Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. A rezidenciális zenélés

3. A rezidenciális zenélés

A XVII. századi főnemesi udvarok, várak tábori, ünnepi, asztali zenéje a XVIII. században elavulttá vált. Ahol az igényesebb zenei élet támogatását fontosnak tartották, ott szükségszerűen át kellett térni a laza szervezetű hangszercsoportok használatáról a képzett karnagy irányítása alatt működő állandó együttesek megszervezésére, az élő gyakorlattal átadott alkalmi zenéről a kottában rögzített barokk, majd klasszicista stílusú művek bemutatására. Míg az előző századra vonatkozó adatokat Szabolcsi Bence nagy tanulmánya (A XVII. század magyar főúri zenéje) összegezte, a XVIII. századi rezidenciák zenei életének kutatása a kezdet kezdetén áll. Így csak néhány példával illusztráljuk, hol, milyen kereteket formálva vállalhattak szerepet a várak helyén emelkedő kastélyok, kúriák a magyar zenegyakorlat újjászervezésében, Európához közelítésében.

A legnagyobb teljesítmény e téren kétségkívül az Esterházyaké. Ha nem is tekinthetjük jellemzőnek, de példaadónak mindenképpen, s különös figyelmünkre magyar – sőt európai – zenetörténeti jelentősége miatt is érdemes. A XVI. század óta „Esterházy” néven szereplő család három ága közül a harmadikból – Miklós nádoréból – származott az a Pál, aki a hercegi címet elnyerte, s akivel mint zeneszerzővel már találkoztunk. Ő a kismartoni udvartartásnak és zenei együttesnek megszervezője, aki fiait Sopronban Wohlmuth János orgonistával taníttatta zenére, s működése, valamint utódai működése idején kiváló külföldi zenészek segítségével formálódik az együttes arculata. 1728-ban, Esterházy Pál Antal idejében veszi át a zenei élet irányítását a késő barokk osztrák mester, Gregorius Joseph Werner , akinek legtöbb műve (szimfóniák, kamarazene, egyházi művek) a kismartoni tartózkodása idején, saját együttesének részére készült, s az udvari kottatárból került át 1945 után a Széchényi Könyvtárba. Pál Antal herceg zenei érdeklődése azonban az 1750-es évektől kezdve elfordul a barokktól, s újabb, klasszicista stílusú műveket szereztet be a kottatár részére, 1761-ben pedig megnyeri Werner mellé másodkarmesternek az akkor 29 éves Joseph Haydnt. A szerződés mindkét fél részére előnyös: Haydn eddig nem tapasztalt támogatást nyer, gyakorlatilag akadály nélkül dolgozhat, kísérletezhet, próbálhat, komponálhat; a kismartoni, majd az 1769-ben elkészült pazar eszterházi kastély pedig Európa egyik vezető zenei központjává válik. Pál halála után „Pompakedvelő Miklós” áll a család élén. Miklós herceg maga is kitűnő hangszerjátékos (számára komponálta Haydn „bariton” darabjait), aki felismerve Haydn tehetségét, minden lehetőséget megad neki. Werner betegeskedése – és a zenei fejlődéstől való lemaradása – miatt gyakorlatilag Haydn vezeti a zenei életet, 1766-ban pedig első karmesteri kinevezést kap. Miklós Eszterházán 400 személyt befogadó operaházat építtet; külön gyárat alapít kottapapír előállítására. Mintegy harminc főnyi ének- és zenekar áll a zeneszerző rendelkezésére, kitűnően képzett nemzetközi erőkkel, hangszervirtuózokkal (pl. a híres olasz hegedűs és zeneszerző Luigi Tomasini). Ez időben készül (részben a hercegnek és családjának ajánlva) Haydn kamaramuzsikájának jelentős része, továbbá szimfóniák, operák, egyházi művek. Saját művein kívül azonban rendszeresen megszólalnak más szerzők kiemelkedő művei. „Olyan eszményi helyzet, amilyen a zenetörténetben ritkán adatik” – írja Kismarton és Eszterháza zenei életéről egy új német zenei lexikon.

Miklós utóda, Antal azonban 1790-ben feloszlatja a zenekart, csak néhány zenésznek, köztük Haydnnak folyósítja továbbra is a fizetést. A kompozíciói révén már világhírű Haydn ezeket az éveket nagyszabású külföldi hangversenyutakra használja föl. Ám 1794-ben Esterházy II. Miklós újjászervezi udvarában a zenei életet, visszahívja Haydnt, most már csak tiszteletbeli vezetőnek; Haydn ezt – már Bécsben élve – néhány új kompozícióval hálálja meg. Az együttes színvonala azonban még egy ideig a régi; sorban neves zenészek, zeneszerzők felelnek érte: Johann Nepomuk Hummel, Antonio Polzelli, Johann Nepomuk Fuchs. Beethoven Kismarton számára komponálta C-dúr miséjét (1807). Az együttes jelentősége 1813 után csökken, s 1848-ban végleg megszűnik.

