Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

11. A lírai dalköltészet

11. A lírai dalköltészet

A líra dal, panasz és szerelmi ének, számos mulattató, szórakoztató, játékos műfajjal együtt a középkori világi zenei közgyakorlat anyagát szolgáltatta. De amint a XVI. században az anyanyelvű világi költészet megjelenik előttünk, mintha a komor, monumentális, prófétai szavak minden mást elfödnének. Talán csak arról van szó, hogy a históriás ének jellegzetes témáiban, a történelemmondásban, intelemben, regényes elbeszélésben előbb érezték az irodalmi megörökítés szükségét, s a lappangó költészeti műfajok csak akkor törtek az irodalom felszínére, mikor a hitszakadás és országhasadás érzelmi-értelmi viharai – hiszen e tényekkel most már úgyis együtt kell élni! – megcsöndesedtek. Ha 1550-et idézve Tinódi neve jut eszünkbe, a század végére gondolva Balassié. Azé a költőé, kinek dalköltészete – hiszen ne feledjük, hogy minden versét nótára írta, méghozzá hol hagyományos, hol meg nagyon is új divatú török, lengyel, német, olasz dallamra – a vitézi élet és a bujdosás, a bűnbánat és a hazáért való aggódás, a reménykedő és a panaszos szerelem témáival él: valamennyi olyan, mely fél évszázaddal előtte még néma, de most kisebb és nagyobb, ismert és ismeretlen nevű költők tucatjainak lesz mondanivalója.

Balassi Bálint költészete egy gazdag XVII. századi énektermés nyitánya. Persze a századforduló nem húz éles határvonalat, s ahogy nem mondhatjuk, hogy a lírai költészet a semmiből támadt, úgy az sem igaz, hogy a XVI. század jellegzetes témái, stílusa, formái és dallamai elenyésztek volna. Arányváltozásról van szó, a kétféle anyag együttélése jól érzékelhető a XVII. század kedvelt könyvműfajában: az egyéni használatra összeírt daloskönyvekben. Népköltészet és műköltészet, deákpoézis és kifinomult főúri líra között számos motívum, vándorsor, stílushatás, szöveghordozó dallam szövi az egységet, s a gyűjtemények összeállítóinak érdeklődésétől, helyzetétől függ csupán, hogy a neves és névtelen szerzők műveiből melyik fajta kerül túlsúlyra. Még „művekről” sem beszélhetünk igazán, hiszen bármely vers újrakölthető, egész versszakok átvehetők vagy kicserélhetők; minden a népköltészet variációs törvényei szerint viselkedik, habár nem szájhagyományos, hanem leírt verselésről és versterjesztésről van szó.

Úgy látszik, az író és előadó gárda is vegyes. Elsősorban szórakoztatásra, okulásra, gyönyörködtetésre való szólóelőadásra kell gondolnunk, mellyel énekmondók szolgálják a társadalmat, s remélik hasznukat. A fő forma még, a XVI. századi epikával egyezően, az élő előadás. Nem egy ének végződik még e korban is így vagy hasonlóképpen:

az ki ezt hallgatja, vitéz akar lennyi,

az énekmondónak kész legyen pénzt adnyi.

Vagy:

Ez, ki énekem, vélem, személyem, eja,

noha kedves volt, add meg jutalmát,

de nem nyakcsapást, hanem mézes bort,

héj, jó, jó, jó, jó.

De azért leírja magának az éneket az iskolamester, a vitéz hadnagy, a prédikátor, a várkapitány, a nemes ember is, és olvasgatva, énekelve újraidézi. Vagy éppen meg is toldja új versszakokkal, új énekekkel, saját sorsáról, aggodalmairól.

E gazdagodó dalköltészetről zenei forrás úgyszólván nem maradt. Két hangszeres gyűjtemény, a Kájoni-kódex és a Vietorisz-kódex – mindkettőről még lesz szó – tartott fenn egy tucatnyi dallamot, melyekhez a megadott szövegkezdetek alapján lehet jól-rosszul hozzákombinálni a más helyről ismert szövegeket. Ezen kívül még két vizsgálódási lehetőség kínálkozik: a szöveges dalkönyvek és a mai népzene. A daloskönyvektől persze elsősorban a témákat és a versformát illetően kapunk felvilágosítást, közvetve itt-ott a dallamokra is („ad notam”). Tekintsük át először a fontosabb témákat.

