Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. A városi zeneélet

4. A városi zeneélet

A műzenei törekvések harmadik fészke az adott körülmények között a városok lehettek. Véleményünk szerint itt jutottak legmagasabbra, habár az alkalmas helyek száma nem lehetett nagy, s hatásuk nem is összegeződhetett. Persze nem a régi magyar városokról van szó – Esztergom, Veszprém, Várad elképzelhető XVI. századi fejlődésének töredék részét valósíthatta meg például Nagyszombat, az esztergomi központ maradványainak menedéke. A középkor végén dinamikusan fejlődő határ menti városok lehettek az Európával való zenei kontaktus segítői, elsősorban egyházi zenéjükön keresztül, legalábbis ott, ahol az evangélikus – az istentisztelet díszét megőrző – protestantizmus érvényesült (pl. Sopron, Brassó, Bártfa, Lőcse), vagy ahol a katolicizmus fennmaradt (pl. Nagyszombat, Pozsony). S ez az egyházi zene a templomban a társadalom passzív zeneigényére, az iskolában pedig aktív zenei műveltségére is serkentő hatást gyakorolhatott. Jelentősnek tartjuk azt is, hogy e városokban többnyire már nem egyszerűen a lakosságtól független egyházi hatóság (püspök, káptalan) áll támogatóként a zene mögött, hanem a város „ad magára” azzal, hogy megfizeti a hivatásos énekeseket, orgonistát, karnagyot és hangszerjátékost. Sőt, tudunk egyes polgárok igyekezetéről, adományairól is, hogy ezt a zenét támogassák.

Ugyancsak a város alkalmazásában vannak más hangszeresek is. Nyáry Pál lakodalmára például körmöcbányai városi zenészeket kérnek kölcsön. A városi zenészek – még századokon át – többféle szerepet elláttak: ünnepségek és toronyzene, templom és mulatság egyaránt megszólalási – és a fizetésen felüli pénzszerzési – lehetőséget kínálnak.

Mindezen „állások” (beleértve a város zenei vezetését) már egy szűk szakzenész-réteg kialakítását s szerény bel- és külföldi mobilitását is lehetővé teszik. Hasonlóképpen alkalmat adnak művek vándorlására: az igényeknek megfelelő darabok megszerzésére belföldről vagy sokszor külföldről, olykor akár művek megrendelésére a város saját zeneszerzőjétől. Nem csoda, hogy éppen ezek a helyek lesznek majd a XVIII–XIX. század fordulóján egy modern városi zeneélet ígéretes telephelyei, zenészeknek az ország más részeibe is kiröptető fészkei. Persze az is igaz – a zenében ennek nincs oly nagy jelentősége, mint a zenetörténet-írás tulajdonított neki! –, hogy a történeti adottságok miatt túlnyomórészt német (kisebb részt cseh) nevű zenészekről van szó, s ez így marad a XIX. századig.

A városi műzene első jelentős emléke a pozsonyi Szent Márton egyház többszólamú vesperále-kötete, melyet 1571-ben adományozott Anna Hannsen Schuman asszony a társaskáptalani templomnak. A terjedelmes kódex 239 többszólamú művet tartalmaz [!], nagyrészt a vesperás antifóna-, himnusz- és responzórium-szövegeinek feldolgozását, többnyire gregorián intonációkkal. A tételek többsége a XVI. századi fejlett reneszánsz imitációs motetták stílusát őrzi. Néhány megállapíthatóan jó nevű külföldi szerzők műveiből készült másolat; hogy a többségében ismeretlen szerzők közt helyi vagy hazai akad-e, egyelőre kideríthetetlen. Mindenesetre az összeállítás tudatos szerkesztőmunkára vall, a bejegyzések tanúsítják, hogy a kódexet valóban használták, így legalábbis annyit mondhatunk, hogy Pozsony tudott a kor legfejlettebb zenei stílusáról, s megvoltak a személyi adottságai annak megszólaltatásához.