Az Esterházy-rezidencia zenei élete önmagában, elszigetelten is a magyar zenetörténet dicső fejezete volna. De valójában nem volt elszigetelt: példát adott, zenészeket nevelt és adott az ország más részeinek. Szimbolikusnak tekinthetjük, hogy Liszt Ferenc nagyapja is az Esterházy-uradalom orgonistájaként működött, apja Hummel alatt játszott a zenekarban, a nyolc éves Liszt Ferenc zongorajátékát az elsők közt hallgatja meg és ismeri el Esterházy Miklós. A zenetörténet egyik nagy tanulsága, hogy bármennyire is a tehetség dönt, a tehetségtől a tehetség felé titkos személyes szálak húzódnak, a zenei tudás kincsként kerül kézről kézre a nemzedéken át. Vakmerőség lenne-e ezt a szálat Esterházy Pál nádor és zeneszerzőtől a kismartoni udvar zenei életén át Lisztig vagy akár Bartókig vezetni?

Az Esterházyak grófi ágának tatai birtokán folyó zenei élet adatait Bárdos Kornél gyűjtötte össze. Tata 1727-ben kerül Esterházy József gróf kezére; ő is, unokatestvére, Miklós is Pozsonyban és Bécsben tanultak zenét (orgona, zongora, hegedű). Az 1740-es években értesülünk először tatai zenészekről, akik különféle ünnepségeken (beiktatáskor, névnapon stb.) játszottak. Emellett 1746-ban a tatai templomban is működik kisebb zenei együttes (hét-nyolc zenész és a kisegítők), melynek fenntartásához a gróf mint kegyúr hozzájárul. Amikor Esterházy Miklós gróf 1806-ban újjászervezi a kórust és a zenekart, egyesíti a kétféle korábbi együttest: vállalja a templomi zenészek eltartását azzal, hogy azok ugyanakkor az udvar szükségletei szerint felhasználhatók ünnepségeken, színielőadásokon a gróf tatai tartózkodásának időszaka alatt. Az együttes nagysága és összetétele nagyjából megfelel a székesegyházaknál megismertnek: 1807-ben Menner Bernát „director chori”-n és az orgonistán kívül öt zenészről és egy kisegítőről olvasunk, 1812-ben tizenöt fő körül van a létszám, ugyanígy 1830-ban is (férfi altistával, de már női diszkantistákkal!). A fennmaradt tatai kottatár több mint ezer tételt tartalmaz, köztük Albrechtsberger, Beethoven, Bellini, Cherubini, Cimarosa, Dittersdorf, a két Haydn, Hummel, Mozart, Schubert, de mellettük a magyarországiak (pl. Bengráf, Gabrielli Tamás, Novotny) és saját karmesterük, Menner műveit. A zenészek között elég sok a magyar nevű, s a német és cseh nevűek is már helybeli származásúnak látszanak. Menner szemeli ki egy környékbeli tanító fiát, Knoll Simont, akit a gróf költségén taníttat, hogy aztán felnőtt korára az együttes orgonistája, majd Menner utódja legyen.

A püspököknek, mint főuraknak, rezidenciális zenekaraként is működnek az előző szakaszban bemutatott székesegyházi együttesek. Ezzel magyarázható a kottatárunkban megmaradt, elég nagy mennyiségű világi mű (szimfóniák, áriák, kamaraművek). De Váradon Patachich Ádám püspök külön udvari zenekart szervez, talán a legjobbat a korabeli Magyarországon. Itt működik Haydn öccse, Michael Haydn öt évig (itt komponálja pl. B-dúr hegedűversenyét), s e városhoz még szorosabb kapcsolat fűzi utódját, a bécsi operától ide szerződő Karl Ditters von Dittersdorfot. 1765-től dolgozik itt négy éven át, nagy létszámú zenekar, jó énekesgárda áll rendelkezésére. Munkatársa a kitűnő bécsi hegedűs és termékeny zeneszerző, Vaclav Pichl (akinek Das Schnupftuch – A zsebkendő – című daljátékát a pesti Német Színház 1774-ben mutatja be). Önéletírásában Dittersdorf áradozva számol be a váradi jó napokról, az inspiráló együttesről és mecénásról, a gyakori új bemutatókról, zenés színjátékok kíséretéről, a helybeli közönség érdeklődéséről. Itt írja Isacco figura del Redentore című oratóriumát (Izsák, a Megváltó előképe; latin szövege Patachich püspök munkája). Magyaros részletek későbbi kamaramuzsikájában is találhatók. A magyar zeneélet nagy vesztesége, hogy e kiváló együttest 1769-ben a püspök művészetpártolását ellenzők mesterkedései miatt fel kellett oszlatni.

