Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

2. Az erdélyi udvar zenéje

2. Az erdélyi udvar zenéje

Folytatódhatott-e valahol a budai udvarban annak idején otthonra talált műzenei élet, mely korszerű zenét közvetített, s hozzá képzett zenészeket követelt? A budai udvar zenészei Mohács után szertefutottak, sokan közülük I. Ferdinánd bécsi udvarában, mások más nyugati fejedelmeknél, hercegeknél kerestek alkalmazást. Egyetlen helynek lehetett igénye és esélye valamit folytatni: az erdélyi fejedelmi udvarnak, melyben hol gyengébben, hol erősebben, de élt a tudat, hogy ő a középkori magyar királyság igazi örököse. Márpedig ne felejtsük el, hogy e korban a művészet a legkevésbé sem „autonóm” kulturális terület – sok egyéb mellett a „reprezentációnak”, az önmegjelenítésnek fontos tényezője. A budai udvari élet utánzásának vágya különösen az első évtizedekben – míg amannak emléke tisztán élt – nagyon is érezhető Erdélyben. Ennek az időszaknak erős olaszos vonását is – mely a képzőművészetben is tapasztalható – a Mátyás-reneszánsz nosztalgiája táplálja.

Szapolyai János felesége, lengyel Izabella éppúgy nagy zenekedvelő, mint fia, a lanton és orgonán egyaránt jól játszó János Zsigmond. A fejedelemség politikai orientációjának megfelelően az udvarában alkalmazott muzsikusok közt – éppúgy, mint utódainál – olaszok mellett lengyelek is nagyobb számban találhatók. Báthori István rövid uralkodása után e zenei élet fénykora Báthori Zsigmondnak, a zene nagy mecénásának idejében következett el. Udvarában tizennyolc idegen zenész tevékenykedik. 1588-ban, fejedelmi beiktatásán még Báthori István olasz zenészei (trombitások, dobosok) szerepelnek, de Zsigmond idejéből név szerint is ismerünk néhány olaszt: énekest, orgonistát s közelebbről meg nem határozott „zenészeket”. Itt működik a neves velencei madrigálszerző, Giovanni Battista Mosto, a szintén velencei orgonista és zeneszerző, Antonetto Venetus, a bresciai Pietro Busto.

Milyen lehetett az általuk – és a többségben ismeretlen nevű zenészek által – szolgáltatott zene? Bizonyára megszólaltak az olaszos reneszánsz vokálpolifónia darabjai (Zsigmond esküvőjén például olasz zenészek énekelnek vecsernyét, nyilván „figuraliter”; a medgyesi beiktatáson „szép motettákat” énekelnek; Palestrina Báthori István unokaöccsének, Báthori András bíborosnak ajánlja molettáinak 5. kötetét). A több adatban szereplő ünnepi fúvószenék nyilván a XV. század végi koronázások, esküvők, bevonulások alkalmával emlegetett, ma már meghatározhatatlan zenei műfajok folytatói lehettek. (Ilyenről hallunk például a már említett fejedelmi beiktatással, Báthori István Lengyelországba érkeztével, a medgyesi országgyűlés megnyitásával kapcsolatban – ez utóbbin két fúvóskar felelgetve játszik.) A lant-, orgona-, virginálzene esetenként túlmehetett az alkalmi muzsika keretein, s a kor nagy kóruszenéivel egyenrangút nyújthatott. Girolamo Diruta Il Transilvano (Az erdélyi) című műve, melyet 1593-ban Báthori Zsigmondnak ajánlott, a hangszeres előadóművészet magas fokát oktató, példákkal ellátott orgonaiskola. A mű kerettörténeteként egy erdélyi ember jön Velencébe „Báthori Zsigmondnak, a zene ismert pártfogójának megbízásából”, hogy különféle hangszerek tanulását segítő könyveket, kottákat szerezzen be. Minthogy orgonaiskolát még nem talált, felkeresi Dirutát; a könyv érdemi része azután a mester magyarázata, miképpen kell elsajátítani e művészetet. A kerettörténet ugyan nyilván a mecénás megnyerését célozva dicséri Zsigmond zeneszeretetét, de a lényeget illetően igaza van.

