Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

5. A tovább élő gregorián

5. A tovább élő gregorián

A középkori gregorián tradíció folytatásának esélyei részben jobbak, részben rosszabbak voltak. Jobbak, mert sokkal szélesebb körű, gazdagabb, mélyebb gyakorlat biztosította, mint a többszólamú műzenét; rosszabbak, mert függvénye volt a veszélyeztetett kereteknek. Ne feledjük, hogy a gregorián nem tetszés és tudás szerint válogatható darabok gyűjteménye, hanem műfajokhoz, napokhoz, liturgiai alkalmakhoz pontosan hozzárendelt nagy repertoár, melyet csak megközelítően egészében lehet kultiválni. E feladatnak azok az intézmények és iskolák voltak biztosítékai, melyeknek fennmaradása a XVI. században kétségessé vált.

A püspöki és káptalani városok csekély kivétellel török kézre jutottak, a zenekultúrában betöltött szerepük a múlté lett. Oláh Miklós, a nagy műveltségű, európai látókörű humanista, esztergomi érsek megpróbálja Nagyszombatba átmenteni azt a modellt, melyet gyermekkorában, még az esztergomi iskola diákjaként becsülni megtanult. Így alakítja ki iskolaszabályzatát is (1554 és 1558), mely lényegében a régi módon tartja fenn az ének és énekes szolgálat kiemelt helyét az iskola életében. A „musicus” mindennap ebéd után egy óra hosszat tanítja a gyermekeknek az éneket, mégpedig „mindkét nemben”: gregoriánban és polifóniában. A tanulók egynegyede vesz részt – liturgikus öltözeten, énekes processzióval át- és visszavonulva – a káptalan hétköznapi énekes liturgiájában; a vasárnapiban természetesen valamennyien. Megemlékeznek a szabályok a gyermekek városi csoportos rekordációiról is, utasítást adnak, hogyan osszák el az ezért kapott pénzadományt. Így az „esztergomi gregoriánum” fenntartása, legalábbis egy időre, még a sanyarú körülmények közt is biztosítva volt, amint ez az esztergomi kódexekben található későbbi bejegyzésekből is látható. Ugyanilyen bejegyzések a pozsonyi kódexekben tanúsítják, hogy az ottani társaskáptalan is továbbvezette egy jó ideig tradícióját. A késő középkori „demokratizálódás”, vagyis a magyar gregoriánum mélységében való elterjedtségének köszönhető, hogy a megmaradt kisebb városi és falusi plébániák is természetesnek veszik a hagyomány folytatását. Persze itt csak a katolikus kézen maradt, erősen megfogyatkozott számú templomra és vele kapcsolatos iskolára gondolunk, s kérdés, hol beszélhetünk a gyakorlat nagyjából csorbítatlan fenntartásáról, s hol már csak szemelvények, halványuló emlékek őrzéséről. Mindenesetre a missálék hangjegyes bejegyzései a XVII. század közepéig inkább még szaporodnak – most már gyakran nem magyar, hanem németes metzi vagy cseh notációval. Néhány egyszerűbb kiállítású teljes kódexet is ismerünk a XVII. századból, nagyjából a régi tartalommal, s többnyire magyar notációval. Kedves emléke a kis fészkek konzervativizmusának Czerey Jánosnak, az erdélyi tanítónak a jegyzetkönyve, aki a magyar liturgikus ének két neves darabját, a húsvéti Cum rex gloriaet („Mikor a dicsőség királya”) és a Sedit Angelust („Ott ült az angyal”) írja be magyar kottákkal versek, zeneelméleti följegyzések és ételreceptek közé.

A magyar gregoriánum életének meghosszabbításában szerepet játszottak a pálosok is. XVII. századi kódexeik – szintén magyar notációval – olykor korábban még föl sem jegyzett, de biztosan középkori hagyományukból származó tételeket is megörökítettek.

Ám e hagyományt két oldalról is végveszély fenyegette. Egyrészt a török hódítás és a reformáció miatt egyre szűkebb területre szorult össze, s minthogy a személyi és tárgyi feltételek, elsősorban a jó iskola egyre inkább hiányzott – amellett a régi normák is kezdtek feledésbe merülni –, egyre inkább kiszorult a gregorián a megmaradt templomokból is, átadva helyét az anyanyelvű repertoárnak.

