétele, társadalmi szerepe, a magyar zeneéletben betöltött helye is megváltozik.

A XVIII. századi dalanyagot illetően két forráscsoport tájékoztat bennünket. Egyik a kollégiumi diákoknak s a kollégiumokból kikerült literátus rétegnek zenei gyűjteményei, az ún. melodiáriumok. Ezek mutatják meg közvetlenül, hogy milyen tarka egyveleg az, amit a kor magával hozott, milyen szövegeket, versformákat, dallamokat kapott föl a diákság. A másik forráscsoportot a népzenei adatok képviselik. Ez a „megszűrt”, az előbbihez képest válogatott dallamrepertoár két szempontból is kiegészíti a melodiáriumok dalkincsét. Egyrészt azt mutatja be, hogy mit és hogyan fogadott be az új dallamosságból a nép, a közgyakorlat, másrészt pedig olyan stílusrétegeket szemléltet, melyek köznyelvi alapul szolgálhattak e dallamterméshez. Mert bár a gazdagságot és az új stílushatásokat tekintve jogos a diákság szerepének kiemelése, de azért többről, az országban széltében-hosszában elterjedt repertoárról lehetett szó.

A melodiáriumok sorát az 1775 körüli sárospataki Kulcsár-melodiárium nyitja meg, majd a század végéig vagy tucatnyi kisebb-nagyobb kottásgyűjtemény követi (terjedelmesebbek: Kovács Ferenc kézirata, a Szkárosi–Járdánházi kézirat, a Pataki Melodiárium, s az Erdélyben összeírt Dávidné Soltári). Egy részük az előző szakaszban említett többszólamú feldolgozás formájában s ennek megfelelően kóruspartitúrában adja a darabokat, mások egyszólamú, vázlatos, sokszor igen hanyag lejegyzésben. Többnyire a ritmus is hiányzik, sőt kulcs híján a dallam értelmezése is kérdéses. E melodiáriumok sorába illeszkedik be a dunántúli kisnemes, Pálóczi Horváth Ádám gyűjteménye, a sokat emlegetett Ötödfélszáz énekek (1813). A kollégiumi emlékekből, az átlagos literátus-félnépi rétegek énekkincséből és a maga által faragcsált szövegekből-dallamokból összeszerkesztett kollekció a maga esetlegességében, sokszor sutaságában is kitűnő keresztmetszetet ad azokról a dallamokról, melyek ez időben egy széles réteg közös tudását adták, sőt, amelyek részben a falusi néphez is eljutottak. Bár Pálóczi tudatosan egy mintagyűjteményt akart készíteni, mely kiadásra is alkalmas legyen, gyarló kottázása jól tükrözi azt a zenei műveltségi állapotot, melyről korábban beszéltünk. Gondosabb lejegyzésű a szintén magángyűjtőtől származó Áriák és Dallok, Tóth István kézirata, 1832-ből. Már átvezet a következő időszakba, mert bár anyaga jórészt egyezik a melodiáriumokéval, azokat díszített, XIX. századi ízlést tükröző alakban adja, zongorakísérettel, s tartalma is megbővül a következő század egy-egy jellemző példájával.

A fölsorolt írásos és az ide tartozó népzenei forrásanyagot áttekintve első feltűnő vonás a korábbi századokhoz képest a sokféle, heterogén dalszöveg, dalműfaj. A szövegek jóval rövidebbek a XVII. századiaknál, többnyire öt-hat strófával megelégszenek. Van köztük vallásos, hazafias, csatadal, fennköltebb vagy népiesebb szerelmi dal, románcszerű vers, vannak mitologikus és allegorikus dalok, latin és magyar vagy latin–magyar diákdalok, halandzsaszövegek, pornográf versek és szinte érzelgős panaszdalok. Hogy csak futtában idézzünk néhány jellemző sort: „Mars hallik, puska csörög, patt, bombi dörög, bumm, s trombita zeng. Mit késel, talpra magyar kelj, ütközet ez hely, kardot emelj!” Vagy: „Eddig szolgáltam, néked áldoztam, ó te gonosz tyrannus, de már tőlem mesze fuss, szívem szomorú és bús…” Vagy: „Egy hatalmasság víjja szívem várát, sánczaival környül vette határát. Venus ez, a szerelem királynéja, erőt akar venni rajtam fortélya.” Vagy: „Mikor még én gyermek voltam, a dióért majd meg holtam, de már most, hogy nagyobb vagyok, a könyvekért majd meghalok.” És rögtön diákosan kicsavart latinsággal is: „Quando ego puer fui, pro nucibus mox morui, sed quia jam adolesco, pro libelllis mox moresco.” Meg effélék is: „Non darem centum florenis pro Kereszturi nundinis” azaz: „Nem adnálak száz forintért a kereszturi vásárért.”