A hangszeres magas művészetnek van azonban közvetlenebbül magyar vonatkozású dokumentuma is: Bakfart Bálint művészete. Emlékezünk, hogy a brassói születésű Bakfark zenei képzését még Budán nyerte, s alkalma lehetett nemcsak a lantmuzsika késő középkori lehetőségeit, játékmódjait megismerni, de a vokális polifónia mesterműveiről is képet nyerni. Éppen ebben: a hangszerszerűség és a polifonikus nagyformák egyesítésében áll Bakfark zeneszerzői munkásságának nagysága, melyet kora is teljes mértékben elismert. E zeneszerzői oeuvre azonban már külföldön bontakozott ki. Bakfark nyughatatlan vándor, aki Szapolyai halála (1540) és 1568 között megfordul olasz, francia, lengyel, német föld különféle királyi, hercegi, érseki udvaraiban. Művei (fantáziák és a kor jelentős vokális műveiből nagy szabadsággal átírt lantdarabok) 1554-ben Lyonban, majd 1565-ben Krakkóban jelentek meg. 1568-tól 1571-ig János Zsigmondnak, első pártfogója fiának adományával itthon él Erdélyben, s föltehető, hogy játékában a gyulafehérvári udvar is gyönyörködik. János Zsigmond halála (1571) után azonban Padovába költözik, s ott hal meg, 1576-ban. „Új Orpheusz”-ként ünnepelték korában, s Lengyelországban a vakmerőség hasonlataként emlegeti a szólás: „Bakfark után nyúlni a lanthoz” (a lengyel költő, Kochanowski verssora alapján). Mindkét kötetnek címe hirdeti magyarságát: „…Valentini Bacfarc Transilvani…” illetve: „Bakfarci Pannonii…”

67. ábra - Bakfark B.: 4 szólamú fantázia

kepek/67abra.png


Az erdélyi fejedelmek környezetében élénk marad a zenei élet a XVII. században is, de mintha valamiféle fokozatos váltást sejtetnének a hézagos adatok. Bethlen Gábor nagyon is szorgalmazza, hogy követei, megbízottjai zenészeket szerezzenek számára, mégpedig a legjobbakat. De mintha nem valami határozott zenei gyakorlat, irány fenntartásáról, egy testület szükség szerinti utánpótlásáról lenne szó, hanem egy-egy hangszeres virtuóz begyűjtéséről: hallunk lengyelekről, német hegedűsről, spanyol gitárosról, cseh gambajátékosról – „határozatlan körvonalú együttes”, írja Szabolcsi Bence (A magyar zene évszázadai, I. 247.) –, akik mindenesetre ünnepi istentiszteleten is képesek közreműködni. I. Rákóczi György név szerint említett öt muzsikusa közül négyet Deáknak hívnak; ez jelentheti azt is, hogy a vegyes külföldi gárdának van már magyar utánpótlása, de azt is, hogy a zenélés „alkalmi” jellege (vagyis a hagyományos ünnepi és lakodalmi zenélés) erősödik a külföldiek által képviselt önálló hangszeres zene rovására.

I. Apafi Mihály ismét nagy zenekedvelő, maga is hangszerjátékos: volt virginálja, koboza, hárfája, kedvence pedig a duda. De tizennyolc főnyi „zenekarának” összeállítása (10 trombita, 3 síp, 5 hegedű) megint csak annak a zenének a vezető szerepére mutat, melyet sommásan „felvonulási” muzsikának nevezhetünk. Hasonló az arány a XVII. század végén Thököly zenekarában (15 trombita, 6 síp, 4 hegedű, 2 dob, 1 virginál, egy duda – jórészt magyarok!). Vagyis az udvari zene sajátos jellege – melyet akár úgy is jellemezhetünk, mint lassú közeledést egy későbbi koncertmuzsikálás felé – mintha elveszőben lenne, hogy olyasféle használati zenéé legyen újra a terep, mely egy korábbi állapotot konzervál. Látni fogjuk, hogy ezzel az erdélyi udvar voltaképpen elveszti vezető szerepét, s egy lesz – bár egyik legnagyobb – a XVII. századi zenélő főúri rezidenciák közül.