Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

6. A „graduálok” anyaga

6. A „graduálok” anyaga

Amint a reformáció nem új vallásnak, hanem a kereszténység reformjának indult, úgy zeneileg is első gondolatai közé a hagyományos liturgikus ének újraalkalmazása és magyarítása tartozott. Meggondolkoztató – s visszamenőleg ismét igazolja a késő középkori tradíció széles alapját –, hogy a protestáns gyakorlatban (melynek szemléletétől, tudatos állásfoglalásától tulajdonképpen távol állt e zene s az általa közvetített liturgiai felfogás) mégis jó 100 éven át virágzott a magyar nyelvű gregorián éneklés.

Luther hatása az 1520–1530-as években inkább csak elméleti-teológiai jellegű. De már 1542 pünkösdjén, közvetlenül a török megszállás előtt, Fehérvárott, Szegedi Lőrinc „skolasztikus” „vernaculo idiomate” (= anyanyelven), azaz „hungarice” énekelt misét a templomban. (Nádasdy Tamásné kívánságára András sárvári tanítónak is „patria lingua” kell „decantare missam” = hazai nyelven énekelnie a misét.) Szegedit a következő években már a Duna másik oldalán találjuk, s ott zsoltárénekeivel, antifonáival, responzóriumaival a korai protestáns énekanyag kialakításában játszik döntő szerepet. De nem egyedül Kálmáncsehi Sánta Márton (korábban a gyulafehérvári püspök mellett látjuk) radikális teológiai elvei ellenére zsoltárokat, responzóriumokat, verzikulusokat, „az keresztényi gyüleközetben való reggeli énekléseket” – gregorián tételeket fordít magyarra. Sőt (Benczédi) Székely István már 1538-ban kiadja Krakkóban „az ekklézsiának régi deák hymnus nevezettel való énekeit”. Ez sajnos elveszett, de 1548-ban kiadott zsoltároskönyvének egyik megmaradt példányában utólag kézzel írtak be gregorián dallamokat. Nemrég került elő a legkorábbi (valószínűleg Miskolc környékén leírt) emlék (1540 k.), mely teljes gregorián dallamokat magyar nyelven tartalmaz.

Tehát 1540 körül kerülhetett sor – valószínűleg párhuzamosan több helyen is – a gregorián tételek egy részének protestáns lefordítására, új dallamalkalmazásokra. Habár több hagyományágat állíthatunk szembe egymással, s a források meglehetősen szeszélyes variálódást később is felmutatnak, úgy látszik, lehetett egy olyan kezdeti alaprepertoár, mely a későbbi – az evangélikustól már elvált – református gyakorlatban uralkodó lett.

Több száz tételről van szó! Érdekes, hogy elsősorban nem a mise, hanem a zsolozsma részeit fordítják le, nyilván könnyebb dallamuk miatt. Legnagyobb számmal antifónákat, aztán rövid responzóriumokat, himnuszokat, de néhány mise-Introitust is, Credót, lamentációkat, Te Deumot, passiót, s persze a teljes, ekkor még prózai fordítású, recitált – zsoltárkönyvet. Az eddigi elemzésekből úgy látszik, nem használtak semmiféle külföldi mintát, kiindulási pontjuk a magyarországi gregorián „fővonal” repertoárja volt. Egy-egy esetben talán már katolikus magyar nyelvű közgyakorlat is állt mögöttük (Te Deum, esetleg passió, zsoltározás). Ugyanakkor azonban a katolikus liturgiai keretek nem kötik őket; a hatalmas anyagot újra szabadon szétosztva az új szertartási keretekbe – sokszor még a műfaji meghatározást sem tisztelve – megszüntetik a tételek funkcionális kötöttségét, a korábbinál jóval variabilisabb, kevésbé kötelező új kötöttségeket teremtve.

Volt azonban egy kötöttség, amelytől végig nem szakadtak el. S ez az, hogy – egy-két tétel kivételével – az új-gregorián anyag magyarul sem a gyülekezet éneke volt. Amíg a katolikus intézményektől való elválás nem tudatosult, betörhetett ez az anyanyelvűség a meglevő intézményekbe (pl. a gyulafehérvári, korán protestantizálódó káptalanba). Később azonban egyértelműen ahhoz a „testülethez” kapcsolódott, amely a középkorban is legfontosabb fenntartója volt: a papnak „válaszoló” iskolamesterhez és diákjaihoz. Így őrződött tovább még egy darabig a gregoriánnak e sajátos félhivatásos szociológiai helyzete.

Az alkalmazások többsége nem mondható hibátlannak. A fordítások szabadossága, magyarázgató jellege a protestáns liturgia didaktikus hajlamának következménye. A dallammal való párosításban bizonyos merevség érződik, a zenei formatagok, cezúrák hangcsoportosítások és súlypontok iránti érzéketlenség. A gregorián stílusjelleget kissé elfedi a melizmatikától való félelem, a szószaporító fordítással kézen fogva járó kiszótagolás. De találunk sok jól sikerült, zeneileg-szövegileg egyaránt természetesen gördülő darabot is, melyeket a magyar dallamtörténet esztétikailag is méltányolva emlegethet.

