Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

4. fejezet - IV. A török kor zenéje

4. fejezet - IV. A török kor zenéje

1. A zene életfeltételei

1526 jelképes dátum. Vele olyan fordulópontot jelölünk – persze valójában több évtizedes folyamatot sűrítve –, mely a zene társadalmi helyzetét, lehetőségeit, életterét s – ennek függvényeként – anyagát is meghatározta. Mert ismét emeljük ki: nincs talán egyetlen művészet sem, mely annyira ki lenne szolgáltatva a történelmi körülményeknek, mint a zene. Írni lehet remeteségben, építőművészeket lehet messze földről hozatni (s munkájukat bevégezvén, maguk mögött hagyják az épületet), zenélni azonban csak sokadmagunkkal lehet. Egy magasrendű zenei teljesítmény mögött több évtizedes, egészen speciális képzés áll; zenészből igen sok kell – élénk forgalom, állások kínálata, emberek cserélődése, kollégák nagy száma egynapi járóföld távolságban, és folyamatosan legalább fél évszázadig mindez ahhoz, hogy az átlagos színvonal is, a csúcsteljesítmények is természetes módon megemelkedjenek. Ilyen „sűrű” zenei életet a magyar középkorban egy sajátos részterületen, a gregoriánumban tapasztaltunk. Ugyanilyent tételezhettünk fel a napi használatra szánt hadi, asztali stb. hangszeres zenélés tekintetében. Az európai polifon művészetet a középkorban, úgy látszik, csak egy-két mecénás igényelte, s többségben külföldről jött zenészek elégítették ki. Ez – indulásul – nem baj; de kérdés: újratermelte-e (bővítve) az igényt a teljesítmény, majd a teljesítményt az igény, és így tovább. Éppen itt, az igény, a „terep” tekintetében hozott döntő – negatív – változást a XVI. század. Három tényező hatását kell számba venni.

Az első természetesen a török megszállás, Magyarország három részre szakadása. Az ország központi területei – olyan hagyományos művelődési erőkkel, mint Buda, Fehérvár, Pécs, Esztergom – török kézre kerülnek. A zenei élet tényleges vagy potenciális támogatói elmenekültek, a megmaradt életkeretek tanult zenész számára megélhetést nem kínálnak. Egy-egy szórakoztató zenészt persze szívesen látnak a török nagyurak is (gondoljunk csak a Szondi két apródjára; aztán a török kori magyar levelezésekben fel-felbukkanó, onnan ide vagy innen oda vándorló síposnak, hegedűsnek vagy citerát verő muzsikusnak, elvétve már muzsikus cigánynak alakjára), ezek azonban bizonyára nem a kor haladó zenei stílusainak hordozói. A megmaradt két földdarab: a királyi Magyarország keskeny sávja (a nyugati és északi határvidék), meg a török és Habsburg közt hányódó Erdély szerencsésebb helyzetben volt, s helyenként-koronként mutatott is biztató eredményeket. Nem lehetett azonban kellő szélessége ennek a zeneéletnek, és folytonossága sem volt biztosítva. Amellett Sopron, Pozsony, Eperjes, Lőcse, Bártfa többnyire német (vagy szláv) származású zenészei számuk és összetételük révén inkább helyi jelentőségű, s nem regionális vagy éppen országos zenekultúra táplálói lehettek.

A második tényező tulajdonképpen független a mohácsi tragédiától, az csupán súlyosbította hatását. S ez nem más, mint az új európai gazdasági munkamegosztás. Mint tudjuk, Európa keleti fele a nyugatinak „éléskamrája” lesz, a késő középkorban megindult polgári fejlődés a XVI. században – különösen annak végétől fogva – elakad. Az ún. porosz utas fejlődés a népesség hatalmas tömegeit tartja vissza egy igénytelen létformában – vagy löki vissza őket abba. Az öntudatos városok, melyek nyugaton éppen ebben a korban a zene mecénásaivá válnak, és sűrű hálózatukkal biztos megélhetést kínálva, a szakzenészek kinevelődését gyorsították, nálunk – néhány kivételt nem számítva – inkább még visszafejlődnek. A harcos érdekvédelemben létrejött, s most valóban élethalálharcukat vívó mezővárosok aligha lehetnek a polgárosodás és azzal összefüggő zeneélet jelentős tényezőivé.

