Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Templomi zenészek

2. Templomi zenészek

A XVIII. század magyar zenetörténetének nagy területei szinte napjainkig teljes homályban voltak. Bárdos Kornél legújabb levéltári kutatásai tárták föl a műzenei életre vonatkozó adatokat, s csak a közelmúltban kezdődött meg a kottatárak gazdag anyagának átvizsgálása. Így a zenei életről Bárdos Kornél eddig megjelent könyvei alapján már képet alkothatunk, magáról a zenéről azonban egyelőre híradásokkal kell megelégednünk.

Szervezett, állandó, igényes műzenei gyakorlat megteremtésére az első határozott lépéseket a püspöki székesegyházak – s még néhány nagyobb városi templom – tették meg a török kiűzése után. Addigra már befejezett ténnyé lett az egyházi zene kettészakadása a katolikusoknál: az istentiszteletek 99%-án anyanyelvű gyülekezeti ének, egyre romló színvonalon, a nagy templomok egyetlen miséjén (a székesegyházakban vesperásain is) kis létszámú fizetett muzsikusgárdával többszólamú (többnyire hangszeres) zene, kiegészítésképpen ugyanezektől énekelt, előadott gregorián ének.

A püspökségek közül csak Győrött építhetett az újjáélesztés egy szinte folyamatos XVI–XVII. századi praxisra. E város csak rövid időre került török kézre a XVI. század végén, s így „már a XVII. század elejétől fogva tere lehetett az európai barokk irodalomnak és művészetnek, ellentétben a legtöbb dunántúli várossal és rezidenciával, amelyek a törökök miatt csak 1686 után pótolhatták századnyi elmaradásukat” (Bárdos Kornél: Győr zenéje…, 9.). Az egész XVII. századon át működik a székesegyházban orgonista (két orgona is áll), a székesegyház mellett a káptalani iskola, a kanonok, néhány alkalmazott énekes, valamint diszkantista fiú rendszeresen énekli a misét és zsolozsmát gregorián dallamokkal, ünnepélyes alkalmakkor többszólamú betétekkel. A kottatár legrégibb darabjai közt találjuk például Christoph Strauss bécsi zeneszerző 1631-ben megjelent miséit, melyek hangszeres „szimfóniákat” is tartalmaznak, a székesegyházban tehát hangszerjátszó muzsikusok is működtek (vagy kisegítőként közreműködtek) már a XVII. században. A zenészek ellátását erre lekötött birtokok biztosították, 1684-től pedig a város kiváló püspöke, Széchenyi György nagylelkű alapítvánnyal fedezi Győr – sőt a Győrhöz tartozó Szombathely és Sopron – zenészeinek megélhetését.

E zenei gyakorlat tovább él, sőt terebélyesedik a XVIII. század folyamán. A Széchenyi-alapítványból és más forrásokból gazdagított Cassa Musicorum tíz-tizenöt zenészt tart el: két-három diszkantista és altista fiút (helyükre csak a XIX. században lépnek majd énekesnők), tenoristát és basszistát, két-három hegedűst, két-három fúvóst (a kor szokásai szerint valamennyien több hangszeren is tudnak, szükség szerint énekelnek is), továbbá természetesen az orgonistát és a karnagyot – nem említve az alkalmi kisegítőket. Mindezek részt vesznek naponta a gregorián énekben, a zsolozsmán is, s meghatározott rend szerint adnak elő többszólamú miséket, vesperásokat. Repertoárjuk a kottatár tanúsága szerint tekintélyes, így például a XVIII. században egyebek közt Caldara, Donberger, Vanhal műveit adják elő (sőt kürtösünk, Kunáth Ignác maga is huszonegy kora klasszikus stílusú művel szerepel a kottatárban!). A XIX. század elejére már 760 tételből áll a kottatár (sok kottára az előadás dátumát is följegyezték), s nemcsak egyházi műveket, hanem pl. 71 szimfóniát is tartalmaz. A kor bécsi klasszikus alapnyelvét beszélő kismesterek művein kívül pl. Dittersdorf, a néhány évig Győrben is működő, komponáló Albrechtsberger, továbbá Michael és Joseph Haydn, Mozart számos művét is rendszeresen előadták. Eljutottak aztán ide a Magyarországon másutt működő karnagyok művei, sőt a győriek saját művei is gyarapították a kottatárat.