69. ábra - Batthyány Graduál

kepek/69abra.png


Az első terjedelmes gyűjtemény Huszár Gálnak, a hányatott életű prédikátornak 1560-ban kinyomtatott, majd 1574-ben újból közzétett énekeskönyve. Evangélikus jellegű gyűjtemény, melynek egyik része a gregorián tételeket, másik része az alább tárgyalandó gyülekezeti énekanyagot tartalmazza. A gregorián tételek túlnyomó részét, mint írja, „abban hagytuk, amiben találtuk” – tehát egy már meglevő gyakorlat szerint közli, noha ez a hagyomány nem egyezik, hanem párhuzamos az 1540-es miskolci töredék által képviselettel.

Első és hosszú időre egyetlen ilyen nyomtatott énekeskönyv a Huszár Gálé. Mert a fő hagyományvonalat képviselő anyagot kéziratok szép sora őrzi a XVI. század második fele és a XVIII. század közepe közti időből. Többségük magyar notációs, legszebb példányaik a Batthyány-, Óvári és Ráday-Graduál. A kéziratos terjedés ugyan a graduális anyag iránti igényt bizonyítja, de az egyre gyengébb, szakszerűtlenebb kottakép az írástudás rohamos visszaesését tükrözi. A liturgiára irányuló középkori nevelés és a hozzá tartozó zenei szint biztosítása az iskolásnak eleve követelményt szabott; az új vallási felfogásban a szó, a prédikáció kerül előtérbe, s az általános zenei iskolázás elhanyagolása mindenekelőtt a technikai készségek, majd fokozatosan az ízlés hanyatlásában mutatkozik. Az egyre kuszább, sőt olvashatatlanabb kéziratban sokszor eldönthetetlen, hogy egy adott furcsaságban a nagyszámú íráshiba egyikét lássuk-e, vagy egy már-már áttekinthetetlenül burjánzó variálódási folyamat tükröződését.

E helyzetben nagy jelentőségű tett volt Bethlen Gábor intézkedése, aki egy koncepciós egyházreform keretében karolja fel a liturgia és liturgikus ének ügyét. Kezdeményezését folytatva, I. Rákóczi György saját költségére kinyomtatja s a templomoknak ingyenesen megküldi azt az Öreg Graduált (Öreg = nagyméretű), melyet Keserűi Dajka János és Geleji Katona István püspökök számos kézirat összevetésével szerkesztettek (1636, Gyulafehérvár). Habár úgy látszik, itt-ott simítottak is az anyagon (vagy a számunkra más forrásból nem dokumentált hagyományokat is számításba vették), mégis igen nagy érték a 780 oldalas, szép nyomású, tiszta kottaképpel ellátott karkönyv, voltaképpen a búcsúzó graduálhagyomány megbízható összefoglalása.

Még egy egészen magában álló Graduál-könyvet kell megemlítenünk: az Eperjesen készült (1635) s a szorosan vett graduálanyagon kívül „gyülekezeti énekeket”, sőt ezek többszólamú (homofon!) feldolgozásait is tartalmazó kéziratot. Anyagválogatása, fordításai, dallamai nem egyeznek a többi forráséval. Belső ismétlései (ugyanaz a tétel egymástól távol, másként), egyenetlen szerkezete, fordítási ellentmondásai (köztük a Káldy-féle katolikus biblia zsoltárszövegével!) arra mutat, hogy többféle, számunkra már nem azonosítható minta állt a másoló előtt – talán egy felvidéki külön-tradíció fenntartói. Egyes tételeknél német mintadallamok, liturgiai elrendezések nyomát is felfedezhetjük benne. Ugyanakkor sok önállónak látszó dallamalkalmazás, latin mintára nem támaszkodó szövegezés, olykor gregorián jellegű önálló kompozíció teszi különösen érdekessé e könyvet.

70. ábra - Eperjesi Graduál

kepek/70abra.png


Az Öreg Graduál és az Eperjesi Graduál azonban már egy korszag végét jelzi. Akadnak ugyan ennél későbbi kéziratok is, de a műfaj elleni támadás már készülődik. Ha kezdettől érezhettünk disszonanciát a vallási igények és a zenei anyag között, ez a puritanista hajlamú – és külföldön átnevelt – vallási vezetőkben egyre tudatosabb. Így például Kabai Bodor Gellért debreceni lelkipásztor 1677-ben Flagellatio traditionum humanarum (Az emberi hagyományok ostorozása) című értekezésében szenvedélyesen támadja a még gyakorlatban levő gregorián darabokat. Érdekes, hogy éppen az a nép, melyet a gyülekezeti énekek pártolásával akarnak megsegíteni, áll ellen e törekvéseknek, s védi meg, nemegyszer erőszakot alkalmazva, néhány évtizedig – egyes helyeken a XIX. század közepéig – legalábbis az olyan népszerű műfajokat, mint a passió és lamentáció. Nem lehet azonban kétséges a támadás végkimenetele, mikor egyrészt a gyakorlatot alátámasztó iskolakoncepció is elenyészik, másrészt – mint látni fogjuk – még a gyülekezeti éneklésen belül is eltávolítani igyekszik egy egyoldalúvá váló ízlés a magvasabb stílusokat.