Ugrás a tartalomhoz

Magyar zenetörténet

Dobszay László

Mezőgazda Kiadó

13. Körkép Mohács előtt

13. Körkép Mohács előtt

Állítsuk gyors egymásutánban szemünk elé néhány zenei adatot a mohácsi vész tájáról! Ekkoriban írják be a Pálos antifonáléba az antifonát: „Jesus Nazarenus… exurgat et conterat gentes turcarum” – keljen fel és verje meg a törökök seregét, és adjon győzedelmet a keresztények népének. És pár éve írta be Pominóczky Fülöp erdélyi minorita könyvébe ezt is: „Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?” Mária királyné udvarában bőkezűen szórják a pénzt a királyné dobosainak, lantosának (1525) – de ugyanebben az évben rendeli meg a győri püspök az ősi magyar liturgikus énekek magyarázatát a Sorbonne professzorától. Az Esztergomi Passionáléba ebben az évtizedben írják be egy régies organum partitúráját – de Brassóban is a Graduále végére a fejlett reneszánsz motettát: Asperges me, Domine (Hints meg engem, Uram). Ebben az egy-két évtizedben kottázzák százszámra a hagyományos gregorián dallamok helyi változatait fürge magyaros gyorsírással a misekönyvekbe – de ugyanezekben az évtizedekben tetőzik a zenész vendégforgalom is: neves zeneszerzők, orgonisták dolgoznak Magyarországon hosszabb-rövidebb ideig (Heinrich Finck, Johannes Langus, Thomas Stolzer). De most készült el a Beriszló püspökről szóló siralomének is, és Mohács után három évvel írják föl az első magyar szapphikumot, a Szent Miklósról szóló rekordáló éneket. A 30-as évek elején a magyar notációs jegyzetírást egész énekeskönyv kottázására használja egy erdélyi kisváros zenésze (tanítója? papja?) – de húsz éves elmúlt már az az ifjú, aki Brassóból Budára kerülve Szapolyai udvari lantosától tanul zenét, hogy rövidesen az európai lantművészet csillaga legyen: Bakfark Bálint. (Magyarországból, Pozsonyból indul útnak, 1530 körül egy másik neves lantos, a Nürnbergben letelepedő Hans Neusiedler is.)

Ha most egy percre elfeledkezünk arról a sorsfordulóról, melyet Mohácshoz szoktunk kötni – s amely valójában 1540 után mondja ki a halálos ítéletet középkori kultúránk fölött –, ha erre nem gondolnánk, akkor is a levegőben vibrál a kérdés: mi következik most? Mi lesz ebből? Akármilyen mélyen meggyökerezett is az egyszólamú dallamkultúra, akármilyen büszkék lehetünk a gregorián írástudás elterjedtségére, bármily szép, hogy a falusi iskolások is organumban énekelnek – hogyan néz e gyakorlat szembe a Stolzerek, Grympeckek és Bakfarkok – rajtuk keresztül egy Josquin de Prés művészetével? Az utóbbiaké a jövő, de van-e egy ilyen fejlődéshez elég széles alap? Vagy puszta epizód e magas művészet számunkra? Kik csinálják majd, és kiknek? Kik pártfogolják, és hányan? Külföldi specialisták dolga-e ez, vagy van-e itthon iskolája? Vagy a hagyományos, szélesebb körű és az európai magas művészet képviselői majd egymásra hatva hoznak létre valami sajátos zeneéleti típust?

Minderre már nem adhatta meg a választ a történelem.