Az együttest évtizedeken át (1711–1765!) Mechler András vezeti, a Kismartonnal kapcsolatot tartó, talán Esterházy Pál udvarának zenei szellemét is közvetítő kiváló orgonista, zenész s valószínűleg zeneszerző (talán tőle való a kottatár néhány névtelen kompozíciója). Utódát – műveinek fölfedezése óta – a század tehetséges és képzett magyar zeneszerzői között tartjuk számon: Istvánffy Benedek – a szentmártoni orgonista és zenetanár, Istvánffy József fia – a Széchényiek nagycenki kastélyában volt orgonista, majd 1766-ban vette át a győri együttes irányítását. A feljegyzések részletesen tudósítanak zenésztársainak nevéről, jövedelméről, a karnagyuk által irányított hangszervásárlásokról (pl. 1767-ben hat hegedűt, két brácsát, két oboát, négy trombitát vesznek). Fennmaradt miséi, motettái, himnuszfeldolgozásai korai klasszicista stílusúak, de még erős barokk emlékekkel; kontrapunktikus biztonságuk, virtuóz hangszerkezelésük, üde, ugyanakkor fényes hangzásuk valószínűleg nemcsak a szerző egyéni képességeit dicsérik, hanem azt a zenei környezetet is, melyben ő fölnevelkedett.

122. ábra - Istvánffy B.: Offertorium

kepek/122abra.png


Istvánffy 13 éves győri működése csak megerősítette azt az igényességet, mellyel már Mechler tevékenysége alapján a zenére tekintettek a püspökök és a káptalan. Erre mutat, hogy a XIX. század elején Istvánffy egyik utódját nem kielégítő szakmai tudása miatt pár hónap múlva menesztették. Két évtizeddel később tizenegy nagy tudású, elméletileg is képzett, négy-öt hangszeren játszó jelentkező közül választják ki felvételi vizsga alapján azt a karnagyot, aki alatt majd fénykorát éri a zene- és énekkar. (Róla a következő fejezeten beszélünk.)

Győr természetesen kivételes eset: a XVII. századi hagyomány, s a nyugat-magyarországi kulturális fészkek közelsége egyaránt segítette XVIII. századi fejlődését. De lényegében hasonló a törekvés, a zenei anyag és a működési forma az újjáépített püspökségekben is. Ezt részletesen egyelőre csak Pécs példájával tudjuk igazolni. A város megfogyatkozott lakossága a felszabaduláskor még az 1000 főt sem érte el, s a XVIII. század elejére is csak az erőszakos német telepítésekkel emelkedett 3000 fölé. Így persze csak a székesegyház lehetett egy igényesebb zenei élet otthona. Az újjáépítés munkájában buzgólkodó Nesselrode Vilmos püspök első teendői közé tartozott a zenészek megtelepítése. Az első adatok 1711-ből valók (véletlenül éppen ez évben jelenik meg Esterházy Harmóniája, s ez évben kezdi meg működését Győrött Mechler). Az együttes feladatai, összetétele, repertoárja nagyjából a győrivel egyezik. Ők is kötelesek részt venni naponta a misén és a zsolozsmában, a gregoriánéneklést segíteni (a hangszeresek is), vasár- és ünnepnapokon pedig többszólamú (zenekari) misét, vesperást énekelni. Itt se gondoljunk nagy zenekarra: 1739-ben például a karnagyon és orgonistán kívül két felnőtt, két gyermek énekesről és két trombitásról olvasunk; 1755-ben tíz fő, 1766-ban tizenkét fő az állandó személyzet, kikhez persze alkalmi kisegítők csatlakoznak. 1799-ben már a négy énekesen, két orgonistán és a „chori regens”-en kívül nyolc állandó zenészről tudósítanak az elszámolások; szükség szerint ez utóbbiak is énekelnek. Az 1732-es leltár 11 misét, 2 vesperást, motettákat, litániát, requiemet említ (köztük Caldara, Donberger, Fux műveit), de mellettük áriát, szonátát, koncertet is. A század végére itt is a klasszicizmus kis (és nagy) mestereinek műveivel bővül sokszorosára a kottatár (sokszor itt is följegyzik az előadások dátumát a kottán), így Michael és Joseph Haydn, Albrechtsberger, Schenk, Vanhal, Wagenseil és mások egyházi és világi darabjaival. Hozzájuk járulnak a helyi szerzők is: az első karnagy, Wittmann János (művei elvesztek), a század közepén Paumon Ferenc, Svoboda György, Strobach Miklós, majd a század végén Deppisch Bálint, Schaumon Márton, Kramár (Krommer) Ferenc, végül a századfordulón a nagy tudású és termékeny szerző: Novotny Ferenc, kinek kompozícióit Bécsben is játszották. Műveik még publikálatlanok, így színvonalukról nem alkothatunk véleményt. Deppisch Bálint már átírt miséi, motettái, áriái, szimfóniája igen jó képességű, olykor eredeti gondolkodású klasszicista szerzőt dicsérnek. A XVIII. századi magyarországi szerzők hagyatékának feltárása és elemzése a magyar zenetudomány nagy adóssága. Minden jel szerint egy biztos technikájú, az európai zenei köznyelvet hibátlanul beszélő, érdekes dunántúli zeneszerzői iskola fog bemutatkozni, ha e művek hozzáférhetővé válnak.

