Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

9. A históriás ének stílusa

9. A históriás ének stílusa

A verses zsoltároknak, intő énekeknek, szent históriáknak java része a kor énekelt világi epikájától kölcsönzött dallammal él, vagy éppen fordítva: amaz hivatkozik „ad notam” valamely szent história dallamára. A két terület – egy időben fellendült világi történeti énekköltészet s a protestáns vallásos énekköltészet – között szerzők, témák, szándékok, életfunkció tekintetében amúgy is számos hasonlóság és érintkezési pont van.

Ahogy a reformátor az ember megnyeréséért, az eltévelyedések leküzdéséért, a vallás létéért való küzdelmében, e monumentális hitvitában a megénekelt történelmi példázatokat, a versbe szedett bibliát és a részletes okfejtéssel társult intő éneket forgatja fegyverként, úgy akar a nemzet létharcában is megtartó, irányító, lelkesítő erővé lenni a történelemből, világhistóriákból vagy a török elleni mindennapi hadakozásból vett témák énekbe foglalása. Az epikus tartalom nem csak érdekfeszítő történet, amolyan újságpótlék, hanem egy erkölcsi ráhatás szolgálatában áll; az új ének, a példa dolga az, hogy a jó harcot megharcolja, a nemzetet – illetve gyülekezetet – a jó ügy számára véglegesen megnyerje. Az ének költője, alakítója és hordozója is hasonló helyzetű a két területen, sőt olykor ugyanaz a személy áll a világi és egyházi história mögött. Az intő, példázó, vitázó, históriamondással oktató ének oktatókat kíván énekesül, akik most „egyedüli életben tartói mindannak, a mi a múltra emlékeztet és a jövőre bátorságot ad; amikor hírmondók, tanítók, prédikátorok, költők, bohócok, próféták egyszemélyben, amikor rájuk hárul a szétmarcangolt nemzettest lelki épségben tartásának roppant feladata” (Szabolcsi Bence: A magyar zene évszázadai I. 114.). Nem is kerülhetett ki ez a réteg a középkor udvari lantosainak köréből (mint gyakori kísérő hangszerük, meg a leghíresebbnek, Tinódi Sebestyénnek „Lantos” mellékneve sejtetné); a középkor világi kisértelmiségének meg egy XVI. században laicizálódott papi-szerzetesi középrétegnek helyzete, műveltségi foka, mentalitása kap új szerepet a világi és vallási énekmondás szolgálatában. Még a prédikátor, illetve világi énekmondó mozgékonysága, udvarról udvarra vagy közösségre vándorló életmódja is közeli rokonságot mutat.

A világi és vallásos jelleg közt témában sincs éles határ. Bornemisza énekeskönyve azt mondja a „válogatott hosszú énekek”-re, hogy azokkal „házunknál és házunk kívül, menyegzőbe és értékletes nem-zabáló lakodalomba (= lakomákon) és minden helyen” lehet élni. Van köztük „a teremtéstül fogva mind az ítéletig meglött és megleendő dolgok” históriája, a fösvénységről, az átokról, a világi vakságról való intő ének, a pápai foltos hit énekes kritikája, van „isteni dicséret”, de van jó pár a kor egyik kedvelt műfajából a házasok énekéből is. A bibliai históriák gyakran történelminek tekintett históriák elmondásába torkollnak, viszont a nemzeti történtek gyakran bibliai példázatból indulnak ki. („Elsőbben szentírást kell elébe hoznom, azután a vitéz magyar népre szabnom” – mondja a Kádár Istvánról szóló XVIII. századi história.) Amikor a korabeli irodalom oly gyakran párhuzamba állítja egymással a bibliai zsidóság és a magyar nép történetét, sorsát, a nemzeti közösséghez tartozás tudatát is kifejezi és erősíti, egy mindenki által tudott és elfogadott mintaképhez hozzámérve önmagunkat.

