Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

6. Városi zeneélet

6. Városi zeneélet

Amikor most – sajnos még itt is csak épp hogy megindult adatfeltárások alapján – a XVIII. századi városi polgárság zenei életéről akarunk képet adni, voltaképpen két kérdésre kell felelnünk: milyen alkalmakkor, formák közt, kiken keresztül, milyen zenével találkozhatott a városlakó? Másrészt pedig: milyen volt s hogyan változott a zenéhez való viszonya, mit jelentett számára a zene a század elején, s mást-e a végén? A válaszadáskor különbséget kell tennünk városaink három típusa között. Többféle áttétellel, e korban még mindig meghatározó a vallásnak, mint összegző kulturális formának és szemléletmódnak a hatása. Emiatt más a szerepe az evangélikus vagy katolikus többségű városokban, más a református többségűekben, s a század végén már számolnunk kell a felekezeti feltételektől elszakadó, autonóm zeneéletet kibontakoztató polgárvárosokkal is.

Az adatok leggazdagabban az első típusból állnak rendelkezésre, s azok alapján a város „zenetermelő” csoportjait nagyjából felsorolhatjuk. Említettük már többször, hogy a templomi zenészek (akár a székesegyházakban foglalkoztatottak, akár a város költségén dolgozók) istentiszteleti szolgálatukon túlmenően is kulcsfigurái a város zeneéletének. Ők a nagy ünnepségek állandó szereplői, a zenetanítás és a XVIII. század végén meginduló hangversenyélet kezdeményezői. Sőt találkozunk velük még olyan profán alkalmakkor is, mint a katonabúcsúztatás, farsangi báli zenélés. Ha máskor nem, a nagy városi ünnepségekre okvetlenül kivonulnak az iskolai zenekarok, énekkarok is. Ösztönző hatással lehetett a város zeneéletére olyan kiváló együttes vendégszereplése is, mint az Esterházy-zenekar tagjaié Győrben, a XIX. század elején.

Akár a városi templomi zenészek, a város állandó alkalmazásában vannak – elsősorban régi szabad királyi városainkban – a toronyzenészek is. Ilyenek például az 1715-ös Nádasdy-alapítvány szerint Kőszegen (egészen 1876-ig) működő tornyosok, a mester és négy legénye, akik nemcsak trombitához, harsonához, de oboa- és hegedűjátékhoz is értenek. Feladatuk itt is többrétű: az őrködéshez kapcsolódik a gyakori kürtjeladás kötelezettsége; a város ékesítéséhez a naponta háromszori toronyzene (zöld libériás öltözetben), az ünnepségeken, verbuváláson való részvétel, a hangszeres istentiszteleti zene rendszeres segítése.

Számos magyar város zenei életét gazdagítja a katonai ezredek zenekara. Ezeket – bár a jól ismert „rezesbandák” közvetlen történeti elődei – mégsem szabad egészen a polkákat és marsokat játszó XX. századi együttesek mintájára elképzelni. Inkább valamiféle átmeneti képződmények a XVII. századi tábori és ünnepi trombita-dob együttesek, meg a legújabb kori típusok között. Olykor több is van egy városban, pl. Győrben 1800 táján három együttes is működik, a német ezredé, a magyaré és a vadászoké. A katonai felvonulásokon kívül ott látjuk őket a város minden jeles ünnepségén, de alkalmanként segítenek a templomi zenélésben is. A XVIII–XIX. század fordulóján már önálló hangversenyeket is adnak, de esetenként a vendéglői zenélést sem vetik meg. A korabeli műzenével való szoros kapcsolatukat mutatja, hogy például Győrben a Strauch-ezred oboása később a dóm zenésze lesz; de az is, hogy vezetőjük, sok esetben képzett, a zene más területein is jártas zenész. Pécsett például egy ideig a Pozsonyból jött Glantz György – Lavotta tanára – vezeti a Károlyi-ezred együttesét, aki nemcsak fúvós szimfóniának, de egyházi műveknek is szerzője. Egyik utódja, Kramár (Krommer) Ferenc a dómzenészek közül jön át a katonazenekarba.

