Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

13. Tánczenei gyűjtemények

13. Tánczenei gyűjtemények

A XVII. századi lekottázott világi dallamok legtöbbje hangszeres gyűjtemények közvetítésével maradt fenn. Valószínűleg magán célú, házimuzsikát szolgáló gyűjtemények ezek, daloknak, táncoknak virginálletétjeit tartalmazzák. Ha dalt adnak, csak éppen a kezdőszavakkal emlékeztetnek a szövegre; a táncok fölé szövegsor „chorea”, „oláhtánc”, „magyar tánc” stb. felírás kerül, persze éppúgy nem tényleges eredetre utalva, mint az „erdélyi fejedelem tánca”, „Apor Lázár tánca” stb. jelzések. (A mai népzenei praxisban is megvan mindkét jelzésfajta; azokból sem lehet az eredetre vonatkozó következtetést biztosan levonni.)

A hangszerre alkalmazás sokszor csak annyit jelent, hogy basszust írnak a dallam alá, s a kottát a kor szokásos instrumentális kottázásával, a tabulatúrával (betűjeles írásmóddal) jegyzik. Máskor azonban egy-egy figuráció, a táncoknál a hangszeres motivika rögzítése, a legfejlettebb darabokban pedig már belső szólamok alkalmazása, sőt hangszerszerű faktúrára törekvés is érzékelhető. E tekintetben a források eléggé különböznek egymástól. Legegyszerűbb a Kájoni-kódex (1634–1671) kottaképe: ő valóban nem akart többet, mint gyűjtő módjára rögzíteni az élő zenei tapasztalatokat. A Vietorisz-kódex anyaga a leggazdagabb. Egy felvidéki zenész írt össze benne a század végén (1680 k.) magyar és szlovák egyházi és világi dallamokat, táncokat – virginálra, illetve két trombitára! Hasonló jellegűek a soproni Stark János által birtokolt kottás virginálkönyv (1689), míg forma és letét szempontjából egyaránt legfejlettebbek a lőcsei tabulatúrás könyv (1670 körül) darabjai.

Magyarnak nevezett táncokat („ungaresca”, „passamezzo ongaro” stb.) már a XVI. században följegyeztek külföldi gyűjtemények. Habár az ilyen elnevezések nem megbízhatóak, a darabok egyike-másika mégis a XVII. században följegyzett magyar táncokkal vethető egybe. Kétütemes hangszeres motívumok füzére, mely a hangszeres népzenében „aprájá”-nak nevezett figurák sorozatára emlékeztet.

A XVII. századi följegyzések között jó pár tétel a mai népzenében is föllelhető táncdarabnak – esetleg figurációkkal ellátott – változata: általában kanásztáncritmusú sorok, egyszerű periódusok vagy variált ismétléssel négysorossá bővített táncdalok, például:

112. ábra - Stark

kepek/112abra.png


Vannak egészen egyszerű hangszeres motívumok ismételgetéséből, záróformulával valóbővítéséből alakított táncdarabok. Köztük nemcsak szimmetrikus felépítésűek, hanem tripodikus vagy különböző ütemszámot kombináló sorok füzérei is:

113. ábra - Kájoni kódex

kepek/113abra.png


Több darabban is előfordul, hogy a darab első felének motívumát a második fél kvinttel lejjebb ismétli, esetleg a befejezést oktávval feljebb dobva. Nem igazi kvintváltás ez persze, inkább egy élő hangszeres praktika lejegyzése:

114. ábra - Kájoni kódex

kepek/114abra.png


A szekvenciázó, kis motívumokból szőtt darabok technikája már a XVII. század fejlettebb melodikájú dalaira emlékeztet, s egyben a nyugat-európai harmónia- és formavilághoz közelít. Többnyire felépítésben is motivikus összetettségre, kis elemekből való átkomponálásra törekszenek:

115. ábra - Vietorisz kódex

kepek/115abra.png


Egyik-másik darab már a kora barokk érzelmes moll dallamosságát idézi:

116. ábra - Vietorisz kódex

kepek/116abra.png


A lőcsei virginálkönyv darabjai pedig bátran összevethetők az európai hangszeres szvitmuzsikával. Talán a gyakori motívumkezdés, a formának bizonyos szabadossága (pl. tripodia és bipodia keveredése), egy-egy dallamugrás modális karaktere jelent „magyaros” különlegességet. Viszont harmonikus elgondolások, olykor hangnemváltásokkal alakított nagysorok használata a korabeli zenei fejlődés ismeretét tanúsítja.

117. ábra - Lőcsei kézirat

kepek/117abra.png


Mellettük ugyanebben a kódexben a Chorea Hungarica feltűnően primitív zenei anyaga, korszerűtlen zárlatai nyilván szándékos utánzása egy népies előadásmódnak.

118. ábra - Lőcsei kézirat

kepek/118abra.png


Valami sajátosan magyarnak érzett előadásmód a külföldiek előtt is ismert lehetett. Alessandro Poglietti az Aria allemagno magyaros variációiban így utánozza a magyar hegedűket (1677):

119. ábra - A. Poglietti (1677)

kepek/119abra.png


Általános hazai szokást alkalmaz a Vietorisz-kódex, a Lőcsei virginálkönyv akár a legmagyarosabb anyagra is, amikor a páros ütemű tánc mellé rögtön páratlan ütemű változatát is megadja. Ez a „proporció”-gyakorlat már a XVI. századi ungarescáknál megtalálható, s nyomai a mai népzenében is élnek.

120. ábra - Heckel 1562

kepek/120abra.png


Színes, tarka anyag, ami a XVIII. századi – véletlenszerűen fennmaradt – hangszeres gyűjteményekből is elénk tárul. Nemcsak azért, mert vegyes vokális anyag átírását tartalmazzák tánczenékkel váltakozva, de magának a tánczenének a sokfélesége meg a hangszeres letét többféle stílusa miatt is. A következő század szaporodó kéziratai – úgy látszik – valamiféle egységesülést fognak tükrözni.