A feddő énekek többsége is felfogható társadalmi kritikának éppúgy, mint vallási indítású erkölcsi intelemnek. Ezt persze nemcsak a reformáció idején erősebben vallásossá vált szemléletmód és a „költők” személye magyarázza, de a vallási tartalom bizonyos fellazulása, moralizálásra való hajlama is. Két olyan irodalmi műfaj van, amelybe élesebben elválik az új módon felfogott „vallási” szférától a világi: a korabeli eseményeket előadó „újságoló ének”, és a század második felében – külföldi hatásra – elterjedő, szórakoztató jellegű széphistória. Dallamutalásokkal és a dallamok stílusával azonban ezek is a többi műfajhoz kapcsolódnak.

A históriás ének terjedésének fő eszköze természetesen az élő előadás, a hangszerrel kísért szólóének. (A hangszerkíséret persze nem harmóniákat jelent, hanem a dallam erősítését, variálását, olykor közjátékszerű elemeket.) Ahogy Sztáray Mihály a falu melletti dombra kiülve messzi zengő hangon énekelgette, hegedűn kísérve magát, a zsoltárokat, ugyanúgy – s nagyrészt ugyanazokon a dallamokon – szólaltak meg a históriák is a hallgatók – főurak, udvarbírók, de olykor bizonyára vásárokon, kocsmákban összegyülekezett nép – jóindulatát váró „hegedősök”, „lantosok” ajkán. „Szeretetből ajánlom szolgálatomat, kiért én is várom az én hasznomat” – mondja Tinódi az udvarbírókról és kulcsárokról szóló énekében.

Mivel szájhagyományos életformáról van szó, a dallamok többsége is, még inkább előadásmódja, életszerű változékonysága örökre felidézhetetlen. Szerencsére a kolozsvári Hofgreff nyomda 1554–1555 táján közzétett másfél tucatnyi bibliai históriát és oktató éneket kottamelléklettel együtt, s kinyomtatta Tinódi Sebestyén Cronicáját is, 24 dallammal. Ha ezt kiegészítjük az egyházi szövegekre alkalmazott, s későbbi énekeskönyvekben – ha bizonyára nem is változatlanul – kinyomtatott dallamokkal, elég szép számú példa alapján idézhetjük fel e stílus zenei jegyeit. Előadásmódjáról pedig némi képet kapunk a népi emlékezetben fennmaradt néhány históriás dallam meggyőzően szép parlandója alapján.

A „históriás” énekek sok, akár nyolcvan-száz strófából álló versek; szövegezésük nem költői hatást céloz, hanem egyszerűen a téma énekelt elmondását teszi lehetővé. Sokszor bírált rímelésük sem akar többet, mint a strófát egybetartani, segíteni az emlékezetet, a sorvégek „széthangzását” csillapítani, azokat harmóniába hozni. Ez az élő funkció magyarázza a ritmus „döccenéseit” is, a gyakori „metszethibákat”. Mint Kodály az Árgirus-széphistória Bukovinában fennmaradt dallamának előadásában megfigyelte, a népi énekes nem törődik a verstan metszetképleteivel, hanem hat, de tizenkét szótagot is leénekel metszet nélkül egybetartva, vagy strófáról strófára változó metszetelhelyezéssel. A versszakok nagy számát tekintve még kellemes is ez a változatosság. A strófaképleteket nagyjából betartják a szövegben előrehaladva, de egy-két szótag többletet vagy hiányt hangismétléssel vagy összevonással kiigazítanak – nem véletlen hibaként, hanem tudatosan alkalmazott technikával.

Az énekek többsége négysoros strófát használ. Kedvelik a szövegmondást szolgáló hosszabb sorfajokat, vagy a rövid alapképletekből egybefűzött hosszabb kombinációkat. A képletek sokfélesége, színessége sokféle költői hatás feldolgozását sejtetné. Szabolcsi Bence például Tinódi Sebestyén huszonnégy dallamából tizenkét versszaktípust elemzett ki. További vizsgálat azonban más képet eredményez. Úgy látszik, néhány hagyományos alapképlet és szintén hagyományos technika kombinálásával nő meg ennyire a versszakalakzatok száma. Az új inkább e kombinációk tudatos keresgélésében nyilvánul meg, s a sokszínű formakészletet nem annyira a sokszínű külföldi hatás okozza, mint inkább a kombinációs lehetőségek kavargása utáni megállapodás. Érdemes röviden áttanulmányozni e ritmusvariációkat, mert a hagyomány és egyéni iniciatíva, a változékonyság és közgyakorlat egymásra hatásának legkézzelfoghatóbb szemléltetése.

