Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. Zene a gimnáziumokban

4. Zene a gimnáziumokban

A zenei műveltség terjedése erős eszközének bizonyultak azok az új típusú iskolák (gimnáziumok, kollégiumok), melyek a XVII. századtól fogva – évtizedeken át folyamatosan megszilárdították a humanista ihletésű oktatás magyarországi formáját. Ezeket az iskolákat zenei szempontból két csoportba osztja Bárdos Kornél: első a református és unitárius iskoláké, melyek az iskolai törvények gondosságával biztosítják és védik az egyszólamú éneklés folytonosságát (róluk egy későbbi szakaszban írunk). A második csoport az evangélikus és az új alapítású (vagy átszervezett), jezsuiták vagy piaristák által vezetett katolikus iskoláké. A középkori iskolatípus zenei rendszere kisebb iskolákba szorul vissza, majd elenyészik; a minden tanulót magába foglaló gregorián kórus eszményével szakítanak. Ez nem jelenti azonban, hogy ne becsüljék a zenének a nevelésben betöltött szerepét. Az újfajta egyszólamúság ugyan, melybe valamennyi diákot bekapcsolják, relatív színvonalesést jelent. Ám a „második csoport” iskoláiban kárpótol érte a tehetséges növendékek hangszeres és énekes oktatására fordított gond, továbbá az általuk és fizetett zenészek által szolgáltatott gazdag többszólamú és hangszeres zenélés, mely az egész diákságnak (sőt a városoknak is) eddig ritkán hallott zenei élményeket nyújthat. Többszólamú kórusról és hangszeres együttesről tudunk példát a soproni, kőszegi, lőcsei, szepesi, késmárki, bártfai, kassai, körmöcbányai, besztercebányai, rozsnyói és egy sor erdélyi evangélikus iskolában, a nagyszombati, trencséni, szakolcai, kassai, zágrábi, pécsi, győri jezsuita, a podolini, privigyei piarista gimnáziumokban (Bárdos Kornél adatai). Kik művelték e praxist, milyen zenét játszottak, s milyen alkalmakkor, milyen funkcióban? Itt is csak ideiglenes képet festhetünk megvárva az egész országot jellemző bővebb feltárásokat.

Az énekesek, de nemegyszer a hangszerjátékosok is, elsősorban az iskola saját, zeneileg haladottabb diákjaiból kerülnek ki. Minthogy a zenei szereplés külön és nem kevés terhet ró rájuk, gyakran külön természetbeni vagy pénzjuttatásban, ösztöndíjban részesülnek. Egy-egy ígéretes képességű diák zenei továbbképzését is az iskola (illetve azt fönntartó szerv) fizeti. Hozzájuk társulnak a „külső” zenészek, főként hangszerjátékosok, mint állandó vagy alkalmi kisegítők, akiket szintén az iskola fizet. Végül igénybe veszi az iskola egy-egy alkalommal a városban működő más együttesek segítségét, így pl. a székesegyháziakét, a toronyzenészekét, a katonazenekar fúvóskarát stb. (Így szerepelhet például Győrben 1747-ben kettős fúvóskar a jezsuiták egyik ünnepségén.) Az együttesek nagysága nagyjából a már megismert típushoz igazodik: két-három diszkantista és altista, egy-egy felnőtt énekes, hat-nyolc vonós és három-négy fúvós zenész. Az evangélikusoknál az együttes vezetője rendszerint egyúttal az iskola énektanára, képzett, hivatásos zenész (pl. Pozsonyban Kusser János, Lőcsén Markfeldner, Szepesen Simbraczky János). A jezsuitáknál a vezetés ingadozóbb, mert gyakran fiatal, felszentelés előtt álló, majd két-három év után más helyre átvezényelt rendtagok felelősek a karnagyi, tanári és orgonista feladatokért. Talán ezért is van szükségük oly sokszor a hivatásos zenészek segítségére.

Mi a feladata a zenekaroknak? Az evangélikusoknál az istentisztelet többszólamú művekkel való ékesítése, temetésen való éneklés, továbbá ünnepek, névnapok idején „kántálás” a városban – nem egyszer tanáraikkal együtt, akár többszólamú énekkel. Náluk talán saját diákságuk is nagyobb számban vett részt a zenei gyakorlatban: hiszen országszerte tartják azt a szabályt, hogy az idegenből érkező, tanulni vágyó ifjak közül csak a zenéhez értőket vegyék fel. Ezeknek az iskoláknak fénykora azonban a XVII. század volt; a XVIII. században szigorú korlátozó törvények az evangélikus iskolák zenei életét is megnehezítették. A győri evangélikusoknál például e században már csak kántortanító foglalkoztatásáról értesülünk, aki a tanulókat a gyülekezeti éneklésre oktatja.

