Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. fejezet - V. A barokk és a klasszikus zene időszaka Magyarországon

5. fejezet - V. A barokk és a klasszikus zene időszaka Magyarországon

1. A zenei újjáépítés – Esterházy Pál

Buda felszabadulása (1686), majd a török kiűzése után az ország – népességében megfogyatkozva, kincseitől megfosztva, a fejlődésben jócskán visszavetve, a Habsburg-uralmat s a meg-megújuló függetlenségi harcokat egyaránt megszenvedve – mégis regenerálódik. Van valami hősies erőfeszítés, fiatalos lendület és kezdeményező erő abban az építő munkában, mely a jövőt is beárnyékoló hibáktól ugyan nem mentesen, de felfrissült gazdasági életet, politikai közeget, társadalmi és művelődési kapcsolatokat, fórumokat hozott létre. Ekkor bontakozik ki a magyar barokk világa is: szinte hihetetlen gyorsasággal épülnek a templomok százai, a kastélyok és kúriák, polgárházak és iskolák. Ez a kor formálja ki legszebb városaik ma is jellemző arcképét, derűs eleganciáját. Ez a kor alakítja ki a hagyományoknak, népéletnek, gondolkodásmódnak azokat a formáit, melyek – korábbi hagyatékot is megőrizve, újabb fejlődésnek is alapot vetve – nagyjából a XX. század elejéig meghatározták a köznapok és ünnepnapok kultúráját.

Részt vett-e a zene ebben a kulturális felpezsdülésben? Voltak-e erői, hogy másfélszázados megszakítás után adjon választ arra a bizonyos – a középkor végén feltett – történelmi kérdésre? Lesz-e, aki az európai zenei fejlődés és az egyszólamúságba visszaszorult hazai zenei élet ellentétét tudatosítja és feloldja? Lesznek-e zenészek, akik a korszerű zene magasabb technikai követelményének megfelelnek? S új kezdés lesz-e ez, vagy valamilyen módon folytatódik-e az előző évtizedek hagyománya, mely bár a szerencsétlen külső körülmények hatása alatt, de mégis kifejlődött és értékeket is termett?

Mert ott bizonyára nem folytathatta útját a magyar zenetörténet, ahol 1526-ban abbahagyta. A sok évtizedes belső külön fejlődésről most nem is beszélve: azóta Európa kitermelte magából a klasszikus vokálpolifónia harmonikus építőművészetét és késői korszakának szinte manierista díszeit; azután a harmóniára épített monódia deklamáló-beszédes és ariózus-dallamos változatát is; a hármashangzatok kapcsolódására alapozott zenei gondolkodásmód általánossá vált, a számozott basszus gyakorlatában pedig ez látható, szinte szimbolikus formát öltött; lassanként már a barokk és klasszikus funkciós gondolkodásmód felé irányzódik; a XVI. századi polifon és az újabb homofon törekvések többféle szintézisével kísérleteznek; a zenei műfajok – a társadalmi szükségletektől függően – sokasodnak, különválnak, majd egymással újra kombinálódnak (pl. Kantáta, szvit, opera különféle fajai); kijegecesedik egy önállósult hangszeres stílus (pl. Corelli), s visszahat az énekbeli dallamképzésre is; lassanként megszűnik a hangszerek rögtönzött használata, s az egyes hangszerek a műben meghatározott szerepet kapnak.

Azok az évtizedek, melyek a török kiűzésével, aztán a Thököly-felkeléssel, majd pedig Rákóczi szabadságharcával telnek hazánkban, egy igazi zenei meglepetéssel is szolgálnak. Egy olyan alkotóról és olyan műről van szó, aki és amely bátran hozzámérhető korának zenéjéhez, a magyar sajátosságokon túlmutatva az európai zenetörténet részének tekinthető. 1711-ben jelenik meg Esterházy Pál Harmonia Caelestis című gyűjteménye, a szerzőnek (valószínűleg 1680 és 1700 közt készült) ötvenöt kantátája.