A Szabolcsi által említett tizenkét típusból kettő a középkori voltaritmus kétféle alkalmazása. Az alapképlet 4 × 10 (5+5) a Hofgreff-gyűjteménynek Illés prófétáról szóló históriájában olvasható, a középkori Révész dallamcsaládhoz (lásd. a III.12.) közel álló dallammal (Régi Magyar Dallamok Tára = RMDT I. 12. sz.) Az utolsó sor 5+6-os szótag- és ütemszám-bővítésével (vö. a László-ének képletével!) Tinódi Eger históriájának summájában találkozunk (RMDT I. 56.), végig 5+6-os sorokkal pedig a Temesvár veszéséről szóló énekben (RMDT I. 49.). Hasonló középkori örökség a 4+6-os Hadnagyoknak tanuság (RMDT I. 43., vö. Angyaloknak nagyságos asszonya), a Dávid és Góliátról szóló história pedig a középkori himnuszokban és a humanista énekköltészetben egyaránt kedvelt szapphikumot használja.

Tinódinak – sőt az egész históriás énekirodalomnak – legkedveltebb képletei a 4 × 12 és a 4 x 11-es strófa. Mindkettő a mai népzenében is igen gyakori, valószínűleg nem a históriás ének hatásaként, hanem mert mindkettő mögött még a késő középkori énekmondás hagyományai állnak. Az ütemszámnövelő bővítés azonban olyan megoldás, mellyel e képleteknél is élnek. Valószínűleg olyan epikai fogásról van szó, mellyel az énekmondó a hosszú szövegeket formailag tagolta, a meglepetés által ébren tartotta a hallgatóság figyelmét. Talán ritmikai megfelelője annak a fogásnak, mellyel a chanson de geste-ek egy-egy szakasz végét hirtelen ambitusváltással – tehát dallami eszközzel – jelezték. Az utolsó sor bővül így 12-ről 13-ra Tinódi négy dallamában; ugyanez 11-essel kombinálódik a Szitnya, Léva… várakról szóló újságoló énekben – RMDT I. 39.). Végül egy kanásztánc (-vágáns) ritmusú sorfajt, s egy ritka 4 × 11 (6+5) képletet látunk még Tinódinál. Így hát csupa bevett képlet (voltaképpen csak 4–5 fajta), az ütembővítő fogás és ezek kombinációja hozta létre a formai sokféleséget.

Erről a fogásról érdemes még egy megjegyzést tenni. A voltaképlet bővülése egy gazdag strófacsaládot terem (5+5+6, 5+5+6, 5+6, 5+5+6 stb.). Ha a 12-es sort 6+6-nak tekintjük, az előbb látott 12–13 bővülés voltaképpen a 6-osok és 7-esek hasonló játékát jelenti, s ebből ismét többféle alkalmi vagy megállapodott kombinációt mutat a kor énekköltészete: pl. 6+6+7 képletű sorok, állandó 6+7 képletek. Egyik legkedveltebb s valóban igen dinamikus megoldás: 6+7, 6+7, 6+6+7 – ezt használja a stílus egyik legszebb dallama, több Balassi-versnek is mintája:

78. ábra - Kájoni kódex

kepek/78abra.png


S végül ugyanennek kikristályosodott, klasszikus alakja a 6+6+7-es sorokból épített ún. Balassi-strófa. (A népi hagyományban fennmaradt ilyen szöveg és dallam: Magas kősziklának oldalából nyílik).

