Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. A kolostorok zenei stílusa

5. A kolostorok zenei stílusa

Zenetörténetünk különös „mellékösvénye” a kolostorok XVII–XVIII. századi gyakorlata, melyről szintén Bárdos Kornél könyvei adnak első képet, magának a zenei anyagnak feldolgozását pedig Szigeti Kilián kezdte meg.

Most azonban kissé vissza kell lépnünk, ami az időrendet illeti. A török megszállás és a reformáció a legtöbb középkori szerzeteskolostor működésének véget vetett. A XVII. században újjáéledő vagy újonnan betelepedett rendek összetételek és jellege inkább új kezdetet jelent, mint folytatást. A jezsuiták, piaristák életét az iskola kívánalmai szabták meg, mint láttuk, speciális zenei igényekkel. A bencések, ciszterciek, premontreiek nem tudtak, vagy csak nagyon későn újraszerveződni. A ferencesek és pálosok kaptak új erőre e korban, s gyors terjedésük, népszerűségük zenei életüket is befolyásolta.

Kiindulópontul persze a hagyományos gregorián korális szolgált. A pálosok, mint már korábban leírtuk, szinte tudományos alkotó munka árán hozzák összhangba zenei hagyományukat a tridenti zsinatot követő római reformliturgiával. Ennek tanúi XVII–XVIII. századi, gondos munkával készült énekkönyvek egész sora. A ferencesek ilyen szempontból kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen gregorián énekük – eltekintve néhány rendi sajátságtól – ugyanazt a tradíciót képviseli, mint a most importált római változat. Náluk viszont az intenzív gyakorlat új utak keresésére ad ösztönzést: a gregorián és az újkori zenei stílusok szintézisét kereső – Nyugat-Európában is jelentkező – kísérletekre. Az intenzív gyakorlat tanúja a nagyszámú XVII–XVIII. századi ferences gregorián kézirat, a kísérletek első lépését pedig azok a kántorkönyvek mutatják, melyek orgonakísérettel látják el a hagyományos dallamokat. (Az Egyetemi Könyvtár őriz több ilyen kéziratot.) Mi is történik itt? Az ősi, egyszólamú kultúrából vett dallamoknak a harmonizáláskor hármas átértelmezést kell szenvedniük. Elsősorban: modális jelentésüket föladva a dúr-moll harmóniavilághoz kell alkalmazkodniuk; másodsorban: összefoglaló dallammozdulatok helyett hangonként kezdenek élni, hiszen minden dallamhang egy-egy harmónia alkatrészévé válik; végül: az új metrika és a hangonként való harmonizálás együttes hatására ritmizálódnak, szabad áradásukat elvesztve a fél-,

negyed-, nyolcadhangok pontos időarányai szerint sorakoznak ütemekbe.

Mivel azonban a dallamok még e keretekben is elárulják sajátságaikat, a kor szempontjából „idegenszerűek”, egyre-másra készülnek olyan új kompozíciók, melyek utánozzák ugyan a gregorián dallamképzést, de már eleve új ízlés, az ütemezett dúr-moll zene törvényei sugallják őket. Voltaképpen a XVII. század eleji monódia, a számozott basszusra állított egyszólamúság találkozik itt össze a gregorián hagyomány furcsa átmentésének kísérletével. Mihelyt elszakadnak azonban az alaprepertoártól, fölöslegessé lesz a kompromisszum, készségesebbé válnak egy nyíltan újkori, barokk melodika bebocsátására. Ez az irányzat Németországból terjed el, de hazai alkalmazók, alkotók, gyűjtők kezében formálódik ki változatos, másolatokban terjedő „kolostori” énekköltészetté, mely bővelkedik névvel is jelzett (pl. pruszkai, esztergomi, székely stb.) helyi változatokban. Hazai meggyökerezését a népénekek stílusával való kölcsönhatása is bizonyítja.

A XVII. század egyik legérdekesebb magyarországi zenei egyénisége az erdélyi ferences, Kájoni János (1629 v. 1630–1687). Jelentősége túlmutat a kolostori zenélésen, sokoldalú érdeklődése révén zenetörténetünk több tárgyánál is találkoztunk már a nevével. Mégis itt tárgyaljuk, mert önálló alkotó tevékenysége ehhez az irányzathoz számítható. Csíksomlyóban tesz fogadalmat, de nagyszombati tanulmányai révén a királyi Magyarország zenei életét is megismeri, sőt nyilván innen magyarázható európai zenei látóköre. 1666 után Erdély különböző kolostoraiban működik mint házfőnök, majd tartományfőnök, zenei érdeklődését e funkcióban is megőrizve. Az egyházi népének művelésében talán senki nem buzgólkodott annyit, mint ő. Láttuk előző fejezetünkben, hogy nyomtatott Kancionáléja és az ún. csikcsobotfalvi kézirat szinte korai népénekgyűjtésnek beillik, s a hagyományos énekanyagnak éppúgy gazdag és hiteles közvetítője, mit újabb kezdeményezéseknek figyelmes közreadója. Találkoztunk nevével világi dal- és táncirodalmunk XVII. századi forrásaik felsorolásakor is: a Kájoni kódex (melyben őmellette mások is jegyeztek be darabokat) egyházi táncdallamok korai (orgonatabulatúrás) följegyzése. De érdeklődik a régi magyar egyházi zene iránt is: lemásol – még a kottaírásformát is buzgón utánozva – egy középkori magyar Graduále-könyvet. Korának zenéje viszont Organo Missal és Sacri Concentus című gyűjteményeiben tükröződik (1667, illetve 1669). Orgonadarabok, Lodovico Grossi da Viadana (1564–1645) műveinek másolatai, más korabeli szerzők művei mellett harminckilenc mise, ötvenhárom litánia olvasható itt, jó részük magyar szerzőtől, egyik-másik valószínűleg Kájoni Jánostól. Ezek már szinte kivétel nélkül az új, harmonizált és metrizált egyszólamú egyházi ének eszméjét követik. Kájoni buzgalmát általa épített orgonák, általa tanított orgonista fiatalok, általa létesített (kottatípusokkal is fölszerelt) nyomda bizonyítja.