A katonazenekar persze nem illeszkedik be szervesen a város folyamatos zeneéletébe, hiszen gyakran elvezényelik más városba. Ugyanígy csak átmeneti szerepe van a színtársulatokkal jött zenészeknek a XVIII. század végén, vagy olyan alkalmi szenzációknak, mint a hatvan zenésszel Győrön átvonuló török követség 1719-ben (s még többször ezekben az években). Ugyancsak mozgékony társaság, mégsem hiányzik soha a városokból a cigány zenészeké. Bár még korántsem olyan „egyeduralkodóak” a szórakoztató zene terén, mint lesznek a XIX. században, mégis a XVIII. század az a kor, melyben későbbi hírüket megalapozzák, és a magyarországi mulatozásban az ország egész területén nagyobb szerephez jutnak. Mint Sárosi Bálint írja, a XVIII. század végére, a cigánybandák első sikeres megszólalásával jutottak el odáig, hogy a cigányfoglalkozások között a zenélés lett a legrangosabb. Az első cigányzenész-név, 1776-ból, Barna Mihályé, aki azonban Csáky Imre bíboros udvari muzsikásai közé tartozik, s másik három – nem cigány – zenészt vezet. Az 1782. évi statisztika – mint Sárosinak a „cigányzene” történetét gondosan leíró könyve (Cigányzene…) említi – 1582 cigányzenészről tud Magyarországon. Kisebb-nagyobb bandáik ha vissza-visszatérnek is telephelyükre, a közelebbi és távolabbi környék minden szereplési alkalmát kinyomozva mozognak az országban, akár szekéren Kolozsvárról a budai országgyűlésig is.

De olvasunk – legalábbis a XVIII. század második felében – másfajta bandákról is. Pécsett például 1785-ben egy Csehországból jött bányászzenekar kér a városi tanácstól engedélyt tartózkodásra és hangversenyek rendezésére. Ugyancsak Pécsett 1796-ban két polgári zenei egyesülésről is hírt kapunk: egyik a magyaroké, másik a németeké. Ezek nyilván elsősorban saját szórakoztatásukra muzsikálnak, de részt vesznek városi ünnepségeken, esküvőkön, sőt időnként játszanak istentiszteleteken is. Valószínűleg fúvós együttesek éppúgy, mint a baranyai német falvak zenekarai. Nem tudjuk, hogy amikor a céhek ünnepi felvonulásait kísérő zenészekről olvasunk (pl. Pécs 1774), vajon saját együttesekre vagy felfogadott muzsikusokra gondoljunk-e.

Hasonlóképpen a polgárság saját zenélési kedvét szolgálták azok a zenei egyesülések, melyek a XVIII. század végétől kezdve (de főként a XIX. század elején) alakulnak muzsikai egylet, hangászegyesület stb. címén, és hangversenyek szervezésére, zeneiskola támogatására, kottakiadásra stb. mozgósítják a zenekedvelő lakosokat. E zenekedvelők között a XVIII. század végén már amatőrökre is gondolnunk kell. Egy Pécsre látogató német olyan polgárcsaládokról ír, ahol hangszert tanuló gyermeket, a kottapolcon Mozart és Pleyel kottákat talál. Egy győri polgár (közvilágítási felügyelő) rendszeresen muzsikált vonósnégyesben zenebarátaival. A XIX. században szaporodó hangversenyeken sokszor ott szerepelnek a város műkedvelő lakosai, ifjai is. A XVIII. század végétől itt-ott már zeneiskola gondoskodik arról, hogy a polgárság el is sajátíthassa a hangszerkezelés művészetét. A legelsők közé tartozik a pécsi (1788-tól), amelyben a belvárosi templom segédkarnagya, Svoboda Gáspár tanít zongorát és éneket. Hogy ennek hatása nem lehetett csekély, két adat is mutatja: 1793-ban tizennégy clavichordot rendelnek egy helyi orgonaépítőtől [!]; 1808-ban pedig ötvenöt növendék tanul a zeneiskolában: harminchét polgár, tizenkét népi és katona, hat nemes.

S végül: a legszélesebb zenélő réteg a városlakók sokasága, polgárok, kézművesek, diákok, parasztok. Zenéjük az az egyszólamú ének, melyet egy alábbi szakaszban próbálunk rekonstruálni. De ott van a hegedű is egy-egy kocsmába betévedő diák vagy polgár kezében, hogy saját magának vígasságot szerezzen vele.

Foglaljuk össze most, melyek azok az alkalmak, amikor zenével találkozik a városlakó. Többször említettük, hogy az istentiszteleti ének adja a legszélesebb tömegnek az alkalmat a műzenével való találkozásra. A vallási indítékú különleges ájtatosságok, búcsújárások, körmenetek zenei anyaga már jóval vegyesebb, s részben egybeeshetett azzal a – számunkra már föl nem idézhető, valószínűleg nagyrészt fejből játszott – zenével, melyet a városi ünnepségeken a templomi, városi, katona zenészek megszólaltattak. Az új főispán, püspök bevonulása, a királykoronázásokról, uralkodói születésnapokról való megemlékezés, a céhünnepségek, olyan rendkívüli alkalmak, mint pl. a korona hazahozatala (Győrben), egy-egy tisztelt ereklye fogadása, mind-mind alkalom a látványos gyülekezésre, a trombiták és dobok megszólaltatására, az ágyúk ünnepi kilövésére, de sokszor táncos utcai vigalmaknak, vagy éppen ellenkezőleg, ünnepi hangversenyeknek a tartására is. Kürtök és dobok ünnepi zengésével kísérik Győrben még azt is, hogy a város főterén felállítják a pellengért, s azt is, hogy a város és a jezsuiták tiltakozására kénytelenek azt lebontani.