Esterházy a török elleni harcok egyik vezető egyénisége. Részt vett Bécs felszabadításában, Buda visszavételében, 1681-ben az ország legfőbb méltóságára, a nádori tisztre emeltetik, 1686-ban birodalmi herceg. Udvarhű, ugyanakkor Magyarország felemelkedéséért fáradhatatlanul és tiszta meggyőződéssel dolgozó főúr, korának egyik legjelentékenyebb magyar politikai gondolkodója. Előrelátó, nagy koncepciójú tervet dolgoz ki a visszafoglalt Magyarország közigazgatásának, honvédelmének és államháztartásának újjászervezésére. Mély vallásosságának és hagyománytiszteletének összefonódásáról tanúskodnak szépen fogalmazott latin nyelvű imái; költeményeit is számon tartja az irodalomtörténet. Kulturális érdeklődését már az iskola belé oltotta. Részt vesz a diákszínjátszásban (egy fennmaradt képe a bibliai Judit szerepében ábrázolja!); megtanul virginálon játszani; jegyzéket állít össze azokról a darabokról, melyeket a hangszeren „ki tud verni”. Műveltségében Bécs és Magyarország hatása találkozhatott: egyenrangúként mozog az osztrák udvari környezetben, ugyanakkor IV. Ferdinánd koronázási ünnepségén egy hajdútánc bemutatásával arat sikert. A Harmonia Caelestis kantátáit bármely olasz vagy német-osztrák szerző elfogadhatná sajátjául – ugyanakkor helyet kapnak benne a XVII. századi magyar egyházi ének motívumai.

Esterházy Kismarton első nagy építője. Képtárat, kincstárat létesít Fraknó várában, Kismartonban orgonát építtet, csembalót vásárol. 1674-ben ugyanott zenekart és kórust alapít, 1678-tól Smidtpaur Ferenc viola da gamba-játékos az együttes vezetője és az énekes fiúk tanítója. Ezekben az években komponálhatta a Harmonia Caelestist, melynek kinyomtatása – egy 1701-ben kötött szerződés alapján – 1711-re készült el.

A mű ötvenöt kantátát tartalmaz „per decursum totius anni” vagyis az év ünnepeinek rendjében. A szövegek valószínűleg Esterházy saját latin költeményei, formailag is, stilárisan is finom ízlésű, a banális megoldásokon felülemelkedő íróról tanúskodnak. A darabok nagy többsége egytételes szóló kantáta vonószenekari kísérettel és continuóval, olykor koncertáló hangszerek bekapcsolásával. Az elemzők kiemelik a változatos hangszer-összeállítást: clarinók (kistrombiták), fagott, fuvola, hárfa szólisztikus alkalmazását. Hat kantáta énekduettre készült, kilenc darabban kórus is szerepel a szólóval váltakozva. Gyakori a hangszerek, a kórusok és a szólók felelgetése is.

Bár a szerző – a szó eredeti értelmében – „dilettáns”, tehát kedvéből zenélő főúr, alkotása technikailag kifogástalan, a harmóniakötések, a szólamvezetés, a generálbasszus-rendszer tekintetében egyaránt tiszta munka. Mintaképe nem a humanista prozódia elvein kifejlesztett monódia (Monteverdi és követői, Schütz stb.); az az összetettség is hiányzik belőle, mely a német kantátában (pl. az Esterházy-kortárs Buxtehude műveiben) Johann Sebastian Bach művészetét előkészítette. Az olasz bel canto ihleti inkább, de talán egészen sajátja a melosznak bensőséges hangja és ereje. E dallamosság nem akar közhelyről tudni, a legkisebb részletig kidolgozott és nemes érzelmességgel telített, ugyanakkor előkelő és tartózkodó, s éppen e kettősség miatt annyira megindító. Az alkotóhoz jól illik a szóló műfaj, a kórus adta lehetőségekkel igazában nem él, azt mondhatni, csak hangszerelési effektusként használja. Polifóniával csak elvétve találkozunk, az ének–hangszer-koncertálást inkább a hangszínek egyidejű vagy egymást váltó szembeállításában értékesíti, semmint önálló szólamok kialakításában.

121. ábra - Esterházy: Harmonia Caelestis

kepek/121abra.png


Formailag a legtöbb kantáta dalszerű kereteken belül marad, csak a hangszeres felelgetések oldják a körvonalakat. Gyakori azonban kétféle „dalforma” váltogatása, a hangszeres „ritornellé” és az énekelt strófáé. Viszont az énekelt strófán belül a megszokott periodicitást sokféle szellemes ötlettel, belső bővítéssel, olykor metrumváltással stb. töri át, amint ezt nem egyszer már Esterházy verseinek szokatlanabb formája is sugallja, pl.: Jesu te squar fletibus / locum replens gemitibus / tuis provolvar pedibus / strictis haerens amplexibus / plangam moestis carminibus / dolorem út dem mentibus / contritionem cordibus / lumen quaeretibus / moerentibus. (= Jézus, téged követlek sírással, betöltve a helyet sóhajtásokkal, lábaidhoz borulok, szoros öleléssel ragaszkodva, keserű énekkel sírok, hogy a lelkekbe fájdalmat öntsek, a fényt kereső s szomorkodó szívekbe vigasztalást.)

