Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

8. A humanista metrikus ének az iskolában és a gyülekezetben

8. A humanista metrikus ének az iskolában és a gyülekezetben

A protestáns iskolázás Melenchton hatására nagy igyekezettel karolta fel a humanizmus örökségét. Míg a középkori iskola elsősorban az egyházi szerzőkön keresztül tanította a latint, a humanista iskolatípus az antik szerzők szövegeiből építi fel a tanmenetet. Sorra kerülnek a latin (itt-ott görög) költők is, megismerésük egyben az antik – vagyis e szemlélet szerint legmagasabbrendű – verselési technika, prozódia, verstan elsajátítását is megkívánja. Ahogy pedig a zene a középkorban is segédeszköze lehetett az iskolai szövegtanulásnak, úgy a humanista erudíció is igyekszik már a XV. század végétől kezdve az új költészeti ideállal összhangos zenét találni, vagy ha nincs, kitalálni.

Az énekelt szapphikum, asclepiadicum stb. a középkori himnuszirodalomban is jól ismert. De azok dallama nem taneszköz volt, hanem a szöveg ünnepi öltözete, mely összefonódott a versformával, s nem annak szinte sematizált megjelenítője. Ezzel szemben a humanista metrikus dallam voltaképpen a skandálás zenévé növelése akar lenni. A gregorián himnuszok alapvetően parlando jellegű, nem-ütemes, nem-ritmikus zenék. A középkori „giusto” zene viszont eleve ütemsúlyos volt. Most valami furcsa keverékké válik a szkematizált versforma zenei átírása, hiszen ha a rövid szótagnak automatikusan rövid hang felel meg, a hosszúnak pedig a dupla érték, akkor hangsúlyozottan ritmikus, giusto zene jön létre anélkül, hogy ütemegyenlőség, zenei értelemben vett ütemérzet keletkezne.

73. ábra -

kepek/73abra.png


Van e mesterséges ritmusképletekben valami feltűnően zeneellenes (vagy legalábbis nem-zenei ihletésű) iskolásság, de nem tagadható, hogy létrejön a soroknak egy szép lebegése, ünnepélyes dikciója. Ám ez nem kerül igazi zenei összefüggésbe, hiszen a társuló dallamok – néhány jobban sikerült, nagyvonalú tételt nem számítva – meglehetősen szürkék, skolasztikus ízűek; érezhető tanférfiak, s nem zeneszerzők művei.

A XV. század végi humanista dallamköltés, elsősorban az osztrák Tritonius (Petrus Traybenreiff, sz. 1475 k.) gyűjteménye révén bekerül a magyarországi műveltek látókörébe is. Mivel azonban – egyetlen periférikus XVI. századi forrástól eltekintve – nem maradt fönn ilyen hazai gyűjtemény, rejtély, hogyan lehetett akkora hatása, hogy a protestáns gyülekezeti ének számos szövegének dallammintájává lehetett jó pár külföldről jött metrikus ének, vagy annak modorában készült hazai melódia.

74. ábra - Kolozsvári énekeskönyv

kepek/74abra.png


Az említett kivétel: Honterus Jánosnak, Brassó nagy buzgalmú reformátorának és iskolaszervezőjének 1548-ban ugyanott kinyomtatott ódagyűjteménye. 32 ódája egy-egy versformának mintapéldája, s a hozzájuk társított tenordallamot négyszólamú kórustételben helyezi el. Valamennyi szólam azonos ritmusban énekli a szöveget, az összekapcsolt (modális) hármashangzatok tömbjei harsogják-skandálják a képletet. Könnyű elképzelnünk ezt a hangzást a Horatiust emléző iskolásfiúk torkából…

75. ábra - Honterus J.

kepek/75abra.png


A Honterus-ódák egyik-másikánál sikerült megtalálni a dallam vagy akár a feldolgozás külföldi eredetijét. Lehetnek azonban a tételek közt Honterus saját szerkesztései is.

Persze más az iskolai versmondás, és más a gyülekezeti ének. Még ha igyekeznek is a templomban alkalmazott dallamok eszményi ritmusát lekottázni, gyakorlatban e ritmusok inkább kisimulnak. Kevés dallamnak van akkora ereje – vagy olyan nagy hatású szövege –, hogy a gyülekezet ajkán életben maradjon, s ha megmarad is, merevségéből szükségszerűen felad valamit. Legmesszebb jutó, de legszebb példa erre a Tritonius-féle „sapphicum carmen” (Honterus által is közölt) dallama, ahogy az az erdélyi néphagyományban fennmaradt:

76. ábra - Tritonius, 1507

kepek/76abra.png


77. ábra - Bukovina 1958.

kepek/77abra.png