Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

9. A kollégiumi zene

9. A kollégiumi zene

A XVIII. századi magyar városi zenekultúra harmadik típusának a református többségű, főként kelet-magyarországi és erdélyi városokat tekinthetjük. Ezeknek zenei életét közvetve vagy közvetlenül a nagytekintélyű kollégiumok határozták meg: Debrecen, Patak, Pápa, Székelyudvarhely stb. iskolája. A kollégiumok diákjai nemcsak saját városuk zeneéletében vettek részt, hanem rendszeresen kijártak a környékbeli helységekbe „legátusokként” ünnepi beszédek, prédikációk tartására, a kollégium befejezése után annak szellemét vitték el tanítóként, lelkészként a többi református városba és faluba. A kollégiumok nevelték föl azt a zömmel kis- és középnemesi származású réteget, mely a XVIII–XIX. században a magyarság legszélesebb és leghangadóbb literátus csoportját jelentette: a megyei nemesség, a lelkészek, tanítók, kis-értelmiségiek, honorátusok népes táborát. A sajátos magyar viszonyok közt ez a réteg – megerősödött polgárság híján – döntő szerepet játszhatott az ország kulturális köztudatának alakításában, s őket közös műveltség, közös élmények, szokások, szemléletek kötötték össze, még akkor is, ha kúriájukra visszavonulva az iskolától már elszakadtak.

A kollégiumok alapos deákműveltséggel bocsátották útra növendékeiket. Éppúgy, mint a katolikus szerzetesi iskolák, a református kollégiumok is a XVI. századi humanista iskolaideálból fejlesztették ki tantervüket. Az országgyűlések, a megyei összejövetelek, de még a magánbeszélgetés során is természetességgel használták a latint, ízesen és szellemesen szőve be még magyar beszédjükbe is az érzékletes latin megnevezéseket, szókapcsolatokat, közmondásokat és Horatius-idézeteket. A nagyobb falusi iskolákban a jobbágygyerekek is megtanultak latinul: több XVIII–XIX. századi naplójegyzet, útinapló, visszaemlékezés igazolja a meglepően széles körű latintudást. Emellett a kollégiumok és más jelentősebb iskolák diákja felkészült az igehirdetés, a templomi (de világi ügyekben is) szólni tudás feladatára. (A személyi feltételektől függően a matematika és természettudományok megismerését is biztosították az iskola tudós tanárai pl. a híres Hatvani István professzor.) Milyen hely jutott mindemellett a zenének a kollégium életében?

Az énektanítás az iskolatanító (ludi magister) feladata volt, a nagyobb iskolákban a szakosodás lehetővé tette, hogy az éneket – más tárgyakkal is megbízott – külön énektanár tanítsa. A református iskolarendszer egyik nagy eredményű módszere, hogy az idősebb diákokat az iskolán belül és kívül egyaránt rászorította a tanításra; így gyakran az alsóbb osztályokban az éneket is a felsősök (diák-collabotorok) tanították. A tananyag azonban szinte kizárólag a vasárnapi és ünnepi istentiszteletekben használt énekek és a hétköznapi énekes könyörgések anyagának elsajátítására szorítkozott.

Emlékezünk, hogy a gregorián örökségű „graduális” anyag és a XVI. században kialakult protestáns törzsanyag a XVIII. század folyamán egyaránt háttérbe szorult. Jelentőségét vesztette az a XVI. századi latin nyelvű énekanyag is, mely a már említett humanista iskolaeszmény szellemét kívánta egybekötni a vallásos nevelés szempontjaival. Így az istentiszteleti igények az énektanítástól főként a genfi zsoltárok és a még használatban maradt korábbi „dicséretek” megtanulását kívánták. Ehhez járult még a diákok szokásos részvétele a temetéseken, melyekre kisebb csoportokban, tanár vagy idős diák vezetésével vonultak ki, a szabályok által meghatározott módon. A temetések énekanyagát a „halottas” könyvek őrizték meg, de ezek csak szövegükben, s nem zenei stílusukban különböztek a bevett egyéb énekektől.