Fordítsuk most figyelmünket a dallamokra. Stiláris elemzésük, eredetük feltárása még nem befejezett kutatás. Többféle stílusforrás, hazai előzmény és külföldi hatás, összecsiszoló közgyakorlat és egyéni lelemény ellenére van valami nehezen leírható közös modor bennük. Nem igazán dallamosak, ilyen értelemben nem is „szépek”; a főhangra ráfuttatott skálázások, hangismétlésekkel gyorsított motívumok azonban alkalmasak az elég sebes szövegmondásra. Viszont recitativóról sem beszélhetünk igazán, hiszen a sorok elég nagy ambitusúak, mozgékonyak, nem rendeződnek gerinchangok közé. A modort illetően legközelebb a középkori László-ének áll hozzájuk. A talán egy nemzetközi epikus előadási módnak késői és sajátos realizálása, mely – mint Szendrei Janka megfigyelte – a Spruchdichterek, Meistersingerek különböző elnevezésű „Ton”-jaiban tanulmányozható.

79. ábra - Hofgreff-gyűjtemény

kepek/79abra.png


80. ábra - Tinódi L. Sebestyén

kepek/80abra.png


Mert csak a modor közösségéről beszélhetünk. A hangok tényleges sorág-rendjét nézve már többféle csoportra osztható a históriás énekanyag. Kiemelkedik belőle például a siratóból levezethető, legrégibb hagyományra támaszkodó dallamok variánsköre (pl. RMDT I. 15, 100, 237), a László-ének epikus tónusának rokonai (RMDT I. 16, 32) egy középkori dúr ereszkedő dallamtípus adaptálása nagyobb szótagszámra (RMDT I. 11.) stb. A dallamok egyike-másika persze bizonyosan a stílusok hallási alapján létrejött egyéni lelemény, sőt a leghagyományosabb stílusok alkalmazásánál is megmutatkozhat az énekköltő egyéni akarása stilizált motívumok alakításában, az anyag megtervezett elrendezésében (pl. vö. RMDT I. 15, és 237.). A dallamok többsége hangsúlyozottan hétfokú (modális), oktáv ambitusú, s az ambitust jól ki is használja.

81. ábra - Tinódi L. Sebestyén

kepek/81abra.png


A históriásnak mondott dallamok közkincsnek számítottak. A sok tucatnyi új szöveg tarka összevisszaságban hivatkozik a másik szöveg dallamára – sokszor még a hivatkozott darab szótagszáma sem egyezik, tehát egy elvontabb dallameszmét is rá tudott húzni a konkrét képletre az ügyesebb énekes. Mondtuk, hogy az egyházi használatú zsoltárok, dicséretek és főleg halottasok is szívesen hivatkoznak históriás dallamra (pl. Szkhárosi hitbeli oktató éneke a Tóbiás vagy Aeneas nótájára). Éppen ezek, főként a halottasok lettek a históriás dallamtípus legbiztosabb életben tartói. A következő századok énekeskönyveiben rendre megtaláljuk őket, s egy-egy XX. századi virrasztó felvétel jobban felidézi az egyszerűségükben is monumentális, szikárságukban is megindító dallamok hatását és előadásmódját, mint a korabeli szkematikus kottaképek.

82. ábra - Udvarhely megye vö. RMDT I. 100.

kepek/82abra.png


Szerencse hogy így van, mert maga az epikus hagyomány sokkal hamarabb eltűnt. Elveszíti izzó aktualitását, s a XVIII. század folyamán lassanként felejtésre adatik. Még az epikus versek is egyre inkább szóbeli irodalommá válnak: Kádár István történetét még énekelték, sőt mindmáig éneklik, s megesett, hogy Gyöngyösi verseit is dallamra fogták; a Zrinyiász azonban már dallam nélkül elgondolt tiszta irodalom. A régi históriás énekek is elhallgatnak. Tinódi Egervár viadaláról szóló énekének dallama fennmaradt Erdélyben, de táncdarabként. Az Árgirusról szóló széphistóriát ponyvanyomtatványok még évtizedekig terjesztik, s Kodály még meglelhette Bukovinában. Ám az egyházi énekeken kívül csak e két-három darab az, mely egy igen gazdag, heves lobogású élő gyakorlat élő emlékeként megőrződött.