A históriás ének fejleményeként e korban is készülnek új csatákról, hősi háborúkról szóló történeti énekek, sőt e téma a XVII. század végén a kuruc harcok megindultával újra némi aktualitást nyer. Sokszor ehhez kapcsolódnak az ország pusztulását festő, vallásos színezetű siralmak, „jeremiádok” (pl. Jajszó, melyben édes hazánk romlását siratja egy poéta); emezek viszont gyakran a kezdődő politikai költészet darabjaival érintkeznek: az ellenpártot, főleg egyes vezéreket átkozó vagy gúnyoló versek, sőt már néha szociális témákat is megpendítő verses vádiratok (pl. adóztatás, papok, élősködők stb. ellen). A harci erényekhez társulnak a „de militibus”, tehát a katonai életet dicsőítő, a jó hadakozáshoz isteni segítséget kérő énekek. Viszont a vereségekhez, üldöztetésekhez kapcsolódnak az egyre szaporodó szegénylegény-énekek, a bujdosópanaszok. E lírai dalköltészet egyik legjellegzetesebb műfaja a sokféle árnyalatú panaszdal: rabének, irigyek ellen szóló, szerelmi panasz stb., egymással sokszor elválaszthatatlanul érintkezve. (Voltaképpen a szerelmi líra – éppúgy, mint népköltészetünkben – elsősorban a panaszdalokban, keservesekben kap hangot.) A panaszdalok hangjával rokon (sokszor azzal keveredik is) a vallásos líráé. Ezek az istenes dalok már nem egyházi, nem közösségi, nem istentiszteleti jellegűek. Fő mondanivalójuk e körül forog:

Vigasztalj meg, kegyes Isten,

bánotimban kegyelmessen,

légy vezérem ez ínségben,

búsulásom tengerében!

Annál vigadozóbb az énekek másik nagy csoportja: a lakodalmakra való, a régi hagyományt megtartó vagy felújító, énekes diákok szájából áradó sokféle szépség – vagy éppen „csúfság”. Ide tartoznak például a jó asszonyi viseletre, a jó házasságra, jó párválasztásra oktató vagy jó házasságért istenhez könyörgő énekek, mint a Kit kéne elvenni? téma; aztán a részeg asszonyt, a vénlányt, a részegeseket, meg az éppen jelenlevőket csúfoló énekek, a mesterségeket ócsárló – s a diák kiválóságát kiemelő – szövegek, a hazugság-nóták, meg a kifejezetten mulatásra, táncra indító dalok. „…Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat, az ki itt lakozóknak (= lakmározóknak) adjon vigasságot!” – kezdik, hogy aztán húsz-harminc versszak után rátérjenek az énekmondónak kijáró adomány ügyére. (Alábbi népi példánk szövege is, dallama is XVII. századi jellegű.)

88. ábra - Nyitra megye

kepek/88abra.png


A gyakori versformákat áttekintve azt látjuk, hogy a XVI. századi típusok változatlanul népszerűek – többségük valószínűleg hagyományos dallamot idéz –, így a 12-es, 11-es, a különböző voltakombinációk, a 4+6-os, s mindenekfölött a Balassi strófa (a 6+7, 6+7, 6+6+7 változat is!). Emellett viszont két, egymással ellentétes tendencia jeleként megnövekedhettek a mai népzenében nagy szerepet játszó strófafajták, főleg a felező nyolcas, azután a 4 × 6 és 4 × 7, velük együtt persze a 13-as és 14-es kanászritmusfajták. Másrészt a régi alapképletek gyakran különös, egyszeri (nem ismétlődő) szándékos formajátékot, magasabb irodalmi nívót, elkelőséget célzó strófákba szerveződnek (pl. 4+6, 5+6, 6+6, 2+4+6; vagy 5+5+3, 5+5+3, 5+5, 5+5, 3 stb.).

S éppen ennek a hármasságnak megfelelő a dallamtípusok elhelyezkedése: a XVI. századi dallamok továbbélése, új – de közgyakorlatot, általános, olykor talán népies – stílust kirajzoló dallamcsoportok, és új – egyedi, tudatos művészi akarást tükröző – összetett formák. E legutóbbi csoportban, a XVII. századi magyar „bel canto” dallamosságban a forma különlegessége – a kis, nem egyenlő tagokból való építkezés, a versszak átkomponálása, ahogy Szabolcsi Bence nevezi – talán csak következménye a melodikus szándéknak: érzelmesebb kifejezésre törekvő kismotívumok, a moll és igen kedvelt frig fordulatok organikus összeépítése, a motivikus anyag állandósága és „egyenletes áramlása”, az „apró szakaszok szelvényszerű, laza összefűzésével” együtt (Szabolcsi Bence: A magyar zene évszázadai I. 258–261.). Nagyobb szakaszok, majd apróbbak ismétlése, hirtelen léptékváltások – mindezek egy új, a dallamot önmaga kedvéért kedvelő, expresszívebb stílus jellemzői. Az 1680 körüli Vietorisz-kódex több ide tartozó dallamából egyet idézünk.