Érthető, hogy e leszűkített templomi zenei kívánalom sem a zenei írás-olvasás, sem a többszólamú ének elsajátítását, sem a hangszeres kultúrával és a nagyobb zenei formával való megbarátkozást nem tette szükségessé. Sőt a kálvini reformáció puritán szelleme mindeme fölösleges díszeket inkább száműzni kívánta, s nemcsak a templomból, hanem az iskolából is. „A zenei írás és olvasási készség a XVI. század első feléhez képest már a genfi zsoltárok behozatalának idejére is nagyfokú hanyatlást mutat, ez a hanyatlás a XVIII. századig a református egyházi és iskolai gyakorlatban csak még tovább fokozódott” – írja Csomasz Tóth Kálmán (Maróthi György…, 11, 13, 16.). S így folytatja: „Míg a középkori iskolázásban a musica […] egyebek között a leendő papság liturgiai alapképzését is szolgálta, a magyar református prédikátorokat a XVI. századtól fogva a latin nyelven, retorikán némi poétikán és verstanon, logikán, filozófián és teológián kívül úgyszólván semmire sem tanították […]. Maga a református istentiszteleti rend pedig alig lehetett alkalmas arra, hogy zeneműveltségi igényt támasszon akár a lelkészetben, akár a tanítókban, akár a gyülekezetekben”, És másutt: „[…] a mindenfajta hangszer, tehát még az orgona templomi használatával szemben is elutasító egyházi felfogás, valamint a gyülekezet vagy a liturgus énekén kívül semmiféle többszólamú éneklésre módot nem engedő istentiszteleti keret sem nyújtott lehetőséget sem az összhangzatos éneklésre, sem az avval kapcsolatos zenei műformák megismertetésére.”

Az orgona és egyéb hangszerek megítélését pedig jól szemlélteti az Öreg Graduál összeállítójának, Geleji Katona István püspöknek a nyilatkozata (mai helyesírás szerint idézzük): „Jobb volna azért azokat a nagy tömlőjű furulyákat és sok süvöltő fúvókat ahol vannak is, a templomokból kihányni és a kovácsok műhelyébe adni […] mert [az orgona] inkább nem tudom micsoda fajtalanságra és testi fickándozásra pezsdíti őket, az igének hallgatásától és abban való gyönyörködéstől pedig ugyan elfajítja […] [A pápisták] sok költségben készült muzsikai eszközökre tesznek szert, nagy fizetéssel orgonistákat és egyéb muzsikásokat fogadnak […], akiknek szív-gyönyörködtető zengedezések miatt az balgatag emberek […] sok hívságos emberi leleménnyel megtrágyáztatott babonákra futnak.” A Bethlen Gábor által felállított XVII. századi orgonát a fejedelem halála után eltávolították, s Nagyenyeden a XVII. század végén csupán a pontosabb ének elősegítésére állítanak orgonát. Kolozsvárnak a XVIII. század második fele óta volt orgonája, Debrecennek, Pataknak csak a XIX. század óta, s ezekben is csupán a közös tömeges éneklés vezetésére.

Így tehát a XVII–XVIII. század polifóniája, majd harmonikus gondolkodása éppúgy kimaradt a kollégiumi diák tanításából és élményvilágából, mint a kor nagyformáinak és új műfajainak megismerése. A XVIII. század közepén jelentkezik itt-ott határozott törekvés arra, hogy az énekoktatást gondosabb módszerekkel fellendítsék, a kotta nélküli éneklés során ritmusban és dallamban bekövetkezett romlásokat kiigazítsák, s hogy a „harmoniás éneklést”, az ismert dallamok többszólamú előadását bevezessék (pl. Bardoc Pál Szatmáron, Szigeti Gyula erdélyi püspök emendáló tevékenysége Nagyenyeden).

A leghatározottabb kezdeményezés azonban e téren a nagyérdemű debreceni professzoré, Maróthi Györgyé volt. Maróthi 1731-től 1737-ig tanult Svájcban, s az ottani tudományos élet, teológia megismerése és tudós barátságok kiépítése mellett lelkesen gyűjtötte a tapasztalatokat a bázeli, zürichi gyülekezetek és iskolák zenéléséről is. Különösen nagy hatással volt rá a genfi zsoltárok négyszólamú előadásmódja, mely nemcsak műveltebb körökben volt ismert, de türelmes nevelő munkával a falusi gyülekezeteket is megtanították rá. Emellett újdonság és nagy élmény volt számára az iskolákban tartott „Collegium Musicum”-ok rendszere: olyan házi társas muzsikálásoké, melyeken duettekben, tercettekben, hangszeres kísérettel vallásos szövegű, de zeneileg könnyed hangvételű (már a klasszicizmus felé tartó dúr-moll rendszerben készült) társas dalokat énekeltek. Azt is észre kellett vennie Maróthinak, hogy ilyen zenék énekléséhez és vezetéséhez zeneelméleti ismeretekkel, kottaolvasási rutinnal kell rendelkezni.

