Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

7. A gyülekezeti ének szövegcsoportjai

7. A gyülekezeti ének szövegcsoportjai

A graduálok anyagával párhuzamosan, sőt gyakorlatilag amazok elé helyezve, él a protestáns istentisztelet sajátos zenéjeként a gyülekezeti ének. Középkori előzményekből bontakozott ki ugyan, de most lett gazdag repertoárrá, tulajdonképpen a kor vezető műfajává. Most, méghozzá igen gyorsan: talán az 1530-as évek vége felé kezdődik meg a nagyobb arányú termelés, s az 1560–1570-es években kinyomtatott énekeskönyvekben (Debreceni, Váradi, Bornemisza, Huszár Gál) nagyjából azonos, megszilárdult mintegy 150 énekből álló készletet látunk. Kottát csak a Huszár Gál-féle ad a szövegek mellé, de a későbbi forrásokat is felhasználva a legtöbb tétel dallamra megállapítható.

A gyülekezeti ének kötött versképletű, többnyire rímes, általában sok versszakból álló, szillabikus dallamú kompozíció, mely alkalmas arra, hogy a templomi közösség együttesen – liturgikus váltakozás, szereposztás nélkül – könyvből egyvégtében, vagy könyv nélkül, „diktálás után” (a kántor előénekét sorról sorra megismételve) énekelje.

Ennek a repertoárnak alaprétege még középkori eredetű. Európa-szerte ismert régi tropusokból fordított énekek, általában egyszerű, régies (sokszor dór, pentaton, fríg jellegű) dallammal, eleinte még tömör, az ünnep tartalmát meghirdető szöveggel. Ezekhez adódnak tetszetősebb dallamú, hosszabb szövegű kanciók, s néhány gregorián alapdallamból, főleg himnuszokból kialakított népének. E késő középkori népénekkészletet Luther és követői átvették, szükség szerint átdolgozták, néhány saját tétellel vagy ismert dallamra készített új szöveggel bővítették. Tárgyuk szerint az énekek többségükben a nagy ünnepekre szólnak.

Források hiányában a magyarországi repertoár egyes darabjainak eredetét ritkán lehet megállapítani. Egyes darabokat már a középkor végén magyarra fordítottak, s azok általánosan ismertté váltak. Ezeket változatlanul vagy csekély változással befogadták az evangélikus és református énekkönyvek – illetve a mögöttük élő gyakorlat –, így ezek felekezetközi alapanyagot jelentenek. Másokat most fordítanak le, német (olykor talán cseh gyűjteményekből, vagy Lutheren keresztül ismerik meg s ültetik át magyarra (ilyent látunk a Gálszécsi István 1536-ban Krakkóban kinyomtatott énekeskönyvéből fennmaradt töredéken: Mi hiszünk). De a fordítások egyben minták is: Méliusz Juhász Péter például Csodálatos nagy bölcsesség kezdetű énekét a középkori Surrexit Christus (Feltámadt Krisztus) nótájára-dallamára írja. Lássunk egy példát ebből az alaprétegből.

71. ábra - Huszár Gál ék.

kepek/71abra.png


Az énekek többsége igazán jellegzetes, saját stílusa azonban a prédikátorok által készített új magyar versezetekben bontakozik ki, melyek más zenei mintákat és más szövegműfajokat vesznek alapul. Így jellegzetes új műfaj az ünnepekre szóló oktató éneké, mely a középkor rövidebb dicsérő énekeivel szemben akár negyven-ötven versszakon át fejtegetik körülírt bibliai citátumok alkalmazásával az ünnep tanulságait, hittani-tanító és erkölcsi-buzdító mozzanatait. Közel állnak e műfajhoz a szent históriák, de ezek már teljességgel elszakadnak a liturgikus (ünneplő) hangvételtő, s nyilvánvalóan oktató célzatúak. Bibliai történetek (pl. Jónás, Jób) hosszú, intelmekkel, részletezésekkel bővített verses elmondása; lassú előrehaladási tempója következménye a többnyire nagy szótagszámú verssoroknak s nehezen talált négyes rímek késleltető hatásának is.

72. ábra - Kolozsvári énekeskönyv

kepek/72abra.png


Ehhez hasonló stílusúak a különböző intő, vigasztaló, buzdító, feddő énekek, mint a fösvénységről, az Isten irgalmáról, a „pápai foltos hitről” stb. szóló.

Új műfaj a verses zsoltároké, s a hasonló stílusban készült dicséreteké. A prózai, formahű zsoltárfordítások ez időtől kezdve a graduális anyaghoz kapcsolódnak, míg a protestáns szóhasználatban a „zsoltár” = valójában alkalmazott, magyarázatokkal tűzdelt verses parafrázis.

Pl.: Miért dühösködnek az pogányok? És az népek miért gondolnak hiábanvalókat? (2. zsoltár, Batthyány-Graduál);

ugyanez verses zsoltárban:

Zúgolódik, dúl-fúl magában ez világ,

mikor feltámad köztünk az igazság,

de ha tekénted dolgát csak bolondság,

és mindenképpen elmúlandó hiúság.

(2. zsoltár a Bornemisza-énekeskönyvben)

Végül terjedelemben is, stílusban is ide kapcsolódnak a „halottasok”; temetésen, virrasztáson énekelhető elmélkedések, intések, gyakran a halott szájába adva, első személyes búcsúzóként. Ez új szövegműfajokhoz azonban új zenei anyagok is kapcsolódnak. Előbb ezekkel kell megismerkednünk, s csak azután térhetünk vissza a gyülekezeti ének további történetének tárgyalására (a 10. alfejezetben).