Mint látjuk a népies vagy népieskedő, vagy diákosan játékos, esetleg durva hang nyugodtan megfér egy gyűjteményben az affektáltan előkelősködő vagy szentimentális modorral. Furcsa, de éppen e mesterkéltségben válnak primitívvé az olyan témák is, melyek a XVII. század viszonylag egyszerűbb nyelvezetével komolyabban és választékosabban hatottak. E kettősséget látjuk a versformákat nézve is: megszaporodnak a mai népdalból is jól ismert egyszerű képletek. Főként a 4+4 tagolású nyolcasok, de ugyanakkor népszerűek a kis elemekből formai és rímkombinációkkal szinte áttekinthetetlenné növelt költői játékok is. (Egyébként a költészeti bűvészmutatványok e korban amúgy is divatba jöttek, gondoljunk például a csupa e betűvel írt versekre stb.). Gyakori, hogy a hosszabb sorok közé 3–5 szótagos kis egységeket kevernek, vagy fordítva, belső rímekkel tagolt kis egységeket hosszú sorokká fűznek össze. Idézzünk csak egy példát: „Ne aludj immár drága lélek, megtaláltad párodat. Szeretem szíved, néked élek, nem kívánom károdat. Izates itt van, itt rósája, fája, tekintse, kincse, bilincse. Nincsen zár, nem lesz kár, ölelő karja készen vár.” Hát bizony e költészet elég lehangoló lenne, ha nem tudnánk, hogy belőle nőtt ki egy Csokonai üde versjátéka.

Kíséreljük meg, hogy legalább néhány stíluscsoportot kiemeljünk a több száz dallamot magába foglaló XVIII. századi repertoárból, majd azután jelöljük ki helyét a magyarországi dallamtörténetben.

1. Nem nagy arányban ugyan, de szerepelnek a gyűjteményekben a magyar hagyomány régebbi rétegei, sőt egy-egy dallam most nyer először írásos rögzítést. Általában újabb divatú szöveggel, sőt dallamban is kissé az újabb ízléshez csiszolva, átalakult formában tartják népszerűségüket. (Ilyen pl. egy-két kis-kvintváltó dal, sirató eredetű darab stb.) A XVII. század dallamossága is ilyen modernizáló formában jelenik meg (pl. a Tavaszi szél vizet áraszt változata). Közülük főhelyre emelkedik a „kuruc”-dalok csoportja, és most véglegesedő Rákóczi-nóta, majd pedig a belőle formált Rákóczi-induló.

132. ábra -

kepek/132abra.png


2. Sok a kis ambitusú pentachord dallam is. Egy-két régies fajta is előfordul a feljegyzésekben (pl. a Hess páva, hess páva egy változata). Gyakoribb azonban, hogy a régies motívumokból újabb, összetettségében modernebb formát hoznak létre.

133. ábra - Tóth István kézirata

kepek/133abra.png


3. Még gyakoribb az új stílusú, pentachord terjedelmű, vagy abból fölfelé-lefelé egy-két hanggal bővített dallam. A régiek gazdag hullámzásával ellentétben ezekben szekvenciák, dallamismétlések, hármashangzatos motívumok tanúsítják az újabb ízlés befolyását.

134. ábra - Pataki melodárium (1798)

kepek/134abra.png


4. A kis ambitusú dalok motívumai megnövekedett sorterjedelemmel és megnövekedett ambitussal jellegzetes XVIII. századi dúr zenét eredményeznek. Általában AA kezdet után kisebb részletekre tördelt sorok következnek, végül vagy visszatéréssel, vagy egy rövid csattanó sorral zárul a forma. Találunk köztük olyat is, mely az alaphang és oktávja közé feszíti a dallamot, de legjellemzőbbek azok, amelyek „plagális” fekvésűek, tehát alaposan kihasználják az alaphang alatti négy-öt hang „behízelgő” hatását.

135. ábra - Pataki melodiárium (1798)

kepek/135abra.png


5. Európa-szerte ugyan már a középkorban kedveltek voltak a dúr jellegű ereszkedő dallamok, nálunk mégis a XVIII. századi diákdalkészletben és a század meglehetősen sablonos motívumaival kitöltve váltak elterjedtté. Akad köztük kvintváltó is, de még gyakoribb, hogy a második sor a tercre ereszkedik alá:

136. ábra - Szkárosi – melodiárium (1787–92)

kepek/136abra.png


6. Szintén már a késő középkor óta megjelenhettek nálunk az emelkedő jellegű dallamok (melyek tehát egy mélyebb sor után a második sorban egy feszültebb zenei tartalmat idéznek), de a XVIII–XIX. századra tehető elszaporodásuk. A forma hatását fékezi, amikor a második sor emelkedése szekund vagy terc léptékű, s az egész dallam lényegében kis ambitusú marad. Már egy másfajta formai és érzelmi elemet jelent, amikor az emelkedés kvinttel magasabbra tör, s a második sor végén, mint új alaphangot állítja elénk a kvintet.