126. ábra - Kájoni J.: Orgona Missale (1667) Litániarészlet

kepek/126abra.png


Kájoni azonban már a XVII. században sem egyetlen képviselője ennek a különös szerzetes-stílusnak. Kéziratról kéziratra vándorol például a nagyszombati ferences, Vogler Ferenc miséje (1668 előtt), ugyanebben a korban komponál – mint Szigeti Kilián felsorolja – Konstantini Lukács, Endei Károly. Az effajta kompozíciók buzgó gyűjtője és gyarapítója Dubelovicz Valerián szombathelyi, Ferenczi Albert mikházi ferences.

127. ábra - Veszprémi ferences kézirat (Missa Tubicinalis) részlet

kepek/127abra.png


„Még egy lépés kellett, s a menzurális korális dallam átalakult késő barokk figurációs énekké, egy- vagy kétszólamú áriává” – írja Szigeti Kilián. Gerstenmajer Cecil szombathelyi ferences gyűjteménye negyvenkét ilyen áriamisét tartalmaz =1773), de még népszerűbbek Dettelbach Gaudentius, magyaróvári születésű győri szerzetes művei, a litániaszerző Rakoványi Theodóziusz darabjai, Roskovszky Pantaleon budai ferences gyűjteményei.

Nem marad meg a ferencesek körén belül ez a repertoár. Egy-egy kolostor (vagy szerzetesek által vezetett nagytemplom) ugyan szívesen alkalmaz vagy kölcsönöz zenészeket, énekeltet a nép által szívesen hallgatott figurális zenét, nagyjából a székesegyháziak mintájára (pl. a celldömölki kegyhely bencései, a szombathelyi domonkosok). Ezzel a korszerű műzene közvetítési, terjesztési lehetőségeit növeli az országban. Általában azonban meg kell elégednünk egy orgonista működésével, s ha nem akarnak egyszerű magyar (német, horvát stb.) népénekre szorítkozni, ugyanez a „barokk korális” (ahogy Szigeti Kilián nevezi) kínálkozik előadásra nálunk is. Így pl. a szerviták, a bencések (Pannonhalma), a pálosok is befogadják e stílust, sőt pl. Koncz Gábor pálos szerzetesben buzgó követőt, komponistát is állítanak a ferencesek mellé. Koncz gyűjteményei (1771, 1772) azért is érdekesek, mert a terjedelmesebb, összetettebb „korális” dallamok harmonizálásmódját szívesen alkalmazza egyszerűbb, népiesebb, akár magyar nyelvű egyházi énekre is. A magyar népének könnyedebb hangulatú rétegei és a már említett harmonizációs törekvések közt egyre erősebbé válhatott a XVIII. században a kölcsönhatás. Így feldolgoznak egy sereg karácsonyi népies dallamot a „gyöngyösi pásztormisék” latin műzenei részekből és betlehemes dallamokból összerótt kis kórusaiban, orgonás dudautánzatában (Zrunek György ferences feldolgozása, E. Pascha, felvidéki rendtársa műve alapján.)

Azonban ennek az irányzatnak jelentőségét elsősorban nem abban kell látnunk, hogy magyaros dallamok – általában abból is a kevésbé értékes rétegek – jól-rosszul sikerült feldolgozását adják. Szigeti Kilián helyesen mutat rá, hogy a „magyarság széles rétege, főleg az egyszerűbb néposztály műzenét annak idején csak a templomban hallott. Mivel pedig országszerte a »barátok« templomait látogatta a legnagyobb néptömeg, így a magyar társadalom XVII–XVIII. századi zenei nevelésében fontos szerepet játszott a barokk korális ének” (Magyar Zene 1978). Hozzátehetjük, hogy nemcsak a közönségnek, hanem a közepes tudású zenész rétegnek a nevelésében is, hiszen a számozott basszusos kísérletek megszólaltatása megkívánta a sokfelé működő számos orgonistától a korszerű harmonizálás elméleti és gyakorlati ismeretét. Valóban, az említett kántorkönyvek közül nem egy tartalmazza az összhangzattani alapismereteket is, tehát az újkori magyar zeneelmélet-oktatás előfutárának mondható.