Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

10. A gyülekezeti ének utóélete

10. A gyülekezeti ének utóélete

Most, hogy a XVI. századi gyülekezeti ének valamennyi fontos stíluscsoportját megismertük, térjünk még vissza röviden hozzá, s kövessük további életútját. Az előzőekben tárgyalt három dallamcsoport – a középkori kancióörökség, a metrikus dallamok, a históriás jellegű dallamok – persze csak három fontos réteget kiemelve, másokat ez alkalommal elhanyagolva, akarta érzékeltetni azt a több forrású, a használatban mégis összecsiszolódó zenei világot, mely az új életre támadt egyszólamúságot, a XVI. század magyar dallamosságát jelentette. Mert tény, hogy miközben Európa a vokálpolifónia virágkorába jut, melyben egy új harmonikus gondolkodásmód érvényesülését kezdi keresni, sőt a populáris zenében is a két-három szólamú társaséneklés formáit alakítja, nálunk az egyszólamúságban fejezi ki magát a jellemző magyar zeneélet, itt hoz új termést, itt formál új stílusokat az alkotókedv, a többszólamú zenélés pedig szórványos, esetleges jelenséggé válik. Így hozta ezt a történelem, s eddig terjedt a „zeneélet” átlagos, tömeges kiszolgálásra kész XVI–XVII. századi deákos rétegek tudása is.

A XVI. század végére összeállt énekkészlet általánosan elterjedt. Bármennyire tiltotta a nagyszombati zsinat (1560) az új énekek átvételét, a katolikusoknál is befogadásra találtak. Az énekek egy része amúgy is középkori eredetű volt, a szövegek többségében (pl. a zsoltárparafrázisban, ünnepi énekekben) pedig legföljebb a szerző személye és egyes tételek kiemelése mutatta a protestáns eredetet, de valójában a katolikusokat sértő hittételek nem voltak bennük, melyek akadályozták volna az átvételt. A tridenti zsinat a latin nyelv jogait megerősítette ugyan, s a liturgikus énekek lefordításának gátat szabott, a katolikusok mégsem lehettek vakok a reformáció tömegsikerét s az énekek abban vállalt szerepét illetően, s inkább még versenyre keltek az anyanyelvű éneklés terén. A megoldás az lett, hogy a liturgia hivatalos nyelve a latin maradt, s egy-egy ünnepélyes misén ez határozta meg az énekelendőt is, a „kismiséken” azonban (vagyis a misék többségén) a papra hagyták a latin énekek csendes elmondását, s ezzel párhuzamosan a nép szájára anyanyelvű gyülekezeti éneket adtak. Ez vezetett a katolikus egyházzene kettéhasadásához, saját hagyományának elsenyvedéséhez.

A XVI. századi anyag, mit a repertoár gerince, a következő évtizedekben is érintetlen maradt. De a katolikus, református gyakorlatban egyaránt kiegészült olyan újabb egységekkel, melyek a korábbi értékes, keményebb törzsanyag jogait, fennmaradását veszélyeztetik. Az evangélikusoknál az újabb német korálok hatnak így, a reformátusoknál a „genfi zsoltárok”, a katolikusoknál az „ellenreformációs kanció”.

A XVI. századi verses zsoltárok szerepét töltötték be a nyugat-európai protestantizmusban a humanista ízléssel átdolgozott latin, német, francia nyelvű parafrázisok. Szenczi Molnár Albert 1607-ben jelentette meg a Béza–Marot-féle francia verses zsoltárokból (illetve azoknak Lobwasser-féle német nyelvű átdolgozásából) készített – a meglehetősen bonyolult Goudimel-dallamokra énekelendő – magyar fordítását. A szép magyar nyelven szóló, de zeneileg elég mesterkélt zsoltárok lassan terjedtek; 1640 után azonban a svájci irányzódású puritanista protestantizmus szinte mozgalmi dalává teszi a genfi zsoltárokat, majd a hagyománytisztelőkkel való évszázados harc és kompromisszumos győzelem során a „legmagyarabb és nemzet kultúránk szempontjából is legfontosabb” XVI. századi anyag kiszorítására törekszik (Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar dallamai. I.5.). A genfi zsoltár azóta is a hazai reformáció zenei anyanyelve, s bár sem a maga összetett ritmus- és modusvilágát nem tudta megőrizni, sem igazán természetessé, sajáttá nem tudott zeneileg asszimilálódni, mégis református nemzedékek nyelvi és érzelmi kultúrájának egyik alapozójává lett. (Példánk a 2. zsoltár verziója, IV.7.).

83. ábra -

kepek/83abra.png


A katolikusok a hagyományozott és a protestáns mozgalomtól átvett énekrepertoárt már a XVI–XVII. század fordulója körül kiegészítették külföldi katolikus énekeskönyvekből fordított, kisebb részben pedig hazai eredetű saját anyaggal. Érdekes, hogy ez a nagyrészt középkori – de csak most importált –, részben már egy újabb dallamosságot képviselő dallamkészlet még ritmikában is, dallamban is képes volt megmagyarosodni, nyilvánvalóan nem a tudós vezetők, hanem a közösségi gyakorlat jóvoltából.

