Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

3. Főúri udvarok

3. Főúri udvarok

A reneszánsz műzene befogadásában Mohács előtt is csak egy-két főpapi mecénást láttunk buzgólkodni. Bár az argumentum ex silentio (a hallgatásból vett érv) mindig bizonytalan, úgy látszik, a magyar főnemesség megközelítőleg sem játszott e tekintetben olyan szerepet, mint a nyugat-európai hercegi, grófi udvarok. Persze ez nem jelenti azt, hogy semmilyen szerepet nem játszott középkori zenetörténetünkben – s erre éppen a XVI–XVII. századi adatok figyelmeztetnek visszamenően, érzékeltetve ugyanakkor a zenei rétegek, műfajok különbségeit is.

A főúri rezidenciák zenei életéről sok, de meglehetősen egyoldalú adatunk van. Hallunk hangszerekről és hangszeresekről s hallunk zenélési alkalmakról, de nem tudunk semmit magáról a játszott zenéről. Milyen tanulságot meríthetünk a zenészek említéséből? Hangszerekről és hangszeresekről beszélnek a korabeli beszámolók, elszámolások, levélváltások; másodlagosan versek és irodalmi művek is. Trombiták, sípok („török sípok”), dobok, hegedű, duda, virginál, hárfa, citera, lant, orgona (regál) – ezek a leggyakrabban említettek; előfordul még ritkábban puzón, cink, görbekürt is. Thurzó György nádor udvartartásában (1617) három trombitást, dobost, lantost, hegedűst, görbekürtöst és puzónost említenek; Nádasdy Ferenc három rezidenciájában (1648) nagyszámú trombitást (de Sárváron 11 fő trombitás mellett 3 diszkantistát és 1 orgonást is tart); Erdődy zenekarában (1666) 4 trombitást, 3 hegedűst, 2 sípost, 1-1 dobost, cimbalmost, dudást. Persze ezek nem igazi zenekarok – ennyi hangszeres van, akik közül hol ez, hol az játszik; legföljebb megszokott kombinációkról beszélhetünk (hegedű+duda, trombita+síp+dob), meghatározott összeállítású együttesről nem, hangszerelésről, igazi szólamokról még kevésbé.

Hogy milyen hangszerekre kerül sor, az a zenélési alkalomtól is függ. Nagyurak temetésén trombiták és dobok (esetleg posztóval fedett, tompított hangú dobok) kísérik a gyászmenetet. Hasonlóképpen fúvósoké a szó az ünnepi kivonulásokon: esküvőn, nagyurak utazásai közben tartott intrádákon, beiktatáson stb. (például Bethlen brassói bevonulása 1614-ben). A trombitás ilyenkor szinte kulissza is: ruházata, mondhatnánk jelmeze, a főúr jelentőségét jelképező látványosság egy eleme. A trombita amúgy is hatalmi szimbólum (trombitákkal kihirdetett fejedelemválasztás; trombitások, mint főúri követek).

A fúvósok szerepet kapnak a házon belüli ünnepségeken, a lakodalmakon (most ünnepi lakoma értelemben használva a szót), táncokon is, de itt már a vonósok, alkalomszerűen citera, cimbalom említésével is találkozunk. A lakomák fényét emelik az emelvényeken helyet foglaló, egymást váltogató zenekarok. Az egyes fogások behozatalát meghatározott darabok kísérik, valószínűleg állandó rend szerint. Ennek alapján írhatnak „pecsenye-szonátáról”, hús-szonátáról”, „káposzta-szonátáról” stb. (De hogy magyarul ezeket „nótáknak” nevezik, mégis arra mutat, hogy csak olyasféle rövid dallamok eljátszásáról lehet szó, mint a Zobor vidéki lakodalmakon még e század elején is énekelt Felhozták a kakast.) Említik dallamhangszerekkel kombinálva – nagyjából a már említett alkalmakhoz kapcsolhatóan – az akkordhangszereket is, sőt még menetzenében is említik kisorgona részvételét. A XVII. század végére nagyjából állandósul a hegedű-cimbalom-basszus (duda vagy gardon) összeállítás, a későbbi cigányzenekari hangszerelés alapja. Persze a lantnak, koboznak, regálnak igazi szerepét önálló vagy éneket kísérő házi hangszerként, asztali szórakoztató zeneként kell elképzelnünk. Ez lehet az a művészet, mely legközelebb áll egy önálló hangszeres műzenéhez.

Mit s hogyan játszhattak ezek az együttesek? Repertoárjuk felidézéséhez egyetlen – korántsem kielégítő – segítség a XVII. századi virginálgyűjtemények anyaga lehet; ezekről majd fejezetünk végén adunk áttekintést. A hogyant illetően egy német nyelvű röpirat alapján kaphatunk képet (Ungarische Wahrheits-Geige, 1683), amely a politikai állapotok allegóriájaként használja a magyar zenélési szokásokat. Eszerint a magyar „zenekarban” nincsenek kiosztott szólamok, s nincs középszólam, a dallamot több hangszer együtt játssza, mindegyik kolorálva, tehát díszítve, hozzájuk pedig valami basszushangszer (pl. duda) „brummogó” hangja (valószínűleg kitartott hang, „bordó” – vagyis burdon) társul. Az azonos dallamot külön, különféleképpen kicifrázó hangszerek furcsa együtthangzást, heterofóniát eredményeztek. Ismét olyan leírást olvasunk, mely sok tekintetben a későbbi „népi” zenekarok játékmódját előlegezi.

Mindezek alapján nem gondolhatjuk, hogy e hangszeres gyakorlat az e korban kibontakozó reneszánsz és kora barokk instrumentalitás közvetítője lehetett. Az alkalomszerűség (maguk az alkalmak), a hangszerek megoszlása, illetve társulása, az ismert – valószínűleg vokális – dallamot föltehetőleg rögtönzötten hangszerre átvivő játék – mindez inkább egy régi hagyományos (s ezért lényegében lekottázatlanul maradt) tábori vagy asztali zenének a folytatója. Találóan jellemzi Szabolcsi Bence: E zenei, helyesebben hangszeres gyakorlat „[…] jelentősége lokális marad: minden egyes zenekar középpontjává lesz ugyan a vidék zenei életének, muzsikálásának; de nem lesz melegágyává további, akár párhuzamos kezdeményezésnek és törekvésnek. […] Vagyis nem ered belőle semmi nagyobb, nem veszi körül termékeny talaj, legfeljebb figyelmes és hálásan rezonáló hallgatóság, mely nem követel tőle mindig mást és egyre többet, nem fenyegeti túlszárnyalással és mellőzéssel. […] Tulajdonképpeni függetlenségre ez a zenei gyakorlat nem emelkedett. Mindvégig alkalmi jellegű, alárendelt, mulattató szerepre szorított jelenség.” (A magyar zene évszázadai I. 216.)