Néhány tétel ezen túlmenően nagyobb formák irányában kísérletezik: pl. a szóló és kórusszakaszok ellentétes anyagával, a Saul-Szent Pál „fordulását” elmondó kantátában több részes, stilárisan is szélesebb perspektívát nyitó szerkesztéssel. De mégsem ezeket az „érdekességeket” kell számon kérnünk a többi darabtól, hanem inkább azt a harmóniai-melodikai (sőt sokszor formai-metrikai-ritmikai) érzékenységet és szakmai megoldottságot kell dicsérni bennük, amely Esterházyt az egyik legjelentősebb magyar zeneszerző egyéniséggé, sőt a korabeli európai zenetörténet jeles alakjává teszi – vagy inkább: tenné, ha kiadás, elemző méltatás segítené megismertetését.

Mindenesetre Esterházy alakja, tevékenysége és műve iránymutató, reményekre jogosító a magyar barokk kor kezdetén. Szimbolikusnak tekinthetjük, hogy éppen az Esterházy-udvar zenei élete lesz száz év múlva Haydn számára működési térré, s azt is, hogy a Harmonia Caelestis egyetlen magyarországi példánya valószínűleg éppen Haydn tulajdonából került – közvetítőkön át – az Akadémiai Könyvtárba. A műhöz még 1790 és 1810 között (tehát Haydn működése idején) is írattak szólamanyagot.

Érdemes néhány olyan mozzanatot kiemelni a fentiekből, melyek általában utalnak a XVIII. századi magyar zeneélet esélyeire. Esterházy főúri rangja arra a szerepre mutat, melyet a magyar arisztokráciának vállalnia kellett (vagy kellett volna) a magasabb zenei műveltség meghonosításában. Elsősorban ők ismerhették fel bécsi élményeik révén a virágénekek–táncok–tábori zene hármasságán túlmenő műzene létét és értékét; nekik volt anyagi erejük ilyen műzene támogatására; s nekik tette neveltetésük lelkiismereti kérdéssé a műveltség előmozdítását. Valóban, néhányan közülük jelentős pénzt áldoztak művelődési és szociális intézmények létrehozására, tehetséges gyermekek iskoláztatására, s olyan zenei élet megtelepítésére, mely udvaruk díszét és tekintélyét emelte, de egyben az egész ország javát is szolgálta. Nem sok az ilyen bőkezű mecénás főurak száma, de a rezidenciális zeneélet még így is a XVIII. századi magyar művelődéstörténet egyik biztató kezdeményezése.

Esterházy művei egyházi rendeltetésűek. Ez rámutat arra, hogy a műzene kultiválása még e korban is főleg a templomokra várt. A templomi zene kívánta meg elsősorban azt az odaadást, nyugalmas komolyságot, mely a szórakoztatástól elvonatkoztatott zenélést megokolttá tette. Valóban, a XVIII. században még mindig az egyházi zene fogja jelenteni hazánkban az élvonalat, ahol a korszerű és magasrendű zene igénye legerősebben érvényesül.

Esterházy művei a korabeli olasz és osztrák stílusáramlatokhoz kapcsolódnak. Ez arra figyelmeztet, hogy sajátosan magyar hangú műzene megteremtésének előfeltétele volt az európai zenetörténeti vívmányok elsajátítása, a barokk, majd klasszikus zene befogadása, zenei eszközeinek és ideáljának beplántálása az ország életébe.

Végül Esterházy bécsi tartózkodása, zeneegyüttesének összetétele előre utal arra a szerepre, melyet Bécs és általában a külföld vállal a zenei újjáépülésben. A zenész céh vegyes összetétele és az általuk művelt zene külföldi mintáinak láttán zenetörténet-írásunk szembekerült a kérdéssel – éppúgy, mint a maga módján az utolsó száz év történetírása is –, hogy vajon a fellendülés vagy az elnemzetietlenedő kultúra századának lássa-e a török kiűzése utáni évtizedeket. Erre majd fejezetünk végén, minden tényt számba véve térünk vissza.