84. ábra - Paderborn, 1617, Heves megye, 1967

kepek/84abra.png


Nagyobb veszély jelentett a XVII. század közepétől jelentkező kora barokk, ellenreformációs töltésű kancióanyag, mely szövegben, formában, dallamosságban „csiszoltabb”, a középműveltségűek számára vonzó, a nép számára nehezen asszimilálható zenei és irodalmi nyelvként jelentkezett. Hatása egyrészt egy használatba begyökerezett értékes anyag egyeduralmának megingása, másrészt e régi anyag megismételt – érdességeit lecsiszoló, de stílusidegen elemekkel megzavaró – átdolgozása; harmadrészt egy édeskésebb vagy mesterkéltebb stílus előnyomulása, majd utánzása, akár azon az áron, hogy a néptől az éneket a kántor veszi át.

85. ábra - Náray Gy. 1695.

kepek/85abra.png


Mindezen tendenciák esetenként más-másképpen keveredve jelennek meg a XVII–XVIII. század énekeskönyveiben. Érdemes szemlénket a korszakhatáron túlra terjeszteni, mert az egész gyülekezeti énekanyag az újkorban zenetörténetileg egyre inkább érdektelenné válik, s külön tárgyalást következő fejezeteinkben már nem kíván.

A gyülekezeti énektár kinyomtatásában a protestánsok jártak elöl. A XVI. században sorra jelentek meg gyűjteményeik (Váradi, Debreceni, Bornemisza), de sajnos csak kettő (Gálszécsi, Huszár) kottával. A XVII. század eleje óta szorgalmazzák katolikus oldalon is, hogy az addigi szóványos kéziratos feljegyzések anyagát összegyűjtve reprezentatív, egyben a tévutak veszélyét is elhárító nyomtatott énekkönyv jelenjék meg. A törekvések az 1651-ben (Szőlősy Benedek szerkesztésében, Kisdi Benedek egri püspök támogatásával Kassán megjelent, majd 1675-ben, 1703-ban s még többször, némileg átdolgozva újra kinyomtatott) Cantus Catholiciban értek célhoz. Megbízható, a zenei rétegekről és legfontosabb darabokról jó képet adó gyűjtemény, habár nem a leggazdagabb, s benne keverednek élő dallamok a gyakorlatba soha át nem ment átvételekkel, importált darabokkal. Kottája – mint szinte mindegyik korabeli gyűjteményé – merev, s az átvételeket még nyers formában adja, az élő használat alakító-magyarító hatásáról még nem tudva. Szintén Cantus Catholici címmel jelent meg 1674-ben Kassán Szegedi Lénárd gyűjteménye. Az alapanyagot erősen átdolgozva tartalmazza, s nagyszámú újabb, a fönt jellemzett kora barokk kompozícióval bővíti. Még önkényesebb Náray György 1695-ben megjelentetett Lyra Caelestise, számos erőltetett, inkább kiagyalt, mint zeneileg inspirált szerzeménnyel; de olykor mégis fontos dallamok első közlésével.

Annál nagyobb szolgálatot tett a hagyományos anyag megörökítésében két kitűnő gyűjtemény: Illyés István Soltári és Halottas Énekei (1693), valamint Kájoni János Kancionáléja (1676). Illyés könyve a virrasztókra gondolva gyűjti össze a legfontosabb verses zsoltárokat és halottas énekeket. Kottája – habár itt-ott modernizált – egy élő gyakorlat megbízható lejegyzésének látszik. Hatását számos utánnyomás egészen századunk elejéig életben tartotta, s a Felvidék egyes falvaiban még a közelmúltban is ebből énekeltek halottak mellett!

Hasonlóan kiváló és megbízható, reprezentatív gyűjtemény a nagy erdélyi ferences muzsikus, Kájoni János könyve. (Személyéről, egyéb tevékenységéről alább írunk.) Bár jól ismerte a királyi Magyarország énekes szokásait is, elsősorban az Erdélyben már évtizedek óta énekelt – sok jó kéziratban is megörökített – anyagot gyűjtötte össze. Sajnos a Kancionále kotta nélkül jelent meg, néhány dallamát a „Csíkcsobotfalvi kézirat” tartotta fenn. Szöveges az 1719-ből való második (és a lényegesen átdolgozott 1805-ben megjelent harmadik) kiadás is, melyet ugyanúgy használt az erdélyi magyarság a közelmúltban is, mint Illyését a felvidékiek. Végül is egyetlen érdekes kézirat ad fogódzópontot a zenei vizsgálathoz: Szentes Mózes és Deák Imre csíksomlyói ferences kántorok 1774 előtt készült kézirata, mely mutatja, mit és hogyan énekeltek akkor Kájoni Kancionáléjából. Gregorián kottával adják a népénekeket, mintha csak a mai felvételeken is hallható parlandót akarnák visszaadni. A XX. századi népzenekutatás igyekezett szisztematikusan feltárni, mi él és milyen dallamformában a Kájoni-könyvben közölt énekekből. A Deák-Szentes kéziratnak e 200 évvel későbbi adatokkal való nagyfokú egyezése nemcsak a népi emlékezet tartósságát igazolja és használhatóságát a zenetörténetben, hanem a XVIII. századi leírók pontos, megbízható munkáját is.