Másrészt a tridenti zsinat reformjai fenyegették a hagyományt. A XVI. századi hebehurgya újítások és a hitszakadás veszélyeinek ellenében ugyanis e zsinat egy megtisztított római liturgikus mintát alkotott, lényegében a középkori „kuriális” rítus alapján. Habár ez nem a hosszú hagyománnyal bíró helyi liturgiák ellen irányult, sőt külön pápai rendelet (1570) biztosította azok érvényét, 1600 után egyre több helyen – óvatosságból, a Rómával való egység dokumentálására vagy egyszerűen azért, mert a nagy példányszámban nyomtatott, olcsóbb római könyvek megszerzése kényelmesebb volt, mint a helyi hagyomány továbbörökítése – bevezették a tridenti liturgiát. Magyarországon Pázmány erőltetésére a nagyszombati zsinat is így határozott, s elvileg 1629-ben feladta a magyar liturgiát, vele együtt a magyar gregoriánumot – változatrendszert és repertoárt – továbbá a magyar notációt is: lényegében az egész esztergomi hagyományt.

E rendelkezés végrehajtása azonban nem volt könnyű. Zágráb – a török megszállástól megmenekült, amúgy sem Esztergomhoz, hanem a jogilag még létező kalocsai érsekséghez tartozó püspökség – egészen az 1790-es évekig harcolt, hogy kórusa megtarthassa saját hagyományát. Furcsa kompromisszumhoz folyamodtak a pálosok (talán egyes világi egyházak is?): a római liturgiát átvették, de zenei anyagát nagy fáradság árán saját (esztergomi típusú) hagyományukkal kombinálták össze, vállalva a kéziratos – magyar notációval készített! – kódexekből való éneklést egészen a XVIII. század végéig.

Érdemes előrepillantásunkat folytatni, hiszen a XVIII–XIX. században már nem játszik olyan szerepet e zene, hogy ott külön tárgyalást érdemeljen. Az új, római dallamok meghonosodását három tényező segítette. A katolikus egyházzenei élet a XVII. század közepétől kezdve fokozatosan kettészakadt: a gregorián és polifon zene elszigetelten néhány templom néhány istentiszteletére szorult vissza, míg a templomok nagy többsége igénytelenebb magyar nyelvű gyülekezeti ének felé tájékozódik. A kisebb központok hagyományőrző szerepének e megszűnése után az új cantus romanus vetélytárs nélkül marad. Másrészt a székesegyházak 1700 után nem egy meglevő hagyományhoz kapcsolódva, hanem a semmiből indulva élednek újjá, nagyrészt külföldi zenészekkel. Amennyi gregorián ének a barokk, majd bécsi klasszikus stílusú tételek között elhangzott, természetesen a nyomtatott nemzetközi repertóriumokból vétetett. Harmadrészt: az újjáépülés idejének (XVII–XVIII. század) egyik legjelentősebb ereje a ferences rend volt. A néppel való foglalkozás során főleg anyanyelvű népéneket használtak. Ám közösségi életükben elég intenzíven gyakorolták a gregoriánt is – mondhatni legrendszeresebben az országban; ez a gregorián azonban, mint számos fennmaradt énekeskönyvük tanúsítja, az a kuriális típus volt, melyre az újrómai ének épült, de amellyel a ferences hagyomány már amúgy is – a XIII. század óta – egybenőtt.

Így tehát a „római” változatok lettek – az őket jelképező kvadrátírással együtt – a megmaradt s egyre halványuló gregorián gyakorlat meghatározói a XVIII–XIX. században is, s akkor is, mikor a XIX–XX. század fordulóján támadt reformmozgalom előbb a nagy templomokban és kolostorokban, később – legalábbis néhány tételt – a nép között is, nem eredménytelenül, intenzívebb gyakorlatba kívánta hozni. A magyar hagyomány feltámasztására sem igény, sem lehetőség nem volt – e feladat a profán zeneéletre hárult, mely egyházi vonatkozásaitól függetlenül zenetörténeti kincset látott meg benne.

Van azonban a régebbi hagyománynak egy szerény, csak búvópataknak mondható folytatása, s ez – meglepő módon – a néphagyomány. Nem sok tételről van szó, de a népzenei gyűjtésekből előkerült kis anyag általában nem a romanizált, hanem inkább a „magyar” gregoriánhoz sorolható (Te Deum, erdélyi temetés, csángó Requiem és Kyriék). Mikor lett magyarrá? Még a középkor végén? A XVI. században? A török kori paphiányt ellensúlyozó világi „licenciátusok” idejében? Vagy a Tridentium szigorúsága ellenére – mely tiltotta a liturgia fordítását – a XVII. században? – biztosan meg nem válaszolható kérdések.