68. ábra -

kepek/68abra.png


Ugyanerről vall Bártfa város hatalmas kottagyűjteménye. Jelentős anyagi ráfordítással beszerzett kottás nyomtatványsorozat ez, s hozzá csatlakozó kéziratos gyűjtemény, mely szinte keresztmetszetét nyújtja a reneszánsz egyházi kórusmuzsikának. Akad benne hazai vonatkozású darab is: a Bécsből a budai udvarba, majd onnan 1526 után Brassóba került orgonista, Greffinger Farkas kórusműve. Tanúskodik e kottatár a város áldozatkészségéről, valamint a gyűjteményt igénylő zeneéletről. (Hasonló gyűjtemény Lőcséről is fennmaradt.)

Ahol vezető zenészek nevéről is tudunk, általában már önálló kompozíciókkal is számolhatunk, ha nem is világjelentőségű, de gondosan megírt, korrekt, jó hangzású reneszánsz, illetve kora barokk művekkel. Kiadásuk, elemzésük és újra megszólaltatásuk után tudjuk majd megítélni – s valószínűleg meglepődve elismerni – e kismesterek jelentőségét, előadói és zeneszerzői kultúrát alapozó és tápláló szerepét.

A körmöcbányai Lindtner Officium pascale című művét (1575) csak ajánlásból ismerjük. De a soproni Rauch András művei már nagyrészt fennmaradtak. Ausztriából menekült 1628-ban, az evangélikusok üldözése idején. Magával hozott háromszólamú társasdalai, majd itt készült és Sopronnak ajánlott művei (egy elveszett gyászzenén kívül zsoltárok, litániák, „szimfónia”, köszöntő zenék, motetták, a soproni országgyűlés megnyitására írt ünnepi zene, Nürnbergben megjelentetett egyházi művek, a westfaliai béke [1648] tiszteletére írt Currus Triumphalis) jó késő reneszánsz, sőt már a kora barokkal ismerkedő mesterként mutatják be. A soproni iskolák és templomok pezsgő zenei élete egy sor más jó nevű orgonistának, zeneszerzőnek nyújtott megélhetést: itt volt orgonista például a XVII. század közepén a pozsonyi születésű Kusser János Zsigmond (4–5 szólamú egyházi művek szerzője), a századfordulón a ruszti születésű (Sopronban, Boroszlóban, Wittenbergben tanult) Wohlmuth János. Pozsonyban él bécsi és stuttgarti működése közt (1651 és 1657 között) a német Samuel Capricornus (Bockshorn). Tanítványa, a Moson megyei Strattner György később Németországban működő jelentékeny kora barokk zeneszerző, kantáták, balettok, egyházi művek komponistája.

Bártfán Zarewutius Zakariás orgonista 1640 és 1665 közötti – már barokk szellemű – zeneszerzői működése jelentős. A lőcsei Spielenberg János karnagynak (1660 körül) több kompozíciója Kájoni János kéziratos gyűjteményeiben maradt fenn. A Szepesen működő Simbraczky János († 1657) egyházi művei a 2–3 kórusos, főként akkordikus menetekkel építkező velencei stílust idézik. Hogy Erdélyből is említsünk zeneszerzőt: brassói származású a Németországban, a XVI. században működő orgonista és zeneszerző: Georg Ostermaier; a szintén brassói Croner Dániel orgonadarabjaival gazdagítja a XVII. század magyarországi zeneszerzés példatárát; a szebeni Reilich Gabriel 1660–70 között concertók és kantáták szerzője.

Hogy ők – s nem említettek – jórészt még csak életrajzi és várostörténeti tárgyalásokban szerepelnek, s nem megfelelő zenei jellemzéssel, az zenetörténet-írásunk fogyatékossága, mely nem ismerte fel világosan, hogy egy koherens és nagyratörő hazai zenekultúrában legalább annyit számítanak e mesterek, mint egy-egy magyaros kuriozitás.