137. ábra - Pataki melodiárium (1798)

kepek/137abra.png


7. Az aprólékos versjáték megfelelője a dallam kis elemeivel való bonyolultabb szerkesztés. A szekvenciára, kis részletek megismétlésére való hajlamot már említettük korábban is, de igazán akkor lesz főszereplővé, amikor egy hosszú, szinte áttekinthetetlen forma állandó továbbszövésére használják. Szabolcsi Bence finom stíluselemzésében ezt a XVIII. század végi dallamosság legfőbb újításaként mutatta be.

138. ábra - Zemplényi kézirat (1780. k.)

kepek/138abra.png


8. Közel áll az előbbiekhez egy dallamcsoport, melyet magyar rokokó dallamosságnak nevezhetnénk. Talán helyes ezt is két csoportba osztani. Az elsőbe kerülnének az olyan egyszerűbb formájú dalok, melyek kecses dallamossága, belső szekvenciái, rímelő formajátékai és a hármas ritmusfajok kedvelése különít el, de alapjában véve egy közismert, közkedvelt újszerű melodikának lehetnek magyarországi lecsapódásai. Ettől megkülönböztethető az a dallamcsoport, mely tudatos művészi állásfoglalásnak terméke: olyan nyugati orientációjú költőké, akik a magyar dalkultúra megújulását csak az új klasszikus dallamideál átvételével, magyar szövegű, bécsi dallamú áriák terjesztésével látják biztosítottnak, még ha a magyar vers lejtését, prozódiáját, hangsúlyait nem is lehet sértetlenül összeilleszteni a mintadallammal. Ez a németes ideál tehát nem a nagy formátumú műzene szintjén kívánta hazánk zenekultúráját egy nívóra hozni Európával, hanem elfogadta az egyszerű dalt a legfőbb magyar zenei kifejezésmódnak, s ezt igyekezett beoltani a nyugati maggal. Nem véletlen, hogy prófétái (Verseghy Ferenc és köre) nem zenészek, hanem költők közül kerültek ki. Ez ugyanis tükrözi azt az aránytalanságot, mely hazánkban az értelmiség irodalmi és zenei tájékozottsága között a XVIII. század végére kialakult.

139. ábra - Zemplényi kézirat (1780 k.)

kepek/139abra.png


140. ábra - Rafael–Verseghy F.

kepek/140abra.png


Felsorolásunk korántsem volt teljes, de talán érzékeltette azt a tarkaságot, mely a XVIII. században kihívásként jelentkezett az örökölt magyar dallamhagyománnyal szemben. Többször is mondtuk, mily nagyfokú gazdagodást jelentett ez kifejező eszközöket tekintve: az újkori dúr dallamosság itt hatolt be igazán mélyen a magyar zenei közgondolkozásba. A harmóniai hallásmód voltaképpen a dallamon keresztül jelentkezett, tehát nem akkordok, hanem motívumok formájában. Új, sokszor erőszakosan harsogó ritmusképletek kaptak teret, a formai készlet is megszaporodott. S tegyük hozzá, hogy ez nemcsak a diákdalkészletben jelentkezett, hanem a népzenében is meggyökerezett.

Más kérdés, hogy esztétikailag nyereség volt-e ez a fejlődés. A dallamok – még akart virtuozitásuk ellenére is – többnyire sablonosabbnak hangzanak, a könnyedebb hangzás inkább elkényeztette és a tetszetősebb irányába terelte az ízlést. Nehéz kimondani, de valamiféle zenei léhaság szelleme árad a dalok többségéből. Még veszélyesebb volt azonban a folyamat zeneszociológiai szempontból. A régi magyar dallamkultúrában a zene funkciója, a műfajok arculata és a hozzájuk társuló zenei kifejezésmód összefüggése olyan keretet adott, mely stabilizálta a dallamtudást és a zenének értelmet adott. Már a szövegeknél is feltűnt a heterogén, szinte összefüggéstelen egymásmellettiség. Ez alighanem a műfajok elhomályosodásának, azon keresztül a társadalmi funkció iránti érzék meggyöngülésének lenyomata. Vagyis e dalok nem többek, mint dalok vagy dalocskák, dalolási alkalmak töltelékei. Nehéz lesz egy súlytalanodási folyamatot megállítani. Márpedig ez a dalkincs lett közös élményanyaga az iskolázott magyarok tömegeinek (sőt hovatovább a falu népének is). Ahogy ez a réteg a XIX. századi dzsentri és középosztály elődje, úgy dalkincse is a magyar nóta előfutára.