Bár a XVII. századi rezidenciális együttesek alapot adhattak az új zenekarok megszervezéséhez, az átalakulás mégsem természetes fejlődés eredményeként jött létre. Mindenképpen szükség volt egy-egy kultúrakedvelő, erős akaratú főúr elhatározására. Nem véletlen, hogy olyanok környezetében hallunk kivirágzó zenei életről, akik a művelődés pártolásában és szociális alapítványokban amúgy is jeleskedtek. Kiemelkedő helyet foglal el köztük a XVIII. század végén a magyar Helikon megteremtője, a felvilágosult keszthelyi Festetich György, aki pezsgő gazdasági, művészeti, tudományos életet teremt maga körül. A kottatár gazdag anyaga, az által életre hívott zeneiskola (tanárának, Stärk Péternek számos művét, ünnepi zenéjét, áriáit őrzi a kastélykönyvtár) bizonyítják e kezdeményezés életerejét.

A példát követik a kisebb kúriák, udvartartások is. Erkel apja a gyulai Wenkheim családnál zenész. Nyolc évet tölt Erdődy János birtokán a kor egyik legismertebb és legkedveltebb cseh származású zeneszerzője, J. B. Vanhal. Magyarországon sokfelé játsszák műveit, s ő is érdeklődéssel fordul a magyaros tánczene felé. A pécsi dómzenész, Kramár (Krommer) Ferenc Simontornyáról jött át ide: amott a gróf zenekarának karnagya volt. Jellemző a Végh-család verebi kúriájának példája. Itt ismét tekintélyes kottatár (benne többek közt a jó nevű soproni zeneszerző, Grill Ferenc kamaraműveivel) bizonyítja a zenélő kedvet. Végh Ignác együttesének első hegedűse 1808-tól Franz István: apja (Károly) a kismartoni zenekar vonósa, majd Pozsonyban Batthyány József érsek zenekarának tagja, ő maga is előbb Pozsonyban működött, majd verebi tartózkodása után magyar városokban hangversenyezik, végül a bécsi udvari zenekar tagja és az udvari színház igazgatója. Végh Ignácnak ajánlott vonósnégyesét Bécsben kinyomtatták. Zenész lesz később a Végh-család egyik tagja is: János, aki Mosonyi Mihálynál fog zeneszerzést tanulni, s bár nem hivatásos muzsikus, a Zeneakadémia társelnöke a XIX. század végén, és számos romantikus stílusú kamaramű szerzője. Az előkelő műkedvelőknél említsük meg az első magyar női zeneszerzőt is: Koháry Mária grófnőt, akinek 1770–1780 körül írt kora klasszicista zongoraszonátáját Bécsben őrzik. Legendás a Brunsvick (Brunszvik) család zeneszeretete. Ferenc gróf gordonkás, Beethoven barátja és martonvásári vendéglátója; neki szól az Appassionata (f-moll zongoraszonáta, op.57) ajánlása. Beethoven baráti köréhez tartozott Zmeskall Miklós felvidéki nemes, bécsi kancelláriai hivatalnok, gordonkás és zeneszerző. 1770–1810 között működött műkedvelő zeneszerző Schilson János báró államtanácsos is, akinek több mint harminc kiadatlan művét őrzi a Széchényi Könyvtár: melodrámát, kórusokat, kamarazenét, különböző hangszerelésű táncciklusokat s egy sorozat gazdag, érzelmes melodikájú (de itt-ott műhibákkal árnyékolt) kánont. Jó érzékű, érdekes egyénisége a XVIII. század végi magyar zeneszerzésnek.

125. ábra - Schilson J.: Kánon

kepek/125abra.png


Hiányos a kép, melyet itt megrajzolhattunk, véletlenszerűek adataink. S ismét akadálya az igazi zenetörténet-írásnak a kiadatlan, csak címről ismert, sohasem játszott, sohasem elemzett művek sora. (Ki ismeri például a fönt említett Koháry-, Schilson-, Stärk- stb. műveket?) Az elmondottak azonban jelzik azt a kört, mely a XVIII. századi (és XIX. század eleji) Magyarországon a korszerű műzene fölvételére, terjesztésére képes lehetett. Hogy milyen szélességben? Erre még nem felelhetünk. A rezidenciák zenei szerepe nagyjából 1848-ig lehetett nélkülözhetetlen. Amilyen fokig a polgári zeneélet formái elterjednek, olyan fokban veszítik el jelentőségüket s szűnnek meg együtteseik.