89. ábra - Vietorisz kódex

kepek/89abra.png


Új dallamosságot – vagy régi zenei gondolatok új, dallamosabb átfogalmazását – látjuk azoknál az énekeknél is, melyek a népzenéhez (vagy általában közgyakorlathoz) közelebb álló réteget jelentenek. Így például a Kájoni-kódexben olvasható A nyúl éneke a középkori típusokat idéző kezdősorhoz aprózó szekvenciajátékot és röviden csattanó zárósort illeszt:

90. ábra - Kájoni kódex

kepek/90abra.png


A régi, valószínűleg hangszeres eredetű kanásztánc harmadik sora egy újabb hangvételű dúr motivikát, az AABA szerkezet pedig újkori formatípust idéz a Vietorisz-kódex táncdallamában:

91. ábra - Vietorisz kódex

kepek/91abra.png


Mindkét kódexben megvan az a dallam, melynek változatát a népzenéből Te túl rózsám, te túl szöveggel ismerjük, s a régi „pszalmodizáló” stílus átmelodizált, legújabb rétegébe sorolhatunk (RMDT II. 247. vö. VPt 171.). Egy távolabbi rokona a XVII. század legtöbb daloskönyvében szöveggel, a Vietorisz-kódexben pedig dallammal olvasható: Sokan szólnak most énreám (RMDT II. 34. vö. Szendrei J.–Dobszay L.–Rajeczky B.: XVIXVII. századi dallamaink a népi emlékezetben. II/34. sz.), s melynek szintén fennmaradt emléke a népzenében (pl. Tavaszi szél vizet áraszt). Csak a népi emlékezet tartotta fenn a Balassi-strófában írt Magas kősziklának szerelmi vers dallamát, a XVII. századi nemesen érzelmes melosznak legszebb emlékét. A régi kvintváltó szerkezetet (vö. I/5. fejezet) az újabb melodikával és a század kedvelt frig modusában látjuk Misztótfalusi Kiss Miklós panaszénekében: Ha megsokasodik (RMDT II. 248.), mely a maga korábban is igen népszerű volt (feljegyezték, hogy Erdélyben egy német katona fellökött egy öregasszonyt, mert mikor ebből az énekből dúdolgatta: „némely tolvajkodik”, emez úgy értette: „német tolvajkodik”), s kissé összevonva megint csak fennmaradt a népzenében: A szép leány aranybárány ismert szöveggel (vö. Szendrei J.–Dobszay L.–Rajeczky B.: I. m. II/248. sz.).

Kitérésképpen pár szóval itt kell beszélnünk népzenénk XVI–XVII. századi változásairól, amennyire ez következtetések, stíluskritikai megfigyelések alapján egyáltalán rekonstruálható. Mindenekelőtt egy nagyarányú gazdagodásra gondolhatunk. A középkori – többségében népszokáshoz kapcsolódó – gyarapodáshoz most még a XVI. századi epikus dallamok, nagyszámú, melódiában, hangnemvilágban, formában újat hozó egyházi énekek, a lakodalmi és más mulattató énekmondás emlékei, majd a XVII. századi bujdosó és szerelmi líra dallamanyaga járult. Ez nemcsak a repertoárt bővíti, hanem formai és tonális szempontból is megerősít egyes tendenciákat, így a korábbi, föltehetően változékonyabb keretekkel ellentétben a négysoros izoszillabikus képletek uralmát a másik oldalon viszont új, összetett formák meghonosodását; a nagyambitusú hétfokúság térnyerését.

Ezek a hallási tényezők a régi örökségben is nyomot hagyhattak. A pszalmodizáló stíluson belül talán e korban kerül többségbe a négysorosra szerkesztett, átmelodizált változatcsoport. A siratóstíluson belül a strófás szerkesztés irányába való, régóta tartó tapogatózás most ér célhoz az 5–4–2 kadenciás, izoszillabikus, szekvenciákkal tagolt, főhangokra egyszerűsített – vagyis szerkezetileg megerősödött, zenei tartalomban szegényebb, főleg giusto típusok előretörésével (pl. a közismert Meghalt, meghalt a cigányok vajdája; Kincsem komámasszony; a kor lírai dalainak hangvételéhez közeledve és e századi szöveggel, ritmizált változat: Ifjúság, mint sólyommadár, szövege több korabeli versgyűjteményben is szerepel):

92. ábra - Nyitra megye

kepek/92abra.png


Valószínűleg ebben a korban alakul ki a régi kvintváltó stílus néhány újabb hajtása: az ötfokúságot feladó, szabadabb, szeszélyesebb dallamvezetésű ereszkedő dallamok, legtöbbjük pásztor, rab, bujdosó, majd betyár témájú szöveggel – mindegyik olyan szövegműfaj, melyet a történelmi adottságok nagyon is aktuálissá tettek, s a daloskönyvek szöveganyagával is párhuzamba állítható.

Az összetettebb, „magasabb igényű” formák és a népszerű idiómák felé egyaránt nyitott zenei kifejezésmód szemléletes példájaként idézzük a XVII. század talán legjellemzőbb dallamkörét s annak belső megoszlását.