123. ábra - Deppisch B.: Ária

kepek/123abra.png


Szombathely 1777-től püspökség, de a vasvári kis társaskáptalan ideköltözése már a XVII. században előkészítette a zenei élet megszervezését. Mint Szigeti Kilián leírja, Széchényi György győri püspök 1684-es alapítványa – mely az iskolamester, kántor és orgonista, vagyis a három „koralista” mellé három „figuralista” állást szervezett – lehetővé tette a gregorián énekrend bővítését többszólamú darabokkal. Amikor 1777 után a város első püspöke és építője, Szily János úgy intézkedett, hogy a „succentor” (egyúttal tenorista), az orgonista, az iskolamester (egyúttal tenorista), az orgonista, az iskolamester (egyúttal első hegedűs), továbbá a discant, alt és basszus énekes mellett három hangszeres is működjék, ezzel nagyjából azt az összeállítást és zenélési típust valósította meg, melyet Győr, Pécs esetében megismertünk, ha olyan kiemelkedő karnagy-zeneszerzőkről nem tudunk is, mint amott, s talán a színvonal sem érte el amazokét. Hasonló együttes formálódhatott a többi püspökségen: Székesfehérváron, Egerben, Vácott, Váradon – de ezek részletes története még megírásra vár. Mindenesetre ez lehetett a norma, hiszen a veszprémi székesegyház – melynek zenei élete a késői visszaköltözés miatt csak a XVIII. század végén lendül föl – kottatárában ugyancsak Albrechtsberger-, Dittersdorf-, Fux-műveket tartalmaz, de mellettük hazaiakat is, mint a pesti Bengráf József, a győri Istvánffy és a századforduló pécsi, váci zeneszerzőinek alkotásait.

Kikből áll e zenészgárda, mely az ország néhány pontján a kortárs zenét képviselte – stílust és műveket, igényt és technikát. Van köztük elég sok osztrák, cseh, morva származású bevándorló, aki esetleg csak néhány évig él itt, de többségük letelepszik, itt házasodik, magyar polgárrá lesz. Pécsre az 1742-es újjászervezés alkalmával egy csapatban érkezik az egész Bécsben verbuvált együttes. Sok közülük amolyan zenészdinasztia feje lesz; gyermekük is zenei pályára lép, esetleg ugyanabban az együttesben kap helyet; az új karnagyok nemegyszer az előző özvegyét vagy leányát veszik feleségül, s megkapják hozományul amannak kottatárát is. A betelepültek tehát, bár idegen nevű, de már Magyarországon született és tanult családok ősei lesznek. A korai említések között is sok a helyi származású muzsikus, pl. Győrött. A diszkantista fiúk közül nem egy tovább tanul, s később az orgonisták, felnőtt énekesek vagy iskolai zenetanárok közt találkozunk velük. Törekszenek a karnagyok arra is, hogy lehetséges, zenetanulásra alkalmas gyermekeket kiszemeljenek, a mecénás költségén ezek teljes eltartásáról és tanításáról is gondoskodjanak. Vannak azután szép számmal olyan magyarok is – főként a század második felében –, akik előzőleg már más, kisebb városokban kezdték meg zenei tevékenységüket, hogy aztán beilleszkedjenek a székesegyház együttesébe (pl. a varasdi Pongrácz Mátyás, a csopaki Farkas József, a veszprémi Jankovszky József, az eszéki Neubauer József Pécsett, Szatmári János, Takács Ferenc, Jablonczay András Győrben).