Ő maga ugyan nem szerzett magasabb értelemben vett zenei tudást, még kevésbé áttekintést a kor tényleges európai zenei fejlődéséről, de ezeket a tapasztalatokat nagy lelkesedéssel kísérelte meg hasznosítani, midőn 1738-ban a debreceni kollégiumban az ékesszólás és matematika tanszékét elnyerte. Még csak 23 éves ekkor, s nem tudja, hogy alig hat éve van a buzgalommal elkezdett munkára: 1744-ben, 29 éves korában már halott. 1740-ben, a debreceni pestisjárvány idején hozza össze a városban maradt néhány diákból válogatott első kis énekkvartettjét. A két falzettista diszkantból, továbbá tenorból és basszusból álló együttes örömmel vette a négyszólamú zsoltárokat és a pestis elmúlta után Maróthi az ő segítségükkel próbálja elterjeszteni a többszólamú éneklést. Sőt 1741-ben már javaslatot is terjeszt a városi felsőbbség elé a muzsikaoktatás tökéletesítésére és egy önálló jogú Musicum Collegium felállítására. Egyúttal megkísérli, hogy a genfi zsoltárok kotta szerinti, ritmikus előadásmódját is visszaállítsa, hiszen az eredeti – humanista metrikus szellemben fogant – ritmusokat a gyülekezeti éneklés során egyenletes menetű, hosszan kitartott hangokra simították ki.

Ehhez a programhoz megbízható kottákra is van szükség. Svájci kapcsolatai alapján igyekszik beszerezni egy korszerű hangjegyklisé-készletet. 1740-ben jelenteti meg először A szent Dávid király és próféta száz-ötven soltárinak minden franczia nótáji című kiadványát, majd 1743-ban ennek A soltároknak négyes notájik… című módosított kiadását. A kiadvány tartalma a genfi zsoltároknak Claude Goudimel által készített négyszólamú, homofonikus feldolgozása (az 1707-i zürichi kiadvány alapján), magyar szöveggel. Ehhez járult még néhány gyakorló példa, az 1743-i kiadásban néhány eredeti magyar dicséret hasonló letétben, (vö. a) példa) egy rövid elméleti összefoglalás (főként kottaolvasási alapismeretek) és néhány „mesterségesebb nótájú” tercett (a svájci Kyburtztól átvett, magyar szöveggel ellátott háromszólamú társasdal, vö. b) példa) és „fuga” (vagyis ugyanonnan való kánon).

A négyszólamú „hármóniás” zsoltárok lényegében változatlan átírásai a Goudimel-daraboknak: egyszerű faktúrájú, még a XVI. századi modális harmóniavilágban gyökerező akkordvezetéssel. Régiesnek mondható a szólamelrendezés is: a fő dallam a tenorban van, a basszus és két felső szólam akkordhangokat énekel. Az önálló harmonizálású magyar dicséretfeldolgozások amazok stílusát utánozzák, s érdemüknek mondható, hogy hűségesen, szinte hiba nélkül. Egyébként ezeknek – mint már tudjuk – hazai elődjük is van: az Eperjesi Graduálban (1636) följegyzett nagyszámú magyar népének, nagyjából ezekkel egyező módon harmonizálva. A tercettek szinte változatlan átvételt jelentenek, s jelentőségük inkább az, hogy egy friss újabb, formailag is, harmóniailag is modernebb stílussal ismertették meg a „Collegium Musicum”-ban részt vevő diákokat.

130. ábra -

kepek/130abra.png


Maróthi kezdeményezéseit az iskola és a város érdektelenséggel, sőt ellenséges érzülettel fogadta, „nem volt hajlandó engedélyezni bármiféle hangszeres zenét, még a hugenotta zsoltárokkal és a svájci típusú, tartalmilag nem kifogásolható vallásos szövegű karénekkel párhuzamosan sem”. (Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György…, 48.). Sőt még az „egyszólamú gyülekezeti ének területén is súlyos csatavesztés érte” Maróthit: amikor diákjai a kottának megfelelően éneklik a dallamot, ellentétbe kerülnek a gyülekezettel, s a botrányszámba menő hangzavar után a városi tanács jegyzőkönyvbe vétette, hogy a templomokban az ifjúság ne kóták szerint énekeljen.