Hogy csak egy leírást felidézve jellemezzük a többi ünnepséget is: amikor 1780-ban Pécset szabad királyi várossá nyilvánítják, a hír vételekor mindenekelőtt Mária Terézia hosszú életéért, szerencsés kormányzásáért nagymisét és Te Deumot énekelnek. A kihirdetés ünnepségére érkező királyi biztosokat a város határában lovas és gyalogos fegyveres polgárok zenészekkel együtt fogadják, dobok, sípok, trombiták, ágyúk hangjával köszöntik; a bevonulási menetben a díszruhás magyar, majd horvát lovasokhoz trombitás, illetőleg dobos tartozik, a Kinsky-ezred zenekara törökös zenét játszik, majd a német gyalogság, a magyar gyalogosok, végül a német lovasok jönnek, mind saját zenészeikkel, dobosokkal, síposokkal, trombitásokkal. A város főterén válogatott zenészek trombitakórusa adja hírül a város felszabadulását. Másnap „igen értékes zene kíséretében” tartanak ünnepi misét, majd sípok, trombiták „ragyogó” hangja mellett mennek vissza a városházára a királyi diploma felolvasására. Onnan újból zenekari muzsikával vonulnak a várostemplomba Te Deumot énekelni, majd ökröt süttetnek, azt fúvószenekar kíséretében viszik a város főterére, s kiosztják a népnek. E leírás ugyan a század végéről való, de nagyjából ugyanilyen rendben idézik az ünnepségek zenéjét Bárdos Kornél könyvei az egész századon át. Sőt ár 1680-ban olyan látványossággal köszönti Győr város Széchényi György püspököt, melyben a Rábán felvonuló hajókról mozgó színjáték és vízizene gyönyörködteti az egybegyűlteket.

Folytassuk a zenélési alkalmak felsorolását a zenés szórakozások, mulatások említésével. A rá vonatkozó adatok bőségéből nem is érdemes kiragadni egyeseket: az olvasót arra biztatjuk, Bárdos Kornél könyveit forgatva élvezze végig a városi rendelkezésekből, a pereskedéseken fölvett jegyzőkönyvekből idézett jóízű magyar nyelven elmondott mulattató vagy botrányos történeteket. Hol egy magányos mulatozó kezéből csavarja ki valamely haragosa a hegedűt, hol a szigorú zárórákon túl is hangoskodó, bandázó csoportokat jelenti föl egy-egy éjjeliőr, hol viszont arról értesülünk, kiknek adtak engedélyt – s milyen föltételek mellett – bálok, farsangi táncok tartására. (Pécsett pl. 1786-ban nyolc vendéglő kért és kapott rá engedélyt.) A kocsmák és a bálházak zenei repertoárja persze kissé eltérhetett egymástól, s ha az utóbbi helyen alkalmi keresetet találtak olykor katona, sőt – horribile dictu – székesegyházi zenészek, az előbbit bizonyára elkerülték, s átengedték Czigány Ferkónak és társainak. Ám ha majd egy következő szakaszban a korabeli tánczenéről áttekintést nyerünk, látni fogjuk, hogy a kétféle zenei anyag között többféle – a jövő szempontjából nagyon is fontos – érintkezési pont adódott. Amellett ne higgyük, hogy a bálok az előkelőségnek lettek volna fenntartva: „Elindultunk a bálba… körülbelül százan voltak ott, mindenféle rendű és rangú, mivel a bál nyilvános volt. Nekem úgy tetszett, hogy még a legalantasabb kézmíves osztály is képviselve volt” – írja a pécsi látogató 1793-ban.

A népzene közelében járva említsük meg a városok (és falvak) életének jellegzetes alakját: az éjjeliőrt. Tennivalóit a XVIII. században számos tanácsi rendelkezés leírja, s ezekben mindig ott szerepel az órakiáltás – népzenénk tanúsága szerint a recitáció és dalszerű ének között álló furcsa formájával.