A jezsuita (és valószínűleg ugyanígy az eddig kevésbé ismert piarista) iskolákban a zenélési alkalmakat három csoportba osztjuk. Egyik az istentiszteletek ékesítése az év húsz-huszonöt nagyobb ünnepén, melyeken többszólamú, hangszerkíséretes miséket, vesperásokat énekelnek, olykor kisegítő zenészek segítségével. Ilyenkor a város közönsége, az összegyűlő nagy hallgatóság is hozzászokhat a barokk, majd klasszikus stílusú műzenéhez. Ezek az alkalmak állnak legközelebb ahhoz a zenehallgatási formákhoz, mellyel az újkori koncertlátogató az „abszolút” zenét befogadja. A zene itt meglehetősen önálló, saját idejét megszabó kifejezési forma. Néha tisztán hangszeres tételek beillesztésére is mód nyílik: így például a győriek húsvéti vesperásában (1742) a zsoltárok és a két szólista által énekelt Haec dies tétel után hangszeres muzsika (szonáta) következett, és azután a Magnificat. A hivatalos istentiszteletekkel azonban a barokk kori vallásosságban szinte egyenrangú, zeneileg azoknál még fontosabb lehetett a sokféle különleges ájtatosság. Ezeknél a zene már valóban a figyelem előterében áll, nyugodtan beszélhetünk hangversenyről. Hogy csak néhány példát hozzunk: ilyenek a nagyböjti Miserere-ájtatosságok, a nagypénteken hagyomány szerint megtartott Stabat Mater-hangversenyek, vagy a nagycsütörtöki lábmosás azon formája, hogy közben „zene és ária” szól (Győr, 1764). Ezek is bő alkalmat nyújtanak az önálló hangszeres muzsikára. A Stabat Mater-ájtatosság előtt például (ingressus cum symphonia”: vagyis a bevonuláshoz symphonia játszatik (amin persze még 1764-ben is inkább késő barokk típusú egytételes hangszeres darabot kell értenünk).

A zenés-látványos passiójátékok már átvezetnek a zenélési alkalmak második csoportjához: azokhoz a vallási vagy iskolai ünnepségekhez, melyek alkalmul (vagy ürügyül) szolgálnak pompás, látványos felvonulásokhoz, jelmezes megjelenítésekhez, megjátszott életképekből, versből, zenéből, mozgásból összeszőtt, nagy tömegeket vonzó barokk ünnepségekhez. A felvonulásokat ékesítő spektákulumok – például spanyol ruhába öltözött fáklyavivők, majd szekerek sora, amelyen diákok életképekben jelenítették meg Krisztus szenvedésének stációit, vagy pl. Őrangyalok ünnepén az angyalok különféle csoportjait – a barokk hódító rendjeinek propagandaeszközei, de ugyanakkor a nép számára a hétköznapok fölé emelkedő ünnepélyesség szellemi igényeit közvetítették, s hozzájuk természetesen csatlakozott a mindig megemlített „clangor cum tubis et timpanis” – a kürtök, trombiták, dobok zengése. Ugyanez az „ünnepi zene”-fajta (talán még a XVII. századi pompa-zene közvetlen örököse) kíséri az iskolai ünnepségeket is, pl. az „akadémiákon” értekezéseiket megvédő tanulók nevének kihirdetését, a disputációk, szertartásos tudományos viták egyes fázisait stb.

Végül nem nélkülözhette az iskolai zenekar közreműködését a XVII–XVIII. századi iskola egyik legfőbb nevelő eszköze: a diákszínjátszás. A bibliai, mitológiai, morális, de olykor vidám témákat feldolgozó, latin vagy magyar nyelvű iskolai színjátékokat – melyek hivatottak voltak a témák emlékezetbe vésését, a nyelvtanulást, a helyes beszédet és kicsiszolt fellépést segíteni – többnyire énekes vagy hangszeres betétek élénkítették. Mivel e színjátékok nagy közönséget vonzottak, a zene terjesztéséért is sokat tettek. Olykor szinte operának is beillettek e darabok, hiszen több színjátékot is „decantatum” – vagyis: énekelt – jelzővel említenek az iskolai házinaplók. Nem is csak vallásos jellegűeket, mint pl. a Győrben Nepomuki Szent Jánosról komponált darabot (1749), de nagyrészt énekeltek lehettek az olyan „ludi saeculares”, vagyis világi darabok is, mint pl. a „pécsi borünnep”, a Vinalis Quinque Ecclesiensis.

Nagy kár, hogy a színjátékok zenei anyagából szinte semmi sem maradt meg. Lehetett köztük olyan is, melyet a korszerű műzenéből vett szimfóniák és áriák díszítettek, de alighanem sok volt olyan is, melyhez közismert dallamok feldolgozásával szerkesztettek zenét. Legalábbis erre mutat az a néhány dalbetét, mely Kácsor Keresztély Virtus (Erény) és Amor patriae (Honszeretet) című színjátékainak (Beszterce, 1736) kísérőzenéjéből fennmaradt: latin szöveggel ellátott népszerű dallamok, melyek a mai népzenéből is jól ismertek. Ilyenek, de már magyar szöveggel a század végéről fennmaradt további betétek is (így Csokonai Az özvegy Karnyóné című vígjátékához). Táncbetéteket tartalmaz – valószínűleg szintén színjátékokhoz – a fejezetünk vége felé tárgyalandó Linusz-gyűjtemény is. De valószínűnek tartjuk, hogy ez a színjátékoknak csak egyik, népiesebb fajtájára jellemző, mely szinte már a következő század népszínműveinek előfutára.

Többet tudunk az iskolai együttesek istentiszteleti-ünnepélyi muzsikájának repertoárjáról. Fedezetül tekintélyes kottatárak szolgáltak: a győri jezsuiták kottatárában például a XVIII. század második felében mintegy ötszáz mű szerepelt. A késő barokk és kora klasszikus kor kismestereinek darabjai (misék, vesperák, motetták), sok osztrák és délnémet szerzővel. Feltűnő, hogy míg az evangélikusoknál – legalábbis a XVII. században – csaknem minden karnagy egyben zeneszerző is (s ezt nagyjából így találtuk a XVIII. századi katolikus székesegyházi zenészeknél is), a jezsuita kottaanyagban csak néhány külföldi rendi vonatkozású mű mutat önálló tájékozódást, a repertoár gyarapítására képes vezetőjük aligha volt.