A négyszólamú zsoltáréneklés ügye is elakadt Maróthi halálával. De nem teljesen: egyik utóda, Varjas János folytatni igyekszik e munkát, sőt újabb dicséretek összhangosításával megbővítve többször újra kiadja Maróthi munkáit. 1744-ben már Nagykőrösön is énekelnek többszólamú zsoltárokat, Kolozsvárról, Sárospatakról, Székelyudvarhelyről is vannak rá adatok.

Terjedésének különös közvetett bizonyítéka az a repertoár, mely a kollégiumi diákság „alkotó” közreműködésével alakult ki a négyszólamú zsoltáréneklés utánzataképpen. Azt az elvet megértve, hogy a tenorba foglalt fődallam minden hangjával szemben más, megfelelően választott hang énekelhető (erre nézve Maróthi külön regulákat adott könyvének kísérőszövegében), közismert világi nótákat, diákdalokat, divatos dallamokat is elláttak hasonló kísérettel. A megoldás nagyrészt improvizatív lehetett, s egyre inkább merev akkordpárhuzamokba torkollott. A dallamot ormótlan hármashangzat-tömbök kísérik, mint az árnyék, mintha csak most akarnák több száz év távlatából újra kitalálni az orgánumot, a mixtúrát. A szólamok száma is az ad hoc összejött társasághoz igazodik, akár a nyolcat is eléri. Lejegyzéséhez külön hangjegyírást találnak ki: nyolc-tíz soros kottarendszerbe, szólamonként más-más mértani formájú hangjegyekkel (de ritmus nélkül) jegyzik a harmonizálást. A kollégiumoktól a falvakig jól kiépített csatornák, meg a rekordálásokat, névnapköszöntőket változatlanul frekventáló diákság révén az ilyen éneklés még a kisebb helységekbe is eljuthatott. Mindenesetre még az 1970-es években is sikerült népzenei fölvételt készíteni erdélyi falvakban e primitív többszólamúság gyakorlatáról.

131. ábra - Pataki melodiárium (1798)

kepek/131abra.png


Maróthi törekvése – korlátai és sikertelensége ellenére – a zenei látókör tágulását szolgálta. S erre szükség is volt, mert az egyházi és iskolai zeneértelmezés szűkössége egyébként a nagyobb közösség zenei életét is hátrányosan érintette. Nem tette szükségessé és egzisztenciálisan megalapozottá e városokban egy szakzenész réteg letelepedését, hiányoztak tehát azok, akik szűkebb – egyházi – munkakörükön túl jelenlétükkel és tevékenységükkel a zene iránt társadalmi igényeket támaszthattak. Még közvetlenebbül pedig: a puritán szemlélet sokáig rossz szemmel nézte a világi zenélést, melynek humánumalakító hatását ideológiája nem engedte felismerni. E városok magisztrátusa ugyani már a XVII. századtól kezdve megismételt tilalmakkal, súlyos büntetésekkel szorítja ki a hangszeres és több szólamú zenét a mindennapi életből. Szabolcsi Bence egy sor ilyen törvényt idéz, pl. Debrecen 1610-ben tiltja a hegedülést, lantolást, virginálást, 1649-ben a kitiltja a zenészeket, Marosvásárhely 1649-ben a hegedülést, cimbalmolást, kobzolást, lantolást, sípolást (melyen, ha valakit rajtakapnak, hangszerét elveszik, földhöz verik, őt pedig kalickába teszik). Borsod megye botbüntetés alatt tiltja 1683-ban a lakodalmakban vagy privátim való hegedülést és táncot. Ugyanígy tesz Kolozsvár, Pápa, Székelyudvarhely. Amikor 1803-ban a pápai diákok a hegedülés engedélyezéséért folyamodnak, a tanári kar azzal utasítja vissza, hogy „Debretzenben s Patakon is 400 Deákok közzül edgy Időben alig van több 10 Musikusnál, azok is pedig jobbára Korhelyekből, s Erköltstelenekből telnek ki […]” Persze a mulatságokon, kocsmába való zenélést tiltani lehet, de egészen kiirtani nem. Azért a XX. századi alföldi cigánybandák gazdag hagyományait valószínűleg nem a XIX., hanem még az előző század alapozta meg. A kemény tiltások a XVIII. század vége felé amúgy is enyhülnek, sőt az 1790-es években maga Debrecen is engedélyt ad színtársulatok szereplésére, s rajtuk keresztül – ha csak szűk metszetben is –, módot ad polgárainak, hogy a korabeli európai zene szokásaival, zenealkalmaival, dallamfordulataival megbarátkozzanak.