A század vége felé egyre többször találkozunk „muzsikai akadémiák” említésével, vagyis immár valódi hangversenyekkel. Eleinte talán a templomi zenészek mecénásainak, kegyurainak, azok vendégeinek adott zeneestélyek voltak csupán az önmagáért való zenehallgatás ezen alkalmai, de fokozatosan nyilvánosabbá válhattak, s végül tudatosan is a város művelésére, a polgárság ízlésének finomítására rendeltettek. 1790-ben, a korona győri fogadásának előestéjén még zártkörű „muzikális akadémiát” tartanak, de öt év múlva a város nagyjai, papjai, nemesei, tudósai nagy számban gyűlnek össze arra a püspök költségén rendezett hangversenyre, melyen először egy rövid szimfónia szólalt meg, majd Rajnis József által versbe foglalt s Jazitsek dómzenész által „muzsikára alkalmazott” terjedelmes magyar nyelvű mű következett (Mojzes éneke), ezután egy basszuskürt virtuóz játéka, utána ismét helyi kompozíció, végül egy virtuóz oboadarab. 1792-ben az abdai plébánián összegyűlt társaság gyönyörködik az ez alkalommal kijött győri muzsikusok játékában. 1811-től már a győri zenebarátok veszik kezükbe a hangversenyek ügyét. 1822-től Sztankovics János kanonok saját házában minden héten kétszer tart zeneestélyt. Ugyancsak a XIX. század elején kezdődnek meg a veszprémi „akadémiák”, ugyanekkor a pécsiek is. Érdemes felidézni egy 1811-i hangverseny programját, mert azt teljes egészében a városban működő sokszínű zenészgárda biztosítja: Tóth József dómzenész (egy koncert előadásával), két városi polgárlány külön-külön és négykezessel (amatőr zenélés!), a XIX. század első felének nemzetközi hírű pécsi fagottművésze, Weidinger Imre (de ezúttal klarinéton!), végül egy Haydn-szimfónia fejezi be a hangversenyt. Ezek az akadémiák persze csak szerény kezdetet jelentenek, a hangversenyélet kiterebélyesedése a XIX. század derekára vár. Amint hogy a XIX. században mutatkozik meg az eddig csak itt-ott említett házi muzsikálás jelentősége is, továbbá a XVIII. század végétől szaporodó zenés színi előadások (vándor színtársulatok) szerepe. Mindenesetre már a századforduló táján hallunk operákat (Mozart-, Dittersdorf-, Spontini- stb. dalműveket) bemutató színtársulatokról.

Zárjuk e színes képet a Bárdos Kornéltól idézett kedves adattal: Hilzberger Antal győri mester olyan zenélő órát hirdet, mely Mozart-nyitányt, Cherubini-részleteket, német táncokat, Albrechtsberger-fugát, de mellette hazánkban működő szerzőktől – Kramár (Krommer)-indulót, Berner által komponált magyar táncokat – ad elő. „Bizonyára igen sok győri polgár élvezte hosszú ideig a rajta megszólaló értékes és népszerű műveket” (Bárdos Kornél: Győr zenéje…, 289.).

Ha most az elmondottakat abból a szempontból akarjuk összegezni, hogy milyen értelemmel, jelentéssel léphetett a hallgató elé a zene a század folyamán, talán lassú átalakulást vagy legalábbis gazdagodást állapíthatunk meg az említett helyeken. A zene a század elején főként aláfestő, kísérő szerepű. Alkalmazott zenének tekinthetjük, s a hallgató voltaképpen a látványra, az eseményre figyel, melynek ünnepélyességét emeli a zene. Ilyen az istentiszteleti muzsika, de még inkább az ünnepségi, a táncos, a jeladó. A század végére lassan megszaporodnak az önmagáért való zenehallgatást és zeneművelést kifejező és indokoló intézmények, formák. Már azok az egyházi események is e felé hatnak, melyben nem egy istentiszteleti cselekmény aláfestője a zene, hanem az áhítatnak egyetlen vagy fő gerjesztője (pl. Stabat Mater-ájtatosságok). Még inkább ilyenek lesznek azonban az akadémiák, a mulatástól, tánctól független asztali zenék és zeneestélyek; a befogadóképességnek ugyanerről a tágulásáról vallanak a zeneiskolák, a házi zenélés említései, a zenepártoló egyesületek létrejötte. Részletes dokumentációra ugyan csak két város esetében támaszkodhatunk, a két egymástól távol eső, különböző körülmények között fejlődött város – egyik szinte tiszta magyar lakosságával, másik egy elég tekintélyes számú, lassanként megmagyarosodó polgári réteggel – a típusnak valószínűleg elég jellemző képét adja.

Városaink első típusából emelkedett ki – szerencsés adottságok, s bizonyos fokig persze lakosságuk összetétele jóvoltából – néhány olyan polgárváros, mely a felekezeti meghatározottságoktól elszakadva egy autonóm zeneélet kereteit, alkalmait, termelőit és fogyasztóit is felmutathatja. Habár Buda, Pest, Szeben és mások a mellett szólnak, hogy ez a német többségű városokra korlátozódott, valójában ezek csak megelőztek egy lépéssel (két-három évtizeddel) olyan magyar városokat, mint például az előbb említett magyar Győr, Veszprém, ahol az 1820–1830-as években már szintén megtaláljuk ezeket az újkori zeneéleti formációkat. E városok jelentőségét a köztük is kiemelkedő szerepet játszó Pozsony példájával tudjuk legjobban megvilágítani.