Fontosabb azonban a puszta származásnál az a tény, hogy kialakulóban van egy folyamatos életvitelre képes, hagyományokat formáló, állandóságot biztosító kis zenésztársadalom. Tevékenységükkel beilleszkednek városaink életébe, azt egyre inkább áthatják zenei élményekkel, a zene szeretetével, s magánemberként is, zenészként is megbecsült polgárokká válnak. Működésük nem szorítkozik a székesegyházi istentiszteletre, bár ott is egy magasabb zenekultúra közvetítői a városi közönség számára. Ugyanakkor alkalmi vendégei a kisebb templomoknak is, melyek rendszerint megelégszenek ugyan egy orgonista-kántor magyar énekével, de nagyobb ünnepeiket a székesegyházi zenészek segítségével – többszólamú zenével – akarják ékesíteni. Ott vannak aztán a zenészek a város nagy ünnepségein: körmeneteken, zarándoklatokon, notabilitások beiktatásán és fogadásán, sőt számítanak rájuk az egyszerű polgári vigadalmakon is. Végül ők a zeneoktatás megteremtői is: először csak a káptalani iskola (és részben maga a kórus) keretében, később az első zeneiskolák tanáraiként.

A püspöki templomokon kívül egy-egy nagyobb város katolikus vagy evangélikus főtemploma is megengedhette magának a képzett zenészekből álló, jelesebb karnagy-zeneszerző által vezetett ének- és zenekar fenntartását. Elsősorban azok, melyekben ennek úgyis hagyománya volt, s melynek polgársága ezt már régtől fogva igényelte. Ilyen mindenekelőtt Pozsony (erről a városról külön is szándékozunk alább írni), azután pl. Sopron (ahol a XVII. század végén Psyllius morva orgonista és zeneszerző működött, majd a XVIII. század elején a ruszti születésű Wohlmuth János), Kőszeg (ahol a többször is gazdát cserélt Szent Jakab templomban néhány énekes és a város „tornyos” zenészei adják a hangszeres kíséretet), a felvidéki városok (már a XVII. század második feléről fennmaradt például Zsolnáról az ott működő Plintovicz Ádám több nagyobb kompozíciója) vagy Nagyszeben, Brassó (innen viszont a XVIII. század végén tevékenykedő zeneigazgatónak, Schneider Mártonnak a kantátáit, motettáit, passióit és világi áriáit őrzi a könyvtár, szintén kiadatlanul, az ismeretlenségben). Követi e régi városi kultúrák példáját néhány erőteljesen fejlődő újjáépült város is, így főként Buda és Pest. Pest főtemplomában működik a XVIII. század egyik legjelentősebb magyarországi zeneszerzője: Bengráf József. Dél-Németországban született, de műveit nagyrészt 1784 után írja mint a Belvárosi templom regens chori-ja. Eddig inkább csak magyaros táncai miatt emlegették, holott jelentékeny oeuvre: harminc mise, ugyanannyi más egyházi mű, dalok, kantáta, hat vonósnégyes mutatja őt a bécsi klasszikus stílus jó ízlésű és nagy tudású követőjének. A zenetudomány és az előadóművészet által egyaránt felfedezésre érdemes zeneszerző!

124. ábra - Bengráf J.: D-dúr vonósnégyes részlet

kepek/124.png


E szakasz témáját majd több irányban is folytatnunk kell. A templomi zenészek működésére a városi zenekultúra fejlődésének megrajzolásakor vissza kell térnünk. Utódaik a XIX. század első felének egyházzenészei még mindig jelentős közvetítői lesznek a korszerű műzenének. Ugyanakkor közülük többen is jelentős szerepet játszanak a magyar tánczene és verbunkos feldolgozásában és egy magyaros irányú műzene megteremtésének kísérletében.