A harmadik tényező: a reformáció, melynek szelleme a budai udvarban és egyes felvidéki városokban már az 1520–1530-as években jelentkezik, de a 40-es évektől kezdve válik a szellemi élet főerejévé. Középkori zenei műveltségünk érvényessége úgy válik egyik napról a másikra kérdésessé, mint egy népszokáshoz kötött zene, mikor maga a szokáskeret megszűnik. S itt nem csak a zenei anyag sorsáról van szó. Amilyen fokban a magyar protestantizmus radikalizálódik, a későbbi evangélikus és református ág (majd az unitárius) egymástól elválik, végül a református számbeli fölénybe jut, olyan fokban változik a zene feladatáról vallott felfogás, és kerül válságba a zene léte egészében. Míg az evangélikusok toleránsabbak a zenével szemben, a reformátusok számára a „sok orgonálás diszkantolás” az igazi istentiszteletet megcsúfoló szokás éppúgy, mint a papi díszruha, a szertartások, a tömjén s a hasonló „emberi szerzések”. A zene szerepköre leszűkül: „Csináljatok iskolát a templomokból!” – s e felfogáshoz a közösen énekelt egyszerű, sokstrófás, oktató jellegű gyülekezeti ének illik. Természetes, hogy a zene iránti csökkentett követelmény a zenei iskolázásra is visszahat – mint Csomasz Tóth Kálmán részletesen leírja (lásd az irodalomjegyzékben említett könyveit) –, s ez a XVI. század második felére már a zenei írásbeliség késő középkori szintjének feladásához vezet. De volt a reformációnak még egy vonása, mely megnehezítette azt, hogy a műzene fejlődésére ösztönzőleg hasson. Míg a középkori egyházi kultúra horizontálisan is (az egész országterületre érvényesen), vertikálisan is (a püspöki templomoktól a falvakig) szerves egészet alkotott, míg ennek az intézményrendszernek velejárója volt a központoknak és a társintézményeknek normaadó és -tartó, értékközvetítő hatása, a protestantizmus egyházfelfogásából következett az egyes közösségek zártabb életformája, az egyes pásztorok és nyájak döntési önállóságából (s egy velejáró relativizmusból) adódó beszűkülés veszélye. Felbomlik az az egység, amely összekötötte a legmagasabb színvonalú és a legegyszerűbb énekpraxist anyagában és művelőiben, az egység megbomlásával valamiféle norma veszett el. Pedig ugyanez a protestantizmus egy új, nagy esélyt is magával hozott: az anyanyelvűség pártolása az európai magas művészet magyarítását, meghonosodását is ihlethette volna. Az összes tényezők együtthatásában e buzgóság az egyszólamú dallamkultúrának – a magyar történelmi adottságok mellett érthető, zenetörténetileg túlhaladott – prolongációját támogatta.

A három tényező külön-külön is nehéz kérdéseket vetett föl. Így együtt olyan helyzetet teremtett, melyet alig tekinthetünk szerves folytatásnak – inkább a hagyományos régi elemek, az új külföldi hatások, a hazai, sokszor zenén kívülről érkező döntések, helyi jelentőségű berendezkedések véletlenszerű keverékének. Az előző fejezet végén föltett kérdésre tehát már soha nem fogunk választ kapni.

Amit a török kor másfél évszázadának zenetörténetéből leírunk – persze a korszakhatárokat nem igazítjuk gépiesen a hadi eseményekhez –, azt a következő négy viszonyítási pontot felvéve jellemezhetjük: mennyiben továbbélése egy több százados tradíciónak? Mennyiben valóra váltója a késő középkorban mutatkozó új fejlődési lehetőségeknek? Milyen viszonyban áll az egykorú külföldi törekvésekkel? S milyen módon tükrözi a török kori magyar élet új sajátosságait?