86. ábra - Deák-Szentes 1774

kepek/86abra.png


87. ábra - Bukovina, 1950.

kepek/87abra.png


A protestánsok elöl jártak ugyan az énekeskönyvek kiadásában, de a XVII. századi visszaesés után csak a XVIII. században került sor reprezentatív kottás gyűjteményének összeállítására, kiadására. Az 1774-es és 1777-es kolozsvári, az 1778-as debreceni énekkönyv, s a különböző halottasok nagyrészt tartalmazzák a XVI–XVII. század fontos tételeit. Jellegzetes – felekezetileg rögzült – különbségek mellett a dallamlejegyzések lényege annyira egyezik a Cantus Catholicival, hogy a hitelességet kölcsönösen bizonyítják. Az evangélikusoknál a XVII. század végén, Lőcsén jelenik meg először összefoglaló gyűjtemény (Zöngedező mennyei kar), a későbbi könyvek fő forrása – de kotta nélkül. A nagyrészt németből fordított énekek szintén németből átvett dallamait csak a XIX. század elején írták le.

A gyülekezeti énekkincs református rögzítésére az utolsó pillanatban került sor. Már a XVIII. század elején megindul az akció az egyházi vezetés részéről a hagyományos énekanyag eltávolítására, vagy erős átdolgozására. Ekkor még sikerül e támadást kivédeni, de „a XVIII. század alkonyán a kollégiumokban már nevelődött az a református papi nemzedék, mely a következő század hajnalán nemcsak kegyelet és hagyományi érzék, hanem zenei ízlés nélkül hozta meg a legszebb magyar század legdrágább magyar dallamainak túlnyomó része fölött a halálos ítéletet. Pedig nem a dallamok váltak alkalmatlanná […], hanem a rossz tájékozódású, félművelt vagy műveletlen zeneigény szakadt el a nemzeti múlt örökségétől […]” (Csomasz Tóth Kálmán: A XVII. század magyar dallamai: 39.). 1806-ban jelenik meg e „hebehurgya reform” eredményeképpen az új református énekkönyv. A hagyományos anyag kiiktatása egyben utat nyit a XIX. század értéktelenebb, érzelgős anyaga felé, s csak a XX. századi reformok kísérlik meg újra bevezetni a gyakorlatba az imént kiiktatott „legdrágább magyar dallamokat”.

De ennek a folyamatnak okai csak részben felekezetiek. A katolikusoknál is hasonló lesz a gyülekezeti ének XVIII–XIX. századi utóélete, csak éppen nem hivatalos, adminisztratív intézkedések játsszák benne a főszerepet. A XVIII. század folyamán – s ezt már egy-egy XVII. század végi gyűjtemény előre jelezte – az új, tetszetősebb énekek kezdik kiszorítani az alapanyagot. Ez új termés beáradása a XVIII. század végén felgyorsul. A barokk, majd bécsi klasszikus, végül a romantikus zenen utánérzései – többségükben kántorkompozíciók – foglalják el a főhelyet. Szentmihályi Mihály (1780 körül), Bozóki Mihály énekkönyvében (1795), a nagyhatású Tárkányi–Zsasskovszky-gyűjteményben (1855) körülbelül fele-fele még az arány a kétféle anyag közt; a bencés Kovács Márk 1842-ből való énekkönyve már az önkényes szerkesztmények halmaza. A XIX. század végi mélypontot itt is XX. századi reformtörekvések követik, melyek a gregorián mellett az „ősi magyar népéneket” igyekeznek az életbe visszahozni – mérsékelt sikerrel.

Így tehát a gyülekezeti ének a XVIII. századtól kezdve már csak szociológiai szempontból témaköre a magyar zenetörténetnek. S ennek zenei okai talán a legdöntőbbek: ez időre már elmúlt az egyszólamúság gazdag termőkora, a művészi gondolkodás a dúr-moll zene győzelme után már fejlett harmóniamenetekben és a nagyobb formák keretében nyilatkozott meg. Vannak területek, ahol az értékeket már nem újratermelni kell – mert ez lehetetlen, gondoljunk a népdal analógiájára –, hanem élni velük, és beépíteni műveltségünk egészébe.